Népszava, 1905. április (33. évfolyam, 39–64. sz.)

1905-04-01 / 39. szám

XXXIII. évfolyam. Budapest, 1905. szombat, április 1. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre . . 19.20 kor.. 1 negyed évre ..80 kor. fél évre . . 9.60 » egy hóra . . 1.60 » Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Is megjelenik hétfő kivételével minden nap. S^mb. 1. (39.) szám. SZERKESZTŐSÉG: VIII., József körút 18. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., Nyár utca 1. sz. (Telefon-szám 82—61.) Előre! Kibontjuk vörös lobogónkat s meghajtjuk Magyarország munkásai előtt. Köszöntjük őket. Köszöntjük őket, mint harcosait annak az eszmének, amelynek zászlója, ime, büszkén röpül föl a magasba. Amely, ime, fönnen szárnyal, bár ezerszer a sárba akarták tiporni. Amely, ime, fönn lobog, bár ezerszer le akarták gázolni azok, akiknek hatalma a legázolt jogra, a letiport igazságra épül... A magyarországi szociáldemokrata párt napilapja útra kél. Szétviszi az országban az eljövendő idők diadalmas eszméit, azokat az eszméket, amelyeket néhány éve még kacagott a hatalom, gúnyolt és lenézett. Azokat az eszméket, amelyeknek legyőzhetetlen hóditó erejéről a gúnyolódás közepette is megrémült. Azokat az eszméket, amelyeknek harcosait félelmében immár hatalmának minden eszközével üldözi s amely eszméknek egyik legszebb diadaláról tesz tanúságot ime e lap. Igen, diadalt hirdetünk első számunkban ! Ez a lap nem üzleti kalmárszellem gyümölcse, nem rejtett célok szolgálatára vásárolt, pénzen vesztegetett eszköz. Ez a lap elkeseredett, áldozatteljes küzdelemben, ádáz harcok tüzében hódított diadalmi jelvény, amelyet az ellenséges bástyák fokára tűztünk ki. Minden talpalatnyi tért meg kellett hódítanunk, meg kellett védenünk míg idáig jutottunk. Annyi gonoszság, annyi önző osztályérdek emelt gátat utunkba, hogy egy világtörténelmi eszme hódító erejére volt szükség, hogy legyőzhessük. De legyőztük! Mert az eszme, amelyért harcolunk, az egész világé, mert az eszme, amelyért küzdünk, az emberiség történelméé. Oly hatalmas a maga erejében,oly magasztos a maga céljaiban, hogy rajta mérve, mindaz a tengersok áldozat, mit nehéz harcainkban oltárán áldoztunk, kicsinynyé lesz. S a sok gát, amelyet útjába állítottak, nevetséges játékszerré törpül mellette . . . Hatalmas léptekkel siet előre útján a szocializmus! Németországban retteg tőle a hatalmas cézár; Franciaországban legádázabb ellenségét, a burzsoáziát kényszeríti harcra a saját szövetségese, a papi hatalom és a militarizmus ellen. Belgiumban farkasszemet néznek egymással a klerikalizmus, amely a mai „rend" védelmét végzi ott, miként a „liberálisok" végzik azt egyebütt, és a szocializmus, amely oly hatalommá lett, hogy már-már a döntő ütközet, a döntő győzelem órája látszik közeledni számára. Olaszországban, Angliában, s odaát Amerikában mindenütt óriási léptekkel siet előre. És Oroszország! A legelmaradottabb ország büszke ura reszketve néz az új kísértetre, amely trónját veszélyezteti: aszocializmusra. Veszélyesebb ellenfele ez neki, minden eddiginél: a szurony, a kancsuka, Szibéria hómezői nem vehetik föl vele a harcot. A fehér cár arca el fog sápadni egészen, mert az egyeduralom aranyos-véres trónjáról el fogják űzni őt a nemzetközi szocializmus oroszországi hős harcosai! Haladunk mindenfelé ! Magyarországon is, ahol pedig az uralkodó osztályok elmaradottabbak, az elnyomott osztályok kizsákmányoltabbak a kultúra útjain előbbre jutott országok osztályainál. Leplezettebb itt az osztályuralom és ezért brutálisabb is. Elnyomottabb a proletariátus és ezért gyöngébb is. És mégis: mily hatalmas eredmények, mily rövid idő alatt! Hol van az a párt, mely üldöztetés nélkül, a hatalom védő szárnyai alatt nevelődve is, ilyen eredményeket ért volna el ? Züllenek a polgári pártok, tehetetlenül vergődnek lehetetlen helyzetekben. Alkudoznak, kufárkodnak, elárulják saját követeléseiket és saját osztályuk megvédésére is képtelenek a militarizmussal és az ennek élén álló udvarral szemben. Elzüllött az egész magyar parlamentarizmus, a nagy hangon dicsőített magyar alkotmány jelentőség nélküli papiroslapnak bizonyult, — bizonytalanság uralkodik mindenfelé. Csak a szocializmus táborában van céltudatos munka és következetes, pihenés nélküli haladás a cél felé . . . Halad előre a szocializmus a maga utján — halad! Nagy hatalom ma már a legnagyobb, amelyet e földön ösmerünk. Nagyobb, mint a legnagyobbak, mert ezek is rettegve félnek tőle. Védekeznek ellene, szembe szegzik vele villogó szuronyaikat és csillogó hazugságaikat s e kettős védelem alatt keresnek menekülést. De nincs menekülés! A történelmi fejlődés kérlelhetetlen. Az óra mutatóját meg lehet állítani, de az időjárását nem. Eljön, okvetlenül eljön a tizenkettedik óra s amikor lecsap a harang kalapácsa, hogy jelentse az új nap eljöttét: vége lesz akkor a kisértetek órájának s a népek megszabadulnak a lidércektől, melyek vérét veszik s agyát ülik meg . . . Előre, elvtársak ! A mi betűink. — A Népszava napilap első számához. — Irta: Csizmadia Sándor. A forradalmi tüzes gondolatnak Milyen földben fogant első csirája? Mikor megeredt, bimbói fakadtak, Milyen nap szórta sugarát reája? A szónak büszke szárnyai ha nőnek, S bejárja mind a széles végtelent: Forrása hol van a nagy cserének, Amely világokat ront és teremt? . . . Mikor a kéz s a szerszám összeforrott, Ember, anyag lett egy formába gyúrva; Hosszú időn át kínlódott, nyomorgott, Mig megérinté a korszellem ujja . . . Éh veszni kezdett, ami szürke, régi, Amire rég várt a fagyos halál, Mert a Fejlődés nagy célját eléri, Bár utjának nincs vége s meg nem áll . . Nem öl a betű, de föltámaszt, éltet, Nem vészmadara az a pusztulásnak, De teremtője a nagy Ébredésnek: Nyomában a tavasz szellői járnak . . . A betű az újkornak lázadója, Szavára kel föl, indul a sereg; A harsonát ha fújja riadóra, Föleszmél mind, ki addig szendereg. S ha valaha a betű mérget hintett, Vak eszköze volt tán az elnyomásnak; Kegyetlen gúzsba kötve kezeinket, Vele bennünket durván leigáztak: A csillagok felé szárnyal most lám itt, S a lelkünk is száll boldogan vele, Mit úgy kigondol, amit a sziv áhit, — Mosolygva rakja az ölünkbe le . . . Az a betű, amit magunknak teremtünk, Kezünk izma és arczunk izzadása; Itt formálódik eszmévé mibennünk, Szülője a mi vérünk csurranása; Amelyből gondolat nem is lehetne, Ha nincs keserv, mi tépve, rágva bánt: Csak ez a betű hozza meg sietve, Amit a munka népe ugy kivánt. Ha az a sok nemes, magasztos érzet, Amely naponta bennünk ujul, támad, Minden reggel majd napvilágra érhet, Zúgó folyamként ha dagadva árad . . . És elszéledve kunyhókba, tanyákra, Megfürdik benne a mező, a gyár, Temetőit az inségnek bejárva, Hol most a létnek gyásza, gondja jár ! Hol ezrek szinte aléltan feküdnek, Hol a munkának még kenyere sincsen: Elhangzik szózata a kis betűknek, Hogy bátorítson és a tettre intsen... S a gondolatnak minden ize, szála, Mely a széles világba szerte fut, Válasz a milliók bús sóhajára: Mint egy a kin, úgy egy a cél, az út... Ezután már ha kél az esti csillag, Mozdul, sorakozik a betűgárda, S minden reggel, mire a hajnal pirkad, Csapatosan repül ki a világba . . . Elmondja, mi a reményünk, a vágyunk, És hirdeti, hogy jön a diadal, Hogy már a nép a bérrabságra ráunt. Hogy uj világot, szebb jövőt akar ... A Népszava mai száma 16 oldal.