Népszava, 1905. április (33. évfolyam, 39–64. sz.)

1905-04-01 / 39. szám

Nemzetközi összetartás. Napilapunk megindulása élénk visszhangot kel­tett külföldi testvérpártjaink körében. Együtt éreznek velünk s együtt ünn­eplik velünk a napi­lappá lett Népszavát. Pártjaink legkipróbáltabb előharcosai tolmácsolják lelkes, buzdító szavak­kal szeretetüket, amellyel a jogaiért küzdő, a nemzetköziség hatalmas érzésében az egész világ küzdő proletárságához kapcsolt magyar munkás­ság harcát kísérik. Külföldi elvtársainktól érkezett, lelkesen buz­dító üdvözlő sorokat itt közöljük, mint okmá­nyait a nemzetközi összetartás magasztos, min­den kicsinyes nemzeti versengésen, agyarkodá­son felülemelkedő erejének. * Bebel Ágoston elvtárs, német testvérpártünk vezetőségének tagja, akinek neve Magyarországon éppen olyan ismert, mint hazájában és az egész művelt világon, a következőket írja: Schöneberg-Berlin, 1905. mára 20. Tisztelt elvtárs! Mindenfelé haladás a szocialista mozgalomban. Mint leveléből örömmel látom, Önöknél, Magyar­országon is. Igen örülök annak hallatára, hogy pártlapjukat április elsejétől naponta jelentetik meg. Ez derék lépés előre és én kívánom, hogy tervük teljes eredményt érjen. A magyar elvtársak a szocializmus előőrsei Európa délkeleti részén. Nagy történelmi feladat jutott osztályrészükül. Teljesedjék be. Önöknél is már lefelé vezet a polgári világ útja, mielőtt még fejlődésének csúcspontját elérte volna. Gazdasági és politikai korrupció, az njitók brutális elnyomása és üldözése, korábbi ideáljai­nak gyáva megtagadása vezérli Magyarország uralkodó osztályait is. Magyarország szocialistáinak feladata hősiesen és fáradhatatlanul lobogtatni az új, magasabb­rendű és igazságosabb állam- és társadalmi­ szer­vezet zászlaját, s azt minden ellenséggel dacolva diadalra vinni. Legjobb kívánságaim kisérik az önök vállal­kozását. Elvtársi üdvözlettel . A. Bebel * Kautsky Károly elvtárs, a német párt tudo­mányos folyóiratának, a „Neue Zeit"-nak szer­kesztője, a marxizmusnak ez idő szerint elismert legelső tudományos képviselője irja: Berlin-Friedenau, 1905. márc. 27. Tisztelt elvtárs! Örömmel értesülök, hogy április elsejétől na­ponként jelenik meg a „Népszava". És fölötte sajnálom, hogy éppen most vagyok annyira túl­halmozva munkával, mert szívesen írtam volna a napilap első számába egy cikket, hogy így én is hozzájáruljak ahoz a nagy kultúrmunkához, amelyet ez a lap szolgálni fog és hogy kifejez­zem rokonérzésemet a munkának és áldozatoknak ama sokaságával szemben, amelynek gyümölcse a Népszava. Mindenfelé súlyos a proletárság küz­delme a kizsákmányolás és elnyomatás ellen, de nehézségei nőnek abban az arányban, amelyben Európa nyugatjáról kelet felé haladunk. Ugyan­ezen mértékben nő az uralkodó osztályok önkénye és brutalitása, nő a tömegek mű­veletlensége és közönyössége; ugyanezen arányban lesz a prole­társág mind kevésbé és kevésbé nemzetileg egysé­ges tömeg és válik mindinkább tarka népkeve­rékké s igy lesznek a nemzeti különbségek mind­nagyobb akadályai a szocialista propagandának és az egységes pártszervezetnek. De mindennek ellenére derekasan haladunk előre keleten és nyugaton is és a Népszavának nap­ilappá alakulása új, biztató jele ennek. És­ ez az átalakulás éppen a kellő pilla­natban következik be. Magyarország nagy poli­tikai válság előestéjén áll, uralkodó osztályai új politikai alapokra akarják fektetni az államot. Innen lehetetlen csak valamelyes valószínűséggel is felismerni, hogy minő lesz az új alakulás. Azonban annyi kétségtelen: ma már nincs európai állam, amelyben politikai rendszerváltozás lehet­séges volna a proletárságnak adott engedmények nélkül. Ezen engedmények azonban annál na­gyobbak és reálisabbak lesznek, minél erőtelje­sebb, egységesebb és c­éltudatosabb a proletár­ság, minél határozottabban foglal állást az idők küzdelmei közepette. Most nyílik először alkalma Magyarország prolet­árságának arra, hogy orszá­gának politikájába döntően avatkozhassék be: éppen jókor születik meg a naponkénti Népszava, hogy kihasználja a pillanatot, felébreszsze a proletáriátust és az országot legtávolabbi czél­jainkkal csak­úgy, mint legközelebbi követelé­seinkkel megismertesse. Legyen elég erős arra, hogy megfeleljen nagy feladatának és váljék éles fegyverévé a magyar proletárság, és ezzel az egész nemzetközi prole­tariátus küzdelmének! Elvtársi üdvözlettel K Kautsky. • Rang Gusztáv elvtárs, dán testvérpártunk egyik legismertebb előharcosa, így ír: Abban a pillanatban, midőn ezeket a sorokat írom, Kopenhágában szenvedélyes választási harc dühöng, amelyből remélhetőleg győzelmesen kerül ki a szociáldemokrácia az egyesült konzervatív és liberális reakció felett, amely most az „anti­szocialisztikus" zászló alatt sorakozik, m oly harc, amely pártunknak a legközelebbi években való kifejlődésére a legnagyobb jelentőséggel bír. A Kopenhága-városi tanács egy hatodának évenkénti megújításáról van szó. A választási jog e téren nem általános. Csak azok szavazatjogo­sultak, kik legalább 1000 dán tallér (kb. 1325 korona) évi jövedelemmel rendelkeznek és a kilencvenes évekig a munkások legnagyobb része ki volt rekesztve a szavazásból. A bérjavítások azonban, amit az erős szervezetek kicsikartak, lényegesen megváltoztatták a helyzetet és a szo­ciáldemokrata párttól heves agitáció indult meg, hogy a választói jogot azáltal szerezzük meg, hogy az adóhivatalban önként bevalljuk évi jöve­delmünket A választásra jogosult munkások száma gyorsan felszökött, 1894-től 1902-ig a szociáldemokraták és a velük szövetséges radi­kális­ szocialisták egyfolytában győzedelmesen har­coltak. A szociáldemokrácia sikerei a kapitalistákat eleinte páni félelemmel töltötte el és végre fana­tikus védekezésre ösztökélte. Az „antiszocialisz­tikus” egyletben, ahol minden előbbi pártkülönb­séget elsimítottak és az egyedüli cél a szocializ­mus leküzdése, sikerült a börzematadoroknak és gyárosoknak, az ország gazdag parasztjaitól tá­mogatva, egy csomó kisiparost és kiskereskedőt összegyűjteni abból a rétegéből a modern társa­dalomnak, a­melyet éppen a kapitalizmus prole­tarizál és igáz le, amelynek helyzete gyakran rosszabb és szolgaibb, mint a tulajdonképeni bérmunkásoké és akik csak a szocializmustól várhatnak jobb jövőt, bár nem mint osztály, hanem mint egyének. A középosztály fentar­tása volt a választási frázisa a középosztályt kiirtó nagytőkének a szocializmussal szemben. Kétszer, 1903-ban és 1904-ben sikerült neki a szociáldemokráciát és a vele szövetséges polgári radikális­ szocialistákat legyőzni. Március 28­-án döntődik el a harmadik választási harc és ezút­tal, minden valószínűség szerint, a szociáldemo­krácia ragyogó győzelmével. A választók száma a legutóbbi év óta 4000-rel szaporodott, legtöbbnyire szociáldemokrata mun­kások, kik önkéntes jövedelembevallás által meg­szerezték a választói jogot. Az antiszocialisták, kiknek gazdasági érdekeik forognak kockán, a választási harcot a legvadabb kétségbeeséssel és a legpiszkosabb eszközökkel intézik. Még soha­sem éltek pártunkkal szemben ily piszkos rágal­makkal és ily gyalázatos hazugságokkal. A választás eredménye az ország egész szo­cialisztikus mozgalmára nagy befolyással lesz. Hiszen Kopenhága lakossága majdnem egy­ötödét teszi az összes dán lakosságnak. A győzelem — és ez ha lesz, végleges lesz, — természetesen nagyon elő fog bennünket erkölcsileg segíteni a vidéken és a síkságon agitatórikus munkánkban. Az antiszocializmus, amint az Kopenhágában látható, a tipikus kifejezésmódja a dánországi polgári politikának. Néhány évvel ezelőtt a szociáldemokrácia még együtt küzdött a városi radikálisokkal és a demokrata közép­ parasztsággal a reakcionárius junkerség ellen. Miután azonban a junkereket egé­szen kiirtották és a baloldal végre uralomra ju­tott, előbbi demokratikus programmját egészen sutba dobta, a káros militarizmust elősegítette, az adó terhét a nagybirtokosok és nagytőkések vállairól a szegényebb néposztály vállaira gör­dítette, minden demokratikus vagy szociális re­formmal szemben hidegen vagy ellenségesen viselkedett és végre a botbüntetés visszaállításá­val örök szégyenfoltot ejtett a dán nép becsü­letén. A jobb és bal párt között a nagytőkések és nagybirtokosok és középparasztok között minden különbség elenyészett a parlamentben. Velük szemben áll a szociáldemokrácia­, egy­ kis csoport ideológus radikálissal, mint egyedüli kép­viselője nemcsak a proletárok érdekeinek, hanem a demokráciának és kultúrának is. A „reakcio­nárius tömegéről szóló mondás majd minden nagyobb kérdésben valóvá vált A magas hullá­mokat vető szociáldemokrata mozgalomtól való félelem az egész vagyonos osztályt egy lakásba tömörítette. Seholország. Revizelés*) írta Liebknecht Vilmos. Vájjon hol fekszik Seholország? Nos, hol feküdnék? És vájjon melyik Seholország? Melyik ama sok ezer és százezer, millió és millió Sehol­ország közül, amely volt, van és lesz mindaddig, mig az ember más lesz, mint önműködő gép, mint hús és vérből való automata? Hh­szen min­den embernek megvan az ő Seholországa — és a legtöbbnek nem is egy, hanem több, sok. És az egyetlen, amit Seholország fekvéséről tudunk az, hogy nem ott van, ahol mi vagyunk, sem ott, ahová képzeljük. Seholország: ez a kívánságok, az Álmok, az ideálok világa. A tündér, aki a bámuló gyer­meknek Hófehérke és Hamupipőke gyötrelmeit és örömeit meséli el, Seholországból jön; a múzsák, akik az ifjúnak a hippogryphos-t meg­nyergelik, hogy rajta a „régi romantikus világ"-ba lovagoljon, Seholországból jönnek; a félisten, akit a szűz, a félistennő — nem istennő — kit az ifjú társul választ, Seholországban laknak; a nyugalom, a gondtalanság, a mely a dolgozó férfi, a dolgozó nő előtt mint valami délibáb lebeg a létért való sohasem szűnő küzdelemben, Seholországban lakik; és a győzelmi babér, melyre a törekvő harcos vágyik — Seholország­ból int feléje. Seholország a kivánságok, az álmok, az ide­álok, a jövő országa. A jövendő országa — a jövendő idő. The good time coming — a jelent mnó munkás „jobb jövője.A jövőbe menekül­nek a vágyak. Minden szép és jó, amit a jelen durva kézzel visszautasít, a mérhetetlen, határta­lan, mindennek és mindenkinek tért adó, csillogó jövőbe menekül. Mindig előbbre nyomni az emberi értelem — birodalmat birodalom után hódít — de soha sem elégszik meg; tekintetét — bármily nagy legyen is birodalma — türelmetlenül kalandoztatja túl a határon, tudni akarja, mily új birodalmat hoz neki a holnapi nap. De fátyol borítja azt, ami a határon túl esik. Több, mint fátyol — mert a fátyolon keresztül legalább körvonalakat sejtünk — függöny az, vastag, nehéz érc függöny. Felemelni ezt, valami hasadékon rajta átkukucskálni: kit nem töltene el örömmel? A jövendőt mondató szakácsnétól kezdve a politizáló Sancho Pansáig, aki belebe­tegszik a kíváncsiságba, hogy a jövő államában is megkapja-e kellő mennyiségben és minőségben eledelét — mindenkinek legalább néha, illetve ha ideje van rá — megvan az a hő kívánsága, hogy a jövő fátyolát fellebbentse, hogy a vastag, nehéz ércfüggönyt felemelje. Némelyek azt állították, hogy sikerült nekik. Prófétáknak nevezték magukat és jósolásra adták fejüket. Általában nem sok szerencséjük volt a prófétáknak és jósoknak. Fajtájuk azonban még nem veszett ki, ha a maradék az ebek harmin­cadjára került it, mint oly sok, régi uralkodó­család. Főleg az időjósok és a politikai jósok keve­redtek rossz hírbe, de hát a prófétáskodásnak valami vonzóereje lehet, úgy, hogy sohasem fogy ki azoknak a száma, kik az attól elválaszthatat­lan nevetségességnek mártiriumát hősi elszánt­sággal magukra vállalják. A jövőt kifesteni — a jövendő országát látni, a jövendő államát, Seholország csodavilágát, kit nem vonzana? A múltból összerakni a jövőt — ki nem kísérelte meg? És ki nézi egykedvűen a kísérletüket, ha tudja is lehetetlen voltukat? Ezért valami bűvös ereje van minden leírásnak, amely Seholországnak a jövő függönyével elfödött cso­davilágáról szól és ezek a leírások minden idő­ben nagyon kedveltek és népszerűek voltak. Hát m­ég most ebben a forrongó, pezsgő jelenben, a­mikor egy világ van vajúdás és halálos vergődés között és egy új világ tör előre — ki nem­­óhajtja tudni, mit hoz a holnapi nap ? Éppen a bomlás, a változás, az átalakulás, a társadalmi és állami újjászületés idejében a legélénkebb a hajlam arra, hogy Seholországban, melynek gö­rögül Utópia a neve, barangoljunk. És egy előnye minden Utópiának van — egé­szen mellőzve az élvezetet, amelyet szerez — az, hogy ez a mi államunk olyan, amilyennek azt akarjuk és kívánjuk. Mióta az amerikai Bellamy az S „Visszapil­lantás"-ában, amely a valóságban előrepillantás, megmutatta a 2000-ik évet, azóta az Utópiák — Seholország leírásai — gombamódra nőttek ki a földből. Legtöbbnyire hitvány, tehetségnélküli utánzatok. Azonban akadnak kiválóak is. És (* *) Morris Williamnak lapunk mai számában kez­dődő regényéhez írta Liebknecht a szép bevezetést. NYÜSP SZAVA 1905. április 1.

Next