Népszava, 1905. május (33. évfolyam, 65–89. sz.)
1905-05-03 / 65. szám
S. \ utasok, könyvnyomdászok, kalaposok s végül az olasz munkások, összesen 56 szervezet. Nagy feltűnést keltett az aranyműves és ékszerész elvtársak csoportja, akiknek a zászlójáról lobogó széles vörös szalagokat négy vörös ruhába öltözött 12—14 éves kis leány vitte. .Érdeklődéssel fogadták a 300 vasutas elvtársat is, akik most első ízben vettek részt a tüntető körmeneten. A menet a Kerepesi-úton, Erzsébetkörúton, Andrássy-úton és Stefánia-uton ment ki a ligetbe, munkásdalokat énekelve. Tüntetés csak a függetlenségi pártkör előtt volt, amelyet zajosan megabcugoltak és a választási jogot hangoztatták. A ligetben három részre oszlott a menet. A vas- és fémmunkások a Zöld vadászhoz címzett vendéglőbe mentek, ahol Vanczák János elvtárs tartott ünnepi beszédet. A famunkások, szabók és nyomdászok a Reklámkertbe, ahol Bokányi Dezső elvtárs beszélt. Az építőmunkások és kisebb szakmák a Trieszti nő vendéglőbe, ahol Kardos Jakab elvtárs volt a szónok. A három különböző helyen elhangzott beszédet itt közöljük. A „Reklám-kertben" Bokányi Deszső elvtárs a többi között a következőket mondotta: „Ünneplő elvtársak ! A kőművesmunkások tegnapelőtt kötötték meg a békét, de csak másodikán kezdenek dolgozni. A kőművesmunkások összetartása a miniszteri szobákban is elismertette május elsejét ünnepnek. 1890-ben tartotta a magyarországi proletárság első májusi ünnepét. Budapest környéke ezen a napon meg volt rakva katonasággal, mely ágyukkal állott készen, hogy az első adott jelre halomra lőjje a békésen ünneplő munkásokat. Azóta nem volt még ilyen május elseje, mint ma! Mikor a hatalmas urak látták a munkásság erejének megnyilatkozását, a burzsoázia igyekezett e napot eltörülni s van is ily irányú miniszteri rendeletünk. S íme, ma már a minisztériumban is elismerik e napot, amelyhez foghatót nem mutathat fel az emberek története. Párisban 1889-ben összejöttek az önzetlen nagy emberek, akik nem törődtek semmiféle üldöztetéssel, akik nem féltek az üldöző hatalomtól, a szocialisták vezérei s kimondották, hogy május elseje lesz az egész világ munkásságának ünnepe. Amit Marx 1848-ban csak mintegy vágyat vetett oda, hogy az egész világ munkásai egyesüljenek, az, íme, a párisi határozat után rövid 15 év alatt megvalósult, testet öltött. Amit hosszú évezredek nem tudtak meghozni, azt, íme, meghozta a világ munkásainak lelkesedése rövid 15 év alatt. Fölvonulásaink alkalmával demonstrálunk követeléseink mellett, így követeljük a 8 órai munkaidőt is, de tudjuk jól, hogy azt csak erős szervezkedéssel érhetjük el. Emlékezzünk csak vissza, mit. Írtak eleinte a polgári lapok ezen követelésünkről; emlékezzünk hogy mennyi otromba éket gyártottak róla. Azt írták, hogy a munkások 8 órai evést, 8 órai ivást és 8 órai alvást követelnek. És ezek az ostoba viccek bejárták az összes polgári lapokat, s végig vándoroltak az összes naptárakon. Hogyne, hiszen ha bennünket ütni kell, akkor egyesülve láthatjuk a katolikus papot, a rabbit és a református vagy kálvinista tiszteletes urakat! De hogyan is kivánhatnak ezektől, hogy elismerjék a munkások törekvéseit, amikor a magyarországi törvények szerint 24 óra a napi munkaidő s ha nézzük a malmokat, azt látjuk, hogy 30 óra hosszat is dolgoztatják egyfolytában a munka rabszolgáit. Azonban, ha panaszt teszünk ez ellen, akkor az illetékes helyeken azt felelik, hogy nálunk még nincs rendezve a munkaidő kérdése. A szakszervezetek voltak azok, amelyek szót emeltek a 12, 11, 10, 9, sőt a 8 órai munkaidő mellett is s van már szakma, melynek munkása csak 8 órát dolgoznak naponként. Nálunk a törvény csak utánunk kullog. Csodálatos dolog, hogy amikor először hangoztattuk a 8 órai munkaidő szükséges voltát, a burzsoázia megrökönyödött s ma, amikor az ő ellenükre is elértünk a teljesülés közelébe, egyszerre azt hirdetik, hogy igazunk van, a munkás is ember, annak is szüksége van a pihenésre, így vagyunk többi követeléseinkkel is. Most, hogy sikerült rendületlen küzdelemmel az általános titkos választói jog szükségességét a polgári társadalom nagy rétegével is elismertetni, előállt az emlékezetes pozsonyi gyűlésen Kossuth Ferenc s azt vágta oda Groszmann elvtársnak, hogy ő már akkor küzdött az általános választói jogért, amikor ő (Groszmann) még a világon sem volt. S íme, hol van a hosszú küzdelem eredménye? Sehol.S ámbár mi még nem is küzdünk érette oly hosszú idő óta, mint Kossuth Ferenc, akár fog az neki tetszeni, akár nem, mi ki fogjuk vívni. Amikor látják majd a demagógok, hogy a munkások kivívták önerejükből az általános titkos választói jogot, kilépnek majd a porondra s fennen fogják hirdetni a mellüket verve, hogy ime, e győzelmet nekik köszönhetjük, hiszen ők márrégen követelték azt. Mindig a nép az, amely kiküzdi jogait s ismétlem azon szavaimat, amelyeket már említettem, hogy mi nem várunk az egyes emberektől semmit, de nem is félünk az egyes árulóktól. Mikor bejöttem a pártba, nem volt szabad tiszta gallért hordani, mert azt tartotta a munkásnép a legjobb szocialistának, aki mennél rongyosabb kabátban s mennél gyűröttebb gallérban járt. Nézzük, hogy járnak a munkások ma? Bizony a legtöbbjének van jó kabátja s tiszta inge is. Ez a 15 évi küzdelem eredménye. Ma már nálunk is kezdenek kibékülni a nemzetköziséggel a nagyok, de azt mondják: jól van, legyetek nemzetköziek, csak dolgozzatok, hullassátok a véreteket és védjétek meg a hazát — nekünk! A szociális eszmék mennek fölfelé. Ők szocialistáskodnak, hogy közönyössé tegyék velünk szemben a szocializmust. De mi küzdünk tovább, szocialisták leszünk továbbra is, hogy győzelemre vigyük a szocializmust. Néhány év előtt azt mondották, hogy a magyar munkás nem veszi be a szocializmust s íme, a mai nap megadta erre a méltó választ. A császárok és királyok láthatják, hogy mi betöretjük a fejünket, ha kell, de nem ő éreztük, hanem magunkért. A biblia azt tanítja nekünk, hogy mennél alázatosabbak vagyunk, annál méltóbbakká leszünk Krisztushoz. No hát én elismerem, hogy ebben a kérdésben kezd a mi véleményünk ellenkezésbe jönni a Krisztuséval, mert nem az alázat, hanem az öntudat az ember erénye. Ez az öntudat bejárja a világot, harcosokat nevelve az eszmének. Ha ma megkísértenék, hogy az oroszokkal még egyszer eljussanak Világosig, nem jutnának el oda, mert vannak már ott is emberek, akiket elveink fölvilágosítottak, öntudatosokká lettek. Akik szintén azt mondják: urak, vért engedünk, de csak magunkért ! Ez a jele annak, hogy a népek között fölállított mesterséges korlátok és válaszfalak lassan kint ledőlnek. A munkásnép ma nem azt kérdezi társától: mi vagy, zsidó, keresztény, pogány, német vagy tót, hanem csak azt: szervezve vagy? s ha a válasz rá: igen, úgy azt feleli: testvérem vagy, előre! Az egyik polgári lap azt írja rólunk, hogy ma már nincsenek szegények, csak küzdök, ezek lehetnek egyenként szegények, de összetartva gazdagok, mert hatalmasok, félelmetesek. Elvtársak ! Mi a harcban nem bukhatunk el, mert nincs mit veszítenünk. Csak a gazdagok, a hatalmasok bukhatnak el, mert ha mi néhány napig nem is dolgozunk, csak annyink van, mint előzőleg volt. Azt hiszem elvtársak, akik részt vettek a körmenetben, látták, hogy szaporodunk. Vannak ugyan olyanok is, akik ezt nem akarják elismerni, de azok nem voltak ott a kezdet kezdetén, amikor küzdeni, harcolni kellett, hogy a mozgalom csak meg is induljon. Ma tehát, amikor látjuk táborunk hatalmas megnövekedését, büszkeséggel tekinthetünk a múltra és reménnyel a jövőbe." A beszéd után a dalárda énekelt forradalmi dalokat. „Trieszti nő" cirnyi vendéglőben Kardos Jakab elvtárs ezeket mondotta: „Tisztelt elvtársak! Összejöttünk a mai szent ünnepnapon, hogy kifejezést adjunk együttérzésünknek, hogy megmutassuk a nagyoknak, hatalmasoknak erőnket, mely összetartásunkban és lelkesedésünkben rejlik. Mióta a franciaországi nemzetközi kongreszszus, mely a francia forradalom 100-ik évfordulóján 1889. évben lett megtartva, kimondotta, hogy május elseje a világ összes elnyomott proletárságának ünnepe, azóta a magyarországi munkások is megtartják évről-évre ezen ünnepet. És hogy miként, mily impozánsan, mily lelkesedéssel telvedem'^ "jjáL világot megváltó elvei mellett, arról fényes ^^bizonyságot tehet a mai nap. Lehetetlen, I ^h* ennyi lelkesedés, ennyi forradalmi érzés láttára ne szállja meg az elvtársakat a biztos győzelem tudata s ne szilárduljon meg a szebb jövőbe vetett hit. Ahol a proletárság ily impozáns módon tud elvei mellett síkra szállani, ott kell, hogy a küzdelem már eredményekről is tudjon beszámolni. Büszke öntudattal tudunk megfelelni arra a kérdésre, hogy hol vannak az eredmények ? Rámutathatunk az elmúlt év nagy küzdelmeire, amelyek minden egyes esetben nekünk, a munkásoknak hozták meg a győzelelmi pálmát. A lakatosok, asztalosok és cipőmunkások vívták meg a közelmúltban a létért való nehéz harcot s dicséretükre legyen mondva, rendületlenül megállták helyüket, fényesen visszaverve az ellenünk intézett támadásokat. Ezek a győzelmek azonban nemcsak az illető szakmákra hoztak dicsőséget, de magára az összes szervezett munkásságra is, amely zárt csatasorokban állott a küzdő munkások háta mögött, készen arra, hogy ha kell, ők is belerohanjanak a tűzbe. Tartsuk szemünk előtt, hogy ez évben kétszer lesz május elseje, ma és akkor, amidőn a parlamentben bemutatkozik az új kormány. Ma csak egy napra tettük le a szerszámot s holnap ismét felvesszük azokat, tehát tudjuk, hogy meddig tart ez a május elseje. Azt azonban, hogy medig fog a második május elseje tartani, azt nem tudjuk, mert az nem tőlünk függ, hanem azoktól, akiktől számon kérjük majd az eddigi és jövendő munkásságukat és számon kérjük majd, hogy mit tett és mit akarnak tenni az elnyomott proletárok érdekében. Amikor fölhívom még az elvtársakat arra, hogy támogassák minden erejükből a napilappá lett Népszavát, kívánom, hogy a második május elseje is éppen ilyen impozáns és lelkesedésteli legyen." Az egyik munkásdalárda éneke rekesztette be az ünnepélyt. A vas- és fémmunkások gyülekező helyén Vanczák János elvtárs tartotta az ünnepi beszédet, körülbelül ezeket mondván: Tisztelt elvtársaim! A világ dolgozó népének ünnepéből, ime, kivette részét a főváros osztálytudatosan szervezett szociáldemokrata érzelmis munkásnépe. Kivette részét olyan arányban, mint még eddig sohasem, mert érezte, tudta, hogy a mai ünnep nem csak a szokásos tüntetés a munkásság általános követeléseiért és a nemzetközi összetartozandóság bámul kifelé és mozgatja az állkapcsait. Lehet valami utálatosabb, egy nyolc éves és három hónapos ember számára ? A franciák állítólag ettek már békát, de gyermekek — soha! Elképzelem, hogyan hozzák haza ez piacról ezt az . . . állatot — két nagy ollója van, fénylő szemei és nyálkás bőre ... A gyerekek mind elbújtak és a szakácsné utálatot kifejező arccal veszi a kezébe, az, ollójánál fogva, tányérra teszi és beviszi az ebédlőbe. A felnőttek a kezükbe veszik és megeszik .. . elevenen, a szemeivel, a fogaival és lábaival együtt! És a béka vinnyog és az ajkaikba próbál harapni. Az arcom eltorzul, de . .. de miért mozognak még mindig az állkapcsaim? Utálatos állat, de eszem, habzsolva eszem, hogy észre ne vegyem a szagát és az izét. Eszem és közben érzem, hogyan erősödnek az idegeim, hogy dobog a szívem . . . Már elfogyasztottam a fenevadat és látom már a másodiknak fénylő szemeit, a harmadikat. . . Ezeket is megeszem . . . Azután megeszem az asztalkendőt, a tányért, az apám gummicipőit, végül a plakátot. . . Mindent megeszek, mindent, ami csak a szemem elé kerül, mert érzem, hogy a betegségemet csak evéssel lehet gyógyítani. Az osztrigák rettenetes szemeket meresztenek rám és olyan utálatosak, reszketek, ha csak rágondolok, de enni akarok! Enni! — Osztrigát akarok ! Osztrigát adjanak ! — tör elő a mellemből és kinyújtom a kezeimet. — Segítség, uraim, segítsenek! — hallom az apám nyomott hangját — szégyelek koldulni, de, istenem ! Nem bírom tovább ! — Osztrigát akarok! — kiabálom és rángatom apám kabátját. •— Hát te osztrigát is eszel ? Ilyen apró kölyök! — mondják nevető hangok mellettem. Két cilinderes úr áll előttünk és nevetve néznek az arcomba. — Hát ez a kölyök osztrigát eszik ? Tényleg ? Viccnek nem rossz ! Hát aztán hogyan eszed ? Emlékszem, hogy visz egy erős kéz a fényesen kivilágított vendéglőbe. Egy pillanat alatt nagy tömeg gyűl össze körülöttünk, amely kíváncsian és nevetve nézeget engem. Az asztalnál ülök és egy nyálkás, sós, nedves-dohos izű valamit eszem. Gyorsan habzsolom, anélkül, hogy rágnék, anélkül, hogy nézném és kérdezném, hogy mit eszem. Nem merem a szemeimet lehunyni, félek, hogy akkor is látom a fénylő szemeket, az ollókat és a hegyes fogakat. . . . Hirtelen valami keménybe harapok. Hallom, hogy ropog. — Ha, ha! A héját is megeszi! — nevet a tömeg. — Csacsi, hisz azt nem lehet megenni! Aztán valami borzasztó szomjúságra emlékszem. Az ágyamban fekszem és a hasrágástól, meg valami különös ittól a forró számban, nem tudok elaludni. Az apám föl és alá jár a szobában és a levegőben hadonász a karjaival. — Azt hiszem, meghűtöttem magam, — mormogja — úgy érzem, mintha a fejemben ülne valaki . . . Talán attól van, hogy. . . hogy ... ma nem ettem semmit. . . . Igazán nevetséges, hogy milyen ostoba vagyok. . . . Látom, hogy azok az urak tíz rubelt űzettek az osztrigákért, mindjárt kérhettem volna valamit . .. kölcsön ! Bizonyosan adtak volna. . . . Reggel felé elalszom és egy békáról álmodom, ollói vannak és egy kagylóban ül és hunyorgat szemeivel. Délfelé fölébredek a szomjúságtól és a tekintetemmel az apámat keresem, még mindig föl és alá jár és hadonász a karjaival. NÉPSZAVA 1905. május 3.