Népszava, 1905. május (33. évfolyam, 65–89. sz.)

1905-05-03 / 65. szám

S. \ utasok, könyvnyomdászok, kalaposok s végül az olasz munkások, összesen 56 szervezet. Nagy feltűnést keltett az aranyműves és ék­szerész elvtársak csoportja, akiknek a zászlójá­ról lobogó széles vörös szalagokat négy vörös ruhába öltözött 12—14 éves kis leány vitte. .Érdeklődéssel fogadták a 300 vasutas elvtársat is, akik most első ízben vettek részt a tüntető körmeneten. A menet a Kerepesi-úton, Erzsébet­körúton, Andrássy-úton és Stefánia-uton ment ki a ligetbe, munkásdalokat énekelve. Tüntetés csak a függetlenségi pártkör előtt volt, amelyet zajo­san megabcugoltak és a választási jogot hangoz­tatták. A ligetben három részre oszlott a menet. A vas- és fémmunkások a Zöld vadászhoz címzett vendéglőbe mentek, ahol Vanczák János elvtárs tartott ünnepi beszédet. A famunkások, szabók és nyomdászok a Reklám­kertbe, ahol Bokányi Dezső elvtárs beszélt. Az építőmunkások és kisebb szakmák a Trieszti nő vendéglőbe, ahol Kardos Jakab elvtárs volt a szónok. A három különböző helyen elhangzott beszé­det itt közöljük. A „Reklám-kertben" Bokányi Deszső elvtárs a többi között a következőket mondotta: „Ün­neplő elvtársak ! A kőmű­vesmunkások tegnap­előtt kötötték meg a békét, de csak másodikán kezdenek dolgozni. A kőmű­vesmunkások össze­tartása a miniszteri szobákban is elismertette május elsejét ünnepnek. 1890-ben tartotta a ma­gyarországi proletárság első májusi ünnepét. Bu­dapest környéke ezen a napon meg volt rakva ka­tonasággal, mely ágyukkal állott készen, hogy­ az első adott jelre halomra lőjje a békésen ünneplő munkásokat. Azóta nem volt még ilyen május elseje, mint ma! Mikor a hatalmas urak látták a munkásság erejének megnyilatkozását, a burzsoá­zia igyekezett e napot eltörülni s van is ily irányú miniszteri rendeletünk. S íme, ma már a minisztériumban is elismerik e napot, amelyhez fog­hatót nem mutathat fel az emberek története. Párisban 1889-ben összejöttek az önzetlen nagy emberek, akik nem törődtek semmiféle üldöztetéssel, akik nem féltek az üldöző hata­lomtól, a szocialisták vezérei s kimondották, hogy május elseje lesz az egész világ munkás­ságának ünnepe. Amit Marx 1848-ban csak mint­egy vágyat vetett oda, hogy az egész világ munkásai egyesüljenek, az, íme, a párisi határo­zat után rövid 15 év alatt megvalósult, testet öltött. Amit hosszú évezredek nem tudtak meg­hozni, azt, íme, meghozta a világ munkásainak lelkesedése rövid 15 év alatt. Fölvonulásaink al­kalmával demonstrálunk követeléseink mellett, így követeljük a 8 órai munkaidőt is, de tudjuk jól, hogy azt csak erős szervezkedéssel érhetjük el. Emlékezzünk csak vissza, mit. Írtak eleinte a polgári lapok ezen követelésünkről; emlékezzünk hogy mennyi otromba ék­et gyártottak róla. Azt írták, hogy a munkások 8 órai evést, 8 órai ivást és 8 órai alvást követelnek. És ezek az ostoba viccek bejárták az összes polgári lapokat, s végig vándoroltak az összes naptárakon. Hogyne, hiszen ha bennünket ütni kell, akkor egyesülve láthatjuk a katolikus papot, a rabbit és a református vagy kálvinista tiszteletes urakat! De hogyan is kivánhatnak ezektől, hogy elismer­jék a munkások törekvéseit, amikor a magyar­országi törvények szerint 24 óra a napi munka­idő s ha nézzük a malmokat, azt látjuk, hogy 30 óra hosszat is dolgoztatják egyfolytában a munka rabszolgáit. Azonban, ha panaszt te­szünk ez ellen, akkor az illetékes helyeken azt felelik, hogy nálunk még nincs rendezve a munkaidő kérdése. A szakszervezetek voltak azok, amelyek szót emeltek a 12, 11, 10, 9, sőt a 8 órai munkaidő mellett is s van már szakma, melynek munkása csak 8 órát dolgoznak napon­ként. Nálunk a törvény csak utánunk kullog. Csodálatos dolog, hogy amikor először hangoz­tattuk a 8 órai munkaidő szükséges voltát, a burzsoázia megrökönyödött s ma, amikor az ő ellenükre is elértünk a teljesülés közelébe, egy­szerre azt hirdetik, hogy igazunk van, a munkás is ember, annak is szüksége van a pihenésre, így vagyunk többi követeléseinkkel is. Most, hogy sike­rült rendületlen küzdelemmel az általános titkos választói jog szükségességét a polgári társadalom nagy rétegével is elismertetni, előállt az emlékeze­tes pozsonyi gyűlésen Kossuth Ferenc s azt vágta oda Groszmann elvtársnak, hogy ő már akkor küzdött az általános választói jogért, amikor ő (Groszmann) még a világon sem­ volt. S íme, hol van a hosszú küzdelem eredménye? Sehol.­­S ámbár mi még nem is küzdünk érette oly hosszú idő óta, mint Kossuth Ferenc, akár fog az neki tetszeni, akár nem, mi ki fogjuk vívni. Amikor látják majd a demagógok, hogy a mun­kások kivívták önerejükből az általános titkos választói jogot, kilépnek majd a porondra s fen­nen fogják hirdetni a mellüket verve, hogy ime, e győzelmet nekik köszönhetjük, hiszen ők már­régen követelték azt. Mindig a nép az, amely kiküzdi jogait s ismétlem azon szavaimat, ame­lyeket már említettem, hogy mi nem várunk az egyes emberektől semmit, de nem is félünk az egyes árulóktól. Mikor bejöttem a pártba, nem volt szabad tiszta gallért hordani, mert azt tartotta a munkásnép a legjobb szocialistának, aki mennél rongyosabb kabátban s mennél gyű­röttebb gal­lérban járt. Nézzük, hogy járnak a munkások ma? Bizony a legtöbbjének van jó kabátja s tiszta inge is. Ez a 15 évi küzdelem eredménye. Ma már nálunk is kezdenek kibékülni a nemzet­köziséggel a nagyok, de azt mondják: jól van, legyetek nemzetköziek, csak dolgozzatok, hullas­sátok a véreteket és védjétek meg a hazát — nekünk! A szociális eszmék mennek fölfelé. Ők szocialistáskodnak, hogy közönyössé tegyék velünk szemben a szocializmust. De mi küzdünk tovább, szocialisták leszünk továbbra is, hogy győzelemre vigyük a szocializmust. Néhány év előtt azt mondották, hogy a magyar munkás nem veszi be a szocializmust s íme, a mai nap megadta erre a méltó választ. A császárok és királyok láthatják, hogy mi betöretjük a fejünket, ha kell, de nem ő éreztük, hanem magunkért. A biblia azt tanítja nekünk, hogy mennél alázatosabbak vagyunk, annál mél­tóbbakká leszünk Krisztushoz. No hát én elis­merem, hogy ebben a kérdésben kezd a mi véle­ményünk ellenkezésbe jönni a Krisztuséval, mert nem az alázat, hanem az öntudat az ember erénye. Ez az öntudat bejárja a világot, harco­sokat nevelve az eszmének. Ha ma megkísérte­nék, hogy az oroszokkal még egyszer eljussanak Világosig, nem jutnának el oda, mert vannak már ott is emberek, akiket elveink fölvilágosítot­tak, öntudatosokká lettek. Akik szintén azt mondják: urak, vért engedünk, de csak ma­gunkért ! Ez a jele annak, hogy a népek között fölállított mesterséges korlátok és válaszfalak lassan kint ledőlnek. A munkásnép ma nem azt kérdezi társától: mi vagy, zsidó, keresztény, po­gány, német vagy tót, hanem csak azt: szer­vezve vagy? s ha a válasz rá: igen, úgy azt feleli: testvérem vagy, előre! Az egyik polgári lap azt írja rólunk, hogy ma már nincsenek szegények, csak küzdök, ezek lehetnek egyenként szegények, de összetartva gazdagok, mert hatalmasok, félelmetesek. Elv­társak ! Mi a harcban nem bukhatunk el, mert nincs mit veszítenünk. Csak a gazdagok, a ha­talmasok bukhatnak el, mert ha mi néhány napig nem is dolgozunk, csak annyink van, mint elő­zőleg volt. Azt hiszem elvtársak, akik részt vet­tek a körmenetben, látták, hogy szaporodunk. Vannak ugyan olyanok is, akik ezt nem akarják elismerni, de azok nem voltak ott a kezdet kez­detén, amikor küzdeni, harcolni kellett, hogy a mozgalom csak meg is induljon. Ma tehát, ami­kor látjuk táborunk hatalmas megnövekedését, büszkeséggel tekinthetünk a múltra és reménnyel a jövőbe." A beszéd után a dalárda énekelt forradalmi dalokat. „Trieszti nő" cirnyi vendéglőben Kardos Jakab elvtárs ezeket mondotta: „Tisztelt elvtár­sak! Összejöttünk a mai szent ünnepnapon, hogy kifejezést adjunk együttérzésünknek, hogy meg­mutassuk a nagyoknak, hatalmasoknak erőnket, mely összetartásunkban és lelkesedésünkben rej­lik. Mióta a franciaországi nemzetközi kongresz­szus, mely a francia forradalom 100-ik évforduló­ján 1889. évben lett megtartva, kimondotta, hogy május elseje a világ összes elnyomott proletárságának ünnepe, azóta a magyarországi munkások is megtartják évről-évre ezen ünnepet. És hogy miként, mily impozánsan, mily lel­kesedéssel telve­dem'^ "jjáL világot megváltó elvei mellett, arról fényes ^^bizonyságot tehet a mai nap. Lehetetlen, I ^h* ennyi lelkesedés, ennyi forradalmi érzés láttára ne szállja meg az elvtársakat a biztos győzelem tudata s ne szi­lárduljon meg a szebb jövőbe vetett hit. Ahol a proletárság ily impozáns módon tud elvei mel­lett síkra szállani, ott kell, hogy a küzdelem már eredményekről is tudjon beszámolni. Büszke öntudattal tudunk megfelelni arra a kérdésre, hogy hol vannak az eredmények ? Rámutathatunk az elmúlt év nagy küzdelmeire, amelyek minden egyes esetben nekünk, a munkásoknak hozták meg a győzelelmi pálmát. A lakatosok, asztalo­sok és cipőmunkások vívták meg a közelmúltban a létért való nehéz harcot s dicséretükre legyen mondva, rendületlenül megállták helyüket, fénye­sen visszaverve az ellenünk intézett támadásokat. Ezek a győzelmek azonban nemcsak az illető szakmákra hoztak dicsőséget, de magára az összes szervezett munkásságra is, amely zárt csatasorokban állott a küzdő munkások háta mögött, készen arra, hogy ha kell, ők is bele­rohanjanak a tűzbe. Tartsuk szemünk előtt, hogy ez évben kétszer lesz május elseje, ma és akkor, ami­dőn a parlamentben bemutatkozik az új kormány. Ma csak egy napra tettük le a szerszámot s holnap ismét felvesszük azokat, tehát tudjuk, hogy meddig tart ez a május elseje. Azt azonban, hogy medig fog a második má­jus elseje tartani, azt nem tudjuk, mert az nem tőlünk függ, hanem azoktól, akiktől számon kérjük majd az eddigi és jövendő munkásságu­kat és számon kérjük majd, hogy mit tett és mit akarnak tenni az elnyomott proletárok érdeké­ben. Amikor fölhívom még az elvtársakat arra, hogy támogassák minden erejükből a napilappá lett Népszavát, kívánom, hogy a második május elseje is éppen ilyen impozáns és lelkesedésteli legyen." Az egyik munkásdalárda éneke rekesz­tette be az ünnepélyt. A vas- és fémmunkások gyülekező helyén Vanczák János elvtárs tartotta az ünnepi be­szédet, körülbelül ezeket mondván: Tisztelt elvtársaim! A világ dolgozó népének ünnepéből, ime, ki­vette részét a főváros osztálytudatosan szervezett szociáldemokrata érzelmis munkásnépe. Kivette részét olyan arányban, mint még eddig sohasem, mert érezte, tudta, hogy a mai ünnep nem csak a szokásos tüntetés a munkásság általános köve­teléseiért és a nemzetközi összetartozandóság bámul kifelé és mozgatja az állkapcsait. Lehet valami utálatosabb, egy nyolc éves és három hó­napos ember számára ? A franciák állítólag ettek már békát, de gyermekek — soha! Elképzelem, hogyan hozzák haza ez piacról ezt az . . . állatot — két nagy ollója van, fénylő szemei és nyálkás bőre ... A gyerekek mind elbújtak és a sza­kácsné utálatot kifejező arccal veszi a kezébe, az, ollójánál fogva, tányérra teszi és beviszi az ebédlőbe. A felnőttek a kezükbe veszik és meg­eszik .. . elevenen, a szemeivel, a fogaival és lábaival együtt! És a béka vinnyog és az ajkaikba próbál harapni. Az arcom eltorzul, de . .. de miért mozognak még mindig az állkapcsaim? Utálatos állat, de eszem, habzsolva eszem, hogy észre ne vegyem a szagát és az izét. Eszem és közben érzem, hogyan erősödnek az idegeim, hogy dobog a szívem . . . Már elfogyasztottam a fenevadat és látom már a másodiknak fénylő szemeit, a harmadikat. . . Ezeket is megeszem . . . Azután megeszem az asztalkendőt, a tányért, az apám gummicipőit, végül a plakátot. . . Mindent megeszek­, mindent, ami csak a szemem elé kerül, mert érzem, hogy a betegségemet csak evéssel lehet gyógyítani. Az osztrigák rettenetes szemeket meresztenek rám és olyan utálatosak, reszketek, ha csak rágondo­lok, de enni akarok! Enni! — Osztrigát akarok ! Osztrigát adjanak ! — tör elő a mellemből és kinyújtom a kezeimet. — Segítség, uraim, segítsenek! — hallom az apám nyomott hangját — szégyelek koldulni, de, istenem ! Nem bírom tovább ! — Osztrigát akarok! — kiabálom és rángatom apám kabátját. •— Hát te osztrigát is eszel ? Ilyen apró kölyök! — mondják nevető hangok mellettem. Két cilinderes úr áll előttünk és nevetve néz­nek az arcomba. — Hát ez a kölyök osztrigát eszik ? Tény­leg ? Viccnek nem rossz ! Hát aztán hogyan eszed ? Emlékszem, hogy visz egy erős kéz a fénye­sen kivilágított vendéglőbe. Egy pillanat alatt nagy tömeg gyű­l össze körülöttünk, amely kí­váncsian és nevetve nézeget engem. Az asztal­nál ü­lök és egy nyálkás, sós, nedves-dohos izű­ valamit eszem. Gyorsan habzsolom, anélkül, hogy rágnék, anélkül, hogy nézném és kérdezném, hogy mit eszem. Nem merem a szemeimet le­hunyni, félek, hogy akkor is látom a fénylő sze­meket, az ollókat és a hegyes fogakat. . . . Hirtelen valami keménybe harapok. Hallom, hogy ropog. — Ha, ha! A héját is megeszi! — nevet a tömeg. — Csacsi, hisz azt nem lehet megenni! Aztán valami borzasztó szomjúságra emlék­szem. Az ágyamban fekszem és a hasrágástól, meg valami különös ittól a forró számban, nem tudok elaludni. Az apám föl és alá jár a szobá­ban és a levegőben hadonász a karjaival. — Azt hiszem, meghűtöttem magam, — mor­mogja — úgy érzem, mintha a fejemben ü­lne va­laki . . . Talán attól van, hogy. . . hogy ... ma nem ettem semmit. . . . Igazán nevetséges, hogy milyen ostoba vagyok. . . . Látom, hogy azok az urak tíz rubelt űzettek az osztrigákért, mindjárt kérhettem volna valamit . .. kölcsön ! Bizonyosan adtak volna. . . . Reggel felé elalszom és egy békáról álmodom, ollói vannak és egy kagylóban ül és hunyorgat szemeivel. Délfelé fölébredek a szomjúságtól és a tekintetemmel az apámat keresem, még mindig föl és alá jár és hadonász a karjaival. NÉPSZAVA 1905. május 3.

Next