Népszava, 1905. július (33. évfolyam, 116–141. sz.)

1905-07-01 / 116. szám

XXXIIX. évfolyam. lÉr AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre. . 19.20 kor. I negyed évre 4.80 kor. fél évre . . 9.60 » I egy hóra . . 1.60 » Volksstimmeral eeyfitt havonta 40 fillérrel többi Egyes szám ára 6 fillér. Budapest, 1905. julius 1., szombat. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi­ út 32. (Telefon-szám 54-94.) KIADÓHIVATAL: VII., Nyár­ utca 1. sz. (Telefon-szám 82—61.) Előfizetőinket felkérjük, hogy lejárt elő­fizetéseiket idejekorán újítsák meg, hogy a lap szétküldése meg ne akadjon. A forradalom csata­hajója. A hadihajó a militarizmus eszményképe. Óriási szörnyeteg, amely korlátlan ul a vizek felett. Páncélos bordái ellenállhatat­lanul hasítják a folyékony tömeget, amely alatta morajlik és zúgolódva bár, de ellen­állás nélkül tilzi, hogy a hajó acélorra mért­földes sebeket hasítson belé. Az acél-mon­strum hátán hordja a csatakígyók, a gyil­kos golyószórók, a tátongótorkú, mázsás­súlyú bombavető ágyuk tömegét, amelyek pár pillanat alatt halomra lőnek egy-egy ki­sebb kikötővárost, amelynek helyén füstölgő romok, összeomlott falak és a fekete pusz­tulás mutatják: ebben a városban ellent­mertek állani a tengerek páncélos urának, a csatahajónak. A hajthatatlan vas hatalmával zabolázza meg a vizek parancsolója külső ellenségeit: vasfegyelemmel tartja hatalmában saját rabszolgáit is. Modern államban volt már példa arra, hogy a tüzér visszafordította az ágyú csövét, a huszár országokon át rohant haza a forradalom védelmére, a militarizmus gyalogló páriája tisztje mellének szegezte szuronj­át — de a hadihajó gályarabja mindég is mindenütt hangtalanul sorvadt a tengeri szolgálat borzalmas fáradtságai köz­ben, hangtalanul nyögött a vasfegyelem szigora alatt, hangtalanul vagy uralkodóját éltetve, merült alá a polipok birodalmába , ha egy még hatalmasabb hajó-szörnye­teg gránátja felhasította az úszó vastorony oldalát. A hadihajó a maga felzárkózottsá­gában a megtestesült ellen­forradalom, a gyilkos Rend minden borzalmával, minden fagyos nyugalmával egyetemben. Még csak néhány hónappal ezelőtt sze­münkbe kacagott volna az egész reakció, ha azt találjuk mondani, hogy a forradalom szelleme, a lázadás lelke megjárja a ten­gert is és a csatahajók páncélján is át­hatol. Ki hitte volna még közülünk is, hogy vörös lobogónkat egy hadihajó ár­bocán lengesse a tengeri szél, hogy hadi­hajóról lőjjék halomba a fejedelem ütegeit, hogy a fegyveres gályarabok a forradalom nevében legyenek egy város parancsolói? Ki hitte volna, hogy a tengerek urából, a komor szörnyetegből, a forradalom vörös­lobogós menedéke váljék? Ki hitte volna, hogy a forradalom ügye éppen a sivár víz­sivatagból kapjon segedelmet? Pedig úgy van. Odesszában ma a forra­dalom parancsol egy csatahajó akaratából. Pedig igaz, hogy a cár kénytelen egész feketetengeri hajóhadát mozgósítani a láza­dók ellen. A cárnak annyi keserves bukás után végre alkalom nyithatik arra, hogy hadihajóinak győzelmét ünnepelje. Dics­éneket komponálhat szent Szerafinhoz, h­ogy végre orosz hajók is sülyeszth­ettek el egy „ellenséges" páncélost. Igaz, hogy ez a hajó is éppen úgy orosz, mint a támadói, igaz, hogy ennek is az orosz nép izzadta, ki az árát, igaz, hogy ennek legénysége is orosz, de ettől nem fog főni az atyuska feje. Egyéb bökkenő azonban akadhat. Hátha az a feketetengeri hajóhad nem indul el? Hátha a többi gályarab nem teszi a kezét az ágyúkanócra, hogy testvéreire lőjjön? Mert a „Potemkin herceg" hajósai nin­csenek egyedül. Szebasztopolban már volt matrózlázadás. A keleti tenger kikötőiben most vetett lángot a forradalom a matró­zok között. Nem csoda, hogy Pétervárott attól tartanak, hogy a forradalom csatahajó­jának nem az lesz a sorsa, hogy a tenger­fenéken pusztuljon el, hanem az, hogy a forradalom hajóhadává szaporodjék. Az a vörös zászló nem egy árboc tetejéről hir­detheti meg világgá a forradalom eljövendő diadalát. . A vöröszászlós csatahajót Potemkin her­cegről nevezték el. Arról az úrról, aki deszkából építtetett pompás falvakat, midőn egyszer Katalin cárnőnek az a szeszélye támadt, hogy alattvalóit jólétben akarja látni. A Potemkin-falvak azóta a cárizmus Potemkin-birodalmává nőtték ki magukat s a herceg államférfiúi bölcsességét is meg­jutalmazták azzal, hogy ráírták a nevét egy hadihajóra. Várjon gondolták-e akkor, amidőn ezt a hajót az orosz milliók verejtékéből össze­kovácsolták a cári hatalom öregbítésére és a gályarabok nyomorúságára, hogy egyszer még hálaimákat rebegnének az orosz isten­hez, ha elsülyeszthetik, felrobbanthatják. Az öreg honvédek. — A Népszava eredeti tárcája. — írta Szarton István. Ha az ember végigbarangolja ezt az irdatlan várost, sok olyan épületre talál, amelyekről messziről lemi a szomorúság. Ilyenkor összeráz­kódunk arra a gondolatra, hogy h­a napjainkat ezek között a piszkossárga, meztelen, sötét fa­lak között kellene eltöltenünk. Vannak a kül­telkeken elhagyott zugutcákban egész házsorok ócska, szuette deszkadarabokból, törmeléktéglá­ból összetákolva, melyek olybá tűnnek fel, mintha valami nagy árvíz vagy ostrom viharzott volna el fölöttük; minden szemecskéjükből a leplezhetetlen szegénység, nyomorúság olvasható le,­­ mégis a körülöttük visítva játszadozó egészséges gyermekh­addal, esténkint az ajtókba kiülő s barátságosan beszélgető fáradt munkás­emberekkel, szoptató anyákkal, udvaraikon föl­delő vékony akácfáikkal kellemes, kedves han­gulatokat ébresztenek a szemlélőkben. Ellenben vannak épületek, hatalmasak, nagyok és némák. Sárga falúak és sötét udvaruk van. Ablakaik zártak, lakóik szürkék, kopottak és hangtalanok. Gyerek nincs a környékükön és ha az ember megáll a kapualjban, nehéz, hűvös, penészszagu levegő csapódik arcához. Mintha valami titok­zatos, kísérteties szellem ülne a tetejükben s nehéz fekete szárnyait kiterjesztené föléjük, hogy elfogja előlük a nap világosságát, melegét, amely válogatás nélkül be akar sütni mindenhová. Ezek közé a szomorú épületek közé tartozik az is, ahol az öreg honvédek tanyáznak. Kint, messze, a Soroksári-ut végén húzódik meg s mindenfelül örökösen füstölgő, piszkos, kormos, felhőkbe vesző gyárkémények bámulnak az ud­varába. Előtte csenevész bokrokkal, fákkal beül­tetett kertecske van, amely nem zöld, hanem szürke az országúton felkavart piszoktól és por­tól, meg a gyárkémények kormos füstjétől, me­lyeket a szél odahord a fák, bokrok, virágok leveleire. Olyan nehéz, olyan szomorú hangulat ü­l ezen a menedékházon. Megáll az ember és tűnődve nézi. Öreg, gondolkodó arcú, galambősz aggas­tyánok tipegnek ki-be a kapun szótlanul, némán, még egymáshoz is csak olykor-olykor böknek egy-egy mormogó szót s amint járnak-kelnek ide-oda, boltba, kofához, ki ezért, ki amazért, botjaik kimért, szabályos egymásutánban kopog­nak az utca kövezetén. Mert bizony mindegyik­nek bot van a kezében. Nem koldusbot, de „a „nagylélelkű nemzet" kegyelméből akár az is le­hetne. A nagylelkű nemzet egyébként, most, a pokoli nyári melegek idejének évadján, vastag, zsinóros posztóattilákba bujtatja a nyolcvan­kilencven esztendős aggastyánokat. Izzadnak sze­gények módfelett, de nem tehetnek róla. Bent a kertben padok vannak s itt-ott aszta­lok is. Ide telepszenek le megpihenni a fáradt arcú öregek. Tüz rájuk ugyan a nap erősen s csorog is róluk a verejték, de odabent a sárga épületben, a szűkös kis szobácskákban még me­legebb lenne, mert a csúnya kőház napkeltétől napnyugtáig napsütésben van. A kertben az öregek nagyobbrészt semmit sem csinálnak. Ül­nek és ülnek. Nagynéha fordítja el egyik-másik a fejét, hogy utána nézzen valami szállongó pillének, vagy aranyos légynek s ez az egész mozdulat, amit hosszú, hosszú időn belül meg­kockáztat. Olykor esik egy-egy szó is lassan és darabosan. Az öregeknek nehezükre van már a beszéd is. Újságot nagyon szeretnek olvasni s egy-egy csoportban kézről-kézre jár a lap s ha nagy eset is van benne, erősen hümmögnek hozzá. A fiatalabbak (a hetventől nyolcvan évig) még kártyázni is szoktak. Tüzet játszanak a mindegyik előtt egy csomag kénes gyufa áll. Ebben megy a játék. Nagy értéke van ennek előttük, mert nagy pipások az öregek és olyan szorongva fizetik ki a vesztesek a három szál gyufákat a nyerőknek, mintha aranyból lenné­nek. A nyerők nevetni is tudnak, míg a vesz­tesek nagyon szomorúan keverik a kártyát. Az épület, ahol az öregek laknak, szomorúbb a legridegebb kaszárnyánál is. Egyébként rop­pantul komikus, hogy bárhova is pillant az em­ber, mindennek olyan katonai jellege van. Az előcsarnok falán fekete tábla lóg, amelyen kré­tával fel van írva az aznapi inspekciósok neve. Akár csak a kaszárnyákban. Ott lóg a házi­rendre vonatkozó passzus is a falon, melyet fel­akaszthatnánk akármelyik kaszárnya falára is, ahol 20—24 éves jókedvű katonagyerekek ta­nyáznak, itt ellenben, ahol 75—80 éves aggas­tyánok laknak, a házirend egyes pontjai fölöt­tébb különösen hangzanak. Például: „A takarodó este kilenc­ órakor fuvazik. Ekkor mindenki tartozik az épületben lenni." Uramisten! — gondolhatja a laikus olvasó, — hát az öregek kilenckor esetleg még a kapukban udvarolgatnak, hogy ilyen szigorúan rájuk kell parancsolni ? ! Vagy pedig: „Minden honvédnek lovagias kötelessége, hogy a bajtársak hozzátartozóinak látogatásakor a nő­ket a megfelelő tiszteletben részesítse. Egyúttal a házban alkalmazott női személyzettel is kellő tisztelettel bánjék." No, no, — gondolhatná valaki, — az öregek talán meg szokták csipdesni a nőket ?! Ej, ej !... A Népszava mai száma 12 oldal.

Next