Népszava, 1905. július (33. évfolyam, 116–141. sz.)
1905-07-01 / 116. szám
XXXIIX. évfolyam. lÉr AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre. . 19.20 kor. I negyed évre 4.80 kor. fél évre . . 9.60 » I egy hóra . . 1.60 » Volksstimmeral eeyfitt havonta 40 fillérrel többi Egyes szám ára 6 fillér. Budapest, 1905. julius 1., szombat. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi út 32. (Telefon-szám 54-94.) KIADÓHIVATAL: VII., Nyár utca 1. sz. (Telefon-szám 82—61.) Előfizetőinket felkérjük, hogy lejárt előfizetéseiket idejekorán újítsák meg, hogy a lap szétküldése meg ne akadjon. A forradalom csatahajója. A hadihajó a militarizmus eszményképe. Óriási szörnyeteg, amely korlátlan ul a vizek felett. Páncélos bordái ellenállhatatlanul hasítják a folyékony tömeget, amely alatta morajlik és zúgolódva bár, de ellenállás nélkül tilzi, hogy a hajó acélorra mértföldes sebeket hasítson belé. Az acél-monstrum hátán hordja a csatakígyók, a gyilkos golyószórók, a tátongótorkú, mázsássúlyú bombavető ágyuk tömegét, amelyek pár pillanat alatt halomra lőnek egy-egy kisebb kikötővárost, amelynek helyén füstölgő romok, összeomlott falak és a fekete pusztulás mutatják: ebben a városban ellentmertek állani a tengerek páncélos urának, a csatahajónak. A hajthatatlan vas hatalmával zabolázza meg a vizek parancsolója külső ellenségeit: vasfegyelemmel tartja hatalmában saját rabszolgáit is. Modern államban volt már példa arra, hogy a tüzér visszafordította az ágyú csövét, a huszár országokon át rohant haza a forradalom védelmére, a militarizmus gyalogló páriája tisztje mellének szegezte szuronját — de a hadihajó gályarabja mindég is mindenütt hangtalanul sorvadt a tengeri szolgálat borzalmas fáradtságai közben, hangtalanul nyögött a vasfegyelem szigora alatt, hangtalanul vagy uralkodóját éltetve, merült alá a polipok birodalmába , ha egy még hatalmasabb hajó-szörnyeteg gránátja felhasította az úszó vastorony oldalát. A hadihajó a maga felzárkózottságában a megtestesült ellenforradalom, a gyilkos Rend minden borzalmával, minden fagyos nyugalmával egyetemben. Még csak néhány hónappal ezelőtt szemünkbe kacagott volna az egész reakció, ha azt találjuk mondani, hogy a forradalom szelleme, a lázadás lelke megjárja a tengert is és a csatahajók páncélján is áthatol. Ki hitte volna még közülünk is, hogy vörös lobogónkat egy hadihajó árbocán lengesse a tengeri szél, hogy hadihajóról lőjjék halomba a fejedelem ütegeit, hogy a fegyveres gályarabok a forradalom nevében legyenek egy város parancsolói? Ki hitte volna, hogy a tengerek urából, a komor szörnyetegből, a forradalom vöröslobogós menedéke váljék? Ki hitte volna, hogy a forradalom ügye éppen a sivár vízsivatagból kapjon segedelmet? Pedig úgy van. Odesszában ma a forradalom parancsol egy csatahajó akaratából. Pedig igaz, hogy a cár kénytelen egész feketetengeri hajóhadát mozgósítani a lázadók ellen. A cárnak annyi keserves bukás után végre alkalom nyithatik arra, hogy hadihajóinak győzelmét ünnepelje. Dicséneket komponálhat szent Szerafinhoz, hogy végre orosz hajók is sülyeszthettek el egy „ellenséges" páncélost. Igaz, hogy ez a hajó is éppen úgy orosz, mint a támadói, igaz, hogy ennek is az orosz nép izzadta, ki az árát, igaz, hogy ennek legénysége is orosz, de ettől nem fog főni az atyuska feje. Egyéb bökkenő azonban akadhat. Hátha az a feketetengeri hajóhad nem indul el? Hátha a többi gályarab nem teszi a kezét az ágyúkanócra, hogy testvéreire lőjjön? Mert a „Potemkin herceg" hajósai nincsenek egyedül. Szebasztopolban már volt matrózlázadás. A keleti tenger kikötőiben most vetett lángot a forradalom a matrózok között. Nem csoda, hogy Pétervárott attól tartanak, hogy a forradalom csatahajójának nem az lesz a sorsa, hogy a tengerfenéken pusztuljon el, hanem az, hogy a forradalom hajóhadává szaporodjék. Az a vörös zászló nem egy árboc tetejéről hirdetheti meg világgá a forradalom eljövendő diadalát. . A vöröszászlós csatahajót Potemkin hercegről nevezték el. Arról az úrról, aki deszkából építtetett pompás falvakat, midőn egyszer Katalin cárnőnek az a szeszélye támadt, hogy alattvalóit jólétben akarja látni. A Potemkin-falvak azóta a cárizmus Potemkin-birodalmává nőtték ki magukat s a herceg államférfiúi bölcsességét is megjutalmazták azzal, hogy ráírták a nevét egy hadihajóra. Várjon gondolták-e akkor, amidőn ezt a hajót az orosz milliók verejtékéből összekovácsolták a cári hatalom öregbítésére és a gályarabok nyomorúságára, hogy egyszer még hálaimákat rebegnének az orosz istenhez, ha elsülyeszthetik, felrobbanthatják. Az öreg honvédek. — A Népszava eredeti tárcája. — írta Szarton István. Ha az ember végigbarangolja ezt az irdatlan várost, sok olyan épületre talál, amelyekről messziről lemi a szomorúság. Ilyenkor összerázkódunk arra a gondolatra, hogy ha napjainkat ezek között a piszkossárga, meztelen, sötét falak között kellene eltöltenünk. Vannak a kültelkeken elhagyott zugutcákban egész házsorok ócska, szuette deszkadarabokból, törmeléktéglából összetákolva, melyek olybá tűnnek fel, mintha valami nagy árvíz vagy ostrom viharzott volna el fölöttük; minden szemecskéjükből a leplezhetetlen szegénység, nyomorúság olvasható le, mégis a körülöttük visítva játszadozó egészséges gyermekhaddal, esténkint az ajtókba kiülő s barátságosan beszélgető fáradt munkásemberekkel, szoptató anyákkal, udvaraikon földelő vékony akácfáikkal kellemes, kedves hangulatokat ébresztenek a szemlélőkben. Ellenben vannak épületek, hatalmasak, nagyok és némák. Sárga falúak és sötét udvaruk van. Ablakaik zártak, lakóik szürkék, kopottak és hangtalanok. Gyerek nincs a környékükön és ha az ember megáll a kapualjban, nehéz, hűvös, penészszagu levegő csapódik arcához. Mintha valami titokzatos, kísérteties szellem ülne a tetejükben s nehéz fekete szárnyait kiterjesztené föléjük, hogy elfogja előlük a nap világosságát, melegét, amely válogatás nélkül be akar sütni mindenhová. Ezek közé a szomorú épületek közé tartozik az is, ahol az öreg honvédek tanyáznak. Kint, messze, a Soroksári-ut végén húzódik meg s mindenfelül örökösen füstölgő, piszkos, kormos, felhőkbe vesző gyárkémények bámulnak az udvarába. Előtte csenevész bokrokkal, fákkal beültetett kertecske van, amely nem zöld, hanem szürke az országúton felkavart piszoktól és portól, meg a gyárkémények kormos füstjétől, melyeket a szél odahord a fák, bokrok, virágok leveleire. Olyan nehéz, olyan szomorú hangulat ül ezen a menedékházon. Megáll az ember és tűnődve nézi. Öreg, gondolkodó arcú, galambősz aggastyánok tipegnek ki-be a kapun szótlanul, némán, még egymáshoz is csak olykor-olykor böknek egy-egy mormogó szót s amint járnak-kelnek ide-oda, boltba, kofához, ki ezért, ki amazért, botjaik kimért, szabályos egymásutánban kopognak az utca kövezetén. Mert bizony mindegyiknek bot van a kezében. Nem koldusbot, de „a „nagylélelkű nemzet" kegyelméből akár az is lehetne. A nagylelkű nemzet egyébként, most, a pokoli nyári melegek idejének évadján, vastag, zsinóros posztóattilákba bujtatja a nyolcvankilencven esztendős aggastyánokat. Izzadnak szegények módfelett, de nem tehetnek róla. Bent a kertben padok vannak s itt-ott asztalok is. Ide telepszenek le megpihenni a fáradt arcú öregek. Tüz rájuk ugyan a nap erősen s csorog is róluk a verejték, de odabent a sárga épületben, a szűkös kis szobácskákban még melegebb lenne, mert a csúnya kőház napkeltétől napnyugtáig napsütésben van. A kertben az öregek nagyobbrészt semmit sem csinálnak. Ülnek és ülnek. Nagynéha fordítja el egyik-másik a fejét, hogy utána nézzen valami szállongó pillének, vagy aranyos légynek s ez az egész mozdulat, amit hosszú, hosszú időn belül megkockáztat. Olykor esik egy-egy szó is lassan és darabosan. Az öregeknek nehezükre van már a beszéd is. Újságot nagyon szeretnek olvasni s egy-egy csoportban kézről-kézre jár a lap s ha nagy eset is van benne, erősen hümmögnek hozzá. A fiatalabbak (a hetventől nyolcvan évig) még kártyázni is szoktak. Tüzet játszanak a mindegyik előtt egy csomag kénes gyufa áll. Ebben megy a játék. Nagy értéke van ennek előttük, mert nagy pipások az öregek és olyan szorongva fizetik ki a vesztesek a három szál gyufákat a nyerőknek, mintha aranyból lennének. A nyerők nevetni is tudnak, míg a vesztesek nagyon szomorúan keverik a kártyát. Az épület, ahol az öregek laknak, szomorúbb a legridegebb kaszárnyánál is. Egyébként roppantul komikus, hogy bárhova is pillant az ember, mindennek olyan katonai jellege van. Az előcsarnok falán fekete tábla lóg, amelyen krétával fel van írva az aznapi inspekciósok neve. Akár csak a kaszárnyákban. Ott lóg a házirendre vonatkozó passzus is a falon, melyet felakaszthatnánk akármelyik kaszárnya falára is, ahol 20—24 éves jókedvű katonagyerekek tanyáznak, itt ellenben, ahol 75—80 éves aggastyánok laknak, a házirend egyes pontjai fölöttébb különösen hangzanak. Például: „A takarodó este kilenc órakor fuvazik. Ekkor mindenki tartozik az épületben lenni." Uramisten! — gondolhatja a laikus olvasó, — hát az öregek kilenckor esetleg még a kapukban udvarolgatnak, hogy ilyen szigorúan rájuk kell parancsolni ? ! Vagy pedig: „Minden honvédnek lovagias kötelessége, hogy a bajtársak hozzátartozóinak látogatásakor a nőket a megfelelő tiszteletben részesítse. Egyúttal a házban alkalmazott női személyzettel is kellő tisztelettel bánjék." No, no, — gondolhatná valaki, — az öregek talán meg szokták csipdesni a nőket ?! Ej, ej !... A Népszava mai száma 12 oldal.