Népszava, 1905. november (33. évfolyam, 221–246. sz.)

1905-11-01 / 221. szám

12 hagyományos józan fölfogása itélt már e pro­gramm felett s a vezérlő-bizottság csak elméleti kötelességet­ teljesít, midőn ezt az ítéletet meg­pecsételi. E programm magán hordja a meg­­vesztegetési kísérlet bélyegét, elszomorító je­léül annak, hogy megvesztegeth­etőnek hi­szik a nemzetet, ami felett a nemzeti lélek minden bizonnyal föl fog hálborodni. Min­dent ígérnek mindenkinek, tekintet nélkül arra, h­ogy az ígéret megvalósítása mennyi időbe, mennyi pénzbe s mennyivel több adóba kerülne. Évtizedekre szóló programmot csinál magának egy kormány, mely még azt sem tudja, vájjon lesz-e pártja és mekkora, tehát hány hétig áll­hat fenn,­­kiszámíthatatlan milliók befektetését ígéri, bár tudja, hogy eddig nemzeti életünk teljes kiépítése nem volt lehetséges, ez azért is volt, mert a folyton emelkedő katonai költség igen nyomasztó súllyal nehezedett ránk. Ennek dacára a programm a katonai költ­ségeket tetemesen növelni szándékozik és mégis tömérdek pénzbe kerülő reformokat és befekte­téseket ígér, tehát vagy amit, vagy óriási adó­emelést tervez. Összehord mindent, amit a kü­lönböző ellenzéki pártok évtizedekig követeltek és ezzel igyekszik megvesztegetni a tömeget, csakhogy kikerülje azt az egyet, hogy a magyar pénzzel és magyar vérrel föntartott hadseregben a magyar állam hivatalos nyelve használtas­sák. Ezzel bebizonyítja, hogy a nagy tömege­ket hazafiatlanoknak hiszi, amiben csalódik. De még egyrészt olyan ez a programm, mint az evangéliumi példabeszéd öt kenyere, melyből mindenki jóllakhatik s minden vágy teljesülését megígéri mindenkinek, tekintet nélkül bármire és senkinek sem mondja meg, hogyan és mikor fogja véghezvinni a nagy csodát, addig akarat­lanul is elárulja a programm valódi célját a kö­vetkező rövidre foglalható pontozatokban: A királyi vétójog végtelen mindenhatósága, ami megsemmisítené az országgyűlés önálló tör­vényalkotó képességét és ezzel a nemzeti akarat érvényesülhetését kizárólag az uralkodó akaratá­tól tenné függővé. A hadseregnél a nemzeti kívánságok teljesíté­sének lehetetlensége. A véderő terheinek fele­­elése a két éves szol­gálat jelszava alatt, amely felemelt teher alatt összeroskadna az ország, ahelyett, hogy a két évi szolgálatot létszámemelés nélkül érné el. A gazdasági lekötöttséget, illetve a közös vámterületet feltétlenül fen­tart­ja, legalább is 1917-ig. A vármegyéket államosítja, tehát lerombolja a magyar szabadságot most is hatályosan védő bástyákat és ezzel arra törekszik, hogy nem csak a fegyveres végrehajtó hatalom, hanem a polgári végrehajtó hatalom is, egészen az uralkodóé legyen és míg a királyi vétó, tehát a királyi akarat szabja meg az országnak azt, hogy mit létesíthet saját földjein, saját pénzén, saját érdekében, addig a nemzet, a nemzeti szellemtől áthatott hadsereg nélkül marad, s nem csak az anyagi, hanem az alkotmányos védekezés minden eszköze ki legyen csavarva a nemzet kezéből. Ebbe a keretbe illeszkedik bele az a szemfény­vesztés, amellyel mindenkinek minden érdekét kielégíteni akarják az a­lófizető közönség ro­vására. Aki ennyit ígér, az semmit sem tarthat meg. Aki pedig azért ígér, hogy letörje a magyar­nemzetet és polgári erényt, az nem kormányzási programmot készít, hanem vesztegetési program­mot. Ez a mindent igérő programm minden olyan részletében, amely azonnal meg lesz való­sítható, nem demokrata programm, hanem úgy a nemzeti, mint a helyi önkormányzat szempont­jaiból abszolutisztikus programm. Amint Józsefnek, a kalapos királynak abszo­lutisztikus demokráciája előtt nem hajlott meg a nemzet, úgy nem fog meghajolni ezen üres ígérethalmaz előtt sem, miből kirí a szándék: hitegetni, kecsegtetni és nem törődni azzal, hogy mikor, milyen eszközökkel és milyen módon vál­tassák be az igéret. Még a leghatásosabbnak vélt csalétekre, az általános választói jogra nézve is, melyet igér, hamis jelszóval él, mert általánosnak és egyen­lőnek nevezi azt a jogot, mely csak értelmi cenzus lenne és melynek alkalmazásánál minden eszközt a kormány kezei közt lesz, mert a kor­mány programmja egy szóval sem említi, hogy milyen lesz a választási eljárás és lesznek-e egyáltalán a választások tisztaságának és sza­badságának biztosítékai. Már­pedig becsületes választási eljárás nélkül, a legkiterjedtebb vá­lasztási jog is csak eszköz a kormányok ke­zében; úgy, hogy azt is megérthetjük, hogy csak a kormánypártiak fognak tudni írni és olvasni; továbbá annyira nem általános és egyenlő az ígért jog, hogy a most vá­lasztói joggal bíró húsz és huszonnégy év közti polgárokat kizárja és ezenkívül a már huszonnégy évet meghaladott polgárok kö­zül továbbra is kimarad 1.273.735 lélek a kor­mány hivatalos statisztikája szerint. Még abban sem őszinte tehát a programm, amiben leg­inkább akarja megvesztegetni a nagy töme­geket. De a nemzet zöme tudja, hogyha megválasz­tott képviselőjének akarata nem érvényesülhet, hanem megtörik a korona akaratán, akkor tel­jesen mindegy az, hogy hány ember küldi az országgyűlésre azokat a képviselőket, akiknek csak azt szabad akarni, amit az uralkodó akar. Ha nem érvényesülhet a nemzet akarata, akkor az alkotmány üres álarc és semmivé lesz; a magyar józan ész belátja, hogy a semmiben osztozkodhatni nem nyereség. Első feladata marad tehát a nemzetnek meg­védelmezni alkotmányát és érvényt szerezni az alkotmány biztosítékainak. Második feladata ma­rad a nemzetnek eltávolítani a nemzeti haladás útjából az od­agördített akadályokat. Csak a kötelességeink teljesítése mellett fog­hatunk hozzá ama feladatoknak a megoldásához, melyeket a Fejérváry-programam kisajátított a mi programmunkból, az ellenzéki pártok pro­grammjaiból. Ilyenek a­­ választói jog kiter­jesztése, az ellenzék nagy része által vallott általános választói jog, a kerületek új be­osztása, a községenkénti szavazás; ilyen az adómentes létminimum biztosítása ; az otthon mentesítése; a kis- és középbirtok tehermente­sítése; a kis- és nagy­ipar gyámolítása; a tisz­tességtelen verseny kiküszöbölése; az uzsora fékezése; a gyümölcsöző befektetések rendsze­res fejlesztése; csatornázás stb.; a progresszív adó, a tisztviselők helyzetének rendezése és szolgálati pragmatikája; a munkások ügyei­nek rendezése és a munkásügyekre vonatkozó törvényhozás terjesztése és munkásbiztosítás; az ingyen­ iskolák és az általános tankötelezett­ség ; a közegészségügy rendezése; a szövetkeze­tek előmozdítása; az egyházak és a kultúra állami segélyezése, a kereskedelem előmozdítása; a mezőgazdaság erélyes támogatása ; a közgazda­sági ügy önállósítása önálló vámterület és a nemzeti ügy felállításával; a városok anyagi helyzetének megjavítása; a kivándorlásnak he­lyes gazdasági politikával való meggátlása. Eze­ket és más ilynemű követeléseket az ellenzék év­tizedek óta hangoztatott, nem mond ebben tehát semmi újat a Fejérváry-program, s amit mond, azt legkevésbé illetékes elmondani az a miniszter­elnök, aki hosszú minisztersége alatt soha egy percig sem mutatott semmi érzéket e célok iránt, hanem évtizedekig képviselte a katonai akaratot ebben az országban, mely előtt min­denkinek meg kell hajolnia és melynek kielégí­tése ő szerinte, a nemzeti és állami élet első kelléke. Most azonban e célok elérését meg­ígéri, de csak abban az esetben, ha a nemzet leszerel, letörik, hű­tlen lesz önma­gához, meghazudtolja magyar szavát és bebizo­nyítja, hogy mikor akart, nem komolyan akart, mikor követeli, nem őszintén követeli. A királyt meg kell győzni, hogy a magyar nemzet alkotmány­szeretete, nemzeti érzelme, nemzeti vágyódása , nem eladó. A magyar nemzet nem gyermek és nem olyan könnyen hivő, hogy megtévesztést célzó ígéreteknek hitelt adjon és ezekért leszereljen, amely ígéretek egy olyan kormány részéről ki­vihetetlenek, mely első­sorban az udvar akaratát és a militarizmus céljait szolgálja, a népnek te­hát csak azokat a morzsákat juttathatná, ame­lyek e tényezők dúsan terített asztaláról le­hullanak. A kormány megfenyegeti a nemzetet, hogy ha az ő programmját nem fogadja el, állandóvá lesz az alkotmányválság, tehát alkotmány ellen is kész lesz kormányozni. A nemzet e fenyege­téstől meg nem ijed, mert évezredes alkotmá­nyát saját erejéből teremtette, fejlesztette és tar­totta fenn és alkotmányon kívül álló királyi hatalom a magyar közjog szerint nem létezhetik. Kristóffy Tisza gróf beszédjéről. A „Magyar Nemzet" tudósítója fölkereste ma Kristóffy József belügyminisztert, hogy megkér­dezze véleményét Tisza István grófnak az álta­lános választói jog ellen intézett támadásának dolgában. A belügyminiszter a következőket mondotta: A Lloyd-klubban tegnap megalakult az új konzervatív­ párt. Ma még ugyan szabadelvűnek nevezi magát, de a határozat, amit ott hoztak , az a beszéd, amellyel ez a határozat bevezetve lett, úgy politikai alapgondolatánál, valamint elvi tartalmánál fogva a konzervatív politikai irányzat zászlóbontása volt. Ez is rávall az általános választói jog nagy bontó erejére, amint már több ízben hangsúlyoztam, mert íme, amint látjuk, oly politikai eltolódásokat idéz elő, hogy nem csak egyeseket, hanem egy egész pártot is képes leszorítani azon talajról, amelyet eddisz el­foglalt. Tisza István gróf beszédjének alapgondolata szerint a parlamenti élet elfajulásait inkább a választói jog megszorításával lehet elérni. Leg­alább erre vall azon állítása, hogy éppen az új elemek azok, amelyek legutóbb a parlamentbe bejutván, az obstrukciót előidézték, s ezáltal „a régóta résztvevő osztályokat" visszaszorították. Ebből világos, h­ogy Tisza a választói jognak még a Széll Kálmán által az adóhátralékosok bevonása folytán eszközölt vékony kiszélesítését is sokallja, s így csak természetes abbeli kon­klúziója, hogy az általános választói jog alapján megalkotott parlament egyenesen egy obstrukció hatalmába jut. Ezzel szembe kell állítanom azon több ízben hangsúlyozott meggyőződésemet, melyet a kül­földi tapasztalatok egész sorozata igazol, hogy mentől szélesebb alapokon nyugszik a választói jog, annál k­evésbbé van kitéve a parlament az obstrukció pusztításának és pedig azon egy­szerű oknál fogva, mert az egész nép által vá­lasztott parlamentnek a néppel szemben fönnálló függő viszonya és erkölcsi s politikai nyomása erővel szorítja a képviselőket a nép javára szol­gáló alkotó munka végzésére. A parlament te­hát, amely széleskörű választói jog alapján nyug­szik, mindig kénytelen lesz a nép javát szol­gáló alkotó munkával foglalkozni, mert ki van téve annak a megtorlásnak, amely a széles nép­rétegek részéről fenyegeti. Az a nagy néptömeg, mely eddig a rá nézve jóformán közömbös par­lament cselekedeteivel szemben hideg maradt, nem fogja eltűrni, hogy a saját igazi képvise­lete hiábavalóságokkal, szőrszálhasogatásokkal vagy éppen obstrukcióval töltse el az időt. És hiába hivatkozik Tisza a külföldi példákra, azok feltétlenül mellettünk bizonyítanak. Az obstrukció mindenütt virágzott, a­hol szűk a választói jog és mindenütt megszűnt, a­hol a parlamentarizmust az általános választói jogra fektették. A belga, a francia, a német, az olasz példák legalább ezt igazolják. És hiába akarja Tisza ezeket a külföldi tapasztalatokat az osz­trák példával elhomályosítani, mert Ausz­triában a parlamentarizmus érdekképviseleten nyugszik és már ezen oknál fogva természetes fészke és melegágya minden obstrukciónak. Az angol példa szintúgy mellettünk bizo­nyít. Tisza maga konstatálja, hogy a­zisraeli­féle campagne alatt kialakult választási reform az egész angol közvéleményt megdöbbentette, mert azt hitték, hogy ez a reform a radikaliz­mus veszélyébe sodorja Angliát. És mi követ­kezett be? Éppen ellenkezőleg, Anglia világha­talmi állása továbbfejlődött és hogy mennyire alaptalan volt a jelzett megdöbbenés, bizonyítja az, hogy a britt birodalom nemsokára azután ismét a népjogok kiszélesítésére határozta el magát. Különben is az 1832. és 1866. évekből vett példák­kal és statisztikai adatokkal bizonyítani a XX. században nem lehet. Ma más példák állanak már előttünk, más eszmék feszítik a társa­dalom kereteit, amelyeket a múlt, század lomtárából kiemelt fegyverekkel hiába akar akárki is visszaszorítani. A legméltatlanabb vádja Tiszának az, hogy mi a magyar társadalom magasabb osz­tályaival szemben azon vádat kovácsoljuk, hogy nincs bennük érzék a nép érdekei iránt. Mi ezt soha nem állítottuk. A parlamentre állítjuk és ezt tényekkel igazoljuk, hogy a nép érdeké­ben álló munkát nem végzett és a nép igazi érdekeinek szószólója nem volt. Ha a magyar parlament a maga nagy hatalmi erejével és be­folyásával csak távolról is, csak kis részben is annyit igyekezett volna a nép érdekében csele­kedni, mint amily érzékkel a magyar társadalom a nép bajai iránt viseltetik, ez esetben a széles néprétegek mélységes elégedetlenségének bizonyí­téka gyanánt a kivándorlás a maga ijesztő számával nem állana előttünk. A demokrácia megvalósítása tárgyában tett nyilatkozatokat nem értem. Tisza előbb a demokráciát akarja megcsinálni, s ha ez megvan, hajlandó a demokratikus társadalomnak széles­körű népjogokat adni. De hisz ez a piramisnak feje tetejére állítása! Lehet-e képzelni demo­kratikus fejlődést és kialakulást megfelelő eszkö­zök nélkül? Az általános választói jog a demokratikus fejlődésnek legerősebb eszközét képezi és igazi demokrácia csak akkor jöhet létre, ha előzetesen a széles néprétegek politikai és társadalmi érvényesülése biztosítva van. Amiket Tisza István a „klerikális és nem­zetiségi áramlatok" felszínre jutásáról, „az egész magyar nemzet ügyét fenyegető borzasztó ve­szélyről", „Magyarország és a 67-es alap tönkre­tételéről" mond, — ezek mind csak rémképek, amelyek az általános választói jog barátait, akik a viszonyokat épp oly jól ismerik, mint Tisza NÉPSZAVA 1905. november 1.

Next