Népszava, 1906. május (34. évfolyam, 103–128. sz.)

1906-05-01 / 103. szám

10 ezerholdasok, a csuhások és a falánk zsentrik képviselőivel együtt megalkotni kénytelen. Hiába volt minden ellenszegülés, minden rugkapálás, a választójog széleskörű kiterjesztését kötelesek megcsinálni — a nép­jogok túlüdühösebb ellenségei. És minderre kényszerítve vannak, mivel ez alól kibújniuk nem lehet, kezdenek im­már új nótát fütyülni, kezdenek szociális reformokról, munkásvédelmi törvényekről beszélni. Haj, és még milyen új dallamokat, milyen csábító nótákat fognak fújni, ha majd a kezünkben lesz a mi teljes, csor­bítatlan választójogunk! . . . Proletárok, testvérek, a ti művetek ez az óriási haladás, ez a nagy átalakulás. Magyarország öntudatos munkásai, ti for­radalmi munkát végeztetek, mert szervezett erőtökkel, egységes föllépéstekkel, lelkes kitartástokkal és tántoríthatatlan elvhűség­tekkel új irányt szabtatok Magyarország politikájának. És ebből az uj irányból többé nem lesz, nem lehet kitérés. Ti fogtok róla gondos­kodni, hogy ne lehessen. A kiváltságosok közjogi szőrszálhasoga­tása sutba kerü­l és a közgazdasági és szo­ciális alkotások korszakának kell bekövet­keznie. A silány papirosalkotmány, melyet „ma­gas" személyek szeszélye bármely pillanat­ban széttéphet, a lomtárba fog kerülni és helyét elfoglalja az az alkotmány, mely a nép eleven erejében gyökeredzik, mely milliók lelkéből szívja az éltető elemet. A korlátlan kizsákmányolás és a feneket­len korrupció hátrább fog szorulni, mert a nép szabadon választandó képviselői ellen­őrzik majd a nép jogaival és javaival hűt­lenül sáfárkodó korrupció-lovagokat. Új korszak fog kezdődni küzdelmünkben, mert új fegyver lesz a kezünkben ! Ezek a kilátások, ezek a remények lel­kesítenek benneteket, proletártestvérek a mai napon, a virágillatos májusnak első napján. Ha visszanéztek az elmúlt esztendő küzdelmeire és sikereire, sápadt arcotokat egy pillanatra pirosra festheti a büszke ér­zés, melyet a jól teljesített kötelesség tudata ébreszt az emberi szívben. És ha öröm és reménység tölti el lelkete­ket, midőn a forradalmi induló zugó akkordjai mellett és piros forradalmi jelvé­nyekkel melleteken végigvonultok a büszke palotasorok közt, ne feledjétek, hogy min­den eddigi sikerünket két hatalmas fegy­verünknek köszönhetjük: sajtónknak és szervezettségünknek. Gondoljatok tehát arra, hogy szervezeteinket erősíteni, sajtónkat hatalmassá fejleszteni a legelső kötelessé­günk, ha újabb győzelmeket akarunk ki­vívni. A kivívott sikerek, az éledő remények buzdítsanak bennünket kötelességeink hűsé­ges teljesítésére, lelkesítsenek bennünket új harcokra és vezéreljenek újabb győzelmekre. Mert harcok hosszú sorát kell végig küz­denünk, győzelmek nagy sokaságát kell ki­vívnunk, amíg végre eljön az a május el­seje, melyen boldogan mondhatja a kizsák­mányolóktól megszabadult, boldog em­beriség . Itt van már a rég megálmodott, az epedve óhajtott szalad jövő! Tavaszi rege. — A Népszava eredeti táj-edja. — Irta Révész Mihály. Tavasz van, tavasz. Diadalmas, kacagó, uj­jongó tavasz. Ezerszer megénekelt régi-régi nóta. A fák rü­gyeznek, a virágok bimbóznak, a madarak éne­kelnek, a természet éled. Napfény, madárdal, illat. Tavasz van, tavasz. A madárdal talán el tudja némítani, túl tudja kiáltani a nyomorúság szavát, a jaj kiáltásokat ? Napfényben nem látszanak talán a rongyok, a sebek, a ráncos arcok? A tavaszi szellő a sirá­mok hangját tán nem viszi az ajkakról olyan messzire el, mint a téli vihar, a nyári zivatar ? A nyomorúságnak, a szenvedőknek nincsen tavaszuk. Az emberek csak úgy kínlódnak, csak­úgy halnak el. Talán csak az, hogy nincsen hideg és a Duna hátán nem úsznak, nem tor­lódnak a jégtáblák. Szabad a Duna, szabad a tér. Minek élni? Kicsiny szobájában hónapok óta gyötri ez a kérdés Lizát, az éjszaka lányát. Minek élni? És ezerszer megfordult agyában az a régi gondolat. Csak egy pillanat, csak egy csobbanás, csak egy lemerülés, csak egy halál­hörgés, azután pihenés, örök pihenés. És ezer­szer gyötörte szívét a régi gyötrődés, de addig! Addig, amíg megköti fekete sálját, amíg végig­megy a kocsis­ utcán, Belvároson, a Dunaparton. Addig, amíg még egyszer végiggondolja a múl­tat. Ez a kin, ez a gyötrődés, ez a pokol, nem a hörgés, a küzködés a halállal, nem a haladás. Még nincs is este egészen, a Belváros pom­brassószörény megyében a facseti választó­kerületben a csendőrök sortüzet adtak. Egy választót lelőttek s egyet súlyosan meg­sebesítettek. Kornyareva községben viszont a választók lőtték le a birót és a segéd­jegyzőt. Egyelőre csak ennyi vérontásról kaptunk hírt. És tekintve az ország túlnyomó részében a választások iránt mutatkozó lanyhaságot, talán több emberélet nem fogja megsínyleni az új korszak hajnalhasadását. Máskor a választások jóval több áldozatot követeltek. Máskor ugyanis látszólag elvekért, de tényleg pénzért sza­vaztak a tisztelt hazafiak. Bor és pálinka folyt bőven, az alkohol szította a szenve­délyeket s ahol hozzáfértek, bizony alapo­san egymásnak estek az ellenpártiak. A mostani választáson tulajdonképpen csak a nemzetiségi vidéken van igazi küz­delem, az ország többi részén tisztán csak személyes természetű csetepaté folyik. Ez sem valami túlzott mértékben, mert a jelölt urak a legtöbb helyen szépen ki­pás utcái már villanyfényben úsznak. Liza csak nézi, mennyi fény, mennyi ragyogás, mennyi pompa. És nekik egészen addig, amíg föl nem áldozta, el nem adta magát mindnyájukért, az anyáért, a családért, éhezniök kellett, napokon keresztül. Mennyi ragyogás, mennyi kacagás itt és mennyi panasz, mennyi zokogás amott, az ő vidékén. És mennyi a bűn itt, amit megmoso­lyognak, megdicsérnek az emberek ,­­és mennyi gyalázatot szenvedett el ő, aki élni akart, ke­nyeret akart és pálinkát szerezni az apjának, az öregnek, aki sírni járt hozzá. Ez volt a halál gondolata, ez volt a tettre serkentő és nem az, ami hónapok óta gyötörte kicsiny szobájában. Minek élni? Halál, elmúlás a sorsa mindenek­­nek. Előbb, utóbb. De mikor kin az élet? Akkor előbb. És már a Dunaparton van. Előtte hullám­zik a zöld, komoly, komor víztömeg. Rithmusosan gyűrűznek a hullámok, csupa poézis, amikor oda­csapkodnak a parthoz, a híd lábához. Gyönge, langyos szellő játszadozik fejkendője szélével. És mintha susogna, súgna, beszélne ez a szellő. És mintha képeket rajzolna, intelmeket mondana a nagy, komor víztömegnek hullámcsoportja: — A szellő, a langyosság, az enyelgés, az nem neked való, lányom. Neked a goromba szél, a vad vihar, a zord, zugó, morgó, zörgő, böm­bölő zivatar az éneked. Nyomorultnak születtél, szenvedőnek. Lám, én, az enyelgő, játszi, pajkos szél is csak kötekedem veled. Gúnyolódom. És elhitetem, hogy utolsó utadra, utolsó ölelkezé­sedre, a habokkal való ölelkezésedre én kísérlek el . . . Komoran, mogorván szakította meg a hullám­tömeg beszéde a szellő enyelgését. Már vagy két hónapja annak, hogy Gautsch báró, Ausztria miniszterelnöke, a Reichsrathban kijelentette, hogy: „vagy megvalósítom az általános választói jogot, vagy pedig vele együtt elbukom". Jól tudta Gautsch, hogy ennek a reformnak Ausztriá­ban az ősnem­esség, a feudális nagybirtokos­ság ellene fog szegülni. Ez a társadalmi réteg még ma is elég erős arra, hogy megfojtani igyekezzek minden kultúrtörek­vést, minden szabadabb mozgást és éppen ezért folytatott a munkásság oly hatalmas küzdelmet a választói jogért. A kuriális választórendszer emelte ezt a réteget az állami igazgatás élére, az általános válasz­tói jognak pedig éppen az lett volna a hi­vatása, hogy a kiváltságokat letaszítsa onnan. A legszívósabb ellenállást a lengyel fő­nemesség, a slahcicok fejtik ki. Ez a kaszt döntötte végtelen nyomorúságba Galícia la­kosságát, ez a főnemesség volt az, amely véget vetett Lengyelország gazdasági és politikai önállóságának. A kuriális választó­rendszer folytán Galicia milliomos főurai - Én leszek a sirod, a hullám, a hab, a víz. Gyere, várlak. A tavasz, a szőlő csak gúnyolja, csak cifrázza a te szenvedéseidet. Mit késlekedel ? Én leszek a sorsod, a sírod, a temetőd, ma vagy holnap, előbb vagy utóbb. Itt egyforma a halál gazdagnak, szegénynek, szenvedőnek. Úgy lát­szik , hogy lomha, lusta, mord vagyok , egyhan­gúan hömpölygök tovább a medremben. De lágyan temetek, finoman, szelíden . . . Gyere, várlak . . . És a leány látta, látta ... A habok jönnek a parthoz, gyűrűzéssel, hullámzással, ölelésre készen; a parttól azután mennek, gyűrűznek, hullámoznak vissza, be a folyó közepére. Jönnek őérte. Azután viszik beljebb, egyre beljebb, vi­szik temetni, örökre. Elmarad a kin, a szenve­dés, az átok, a gyalázat, a lélek marcangolása. Csönd lesz. A halál csöndje. A tavasz, a szellő gúnyolódott: — Vidám, boldog tavasz, pajkos, langyos szellő kisér az utadra; no, hidd el, menj, menj. A lomha, öle­lésre, temetésre kész folyó meg­hivta, parancsolta, hogy menjen . Itt lesz a vége a szenvedésnek, itt lesz az örök nyugalom helye, gyere, várlak. Egy csobbanás még. Közönséges, lomha csob­banás. Egy test alámerülése, föl-fölbukkanása, egy torok hörgése egy percig, csak egy percig, — azután nyugalom. Tavasz van ? Diadalmas, kacagó, ujjongó tavasz ? Haj, olyan egyhangú ez a tavasz, mint a nyár, olyan szürke, goromba, mint a tél, olyan boron­gós, olyan nyers, olyan borzalmas, mint az ősz. NÉPSZAVA 1906. máju­s 5. SZEMLE. Budapest, április 30. Véres választás. egyezkedtek. A választások iránti érdek­lődés hiányára mutat, hogy feltűnő nagy számban vannak egyhangú választások. A terrorizmus a hivatalos jelöltek érdeké­ben mindenütt óriási. A hivatalos jelöltek pedig kormánypártiak lévén, ősi magyar szokás, hogy a kormánypárt köré csopor­tosul a bizalom. Aránylag tehát kevés vér folyt eddig. De mi azt hisszük, hogy annyi áldozat is elég ahoz, hogy a választás mai rendje ellen súlyos vádat emeljen. Mert hiába pa­polnak a nemzeti akarat szabad megnyilat­kozásáról,­­ nem lehet ott szabad véle­ménynyilvánításról szó, ahol meggyőződésé­ért valakit agyonüthetnek. És hogy csak egyeseket ért ily baleset, leginkább annak tulajdonítható, hogy a választók tömege ki­tér a terrorizmus elől s egyáltalán nem vesz részt a választásokon. A terrorizmus és a vérontás ellen egyetlen egy védelem van: a községenkénti titkos szavazás. Ha túl nagy tömegeket nem gyűj­tenek egy helyre, a szenvedélyek sem csap­nak túl magasra. Ha titkos a szavazás, nem lehet senkit sem üldözni a meggyőződéséért. Ha tehát ezer és ezer más indoka nem is volna a titkos szavazásnak, csupán csak azért is rendszeresíteni kellene, nehogy min­den választásért egy csomó emberéletet ál­dozzanak fel. A siab­olcok galádsága.

Next