Népszava, 1906. június (34. évfolyam, 128–153. sz.)

1906-06-16 / 141. szám

2 jól emlékszünk, a magyar politikai válság nem a külügyminiszter politikája miatt éle­sedett ki. Sőt úgy tudjuk, hogy külügyi kérdé­sek a válság anyagát egyáltalán nem képezték. A megtorlásnak tehát nem annyira a külügy­miniszter, mint inkább a hadügyminiszter ellen kellene irányulnia. Az a bizonyos chlopti hadiparancs a közös hadügyminisz­tériumban fogantatott meg. Teljesen ért­hetetlen tehát, hogy a koalíciós támadás miért éri kizárólag csak a külügyminisz­tert? És miért hódolnak meg oly feltűnést keltő gyávasággal a hadügyminiszter előtt? Ezt a szolgai meghunyászkodást nem lehet eléggé megbélyegezni. E gyászos monarchián kívül nincs eset, hogy a had­sereg ügyeivel oly könnyelműen végezze­nek, mint ahogy ma történt. Az a kevés vita ami volt, az is csak a magyar nyelv érvényesítése körül folyt. Meg a tisztkép­zés körül. Persze, mert ez a zsentri­kölykök érdeke. Ellenben egyetlen egy hang sem emelkedett a magyar le­génység érdekében. Még csak szóra se méltatták azokat a komiszkodáso­kat, melyeket a nép fiai a hadseregben eltűrni kénytelenek. Föl se említették a páratlanul hitvány bánásmódot. A halálba kergető szeka­túrákat. Az önérzetet kiölő regulát. A tisz­tek és altisztek által rendezett kínzásokat. És nem akadt egyetlen egy népképviselő sem, aki a legénység emberies ellátását köve­telte volna. A lovak takarmányára hétszáz­ezer koronát adtak, de a legénység jobb élelmezésére egy fillért sem. Mintegy háromszáztíz milliót szórtak ki a hadügyi költségekre, de e rengeteg summából a le­génység javára nem jut egyetlen egy fil­lér sem­. A magyar delegáció tehát következetes marad ah­oz a szélhámossághoz, amely a koalíció örök bűne marad. A népet ámítják, lázítják és hitegetik. Szónokolnak és öntik a hazafias frázisokat, de ha tettre kerül a sor, meghátrálnak. A delegációban is szép beszédeket tartottak a magyar nyelv jogai mellett. Számonkérték a tiszti alapít­ványi helyek betöltését. Ez volt minden, amire figyelmük és érdeklődésük kitér­— Hisz semmit sem mondtam — bátorkodtam megjegyezni. — Semmit se mondott! — kiáltotta a két vasvillás gúnyolódva. — Semmit se mondott! A semmirekellő hazug fráter !­ — Majd adunk néked tizenkét szoknyás­korcs­márost, te városi csibész! — Kordi arcom előtt forgatta kérges öklét. — Azt hiszed, mert városi vagy, szabadon gyalázhatod a tisztességes leányokat — mondta a legöregebbik. Ijedten hátráltam, mert féltem, hogy nekem jön. Közben mind több leány, több névtelen rém érkezett. Valamivel fiatalabbak, de azért nem kevésbé vad kinézésnek. Melegem volt. Körülöttem káromkodtak, azt sem tudtam, me­lyiket hallgassam. A térség köztem és vas­villák hegyei közt oly keskeny volt, hogy görcsösen a falhoz támaszkodtam. — Nem kell ugy felfújnod magad azért, mert férfi vagy, te üvegesszemű városi mamlasz — halmozott el kedvességekkel a vasvillás. Önkénytelenül is szemüvegem után nyúltam, attól tartottam, hogy már össze van törve. Most már egész világosan láttam, hogy ez az átkozott kocsis alaposan beugratott, hogy a „tizenkét szok­nyás korcsmáros" szóval rossz fát tettem a tűzre. — És még hozzá kopasz is — gúnyolódtak a fiatalabbak. — De mily kopasz! Répával lehetne beültetni a fejét — egészítette ki a másik. Alaposan sza­pultak, miközben egyre közelebb férkőztek hoz­zám. Majd megfújtam. Beszélni egyáltalában nem tudtam többé. De annál több hízelgés ütötte meg fülemet­­jedt. Mert e téren érvényesülnek az ő önző érdekeik. Az alapítványok zsentri sar­jak ingyenes kiképzésére valók. A tisztek az ő soraikból kerülnek ki. De a népre gondjuk nem volt. Akkor sem, mikor arról kellett volna törődniök, hogy a magyar nép annyira ki van már szipolyozva, hogy valóságos őrület ily óriási összegeket a hadseregre pazarolni. És akkor sem, amikor a nép pénzén kitartott had­seregben a nép vérének kímélését kellett volna biztosítaniok. Hallgatásukkal hozzá­járultak, hogy az eddigi gyilkos szellem maradjon továbbra is ura a hadseregnek s hozzájárultak, hogy a hadügyminiszterek nagyzási hóbortját és eszeveszett pazarlását a­­ nép fizesse meg. Marad tehát minden a régiben. A katona­ság grasszálni fog, veszélyezteti a közbiz­tonságot s állandó veszedelme marad — az alkotmánynak. Az áldozatul odadobott mil­liókért a legénység még csak vacsorát sem kap. Megmarad a középkori katonai bírás­kodás egészen abban a szellemben, mely minden kulturember utálatát ébreszti fel s mely 1—2 napi szobafogsággal bünteti a tisztek gyilkosságát, ha polgárember ellen követik el. . . •• És az új korszakban a magyar fiúk szen­vedni és vérezni fognak tovább. A brutális fegyelem még súlyosabb lesz, mert bizo­nyosan vérszemet kap az ármádia vezető­sége, látván, hogy a bősz kurucokat mily könnyű szerrel lehet­­ megregulázni. Közéig az aratás. Vészhírek szállongnak szerte az országban, hogy a magyar Kongó­völgyben lázadásra készülnek a fehér rab­szolgák. A feudális urak kétségbeesve fut­kosnak segedelemért. Ha igaz a hir, úgy a katonaságra nagy szükség lesz. És a had­ügyminiszter bizonyára hálás lesz a bőkezű urakhoz, akik könnyedén és kecsesen tele­tömték­ öt milliókkal s nem vonták felelős­ségre a hadsereg­ bűneiért. Talán e hálára spekulált a magyar dele­gációt és ez magyarázza meg példátlanul népellenes viselkedését. WBPRZAVA 1906. június 12. — Nézzétek ezt a sovány karót! . . . Mind­egyik csontja kifelé áll. . . Egy tucat kalapot lehetne rájuk aggatni . . . Kellene neked? . . . Ingyen se! . . . Nékem kellene . .. Hogy meg­szenvedjen bűneimért! . . . Vörös pofasörtéje tudásra vall! . . . Vigyük ki a tyúkólba, tán egyik tyúk­tojásnak nézi fejét és kikölti! . . . Tulajdonképpen micsoda? . . . Talán valami magasabb rendű barom ... A pofája arra vall . . . Végre megkaparintottam butyromat, odadob­tam egy hatost és nagy nehezen utat törtem az ajtó felé. Útközben néhány hátbavágást kaptam. A kapu előtt egy kis lánnyal találkoztam. Kor­mos bogrács volt a kezében, nyilván mosoga­tott. Úristen ! Ez a lány igazán szép volt. Aka­ratlanul abbahagytam a menekülést és megáll­tam. De nem sokáig. A következő pillanatban langyos, zsíros víz öntötte el fejemet, ruhámat, mindenemet. Hogy az ördögi . . . Még ma is reszketek, ha e piszkos fürdőre gondolok! — Megállj csak — kiáltott felém egy csengő, nevető hang — majd lemosom rólad a tizenkét szoknyás korcsmárost. Kórusban nevettek mögöt­tem. Mintha ezer vasvilla kergetett volna, úgy siettem a szabadba. A legközelebbi kútnál össze­szedeledztem. Ez volt tehát a legfiatalabbik, a tizenkettedik, kit elég szerencsétlen voltam megismerni. Ez bánt el velem a legcsúnyábbá. És mily szép leány volt. . . Az éjszakát egy szalmakazalon töltöttem, jó távol a falutól. A kocsisnak, ki ennyire beugratott, azt kívánom, hogy száz évvel tovább pörkölődjék a tisztítótűzben. SZEMLE. Budapest, június 15. A bűnbak. Az az átkos darabontkormány olyan al­kalmas intézmény volt a koalícióra nézve, hogy ha nem lett volna, suttyomban meg­csinálnák ma is. Az juttatta őket kormányra, annak köszönhetik a népszerűségüket, az a bűnbak minden gazságért, melyet elkövet­nek. A földmives-munkások elleni merény­letet azzal okolják meg, hogy a­­ dara­bontok aratósztrájkot szerveztek. A választói jog általánosságának elsikkasztásához ürügy­nek a Kristóffy-féle törvénytervezetet alkal­mazzák s az állami költségvetést megint csak azzal védik, hogy Kristóffyék miatt muszáj volt így csinálni. A „Pesti Hír­lap" legalább — miután megbotránkozott azon, hogy mi kifogásolni merjük a nemzeti demokrata Frankel Móric expozéját s beismerte, hogy a „költségve­tés" most is csak papnak, mágnásnak és egyéb haszonlesőnek nyújt örömet, a nép ellenben csak a siralomvölgyét látja — a beismerés után egyszerűen a darabontokat és a szocialistákat okolja a költségvetés igaztalanságáért és néprabló terveiért. A darabont-kormány az oka, hogy a militarizmusnak 160 milliót szavaz meg a függetlenségi párt egy hang ellenvetés nélkül. A darabontok az okai, hogy a kul­turköltségvetés 45 millió Apponyi uralma alatt. Kristóffy az oka, hogy Andrássy 19 millióval többet költ a kakastollas kozá­kokra és Vörös a hibás abban, hogy Kossuth egy vörös krajcárt sem költ szociálpoliti­kára. A darabontok költötték el ugyanis a „P. N­." szerint a „humánus intézményekre fordítható felesleget", a küldöttségekre és a szocialisták megvásárlására. A díszküldöttségek ugyan­­ hagytak még némi kis pénzt, hiszen a militarizmus 160 milliócskája kikerül valahogyan. Az argumentációnak ez a része mind­azonáltal nem, olyan komikus, mint az a rész, amely a szociálpolitikát holmi jóté­konykodással állítja egy sorba és céljaira csak a „felesleget" szánja. De a legkomikusabb a kis elmefuttatás­ban az a szíves meghívás, amelyet a „P. H." hozzánk intéz. Miután pimaszul rágalmazott bennünket s Kristóffy pénzzel fizetett zsol­dosainak tüntetett fel, azt ajánlja, hogy tá­mogassuk azt a kormányt „is". Köszönjük a „P. H." szíves invitálását, de egyrészt neki engedjük át a „humánus cé­lokra fordítható felesleg" elfogyasztásának feladatát, másrészt olyan bandáért, amelyet csak gyanúsításokkal és egyéb aljasságok­kal lehet védeni, nem óhajtunk együtt „küz­deni" a „Pesti Hírlap" pausálé adományo­zóival. A prostitu­ció, mint kizsákmányolás. Azokból az adúkból, amelyek a jelenlegi magyar igazságügyminiszter különös oltal­mát élvezik s amelyek a „családi tűzhely" szentségét, védik a burzsoá-morál szerint, hátborzongató adatok kerülnek ma a Népszavában napfényre. Adatok, amelyek ordítva ordítják a világba a választ arra a kérdésre, hogy ki is rombolja szét a csa­ládot? Adatok, amelyeknek bizonysága szerint a prostitúció nemcsak­­ szükséges járuléka a kapitalizmusnak, hanem a bordélyházak tulajdonosainak kizsákmá­nyolásra alkalmas terrénuma is. Adatok, amelyek nemcsak erkölcsi szempontból mu­tatják be tarthatatlannak a prostitúciót szükséglő mai társadalmat, hanem az em­beri jogérzet szempontjából is tarthatat­lannak tüntetik fel azt a helyzetet, amely­ben a „tisztességes családanyák" erkölcsei­nek védelmére hivatott rabszolgálók élnek. A török háremek rendszerénél összehason­líthatatlanul undorítóbb, erkölcstelenebb és rabszolgaibb helyzetet teremtenek a „keresz­tény", a család szentségét istenítő kapitalista országok bordélyházainak lakói számára a házaknak rendőrségi protekciót élvező tulaj­donosai. A legförtelmesebb rabságban tartják

Next