Népszava, 1906. augusztus (34. évfolyam, 180–205. sz.)

1906-08-01 / 180. szám

XXXIV. évfolyam Budapest, 1906. augusztus 1•­ szerda. 180. szám. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: egy évre . . 19.20 kor. I negyed évre ..80 kor. fél évre . . 0.60 » I egy hóra . . 1.60 » Volksstimmeval együtt havonta 40 fillérrel több. Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. /0m Megjelenik hétfő kivételével mindég nálp­SZERKESZTŐSÉG: VII., Kerepesi­ út 32. (Telefon-szám 54—94.) ?RADÓ­HIVATAL: VII., Nyár­ utca 1. sz. (Telefon-szám 82—61.) '•K­íj'­' ' Szennyes láda. A képviselőház elnapolta magát két hó­napra, így hát elmarad az őszre a nagy mosás, de az legalább kiadós lesz azután. Az új rend szennyese pedig gyűlik napról­napra. Minden nap valami új mocsok kerül felszínre. A sok piszkos ruha egészen el­rejtené a világ elöl a nemzeti hősök, a haza­fiias daliák alakját s az egész uj rendszer egy nagy mozgó piszok rakásnak látsza­nék, ha nem honosított volna meg az uj korszak egy nagyszerű intézményt. Ez az intézmény sok mindent elfed s beillik egy elsőrendű nemzeti vívmánynak. Minden jól berendezett háztartás ismeri a szennyes ládát. Nos, a nemzeti uralomnak ez a leg­nélkü­lözhetetlenebb bútordarabja. Amint valami új mocsok jelenik meg, a kormányzó férfiak dolgos kezei mentén megragadják s az ámuló világ szeme elől: zsupsz, belökik a szennyes ládába. Úgy tesznek, mint a rendetlen háziasszony vendégek érke­zésekor : összeszednek minden piszkos lim-lomot s hamar belegyömöszölik a jótékony nagy ládába. De feledik azt, hogy a szennyesnek hü­ze akkor is ott terjeng a levegőben, amikor a ruhát már elcsukták s az nem látható. A kormány nagy szennyes ládájába így került be egymásután : a megtámadott lelki­ismereti szabadság, a ronggyá tépett sajtó­szabadság, az átlyukasztott progresszív adó, az ő szabadsághőseik az aradi vértanuk emlékének a feledékenység leple mögé rejtőző meggyalázása, a megcsonkí­tott gyülekezési és egyesülési jog s végül mindezek tetejébe a sárba tip­rott egyéni szabadság. E szennyes láda bűze már dögletessé teszi a ma­gyar közéletet s a sok felgyülemlett mocskos cafat, valamennyi az uj uralom méltó jelképe, felvetéssel fenyegeti a szennyes láda fedelét. Micsoda látvány, milyen ke­serves kiábrándulás lesz az, ha majd a nemzeti demagógia köde elszáll a jóhi­szemű, de rövidlátó emberek szeme elől s kénytelenek lesznek meglátni, hogy az új korszak egyetlen nagyszabású njítása, egyetlen nagyméretű intézménye: a nem­zeti színűre festett szennyes láda. Ma megint egy ocsmány condrával gyara­podott ez a nemzeti demokratikus intéz­mény. Jekelfalussy miniszter nyilatkozata meg­érkezett. A koalíció jogtudósai, kis és nagy polónyijai végre találtak egy formulát — tetszik tudni, hogy a formula a lényeges és hogy formulával mindent ki lehet vinni Magyar­országon— amely szerint a honvédelmi mi­niszter, mint gazda és földbirtokos jogosan iga­zoltatta a csendőrséggel „szökésben lévő" cse­lédjét!! Ehez a zugprókátori fogáshoz ezen a helyen nincsen szavunk. De igenis van ahoz, hogy Jekelfalussy saját vallomása szerint gazdatisztjének elfogatása előtt kér­­dést tett Darányi Ignác földmivelésügyi mi­niszterhez, aki megnyugtatta, hogy joga van úgy cselekedni, ahogy cselekedett. Eddig lehettek rövidlátó emberek, akik egy tudatlan és indulatos embernek magáról és állásáról való megfeledkezését látták a Je­kelfalussy botrányban. Lehettek olyanok, akik nem tulajdonították a botlásnak politikai jelentőséget. Lehettek olyanok, akik tagad­ták, hogy ezen még csak nem is ázsiai el­járás és a kormányzat szelleme között bár­milyen összefüggés is volna. Mindez mától fogva lehetetlen. E gyalázatos botrányban éppen olyan bűnös Darányi, mint Jekel­falussy. Sőt, amiként a törvény szigo­rúbban bünteti a felbujtót, mint a tettest, mivel nagyobb bűnös a tett kigondolója, mint elkövetője, az ezer­holdasok hűséges fölasznárát, mint ér­telmi szerzőt, súlyosabb felelősség terheli, mint azt a gőgös, tudatlan katona földes­urat. Evvel a felvilágosítással ez eset túl­nőtt az egyéni miniszteri felelősség határain s az egész minisztérium ügyévé vált. Ha Jekelfalussy megy és menni fog, mert mennie kell: nem maradhat meg bársony­székében a munkások nyájas, ősz barátja sem. Egy nagy társadalmi betegség mérges kelevénye ez az eset. Csak tünete annak a rothadásnak, amely lassan rágódik ennek a szerencsétlen országnak testén. A kivándor­lás, az aratósztrájk, a rabszolgatörvény, a lapelkobzás, a csendőrökkel való végrehaj­tás, az adósok újonnan feltámasztott bör­töne s még annyi más ezekkel együtt: csak kisérő jelenségei, természetes kö­vetkezményei az ezerholdasok osztály­abszolutizmusának. A földesúr nagyzási tébolya, amely nem ismer a saját zsebének érdekeinél nagyobb és fontosabb dolgot a világon: mindennapos jelensége a magyar közéletnek, ha nem is ilyen barbár és XIII. századbeli módon nyilatkozik meg. Magyar­országon alapjában véve mindig és mindenütt ez történik, ha a földesúr és mun­kás érdeke összeütközik. A csendőr, szolgabíró, éjjel-nappali ügyész koponyája úgy van berendezve, hogy nem is tudja végig gondolni azt, hogy nem a földes­úrnak van valamiben igaza. A földesúr intése parancs számukra. Hány kéméndi eset történik egy esztendőben Magyar­országon, amelynek híre soha el nem jut a nyilvánosság elé. Hány Kovács Györgyből va­salnak ki — szó szerint — a csendőrök pénzt, vagy vallomást, amire éppen szükség van. A parasztnak a földesúrral szemben hivatal­ból nincs és nem is lehet igaza. Nem kell erre jellemzőbb bizonyíték, mint az arató­sztrájkok elintézése. Igaz, az aratóssztrájk nagy csapás az országra. De nagyobb csapás a munkásra, mint a földbirtokosra. Lehetetlenné kell tehát tenni, preventive, előre kell ellene védekezni. De nincs az a szolgabirói vagy csendőri koponya az egész Tulipánkertben, amelyikben megfordulna az a gondolat, hogy az aratósztrájkot nem­csak a munkások lecsukásával, terrorizmus­sal, lapelkobzással, hanem a munkáskövete­lések megadásával is meg lehet előzni. Soha­sem fogják megérteni tudni azt, hogy a világ nem dül össze akkor sem, ha az aratósztrájk megelőzésének költségeit nem a munkás, hanem a dúsgazdag latifundiumo­sok fogják majd viselni. A törvény ki­mondja ugyan, hogy előtte mindenki egyenlő, a valóságban azonban a földesúr és munkás viszonya úgy alakul, mint ahogy azt Jekel­falussy Darányi tanácsára és útmutatására megcsinálta. Ide fajultak a 48-as eszmék olyan kormány alatt, amelynek többségében a legnagyobb számmal magukat 48-asoknak nevező képviselők ülnek! De nemcsak Darányi bűntársa az egyéni szabadság ilyen sárbatiprásában a honvé­delmi pandúrnak, de bűntársa az egész „nagy" minisztérium is, amely megtűri az ilyen embert a maga soraiban, amely segítő kezet nyújt e gyalázatos jogtiprás bünteté­seinek elsinkótázásához. De bűntársa azon­felül az egész képviselőház is, amelynek nem volt egyetlen elítélő szava a hivatalos hatalmával visszaélő, zsaroló miniszterre, de annál több szitka, gúnyja, káromlása arra a képviselőre, aki szóba hozta a dol­got az analfabéták e szomorú gyülekezetében. Cinkosává szegődött Jekelfalussynak az a parlament, amelyben nem akadt húsz független, tisztességes ember, aki össze­hívatta volna a házat, hogy tessék ott, a nyilvánosság színe előtt vezekelnie és bűn­hődnie a földesúri gőgnek. Férfias ön­érzet, bátor talpraállás, szóval hátgerinc éppen úgy nincs ebben a testületben, mint agyvelő, ahol az értelem székel. Hiába forgatná valaki az állattant, nem találna hozzájuk foghatót. Azonban se baj! A megtorlás nem marad el. És még­­ nem ugyan a magyarok is­tene, h­anetti a magyar pecsétőr, a magyar igazság legfőbb őre, az ország élő és ér­zékeny lelkiismerete: Polónyi Géza. Mind­annyian emlékezünk rá, hogy a sztrájkoló földmíves munkásokat zsarolóknak nevezte, akik ellen a törvény teljes szigorával kell szerinte eljárni. Biztos forrásból értesülünk arról, hogy Polónyi Gézát csak máj baja akadályozta meg abban, hogy megindíttassa éjjel-nappali ügyészeivel a bűnvádi eljárást zsaroló minisztertársa ellen. A Népszava mai száma 12 oldal

Next