Népszava, 1906. szeptember (34. évfolyam, 206–231. sz.)
1906-09-01 / 206. szám
2 NÉPSZAVA 1906. szeptember 4. é nyelmetlen a hóhérmesterség, tehát az állam katonáit akarják kiparancsoltatni hóhérsegédnek. És éppen most van ábrázatuk ahoz. Most, amikor rájuk sütik — rájuk szeti a hatóság maga — hogy minden harmadik ember gyilkosai ebben az első millió lakos felé törekvő városban. Azon az ülésen, amelyen a fővárosi főorvos kimondja: a halottak 31 százaléka tüdővészben pusztul el s a tüdővész oka: a házbéruzsora — áll elő valami hofstadter, név szerint Steinhardt Antal (jól jegyezzük meg: Steinhardt Antal a neve) és katonaságot követel a sztrájkolók ellen! Amikor a munkásság rendeletet, törvényt követel a lakásuzsora ellen, alkalmasnak látják az időt arra, hogy törvényt követeljenek azok ellen a sztrájkok ellen, amelyeket részben ők idéznek fel a lakók nyúzásával! Miután agrárius érdektársaik megdrágították a húst, a gabonát, mikor a pékek felsrófolták a kenyér árát s a hofstadterek annyit rabolnak lakbér cimén, hogy ruhája már nem marad s a munkások sem éhen pusztulni, sem a razziák révén fedél alá jutni nem akarván, béremelésért sztrájkolnak, akkor előállanak ezek az urak, akik arcbőrük révén a rinocérosszal állanak rokonságban s a munkásokat vádolják lakbéremeléssel, öngyilkossággal. Mikor mi Zürichbe rándulunk példáért arra, hogyan vették elejét ott a hofstadterizmusnak egyszer s mindenkorra, akkor ők zürichi példákat hoznak fel arra, miként lehet katonasággal védeni a tőkét! Mikor saját hatóságuk vágja a szemükbe, minden harmadik embert ti gyilkoltok meg azért, hogy munka nélkül óriási jövedelmeket zsebeljetek be, akkor ők mernek panaszkodni, hogy a lelketlen izgatók munka nélkül akarván élni, kizsákmányolják a munkásokat! Valóban, az emberi arcátlanságnak ebben az országban nincsen határa. Az agráriusok a munkabéruzsorájuk ellen lázadóknak mezőgazdasági rabszolgatörvénnyel feleltek s a háziurak, a kaszinótagok hamis váltóin élősködő bossaidterek házizsidó létükre követni akarják ezt az uri példát. Csakhogy ami Jupiternek szabad, azt nem szabad minden bugrisnak. Nem szabad különösen ma, mikor már a jupitereknek sem lehetne a rabszolgatörvényt meghozniok. Amikor már maga a főváros is kénytelen belátni, adatokkal támogatni a lelketlen izgatók igazságát s a hofstadterek ábrázatára sütni a bagno-bélyeget a tömeggyilkosságok miatt. Ma, amikor már csak arról van szó, rendelettel vagy kerülő úton szabjanak e határt annak a cinizmusnak, amellyel a Steinhardt Antalok egy nyolcszázezer lakosú városban minden harmadik embert halálra ítélnek. Az alamizsna-törvény. .. A kormány nem hiába csináltatott magának malaclopó köpönyeget. Ez a magyar specialitás gyönyörűen bevált. A malaclopó köpönyeggel el lehet takarni a sajtónak szánt szubvenciót, viszont a szubvenció megvédi a kormányt holmi kellemetlen kritikáktól, így aztán a munkásság mindeddig magára maradt a sérelmes törvényjavaslat elleni küzdelemben, csak egy-két ellenzéki napilap akadt csupán, amely velünk azonos álláspontra helyezkedett. Pedig ez a törvényjavaslat nem politikai vonatkozású. A pártpolitikához pláne semmi köze s igy a malaclopó köpönyegen kivül semmi sem akadályozza a sajtót, hogy szint valljon. Ugyanez áll a politikusokra. Egyetlenegy népképviselő sem akadt, amely a javaslattal foglalkoznék. Még a parlamentnek úgynevezett „munkásügyi" bizottsági tagjai sem. Mindez nem lohasztja a munkásság bizalmát, sőt tudván, hogy csupán saját erejére van utalva, annál elszántabban megy bele a javaslat elleni küzdelembe. Nem lehetetlen azonban, hogy váratlanul hatalmas szövetségesekre fogunk akadni. Ha a jelek nem csalnak, az ország iparosai is mozgolódni kezdenek s szintén síkra szállnak a törvényjavaslat ellen. Nekik sem kell. Nem kell nekik a paritásos képviselet azon az áron, hogy ők fizessék a betegsegélyzőjárulékok felét. Egyik kormánypárti vidéki lapban máris erős riadót fújtak ez értelemben. Az aradi „Függetlenség" írja ugyanis: — Hát hiszen nagyon szép a kormánytól, hogy szociális reformokra adja a fejét s igazán elismerésre méltó, hogy végre a törvényhozás is gondol arra a társadalmi osztályra, amely eddig szinte kitagadott volt s tisztán a maga erejére, az összetartásban és szervezettségben rejlő erőre volt utalva, azt sem bánjuk, hogy Szterényi József államtitkár érdemeket akar szerezni magának a szociáldemokrata pártnál, de mindenek fölött és ismételten hangsúlyozzuk, hogy örömmel üdvözlünk minden olyan reformot, amely végre nemcsak a tőkepénzeseknek és a nagybirtokosoknak javát szolgáltatja, azonban meg kell mondanunk azt is, hogy ha a kormány javítani akar a munkások helyzetén, hát javítson a saját maga eszközeivel, nyújtsa oda a maga karját a támogatásukra, a lóversenyekre és egyéb főúri passziókra kidobott milliókból juttasson valamit a munkásosztálynak és a hasonló sorsban szűkölködőknek, de ne tegye ezt az iparosok bőrére, ne tétesse ezt azzal az iparossággal, amelyet éppen a legutóbbi időkben, sőt jelenleg is, a sok minden egyéb mellett, éppen a munkásság kényszerít legnagyobb áldozatokra. Ami attól a szegény kézműiparostól kitelik, azt úgyis kihúzták belőle a rossz gazdasági, ipari viszonyok és mindennek tetejébe: a munkássztrájkok. A magyar kézműipar helyzete és állapota ma válságos és Szterényi József, a nagy iparfejlesztő és iparpártoló a kisujjából rázza ki az ilyen törvényjavaslatokat, amely keservesen sújtja az önálló iparosságot, messze kiható elégedetlenséget szül, elkeseredést teremt s emellett a célját sem tölti be : a munkások lapja napokon keresztül hasábos cikkeket kellene. Kinek kell tehát ez a törvényjavaslat ? Az ország iparosságának meg kell mozdulnia e kezdeményezés ellen, erélyesen tiltakoznia kell a törvénytervezet megvalósítása ellen. Butba kell dobatni, mint néhány év előtt ugyanennek a szülőanyját. De más hangok is hallatszanak. Előkelő nagyiparosok jelentették ki, hogy e javaslatot merényletnek tekintik a magyar ipar ellen. A reájuk háruló terheket még csak elviselnék, de a munkások elégületlenségének szitása veszedelembe, sőt végromlásba dönti az amúgy is fejletlen ipart. Megmozdultak az orvosok is. Velük is méltatlanul bán el a javaslat Az orvosokra vonatkozó intézkedéseket ugyanaz a sötét szellem sugallta, mely egyik kezével ad valamit, másikkal pedig tízszer annyit elvesz. Az orvosoknak kedveskedik azzal, hogy a helyi szervek igazgatóságában két helyet ajándékoz nekik, viszont azonban esetleges orvosi mozgalmakat már előre lehetetlenné tesz, mert ha a pénztár és az orvosok közt megegyezés nem jönne létre, a kormány rendeletileg kötelezheti a községi, köz- és járási orvosokat, hogy a pénztárorvosi teendőket ellássák. Vagyis orvosi sztrájk esetén a tiszti orvosokat a kormány kirendelheti sztrájkbontóknak! E rendelkezésnek logikus folyománya az lesz, hogy ha a tiszti orvosok is sztrájkba lépnek, úgy a katonaorvosokat kommandírozzák ki ! Hagyja érintetlenül a kormány a pénztárak autonómiáját, akkor nem lesz szükség ily önkényes rendelkezésekre. Mert a pénztárak és az orvosok majd elvégzik egymás közt a saját dolgukat. Csakhogy éppen az a baj, hogy a javaslat az autonómiát mindenáron lehetetlenné akarja tenni. E célt szolgálja az a kuriózum is, hogy a kerületi biztosítópénztárak és az állami munkásbiztosító hivatal közé egész fölöslegesen még egy szervet érel, amelyet országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénztárnak keresztelt el. Ez a szervezet egyesítené magában az egész országra kiterjedőleg az összes kerületi és egyéb pénztárakat, természetesen a bányatársládák kivételével. A szénbárók hatalma noli me tangere! Ezt érinti tilos. A pénzbárók rabszolgatartása épségben kell hogy megmaradjon. Igaz, hogy nemcsak szénbárók, de szénhercegek, sőt főhercegek is vannak. Ezek pedig rászolgálnak arra, hogy a törvényes rendelkezések alól kimaradjanak. A központosítás tehát ennyiben csonka marad. Mivel pedig Horvát-Szlavónország és Fiume részére is külön országos szervezetet kell felállítani (Fiuméról a törvényjavaslat hallgat), világos, hogy a centralizáció dacára a munkásbiztosítás három „országos szervezet" és egy egész csomó bányatársláda útján lesz eszközlendő. Ezen a téren a javaslat épp oly következetlen, mint az „egységes" helyi szervek tekintetében. A következetlenség azután folytatódik az egész vonalon. Az országos szervezetnek, nevezzük röviden a központnak, rendeltetése az, hogy a biztosított pénztári tagok segélyezését országosan egységes elvek és módok szerint rendezze. Ámde a biztosítási járulékokat a szükségletekhez mérten, helyenként aránylagosan állapítja meg, ami valószínűleg annyit jelent, hogy bizonyos helyekre nézve más-más járulékkulcs alapján lesznek a járulékok fizetendők. Sőt a javaslat kifejezetten megengedi azt is, hogy a vállalati pénztárak a tényleg élvezett fizetés, illetve bérek alapján szedhessék járulékaikat, míg a kerületi pénztárak tagjai csakis az átlagos napibér-osztályok szerint fizethetnek. Ez is az egységes elvhez tartozik. Azonkívül a biztosított tagok a foglalkozási ág és hely szerint változó segélyezési költségekhez arányosított járulékok fizetésére is kötelezhetők, ami a javaslatban lefektetett egységes elvet természetesen szintén nem tangálja. Ellenben egy dologban következetes marad a javaslat, abban tudniillik, hogy az önkormányzatot a munkásoktól elvegye s hogy a paritást illuzóriussá tegye a központban is. Ugyanis a közgyűlés áll: a kerületi pénztárak igazgatóságai által egyenlő számban a biztosított tagok és munkáltatók közül választott kiküldöttekből. A kerületi pénztárak területén működő gyári pénztárak által közösen választott egy munkaadó és egy biztosított munkás kiküldöttből. Azon kivül mindazok a munkaadók, akiknek üzeme balesetbiztosítási kötelezettség alá esik s abban legalább 100 biztosított munkás van, az alkalmazott munkások számarányában kerületi pénztáranként közösen külön közgyűlési kiküldöttek fele munkaadó és fele biztosított munkás legyen. Még ezenkívül minden üzem tulajdonosa, aki legalább 1000-nél több balesetbiztosításra kötelezett munkást alkalmaz, külön képviseltetheti magát egy munkaadó- és egy munkás-kiküldöttel. Ez a komplikált szervezet arra való, hogy a paritást meghamisítsa. Mert a kerületi pénztárak nem kötelesek fele számban munkást, fele számban munkaadót kiküldöttül megválasztani, hanem a javaslat szerint joguk van fele számban biztosított tagot s fele számban munkaadót kiküldeni. Márpedig éppen a napokban kiadott hivatalos kommüniké magyarázta meg, hogy a biztosított tag munkaadó is lehet, hogyha önkéntes tagja a pénztárnak. És hogy a javaslat éppen erre céloz, bizonyítja az, hogy a szóban levő szakaszban mindenütt másutt kifejezetten biztosított munkásról beszél. Vagyis ezen rendelkezés szerint a központi közgyűlés túlnyomó részben munkaadók közül választható. De van ott még más sérelem is. A 100 és 1000 munkást alkalmazó munkaadók maguk választják úgy a munkás, mint a munka