Népszava, 1906. szeptember (34. évfolyam, 206–231. sz.)

1906-09-01 / 206. szám

2 NÉPSZAVA 1906. szeptember 4. é­ nyelmetlen a hóhérmesterség, tehát az állam katonáit akarják kiparancsoltatni hóhér­segédnek. És éppen most van ábrázatuk ahoz. Most, amikor rájuk sütik — rájuk szeti a hatóság maga — hogy minden harmadik ember gyil­kosai ebben az első millió lakos felé törekvő városban. Azon az ülésen, amelyen a fővárosi fő­orvos kimondja: a halottak 31 százaléka tüdő­vészben pusztul el s a tüdő­vész oka: a házbéruzsora — áll elő valami hofstadter, név szerint Steinhardt Antal (jól jegyezzük meg: Steinhardt Antal a neve) és katona­ságot követel a sztrájkolók ellen! Amikor a munkásság rendeletet, törvényt követel a lakásuzsora ellen, alkalmasnak látják az időt arra, hogy törvényt követel­jenek azok ellen a sztrájkok ellen, ame­lyeket részben ők idéznek fel a lakók nyúzásával! Miután agrárius érdektársaik megdrágították a húst, a gabonát, mi­kor a pékek felsrófolták a kenyér árát s a h­ofstadterek annyit rabolnak lak­bér cimén, hogy ruhája már nem marad s a munkások sem éhen pusztulni, sem a razziák révén fedél alá jutni nem akarván, béremelésért sztrájkolnak, akkor előállanak ezek az urak, akik arcbőrük révén a rino­cérosszal állanak rokonságban s a munká­sokat vádolják lakbéremeléssel, öngyilkos­sággal. Mikor mi Zürichbe rándulunk pél­­­dáért arra, hogyan vették elejét ott a hof­stadterizmusnak egyszer s mindenkorra, ak­kor ők zürichi példákat hoznak fel arra, mi­ként lehet katonasággal védeni a tőkét! Mikor saját hatóságuk vágja a szemükbe, minden harmadik embert ti gyilkoltok meg azért, hogy munka nélkül óriási jövedelme­ket zsebeljetek be,­­ akkor ők mernek panaszkodni, hogy a lelketlen izgatók munka nélkül akarván élni, kizsákmányol­ják a munkásokat! Valóban, az emberi arcátlanságnak ebben az országban nincsen határa. Az agráriusok a munkabéruzsorájuk ellen lázadóknak mezőgazdasági rabszolgatörvénnyel feleltek s a háziurak, a kaszinótagok hamis váltóin élősködő b­ossaidterek házizsidó létükre kö­vetni akarják ezt az uri példát. Csakhogy ami Jupiternek szabad, azt nem szabad min­den bugrisnak. Nem szabad különösen ma, mikor már a jupitereknek sem lehetne a rabszolgatör­vényt meghozniok. Amikor már maga a főváros is kénytelen belátni, adatokkal támogatni a lelketlen izgatók igazságát s a hofstadterek ábrázatára sütni a bagno-bé­lyeget a tömeggyilkosságok miatt. Ma, amikor már csak arról van szó, rendelettel vagy kerülő úton szabjanak e határt annak a cinizmusnak, amellyel a Steinhardt An­talok egy nyolcszázezer lakosú városban minden harmadik embert halálra ítélnek. Az alamizsna-törvény. .. A kormány nem hiába csináltatott magá­nak malaclopó köpönyeget. Ez a magyar specialitás gyönyörűen bevált. A malaclopó köpönyeggel el lehet takarni a sajtónak szánt szubvenciót, viszont a szubvenció megvédi a kormányt holmi kellemetlen kri­tikáktól, így aztán a munkásság mind­eddig magára maradt a sérelmes tör­vényjavaslat elleni küzdelemben, csak egy-két ellenzéki napilap akadt csupán, amely velünk azonos álláspontra helyez­kedett. Pedig ez a törvényjavaslat nem po­litikai vonatkozású. A pártpolitikához pláne semmi köze s igy a malaclopó köpönyegen kivül semmi sem akadályozza a sajtót, hogy szint valljon. Ugyanez áll a politikusokra. Egyetlenegy népképviselő sem akadt, amely a javaslattal foglalkoznék. Még a parlament­nek úgynevezett „munkásügyi" bizottsági tagjai sem. Mindez nem lohasztja a munkásság bizal­mát, sőt tudván, hogy csupán saját erejére van utalva, annál elszántabban megy bele a javaslat elleni küzdelembe. Nem lehetet­len azonban, hogy váratlanul hatalmas szö­vetségesekre fogunk akadni. Ha a jelek nem csalnak, az ország iparosai is mozgo­lódni kezdenek s szintén síkra szállnak a törvényjavaslat ellen. Nekik sem kell. Nem kell nekik a paritásos képviselet azon az áron, hogy ők fizessék a betegsegélyző­járulékok felét. Egyik kormánypárti vidéki lapban máris erős riadót fújtak ez értelem­ben. Az aradi „Függetlenség" írja ugyanis: — Hát hiszen nagyon szép a kormánytól, hogy szociális reformokra adja a fejét s igazán elisme­résre méltó, hogy végre a törvényhozás is gon­dol arra a társadalmi osztályra, amely eddig szinte kitagadott volt s tisztán a maga erejére, az összetartásban és szervezettségben rejlő erő­re volt utalva, azt sem bánjuk, hogy Szterényi Jó­zsef államtitkár érdemeket akar szerezni magának a szociáldemokrata pártnál, de mindenek fölött és ismételten hangsúlyozzuk, hogy örömmel üdvöz­lünk minden olyan reformot, amely végre nemcsak a tőkepénzeseknek és a nagybirtokosoknak javát szolgáltatja,­­ azonban meg kell mondanunk azt is, hogy ha a kormány javítani akar a munkások helyzetén, hát javítson a saját maga eszközeivel, nyújtsa oda a maga karját a támogatásukra, a lóversenyekre és egyéb főúri passziókra ki­dobott milliókból juttasson valamit a mun­kásosztálynak és a hasonló sorsban szűkölködők­nek, de ne tegye ezt az iparosok bőrére, ne té­tesse ezt azzal az iparossággal, amelyet éppen a legutóbbi időkben, sőt jelenleg is, a sok minden egyéb mellett, éppen a munkásság kényszerít leg­nagyobb áldozatokra. Ami attól a szegény kézmű­­iparostól kitelik, azt úgyis kihúzták belőle a rossz gazdasági, ipari viszonyok és mindennek tetejébe: a munkás­sztrájkok. A magyar kézműipar helyzete és állapota ma válságos és Szterényi József, a nagy iparfejlesztő és iparpártoló a kisujjából rázza ki az ilyen tör­vényjavaslatokat, amely keservesen sújtja az önálló iparosságot, messze kiható elégedetlenséget szül, elkeseredést teremt s emellett a célját sem tölti be : a munkások lapja napokon keresztül ha­sábos cikkeket k­­ellene. Kinek kell tehát ez a törvényjavaslat ? Az ország iparosságának meg kell mozdulnia e kezdeményezés ellen, erélyesen tiltakoznia kell a törvénytervezet megvalósítása ellen. Butba kell dobatni, mint néhány év előtt ugyanennek a szülőanyját. De más hangok is hallatszanak. Előkelő nagyiparosok jelentették ki, hogy e javas­latot merényletnek tekintik a magyar ipar ellen. A reájuk háruló terheket még csak elviselnék, de a munkások elégületlenségé­nek szitása veszedelembe, sőt végromlásba dönti az amúgy is fejletlen ipart. Megmozdultak az orvosok is. Velük is méltatlanul bán el a javaslat Az orvosokra vonatkozó intézkedéseket ugyanaz a sö­tét szellem sugallta, mely egyik ke­zével ad valamit, másikkal pedig tízszer annyit elvesz. Az orvosoknak ked­veskedik azzal, hogy a helyi szervek igazgatóságában két helyet ajándékoz ne­kik,­­ viszont azonban esetleges orvosi mozgalmakat már előre lehetetlenné tesz, mert ha a pénztár és az orvosok közt meg­egyezés nem jönne létre, a kormány ren­deletileg kötelezheti a községi, köz- és já­rási orvosokat, hogy a pénztárorvosi teen­dőket ellássák. Vagyis orvosi sztrájk ese­tén a tiszti orvosokat a kormány kirendel­heti sztrájkbontóknak! E rendelkezésnek logikus folyománya az lesz, hogy ha a tiszti orvosok is sztrájkba lépnek, úgy a ka­tona­orvosokat kommandírozzák ki ! Hagyja érintetlenül a kormány a pénz­tárak autonómiáját, akkor nem lesz szük­ség ily önkényes rendelkezésekre. Mert a pénztárak és az orvosok majd elvégzik egymás közt a saját dolgukat. Csakhogy éppen az a baj, hogy a javaslat az auto­nómiát mindenáron lehetetlenné akarja tenni. E célt szolgálja az a kurió­zum is, hogy a kerületi biztosító­pénztárak és az állami munkásbizto­sító hivatal közé egész fölöslegesen még egy szervet érel, amelyet országos munkásbetegsegélyző és balesetbiztosító pénz­tárnak keresztelt el. Ez a szervezet egye­sítené magában az egész országra kiter­jedőleg az összes kerületi és egyéb pénz­tárakat, természetesen a bányatársládák kivé­telével. A szénbárók hatalma noli me tangere! Ezt érinti tilos. A pénzbárók rabszolgatar­tása épségben kell hogy megmaradjon. Igaz, hogy nemcsak szénbárók, de szénhercegek, sőt főhercegek is vannak. Ezek pedig rá­szolgálnak arra, hogy a törvényes rendel­kezések alól­­ kimaradjanak. A központosítás tehát ennyiben csonka marad. Mivel pedig Horvát-Szlavónország és Fiume részére is külön országos szerve­zetet kell felállítani (Fiuméról a törvény­javaslat hallgat), világos, hogy a centrali­záció dacára a munkásbiztosítás három „országos szervezet" és egy egész csomó bányatársláda útján lesz eszközlendő. Ezen a téren a javaslat épp oly következetlen, mint az „egységes" helyi szervek tekinte­tében. A következetlenség azután folytatódik az egész vonalon. Az országos szervezetnek, nevezzük röviden a központnak, rendeltetése az, hogy a biztosított pénztári tagok segé­lyezését országosan egységes elvek és módok szerint rendezze. Ámde a biztosítási járulé­kokat a szükségletekhez mérten, helyenként aránylagosan állapítja meg, ami valószí­nűleg annyit jelent, hogy bizonyos he­lyekre nézve más-más járulékkulcs alap­ján lesznek a járulékok fizetendők. Sőt a javaslat kifejezetten megengedi azt is, hogy a vállalati pénztárak a tényleg élve­zett fizetés, illetve bérek alapján szedhes­sék járulékaikat, míg a kerületi pénztárak tagjai csakis az átlagos napibér-osztályok szerint fizethetnek. Ez is az egységes elvhez tartozik. Azonkívül a biztosított tagok a foglalkozási ág és hely szerint változó se­gélyezési költségekhez arányosított járulé­kok fizetésére is kötelezhetők, ami a javas­latban lefektetett egységes elvet természe­tesen szintén nem tangálja. Ellenben egy dologban következetes ma­rad a javaslat, abban tudniillik, hogy az önkormányzatot a munkásoktól elvegye s hogy a paritást illuzóriussá tegye a köz­pontban is. Ugyanis a közgyűlés áll: a kerületi pénztárak igazgatóságai által egyenlő számban a biztosított tagok és munkáltatók közül választott kiküldöttek­ből. A kerületi pénztárak területén működő gyári pénztárak által közösen választott egy munkaadó és egy biztosított munkás kiküldöttből. Azon kivül mindazok a munkaadók, akiknek üzeme baleset­biztosítási kötelezettség alá esik s abban legalább 100 biztosított munkás van, az alkalmazott munkások számarányá­ban kerületi pénztáranként közösen külön közgyűlési kiküldöttek fele munkaadó és fele biztosított munkás legyen. Még ezen­kívül minden üzem tulajdonosa, aki legalább 1000-nél több balesetbiztosításra kötelezett munkást alkalmaz, külön képviseltetheti magát egy munkaadó- és egy munkás-ki­küldöttel. Ez a komplikált szervezet arra való, hogy a paritást meghamisítsa. Mert a kerületi pénztárak nem kötelesek fele számban mun­kást, fele számban munkaadót kiküldöttül megválasztani, hanem a javaslat szerint joguk van fele számban biztosított tagot s fele számban munkaadót kiküldeni. Már­pedig éppen a napokban kiadott hiva­talos kommüniké magyarázta meg, hogy a biztosított tag munkaadó is lehet, hogyha önkéntes tagja a pénztárnak. És hogy a javaslat éppen erre céloz, bizo­nyítja az, hogy a szóban levő szakaszban mindenütt másutt kifejezetten biztosított mun­kásról beszél. Vagyis ezen rendelkezés sze­rint a központi közgyűlés túlnyomó részben munkaadók közül választható. De van ott még más sérelem is. A 100 és 1000 mun­kást alkalmazó munkaadók maguk vá­lasztják úgy a munkás­, mint a munka­

Next