Népszava, 1906. november (34. évfolyam, 258–283. sz.)
1906-11-11 / 267. szám
1906. november 10. NÉPSZAVA tést akarnak kapni, mint egy — talán önök azt hiszik, mint egy szolgabíró, vagy egy csendőrhadnagy, vagy egy renyhe pap ? Isten ments! — csak annyit, mint egy aktamásoló irnokocska, aki négy polgári osztályt végzett. Hát ez szörnyűség, ez féktelen ambíció! De a tanítók nem engednek ebből a féktelen ambícióból. Makacsul ragaszkodnak a jóllakáshoz. Sőt megkötik magukat és váltig hirdetik, hogy az elegendő kenyérből, krumpliból nem engednek semmi áron. És azt hiszik, hogy követelésük ma jogosabb és a megvalósulásra több kilátással bír, mint bármikor ezelőtt. Mert hiszen most abszolút többségben van a függetlenségi párt és miniszteri székben ül Polónyi Géza. Az a Polónyi, aki 1893-ban, a függetlenségi párt nevében és megbízásából, kimondta, hogy a hatszáz forint minimum, amit a tanítók akkor kértek, „valóságos alamizsna" és hogy ők, a dicső 48-asok, addig semmiféle fizetésjavítást meg nem szavaznak másoknak, míg a tanítók fizetése gyökeresen javítva nem lesz. Abszolút többségben van az a függetlenségi párt, amely akkor tényleg a 600 forintos minimumra szavazott gróf Csáky gyalázatos 300—400 forintos javaslata ellenében. És ma, 13 év múlva, kétszerte drágább életviszonyok közt, ettől a többségtől követel a tanítóság 700 forintos minimális fizetést, miután végigéhezte az „alkotmányos éra" 38 esztendejét. Féktelen ambíció ! Sőt hazaárulás ! Így megnehezíteni a nagy Apponyi helyzetét! A nagy Apponyi a „nemzeti küzdelemnek" elkeresztelt országcsalás idején látta, milyen vakon indulnak a tanítók a koalíciós frázisok után és mennyire készpénznek vesznek mindent, amit a nemzet nagyjai hirdetnek. Gondolta, így megy ez majd ezután is. Hát hazudozott szegényeknek, mint a megszorult cigány. Hogy ő adna nekik fizetést, de hát a „kritikus" pénzügyminiszter! Hogy a nemzet adósnak érzi magát irányukban és hogy a nemzet létérdekei állják útját kívánalmaik teljesülésének. Beszélhetett a nagy férfiú, a tanítók már nem hallgattak rá. A gyomor követeli jogait , itt már a frázisok nem hatnak ! A tanítók kezdtek a sarkukra állni, kezdtek észretérni, kezdték belátni, hogy ezek a frázis-nagyságok őket rutul becsapták. Kezdték érezni, hogy ők proletárok, kezdtek öntudatra ébredni és észrevették, hogy az ő helyük az öntudatos, szervezett proletárság táborában van. És itt-ott hangot is adtak érzelmeiknek, meggyőződésüknek. Sándor született, az a Petőfi Sándor, akinek, ha egyéb érdeme nem is volna a magyar irodalomban, mint az, hogy nevet adományozott a Tekintetes Társaságnak, aki tehát bátran megérdemel annyit, hogy szülőháza részére a Tekintetes Társaság jóvoltából egy kis figyelem, egy kis kegyeletféle időszakonkint kiutalványoztassék. Mert ez is a Petőfi-kultusz ápolásához tartozik ám, Tekintetes Elnök úr, de mennyire ! Nem hiszem, hogy a Petőfi-kultusz ápolása alatt Tekintetes Uraimék csupán azt értik, hogy ki-ki megtartja a maga székfoglalóját és a névjegyére rányomatja. No lett erre nagy megrökönyödés a koalíciós táborban! Lett erre vezércikkezés, panaszkodó tanítócikkek közlése, tanakodás, töprenkedés. Itt már most tenni kell valamit! Az 1000 koronás minimummal az állami tanítók nem hagyják kiszúrni a szemüket, de a többiek sem. És koalíciós lapok szélnek eresztették az örömhírt, hogy Apponyi 2000 korona minimális fizetést követel nekik és ehez köti a tárcáját. Két egész napig dicsőítették ezért a koalíciós lapok a nagy Apponyit. De megjött a cáfolat. Ilyesmiről szó sincs és a lapok rosszul teszik, hogy a tanítókat így elkapatják. Készüti valami, készül, de még nem lehessen tudni, hogy mi. És ha lesz is valami, ha a tanítóknak többet találnak is adni valamivel a nyomorúságos 1000 koronánál — ha már muszáj, ha már elkerülhetetlen — hát ez a népoktatás rovására fog menni. Így mondja Apponyi. Kevesebb új iskolát fognak fölállítani. 600.000 gyermek továbbra is iskola nélkül fog felnőni, ezután is lesz 200—275 gyermek egy osztályban; ezután is, düledező viskók fognak hajlékul szolgálni a kulturának. És ha pár garassal többet kap a tanító, azt a pár garast nem a hadseregtől veszik el, nem is a szinekurásoktól, az állampénzen hizlalt atyafiaktól és gyárosoktól, hanem a kulturától. Ilyen a koalíció kultúrpolitikája. És aki nem lelkesedik érte, az bitang hazaáruló, sőt szocialista! Különben az 1907-iki költségvetésben még mindig nem az Apponyi szelleme nyilvánul meg. Így mondjam ! Tehát még mindig kisértenek a gazdarabontok! X. Z. dr. köz- és váltóügyvéd, tartalékos hadnagy, a Petőfi Társaság r. tagja. Ez megjárja a saját kultuszunk ápolásánál, de ez nincs benne a Tekintetes Társaság alapszabályaiban. Az sincs benne, hogy a Petőfikultuszt hébe-hóba felolvasott rossz versekkel, érzelgős novellákkal, egymásnak az agyongyötrésével kell ápolni. Ha Tekintetes Uraimék a Petőfi-cégért csak arra használják, hogy az irodalom piacán gsefteljenek vele a maguk termelte komisz portékák eladásánál, hát hiszen ez is megjárja. A vékonypénzű irodalomra ráfér egy kis kalmárkodás, hadd bízzék tőle. Ha már Petőfit mi közibünk szülte a sors, legalább vegyük valami hasznát, házaljunk, kereskedjünk vele. De ezért egy kis háládatosság is járna, vagy mi a szösz. Ezért haragudtam én Kiskőrösön jártamban, mert ezt a háladatosságot nem láttam sehol. Mennyien élnek a Petőfi hagyatékából és a temérdek örökös közt nincs csak egy is, aki hébehóba kijárna és a magyar irodalom e szent helyén, a Petőfi szülőháza elől a szemetet elsöpörné. Nem többet érne-e ez a cselekedet a Petőfi-kultusznak, mint egy ringy-rongy tulipándal? Tekintetes Elnök uramnak a kötelessége volna, hogy a Petőfi Társaság hatvan darab rendes tagja közül hetenkint, hónaponkint vagy akár esztendőnkint kiküldene egy-egy inspekcióst — ha mindjárt a székfoglaló foglaló fejében is — és egy kis takarítást végeztetne vele Kiskőrösön. — Néhai Jókai Móric sem tette — mondhatja az Elnök úr. Igen ám, mert néhai Jókai Móric, a Petőfi Társaságnál elődje Tekintetességednek, nem igen ért rá Kiskőrösre járogatni, mert néhai Jókai Móric nagyon sokat dolgozott. Egyébként ő is volt akkora emberke a magyar irodalomban, hogy Petőfi Sándor szelleme szívesen elengedte neki ezt a vizitelést. De mutasson valaki a Tekintetes Társaságban csak egy urat is, akinek ragyogó talentumához méltatlan volna az, ha a port leterülgetné abban a szobában, ahol Petőfi Sándor bölcsője ringott. Ugye nincs olyan? Nem tudom, tudja-e a Tekintetes Társaság, hogy azon a helyen, ahol az annyit emlegetett Magyar Géniusz, Múzsa vagy mi homlokon csókolta a Petrovits János székálló és Hrusz Mária szülők Sándor nevű csecsemőjét anno 1823 januáris, ott még ma is a tót szó járja? A felső megyékből 1718-ban idetelepített atyafiak még ma is tótok. A beszédjük, a viseletük csupa tót. Az utcán lépten-nyomon tót szó ütötte meg a fülemet. A képviselőház mai ülésének legkiemelkedőbb mozzanata Vajda Sándor interpellációja volt az általános választói jogról. Az interpellációval és Wekerlének válaszával vezető cikkünkben foglalkozunk. Az ülés elejét mentelmi ügyek és kérvények tárgyalása töltötte ki. A mentelmi ügyek elintézésére jellemző, hogy a képviselőház jogot, törvényt félrerúgva, pártszempontok szerint alkalmazza a parlamentarizmusnak azt az értékes jogát, amellyel a képviselőket mindenhol csak politikai üldözések elől védelmezik. Az új korszak tisztára magánjogi perben is megtagadja a kormánynak és pártjának kedves képviselők kiadását. Ezzel a mentelmi jog lealacsonyodik oda, ahová az összeférhetlenségi jog lealacsonyodott, hatalmi eszközzé válik. Az ülés lefolyása egyébként a következő volt: — Maguk nem tudnak magyarul? — kérdeztem egy asszonynéptől. — Tudunk mi, de tótul beszélünk. Semmi közöm hozzá, de mégis furcsa. Ha a magyarosítással annyit hencegünk, ha a Petőfikultuszt annyira ápoljuk, akkor tán nem volna olyan különös, ha a Kiskunságnak abban a falujában, amelyben a legnagyobb magyar költő született, ahová már 1398-ban országos gyűlést hirdetett Zsigmond király, ott tisztán magyarul beszélnének. Avagy ne tessék a magyarosítással hencegni. A falubeliek nagy része csak azt tudja Petőfi Sándorról, hogy az a valaki volt, akinek a szobra a piac közepén áll. Ha a szobor ott nem volna, még ennyit se tudnának. A szülőházát is csak a helyi és irodalmi ismeretekben jártas kántorsegéd szíves közbenjárásával tudtam felfedezni Ott lapul meg egy kis girbe-gurba zugutcában. Nem tagadom, Tekintetes Elnök úr, hogy engem, a nemzetközit — Ön bizonyára hazátlan bitang néven ismeri ezt a fogalmat — bizonyos megilletődés fogott el, mikor megpillantottam a legnagyobb magyar költő szülőházát. Úgy lépegettem felé, mint a hívő, aki a templom oltára elé igyekezik. Egy kakas, egy jérce, meg egy bozontos szőrű kutya tanyázott a ház előtt, az utcán, ahol igencsak kell ám vigyázni a lépésre, mert az átellenes kerítés tövében olyan kellemetlen valamik veszélyeztetik az ember cipőjének a tisztaságát, amiknek nevét itt nem szabad kiírnom, de adandó alkalommal megsúghatom az Elnök úrnak, még azt is, hogy eme kellemetlen dolgok láttára én mindjárt a Petőfi Társaságra gondoltam. Szurony-pontika. Ha a földmunkások az agráriusok kedvére akarnának tenni, igazán zavarba jöhetnének. Ha nem bírják már az éhhalállal fenyegető nyomort, de béremelést nem akarnak kérni, hanem kivándorolnak — az bűn, az hazafiyatlanság. Ha nem vándorolnak ki és nem szaporítják Polónyi ügynöki díjját, hanem szerződést szegve sztrájkba lépnek , az még nagyobb bűn, az még nagyobb hazafigatlanság, az egyenes merénylet a nemzeti vagyon ellen, azért együtt 350 esztendei börtönre ítélik őket és minden jogalap nélkül elrabolják a lapjukat. Ha pedig nem kötnek a téli nyomor idején szerződést, hogy ne legyen mit megszegni, hanem kedvezőbb helyzetben több bért igyekeznek elérni, ha nem ütköznek a rabszolgatörvény paragrafusaiba, ennél talán már nincs is Országgyűlés. — saját tudósítónktól. — Budapest, november 10. 3 nagyobb bűn, nagyobb hazafigatlanság, ez már egyenesen „kaszapolitika". Így nevezi legalább ma „Az Ország" a földmunkások mozgalmát, amelynek törvényessége ellen nem lehet kifogás. A felszámoló „Az Ország"-nak nincs alkalma börtönbüntetés követelésével szolgálni meg az eddiginél fokozottabb állami támogatást, hogy olvasók hijján meg ne bukjék. Kénytelen az esküdtszék szidalmazásával megelégedni a „Világszabadság" fölmentése miatt. Kénytelen sokallani Magyarország népének szabadságát. Kénytelen szegény szorultságában a földmunkások jelen mozgalmát — kaszapolitikának nevezni. „Az Ország"-nak létét kell ezekkel a hülyeségekkel biztosítania, nála érthető tehát, ha az ismert igazsággal homlokegyenest ellenkezőt állít. A gazdáknál pedig érthető, ha elhiszik és jutalmazzák lapjuk bambaságait. Mert békés mozgalmat, a törvénybeütközést kerülni vágyó politikát a fegyveres lázadás politikájának nevezni és tartani mindenki hajlandó, akinek ürügyre van szüksége, hogy a fegyveres erőszak politikáját folytathassa. Azért kell kaszapolitikának nevezni az aratószerződés ellenmozgalmat, mert az ezerholdasok szuronypolitikát terveznek vele szemben.