Népszava, 1906. november (34. évfolyam, 258–283. sz.)

1906-11-11 / 267. szám

1906. november 10. NÉPSZAVA tést akarnak kapni, mint egy — talán önök azt hiszik, mint egy szolgabíró, vagy egy csendőrhadnagy, vagy egy renyhe pap ? Is­ten ments! — csak annyit, mint egy akta­másoló irnokocska, aki négy polgári osz­tályt végzett. Hát ez szörnyűség, ez fékte­len ambíció! De a tanítók nem engednek ebből a fék­telen ambícióból. Makacsul ragaszkodnak a jóllakáshoz. Sőt megkötik magukat és vál­tig hirdetik, hogy az elegendő kenyérből, krumpliból nem engednek semmi áron. És azt hiszik, hogy követelésük ma jogosabb és a megvalósulásra több kilátással bír, mint bármikor ezelőtt. Mert hiszen most abszolút többségben van a függetlenségi párt és miniszteri székben ül Polónyi Géza. Az a Polónyi, aki 1893-ban, a független­ségi párt nevében és megbízásából, kimondta, hogy a hatszáz forint minimum, amit a tanítók akkor kértek, „való­ságos alamizsna" és hogy ők, a dicső 48-asok, addig semmiféle fizetésjavítást meg nem szavaznak másoknak, míg a tanítók fizetése gyökeresen javítva nem lesz. Abszolút többségben van az a függetlenségi párt, amely akkor tényleg a 600 forintos mini­mumra szavazott gróf Csáky gyalázatos 300—400 forintos javaslata ellenében. És ma, 13 év múlva, kétszerte drágább élet­viszonyok közt, ettől a többségtől követel a tanítóság 700 forintos minimális fizetést, miután végigéhezte az „alkotmányos éra" 38 esztendejét. Féktelen ambíció ! Sőt hazaárulás ! Így megnehezíteni a nagy Apponyi helyzetét! A nagy Apponyi a „nemzeti küzdelemnek" elkeresztelt országcsalás idején látta, milyen vakon indulnak a tanítók a koalíciós frázi­sok után és mennyire készpénznek vesznek mindent, amit a nemzet nagyjai hirdetnek. Gondolta, így megy ez majd ezután is. Hát hazudozott szegényeknek, mint a megszorult cigány. Hogy ő adna nekik fizetést, de hát a „kritikus" pénzügyminiszter! Hogy a nemzet adósnak érzi magát irányukban és hogy a nemzet létérdekei állják útját kívá­nalmaik teljesülésének. Beszélhetett a nagy férfiú, a tanítók már nem hallgattak rá. A gyomor követeli jo­gait , itt már a frázisok nem hatnak ! A tanítók kezdtek a sarkukra állni, kezdtek észretérni, kezdték belátni, hogy ezek a frázis-nagyságok őket rutul becsapták. Kezdték érezni, hogy ők proletárok, kezd­tek öntudatra ébredni és észrevették, hogy az ő helyük az öntudatos, szervezett prole­társág táborában van. És itt-ott hangot is adtak érzelmeiknek, meggyőződésüknek. Sándor született, az a Petőfi Sándor, akinek, ha egyéb érdeme nem is volna a magyar irodalom­ban, mint az, hogy nevet adományozott a Te­kintetes Társaságnak, aki tehát bátran megér­demel annyit, hogy szülőháza részére a Tekin­tetes Társaság jóvoltából egy kis figyelem, egy kis kegyeletféle időszakonkint kiutalványoz­tassék. Mert ez is a Petőfi-kultusz ápolásához tarto­zik ám, Tekintetes Elnök úr, de mennyire ! Nem hiszem, hogy a Petőfi-kultusz ápolása alatt Te­kintetes Uraimék csupán azt értik, hogy ki-ki megtartja a maga székfoglalóját és a névjegyére rányomatja. No lett erre nagy megrökönyödés a koalí­ciós táborban! Lett erre vezércikke­zés, panaszkodó tanítócikkek közlése, tanakodás, töprenkedés. Itt már most tenni kell valamit! Az 1000 koronás minimummal az állami tanítók nem hagyják kiszúrni a szemüket, de a többiek sem. És koalíciós lapok szélnek eresztették az örömhírt, hogy Apponyi 2000 korona minimális fizetést kö­vetel nekik és ehez köti a tárcáját. Két egész napig dicsőítették ezért a koalíciós lapok a nagy Apponyit. De megjött a cáfolat. Ilyesmiről szó sincs és a lapok rosszul teszik, hogy a ta­nítókat így elkapatják. Készüti valami, ké­szül, de még nem lehessen tudni, hogy mi. És ha lesz is valami, ha a tanítóknak töb­bet találnak is adni valamivel a nyomorú­ságos 1000 koronánál — ha már muszáj, ha már elkerülhetetlen — hát ez a népok­tatás rovására fog menni. Így mondja Apponyi. Kevesebb új iskolát fognak fölállítani. 600.000 gyermek továbbra is iskola nélkül fog felnőni, ezután is lesz 200—275 gyermek egy osztályban; ezután is, düledező viskók fognak hajlékul szolgálni a kulturának. És ha pár garassal többet kap a tanító, azt a pár garast nem a hadseregtől veszik el, nem is a szine­kurásoktól, az állampénzen hizlalt atyafiak­tól és gyárosoktól, hanem a kulturától. Ilyen a koalíció kultúrpolitikája. És aki nem lelkesedik érte, az bitang hazaáruló, sőt szocialista! Különben az 1907-iki költségvetésben még mindig nem az Apponyi szelleme nyil­vánul meg. Így mondja­m ! Tehát még min­dig kisértenek a gaz­darabontok! X. Z. dr. köz- és váltóügyvéd, tartalékos hadnagy, a Petőfi­ Társaság r. tagja. Ez megjárja a saját kultuszunk ápolásánál, de ez nincs benne a Tekintetes Társaság alap­szabályaiban. Az sincs benne, hogy a Petőfi­kultuszt hébe-hóba felolvasott rossz versekkel, érzelgős novellákkal, egymásnak az agyongyöt­résével­ kell ápolni. Ha Tekintetes Uraimék a Petőfi-cégért csak arra használják, hogy az iro­dalom piacán gsefteljenek vele a maguk termelte komisz portékák eladásánál, hát hiszen ez is megjárja. A vékonypénzű­ irodalomra ráfér egy kis kalmárkodás, hadd bízzék tőle. Ha már Petőfit mi közibünk szülte a sors, legalább ve­gyük valami hasznát, házaljunk, kereskedjünk vele. De ezért egy kis háládatosság is járna, vagy mi a szösz. Ezért haragudtam én Kiskőrösön jártamban, mert ezt a háladatosságot nem láttam sehol. Mennyien élnek a Petőfi hagyatékából és a te­mérdek örökös közt nincs csak egy is, aki hébe­hóba kijárna és a magyar irodalom e szent helyén, a Petőfi szülőháza elől a szemetet el­söpörné. Nem többet érne-e ez a cselekedet a Petőfi-kultusznak, mint egy ringy-rongy tulipán­dal? Tekintetes Elnök uramnak a kötelessége volna, hogy a Petőfi­ Társaság hatvan darab ren­des tagja közül hetenkint, hónaponkint vagy akár esztendőnkint kiküldene egy-egy inspek­cióst — ha mindjárt a székfoglaló foglaló fejé­ben is — és egy kis takarítást végeztetne vele Kiskőrösön. — Néhai Jókai Móric sem tette — mondhatja az Elnök úr. Igen ám, mert néhai Jókai Móric, a Petőfi Társaságnál elődje Tekintetességednek, nem igen ért rá Kiskőrösre járogatni, mert néhai Jókai Móric nagyon sokat dolgozott. Egyébként ő is volt akkora emberke a magyar irodalomban, hogy Petőfi Sándor szelleme szívesen elengedte neki ezt a vizitelést. De mutasson valaki a Tekintetes Társaságban csak egy urat is, akinek ragyogó talentumához méltatlan volna az, ha a port leterülgetné abban a szobában, ahol Petőfi Sándor bölcsője ringott. Ugy­e nincs olyan? Nem tudom, tudja-e a Tekintetes Társaság, hogy azon a helyen, ahol az annyit emlegetett Magyar Géniusz, Múzsa vagy mi homlokon csó­kolta a Petrovits János székálló és Hrusz Mária szülők Sándor nevű­ csecsemőjét anno 1823 ja­nuáris­­, ott még ma is a tót szó járja? A felső megyékből 1718-ban idetelepített atyafiak még ma is tótok. A beszédjük, a viseletük csupa tót. Az utcán lépten-nyomon tót szó ütötte meg a fülemet. A képviselőház mai ülésének legkiemel­kedőbb mozzanata Vajda Sándor interpellá­ciója volt az általános választói jogról. Az interpellációval és Wekerlének válaszával vezető cikkünkben foglalkozunk. Az ülés elejét mentelmi ügyek és kérvé­nyek tárgyalása töltötte ki. A mentelmi ügyek elintézésére jellemző, hogy a képvi­selőház jogot, törvényt félrerúgva, párt­szempontok szerint alkalmazza a parlamen­tarizmusnak azt az értékes jogát, amellyel a képviselőket mindenhol csak politikai ül­dözések elől védelmezik. Az új korszak tisztára magánjogi perben is megtagadja a kormánynak és pártjának kedves képviselők kiadását. Ezzel a men­telmi jog lealacsonyodik oda, ahová az összeférhetlenségi jog lealacsonyodott, ha­talmi eszközzé válik. Az ülés lefolyása egyébként a következő volt: — Maguk nem tudnak magyarul? — kérdez­tem egy asszony­néptől. — Tudunk mi, de tótul beszélünk. Semmi közöm hozzá, de mégis furcsa. Ha a magyarosítással annyit hencegünk, ha a Petőfi­kultuszt annyira ápoljuk, akkor tán nem volna olyan különös, ha a Kiskunságnak abban a falu­jában, amelyben a legnagyobb magyar költő született, ahová már 1398-ban országos gyűlést hirdetett Zsigmond király, ott tisztán magyarul beszélnének. Avagy ne tessék a magyarosítással hencegni. A falubeliek nagy része csak azt tudja Petőfi Sándorról, hogy az a valaki volt, akinek a szobra a piac közepén áll. Ha a szobor ott nem volna, még ennyit se tudnának. A szülőházát is csak a helyi és irodalmi ismeretekben jártas kántorsegéd szíves közbenjárásával tudtam felfe­dezni Ott lapul meg egy kis girbe-gurba zug­utcában. Nem tagadom, Tekintetes Elnök úr, hogy engem, a nemzetközit — Ön bizonyára hazátlan bitang néven ismeri ezt a fogalmat — bizonyos megilletődés fogott el, mikor megpillantottam a legnagyobb magyar költő szülőházát. Úgy lépe­gettem felé, mint a hívő, aki a templom oltára elé igyekezik. Egy kakas, egy jérce, meg egy bozontos szőrű­ kutya tanyázott a ház előtt, az utcán, ahol igen­csak kell ám vigyázni a lépésre, mert az átel­lenes kerítés tövében olyan kellemetlen valamik veszélyeztetik az ember cipőjének a tisztaságát, amiknek nevét itt nem szabad kiírnom, de adandó alkalommal megsúghatom az Elnök úrnak, még azt is, hogy eme kellemetlen dolgok láttára én­­ mindjárt a Petőfi­ Társaságra gondoltam. Szurony-pontika. Ha a földmunkások az agráriusok ked­vére akarnának tenni, igazán zavarba jö­hetnének. Ha nem bírják már az éhhalállal fenyegető nyomort, de béremelést nem akarnak kérni­, hanem kivándorolnak — az bűn, az hazafiyatlanság. Ha nem vándorol­nak ki és nem szaporítják Polónyi ügynöki díjját, hanem szerződést szegve sztrájkba lép­nek , az még nagyobb bűn, az még nagyobb hazafigatlanság, az egyenes merénylet a nemzeti vagyon ellen, azért együtt 350 esz­tendei börtönre ítélik­ őket és minden jog­alap nélkü­l elrabolják a lapjukat. Ha pedig nem kötnek a téli nyomor idején szerződést, hogy ne legyen mit megszegni, hanem ked­vezőbb helyzetben több bért igyekeznek elérni, ha nem ütköznek a rabszolgatörvény paragrafusaiba, ennél talán már nincs is Országgyűlés. — saját tudósítónktól. — Budapest, november 10. 3 nagyobb bűn, nagyobb hazafigatlanság, ez már egyenesen „kaszapolitika". Így nevezi legalább ma „Az Ország" a földmunkások mozgalmát, amelynek törvé­nyessége ellen nem lehet kifogás. A fel­számoló „Az Ország"-nak nincs alkalma börtönbüntetés követelésével szolgálni meg az eddiginél fokozottabb állami támogatást, hogy olvasók hijján meg ne bukjék. Kény­telen az esküdtszék szidalmazásával meg­elégedni a „Világszabadság" fölmentése miatt. Kénytelen sokallani Magyarország népének szabadságát. Kénytelen szegény szorultságában a földmunkások jelen moz­galmát — kaszapolitikának nevezni. „Az Ország"-nak létét kell ezekkel a hülyeségekkel biztosítania, nála érthető tehát, ha az ismert igazsággal homlok­egyenest ellenkezőt állít. A gazdáknál pedig érthető, ha elhiszik és jutalmazzák lapjuk bambaságait. Mert békés mozgalmat, a törvénybeütközést kerülni vágyó politikát a fegyveres lázadás politikájának nevezni és tartani mindenki hajlandó, akinek ürügyre van szüksége, hogy a fegyveres erőszak politikáját folytathassa. Azért kell kaszapolitikának nevezni az aratószerződés­ ellenmozgalmat, mert az ezer­holdasok szuronypolitikát terveznek vele szemben.

Next