Népszava, 1907. január (35. évfolyam, 1–27. sz.)
1907-01-01 / 1. szám
ZZS7. évfolyam Budapest, 1907. január., 1 kedd. AZ ELOFIZETÉS ÁRA: tfj évre. . 19.20 kor. ! negyed ém 4.80 kor. Ki évre .. 0.60 » | egy hóra . . 1.00 » Egyes szám ára 6 fillér. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖSTE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. ••Vai?-^ SZERKESZTŐSÉG: VII., Rákóczi-út 32. (Telefon-szám 64—94.) KIADÓHIVATAL: Vn., Nyár utca L is. (Telefon-szám 82—61.) 1. SZ&n. „Dósa népe". Irta Buchinser Manó. — A Népszava eredeti tdredfa. —» Némileg a legutóbbi pártgyűlés határozatának eleget teendő, a fenti cim alá gyűjtve, jelenti meg pártunk könyvkereskedésében egy novellakötet. Tizennyolc kis elbeszélést tartalmaz. A magyarországi mezőgazdasági munkások életéből ellesett jelenetkéknek nevezem. Valójában pedig megdöbbentő festmény az, ami e kötet elolvasásával a szemünk elé tárnl. E festmény helyes címe pedig csak ez lehetne: „A magyar föld rabjainak évszázados kálváriája". Különben pedig a könyv címe az, ami az oly korán elköltözött bajtársunk helyett beszél a célról, melyet szolgálni akar. Naszódi elvtársunk a Daniántúl szülöttje volt. Földmíves nép között nőtt fel. A városban ismerte meg a szocializmus tanait, de életsorsa csakhamar a mezőre vetette. S itt külöböző foglalatoskodás közepette, végignézte és végigérezte „a magyar föld" páriáinak megrázó tragédiáját. Mikor „katonáéknál" nehéz betegséget szerzett, asztalosmesterségét abbahagyni volt kénytelen. Azontúl azután volt, járt ő mindenfelé. Mezőgazdasági gyárban írnok, egy pár helyen ispán, több községben jegyzősegéd meg eléle. Ami tapasztalatokat ezenközben a parasztnép végtelen nyomorúságáról szerzett — akárhányszor mondogatta szegény — csak úgy égették a lelkét. Az volt a vágyakozása, hogy vajha gyilkoló vádként világgá kiálthatná, hogy milyen gazul bánnak az országban a milliónyi dolgozó néppel Hogy hogyan szipolyozzák, pusztítják ezt a szegény népet e 8zépséges hazában. És hogy hogyan tűri a nép e baromi sorsot s hogy miért s meddig tűri . . . Itt a fővárosban együtt hivataloskodtunk szegény Naszódi barátunkkal, de sokszor dühöngtünk együtt azokon a csapnivaló rossz csinálmányokon, amiket „a földművesek életéből merített témáikból" róttak össze a polgári lapok tárcarovatainak „fejedelmei." „Hát ez is tárca? — Hát ez látott életében eleven földművest? Ismeri ez a magyar paraszt lettyu-vatját? Soha! Soha!" Ezek voltak ilyenkor szegény Naszódi szavai. Mi nemcsak, hogy rádupláztunk ilyenkor, de nógattuk őt. Neki kellene leírnia — mondottuk — amit erről tud s amit érez, a bezzeg ismeri a parasztot, neki a meggyőződése s a szive diktálna. A szóbeli, a hangos agitáció e téren neki már úgysem lehetett eszköze, mert az ezzel járó izgalmakat szegény beteg szíve, (az a szív, melyről Csizmadia elvtársunk helyesen mondja, hogy nagyobb volt, mint más százé), már nem bírta volna. Az írás formája tehát önként is kínálkozott, így születtek meg Naszódi első tárcái. És ámbár csak nógatásra fogott bele, egy nagy és nemesen gondolkodó lélek legjavát találjuk abban, amit a könyv tartalmaz. Az úgynevezett „Írásművészet szabályairól" Naszódi annyit tudott, amennyi minden munkás emlékezetében megmarad abból, amit a középiskolák két-három osztályában bemagoltatnak vele. De minthogy ő az igaz életet s annak változatait rajzolta, e rajzok érdekfeszítők, megkapók. Minden túlzás nélkül merem állítani, hogy ilyen zsánerű becsesebb könyvecske egyáltalán még nem jelent meg a magyar könyvpiacon. A Naszódi novelláinak a tárgya adja meg nekem a bátorságot ehez az állításomhoz, így például a „Veszedelem" cirl tárcában megkapó rajzát találjuk annak a szomorú igazságnak, hogy a proletár a kizsákmányoló szívtelensége miatt már születésénél forog életveszedelemben. Hogyan? A földesúr birtokán görnyed nehéz munkában az asszony is. Terhes állapotban dolgozik a mezőn. Megered az asszonyban a vérzés, élet-halál között lebeg s a földesúr, aki nem sajnál négy lovat, ha a tinajához állatorvos kell, megtagadja a kocsit és lovat, melyen hamarosan bábaasszonyt lehetne hozatni a faluból, hogy most sietős a munka! — — — A „Mérnek" című tárcában azonban cemendének, szajkának nevezi a földesúr az asszonyt, mert keservesen megszolgált bérét követeli. Elkergeti a bátor béres asszonyt és társnőit, mert tiltakoznak az ellen, hogy méréskor rendes tiszta búza helyett rostaalját akar nekik juttatni. A „Lefelé" című tárcában a báró úr öt pengő forintot küld kártérítésképpen a jegyző úrhoz azért, mert egy asszony és négy apróság kenyérkereső férje munka közben lebukott a négy éles létráról és nyomorékká vált. Az asszony panaszt is tenne ám, de eláll ettől, mikor a jegyző úr megérteti vele, hogy biz' ennek nem sok eredménye lehet egy ilyen nagy úrral szemben . . . így kiballag szegény az úton lefelé . .. „Az uraságé az igazsági" — ezt hajtogatják a szegény parasztok, amikor szerződésben is kikötött bérüket hiába követelik. A szolgabíró úr meg se hallgatja panaszukat, mert a földesuraknál teára várják . . . hanem rámordul a parasztokra, hogy a „98. II. értelmében" úgy becsukatja őket, mint a kutyákat, ha azonnal nem takarodnak vissza munkába . . . Egyszerűen mesterinek mondható, „Az öreg Tói nem kapálhat" című elbeszélés is. Hogy mi A Népszava miai száma 18 oldal I Újévi Üdvözlet Nem jelenhetünk meg ma közöttetek, nagyméltóságú, méltóságos és nagyságos miniszter, pártvezér és egyéb képviselő urak. A mi paraszt gyomrunk — sajnos — nem egészséges elegendőképpen ahoz, hogy újévi jókivánságainkat személyesen tolmácsolva magasszárnyalású beszédet tartsunk nektek, melyben bokros érdemeiteket kellőképpen méltatva visszapillantást vessünk a mult esztendőre s bátorítsunk benneteket továbbhaladásra a megkezdett uton a haza boldogitása felé. Nem szorongathatjuk meg finom tenyereteket, amelynek Polónyi-szagát éppen úgy nem álljuk ki, mint párfilmjeiteket. Ezért csak kellő távolságból, papiroson küldjük üdvözletünket. Papírra nyomatjuk visszaemlékezéseinket a nemzeti küzdelem diadalának dicső esztendejéről. Emlékezzetek csak vissza ti is, hazánk dicső nagyjai! Ma egy esztendeje is üdvözöltétek egymást, beszédeket mondtatok egymásnak és egymásról, a hazának és a hazáról. Elmondtátok egymásnak, milyen nagy férfiak vagytok s milyen önzetlenül küzdtök a nemzet jogaiért. Magatokban pedig elgondoltátok : igazán ideje volna már a húsos fazekakhoz ülni. Ma is fogjátok dicsérni egymást és ma is elgondoljátok, csakhogy végre a húsos fazekakhoz jutottunk! Egy kis különbség mégis van: ma egy éve kevesen voltunk, akik tudták, hogy az az igazság, amit magatokban gondoltok és nem az, amit világba menydörögtök. Kevesen tudtuk ezt és még kevesebben mertük kimondani. Ma azonban mindenki tudja és sokan vagyunk, akik ki is merjük mondani. És napról-napra többen leszünk, mert napról-napra több ember ismer meg benneteket győzelmetek évének tanúságaiból. Ma egy éve sokat szónokoltatok a jogról, az eszme diadaláról, a kormány és a megfizetett szocialisták terrorizmusáról, az erőszakról, melyet elitéltetek s az önzetlenségről, mely diadalmaskodik. Hogy eszmétek első diadalának jelvényei, a parlament összetört székei voltak, azt elfeledtétek. Annyira elfeledtétek, hogy ideális eszmei harcotok dicsőitése után leutaztatok Debrecenbe s ott félig holtra verettetek alfonzuitokkal egy szerencsétlen öreg embert, akinek politikai nézetei nem egyeztek a tietterrel. A törvényesség glorifikálása után elmentetek a pestmegyei városházára közgyűlést robbantani és köpködni. Minthogy a miattatok nyomorgó póttartalékosok panasza már fületekbe zúgott, koncerteket rendeztetek azoknak érdekében, akiket most 2—2 koronával elégítettetek ki. Közben, pedig jártátok nagy titokban Bécset, bújtátok az előkelő és nem előkelő selyem szoknyák környékét audienciákért a közös minisztereknél. És lespicliztétek a Népszavát, amely leleplezte az átkos Ausztria-Bécs előtt görnyedő Andrássyt, aki azóta fekete gróffá lépett elő. Vezérlő-bizottságotok pedig olyan talpnyaló feliratot csinált a királynak, hogy a székely rabonbán otthagyta az egész cakumpakkot. Azóta a vezérlő-bizottság lakájminisztériummá avanzsírozott és a rabonbán fia főispán lett, a haragnak vége. Hónapokig folyt a herce-hurca, a nyálbrigádok tüntetései és köpködés a főispáni beiktatásokon, amelyeket ellenminiszteriimotok szervezett. A kormány megunta a komédiát s nem tűrt maga mellett konkurrenst: feloszlatta vezéreitek alapszabály nélküli egyesülését. Erre azután végképp megtörtetek. A sokat szidott Fejérváry elszerződtette az udvari lakáshad új tagjait. Megalakult a „nagy minisztérium" a „nemzeti demokrácia" jegyében. Egy csomó ezerholdas és az apja fia nyakára ült az országnak, írásban megígérte a királynak hogy megcsinálja a becsületes választóreformot, szerez adót, újoncot, katonát, azután kitakarodik. Ez történt április elején s akkor még voltak, akik örültek az „uj korszakinak. És aztán?! Azután jött az elvszegések, gazságok, panamák, förtelmek és a telep-