Népszava, 1907. január (35. évfolyam, 1–27. sz.)

1907-01-01 / 1. szám

2 NÉ­P­SZAVA 1907. január 1. lezések hosszú sorozata. Jött a kabinet noir, jött a cenzúra, jöttek a kenguruk, a „gyomlálá­s"-ok, felvonultak Bubics zsa­rolói, a Beke Erzsébet cinkosa, az Achimok, a Jurigák ázsiai megrablása mandátumuktól, szabadságuktól. Jött a szo­cialista­ irtás bejelentése, a tanítók, a bírák becsapása, a szociálpolitikai svindli. Készül az alamizsna-törvény és a fegyház­törvény. Jönnek a bulik és a francia papok. De olyasmi is van, ami eltávozott vagy elfoszlott a messzeségbe: kétszázezer ember hagyta itt az uralmatok alatt nyögő országot s velük együtt tünt el hétről-hétre jobban a napcsalók fejét övező glória. És olyasmi is van, amit ti nem engedtek közeledni s ami mégis el fog jönni: a de­mokrata választói reform. Az a reform, amelyet egy évvel ezelőtt még szükséges­nek mondtatok. Amelyet paktumotok első föltételeként irtatok alá. Amelytől féltek, mint az ördög a tömjénfüsttől. Amely rém a szemetekben. Nos, ezt a rémet idézzük föl ma is nek­tek, amint fölidéztük tavaly. Az újévi öm­lengések vigyorgó jókedvébe talán ürmöt öntünk vele, de nem tehetünk róla. Nekünk már az a szokásunk, hogy akkor is meg­mondjuk, amikor legkellemetlenebb. Tehát urak, excellenciás és nagyságos urak, ma, a tervezgetések és emlékezések napján, üdvözlünk benneteket. Üdvözöljük ezt az „új korszak"-ot, amely egy félév alatt kiélte magát Üdvözöljük azt az ural­mat, amely halálra ítélte magát. És azért üdvözöljük, mert kiélte és halálra itélte magát, így legalább őszinte lehet az üdvözletünk és nem fog el bennünket az az érzés, ami Andrássy Gyula grófot elfogja, mikor újév napján kénytelen kezet szoritani Polónyi Gézával. Budapest, december 31. A delegációk. Az osztrák delegáció január 2-án tartja első illését Budapesten; a magyar delegátusok valószínűleg csak 7-én gyűlnek össze, akkor is formális illésre. sors vár a szegény elaggott mezei munkásra, ezt írja meg benne Naszódi. Az öreg Tót fiá­nak a neje ..megszaporodott." Ezért a fiú nem mehet kapálni. Maga helyett az öreget kü­ldi ki a bandáiba, az öreg el is megy szívesen, bele is kezd, de olyan lassan halad a munkában, hogy a banda egyszerűen elkergeti. Nem engedhetik, hogy az öreg Tói is egy embert számítson az osztozkodásnál. Szó szerint kell idéznem az el­beszélés befejező részét. „Szégyellett hazamenni az öreg Tól. Még a déli harangszó is ott érte az útszélen. Látta, amint a kapások a harangozásra félbehagyják a munkát, a fehérnépek összekulcsolják a kezüket, a férfiak leveszik a kalapjukat és imádkoznak. Hangosan imádkoztak. A tavaszi szellő éppen az öreg Tói füle mellett libbentette el a szavakat „ . . . a mindennapi kenyerünket adjad nekünk ma . . Mérgesen feltápászkodik erre az öreg Tói és azt mondja: — Hát csak nektek, nekem ne?! — és bak­tatott hazafelé. Ilyen, mondhatni, csodálatos készséggel színe­zett képekben vonultatja fel Naszódi az alakjait: a vérig üldözött, agyonsanyargatott parasztnépet. Azokat, akiknek számára se kenyér, se igazság a földön. Napjainkban csakúgy, akár 1514 tá­ján. Tapossa, rugdossa őket mindenki. Érzik a rajtuk elkövetett égbekiáltó igazságtalanságokat. Egy-egy pillanatra fel is lázadnak, kapát, kaszát ragadnak, fenyegető mozdulatokat tesznek, de újból csak visszaroskadnak és tű­rik a tűrhetet­lent továbbra is. Egyelőre szótalanul, némán, de lázadó szívvel várja Dósa népe a megváltó csodát. — Hogy mennyire közéig, nem is tudja tán ... A pártvezetőség a könyv tiszta jövedelméből Naszódinak síremléket szánt. A magyar­országi szociáldemokrácia egyik nagyra hivatott, de korán letört emberének lesz ez emléke. A könyvet vegyék meg az elvtársak, olvassák el. Állítson ezen érdemes emberünknek ki-ki a szí­vében is maradandó emléket. A negyvenéves Kapital, Budapest, december 31. Negyvenedikszer fordul ma éjszaka egy esztendőfoggal tovább az idő kereke. 1867 óta. Azon év óta, amelyhez fogható fontos­ság és mélyrevaló hatás dolgában kevés akadt ez eseményekben oly gazdag négy évtized alatt is. Ez az év teremtette meg Magyarországon a látszat-alkotmányosság­nak épületét és szabta meg hosszú időre a magyar politikai élet kereteit, belső tar­talma megnyilatkozásának módját. Ez az esztendő látta Németországban az első képviselőházat, amelyet az általános, titkos, közvetlen s egyenlő választójog alapján válasz­tottak meg 1867 február 12-én. S amely kiinduló pontja lett a szociáldemokrácia politikai hatalma folytonos növekedésének. Kiinduló pontja annak a hatalmas hódító hadjáratnak, amelynek eredményeként egy új, elgondolhatatlan erejű tény nőtt bele az európai államok életébe. Ez az esztendő látta megszületni Marx „Das Kapital" mun­kájának első és hosszú ideig egyetlen kö­tetét, azt a munkát, amely a tudományos szocializmusnak mind mai napig legmara­dandóbb és legértékesebb alkotása. A szocialistákat gyakran vádolják azzal félkegyelmű vagy rosszmájú ellenfeleik, hogy nincsen érzékük a szellemi javak iránt. Szemükre vetik annak állítólagos meg nem látását, hogy az ember nem csak gyomorral és nemző szervekkel, hanem szívvel és agyvelővel is felszerelt élő­lény. Azt mondják, hogy a szocialista tanítások érvényesülése a mai kultur­világot valami nagy, rendes, tiszta istállóvá fogja átalakítani, olyanszerű „Gleichheits­stall"-á, aminőnek Heine nevezte el egy­szer gúnyosan Amerikát. De, lám, mindennek ellenére, az ezeket a sorokat rovó szocia­lista toll, ezt a tollat kormányzó szocialista gondolkodás mégis azon a véleményen van, hogy az irtóz­ik, eseményekkel terhes esz­tendő egyetlen olyan rengeteg erejű szik­lát nem látott belenőni a mi vilá­gunkba, mint aminőt a Kapital vi­lágrajötte jelent. Nagy tanítómesterünknek kemény, véső erejű tolla tudná csak meg­rajzolni ezt a lassú, fokozatos, de nagy ha­tást, amelyet ez a munka a gazdasági és társadalmi tudományok fejlődésére, a gaz­dasági és társadalmi gondolkodás kialaku­lására gyakorolt. Szellemiekben nem kisebb fajta forradalom megindítója volt Dat Ka­pital, mint aminőt a XVI-ik századtól kezdve a gazdasági élet egészében maga a tőke hívott életre. Az a tőke, amelynek hű, élesszemű és könyörtelen eszű megfigyelője, életrajzírója­­ és lelki, elméleti hóhéra lett Marx Károly. A tudatlanságtól nemzeti tévedések, az érdekeltségtől szült hazugságok, a félszemű látástól keletkezett magasztalások ködében ott állt a töke, a hatalmas arany bálványa, amely felé csak leoldott saruval, hajadon fővel mert közeledni a tudomány. Mint az uralkodócsaládok származásáról, a töke ere­detéről is szép legendák éltek a közfel­fogásban. A szorgalom, a kiválóság, a taka­rékosság, az éjt-napot munkába fogó szorgosság — ezek voltak a közhit szerint a tőke szülői és nevelői. Ennek a legenda­körnek vetett véget az igazságot kutató és az azt megtalált elme könyörtelenségével Marx Károly. Megmutatta, miképpen ke­letkezett a XVI-ik században a világ­piac és világkereskedelem megalakulá­sával a tőke, amely minden izében, tetőtől­talpig vértől és mocsoktól csepegve jött a világra. Amely feltartózhatatlan diadalme­netben vonult végig négy század történel­mén, hatalmas gazdagságot, pompát, fényt, haladást, műveltséget teremtve magának. De amelynek diadalútját több vér, több mocsok, több megrövidített, megcsonkult emberélet szegélyezte és áztatta, mint a világ bármelyik eddigi gyilkos és öldöklő hatalmának. A nyomor, tudatlanság és bűn fertőjében vergődött a tizenkilencedik század első részé­ben az európai munkásság, első­sorban az angol, amelyet legjobban ismert Marx. Keze munkájával, életerejével, leaszott húsával, h­ig, szegény vérével termelt olyan vagyont és gazdagságot, amineknek képe azelőtt még a legmerészebb álmodozók képzeletébe® sem jelent meg. És minél nagyobb lett a munkája nyo­mán támadt gazdagság, annál nagyobb lett a nyomorúság és sötétség körülötte. Való­sággal olyan volt a munkásnép, mint a nap: világítja, melegíti az egész világegyetemet, de neki folyton fogy belső melege. Az aranylánc, amelyet kovácsolt, mind súlyo­sabb, mind elviselhetetlenebb lett. Soha nem volt oly nagy lázító ellentét a szegény­ség és gazdagság között. És soha nem viselkedett tudomány meg­vetésre méltóbban, házőrző eb módjára, nem is a tied a föld, nem is te szántod-veted, hát kié lenne a répa ára, ha nem az uré? — Nem az enyim a föld? De az enyim is lehetne. Nem én szántottam, nem én vetettem bele magot? De az ur se. Aztán éppen csaknem iigyért kapálok! — vágott vissza a legény. — Bolond voltál, öcsém, az is maradsz mindörökké ámen! — ezzel fordult el a gazda a legénytől. Túl korán van még. A mezőre is Am­es csend borul. Hol van még a kelő nap? Talin most nyugszik el valahol Amerikában. A kapá­sokon kívül csak egy-két barázdabillegető van ébren. Felrebbennek, meg leszállanak és viny­nyognak azzal az álmos vinnyogással. — Nem várunk tovább, fogjunk bele — adja ki a parancsot a gazda. Neki készülődik mindenki. Az asszonyok is egymás mellé, az emberek is. Már a legények meg a leányok elkeverednek egymás mlatt, kiki a párja mellé. Mint a katonák csatárlánca, úgy foglalják el a tábla végét és haladnak előre, pusztítva az ellenséget, kapavágásról­kapavágásra : a gazt. A nehéz munka mellett a szó el nem fogy. Az asszonyok hol a szomszédasszonyt szapulják, hol meg templomi énekeket dúdolnak. Az emberek az időjárásról beszélnek és nagyon szeretnék, ha úgy fordulna, amint azt már ők hetekre előre kitervezték. A legények, leányok, olykor teljesen összefüggéstelenül mondanak egy-két szót. Nem értem­ őket. Csak a szemük össze­villanásából, meg az egymásra mosolygó képeik­ről látni, hogy olyankor nem az időjárásról beszélnek, hogy ők értik egymást nagyon, hogy fiatalok . .. Vágják, vágják a széles cukorrépa-rendek kö­zül a gazt. Kemény a föld. Káromkodik is a ráncos-csizmás legény eleget. Az öreg Tói nem kapálhat.*) Irta: Naszódi Zsigmond. — Meg vagyunk, emberek, mind? — Meg. Csak éppen Tói Miska nincs még itt. Egy nagy cukorrépa-tábla régiben álldogáló kapások, meg a banda-gazda váltották ezt a néhány szót. A hideg, tavaszelei hajnalon ked­vetlenül, álmosan tipródtak a tábla szélén: leányok, legények, gyerekek, asszonyok, embe­rek , lehettek ötvenen is. Az asszonyok a kapa nyelét a hasuknak tá­masztották, a kezeiket pedig a kötényük alá dugták. A többiek is: fejjel állították a földre a kapáikat és nyújtózkodtak, ásítoztak vala­mennyien. A kapák eldüledeztek, nyeleik össze­ütődése volt az egyetlen lárma a csöndes ha­tárban. Különösen egy ráncos-csizmás legény nyújtóz­kodott, ásítozott nagyokat és váltig azt haj­togatta : — De jó az urnák. Az még most alszik, mink meg kapálunk, mégis az teszi zsebre az ősszel a sok répapénzt. A banda­ gazda rászólt: — Te böszmel Nem ingyért kapálsz, aztán *) Korán elhunyt Naszódi Zsigmond elvtársunk .Dósa népe" című novellakötetéből közöljük mu­tatónak e tárcáját.

Next