Népszava, 1907. május (35. évfolyam, 104–129. sz.)

1907-05-01 / 104. szám

2 k májusi álom. Csak ilyen lehet a mi álmunk, aminő a májusi álom: igaz ábránd, ábrándos valóság, megálmodott és mégis elérhető cél, csoda, amelyet emberi hatalom hajt végre. Nincs még két évtizede, hogy összejöttek a világ munkásságának képviselői — alig néhányan, apró szervezetecskék nevében — és komoly szóval, súlyos határozattal bizonykodtak amellett: világünnepet üljön a világ munkássága május elsején, tavasz ébredtekor. Kevesen voltak, akik határoztak, kevesen voltak, akik a határozat nyomán nekifogtak a nagy munkának, hogy a világ minden kalendáriumából kitörüljék az öszszes szenteket s egyetlen napot írjanak be a szentek napjai helyett vérvörös betűvel: május elsejét. Akkor kevesen voltak az álmodozók. Ki is nevették őket : hogyan, ti ostobák, azt hiszitek nincs elég ünnep ? azt hiszitek, akad még kívületek együgyü, aki felcseréli a méltóságos örömmel teli karácsonyt, a hallelujás húsvétot, a lángoló nyelvek ünnepét azzal a szürke hétköznappal? Míg kevesen voltak, addig kinevették őket. Csak hadd hurcolja az a néhány hóbortos azt a vörös zászlót! Hadd kiabáljon, amit neki tetszik ! Követeljen, amit akar! ünnepeljen, ha jól esik! Senkinek sem árt, legfeljebb önmagának az a szerencsétlen, akinek nem elég a munkanélküliség, elveszt készakarva egy napi bért akkor is, midőn van munka. Amíg kevesen voltak a májusi álom éber álmodói, kinevették őket. Mikor többen lettek és mindig több láb ütemes dobbanásának hangja lüktetett át a kocsik zaján, mikor mind több gyár kerekei állottak meg, félni kezdtek tőlük. Hamar megtanulták, hogy május elsejét komolyan kell venni. És minthogy féltek a májusi ünneptől, döbbenet szállt a szívükbe az ünneplő tömegek láttán, megremegtek, midőn követelések hangzottak fülükbe, minthogy rájöttek arra, hogy ez az ünnep a készülődés ünnepe: bűnnek kiáltották ki az ünneplést. A gyáros kizárta a munkából, a pap kiátkozta, biró elítélte, a filiszter megvetette, a rendőr szétkergette, a katona lelőtte az ünneplő „csőcseléket". Hányszor, de hányszor folyt vér ezen a világon vörös május elsején, amelyet egy pár évvel ezelőtt még májusi álomnak csúfoltak ugyanazok a hóhérok! És hiába volt a vérontás is. A gúnyolódókat lenézték az ünneplők, a megvetésre nem volt válasz, az átkot eleresztették a fülük mellett, a büntetést leülték, a halottakat eltemették, a gyárosnak sztrájkkal feleltek s a következő évben újra ünnepeltek — kétszer annyian. A májusi álom ma valóság : május elseje világünnep. Azzá tette a munkásság hatalma minden lenézés és üldözés, minden gáncs és erőszak ellenére. Május elsejének megünneplése már nem is „bűn" Magyarországon, hanem elismert munkásünnep, amely lehet félelmes, lehet aggasztó néhány embercsoport szemében, de legalább tűrniök nekik is kell. Ez a „májusi álom": a májusi ünnep már valóság. De vájjon valóság lesz-e az a nagy májusi álom, amelyet a világ munkásai az emberiség boldogulásáról álmodnak ? Valóság lesz. Az a proletariátus, amely világünneppé tudott emelni egy szürke hétköznapot, bármennyi — látszólag hiábavaló — munkába, pénz-, sőt véráldozatába is került; az a proletariátus, amely minden különösebb érdek nélkül be tudja szüntetni az egész világon a napi robotot hogy megszámlálhassa harcosait — az a proletariátus valóra váltja azt a nagy álmot is, amelyet nyitott szemmel, ép észésszel és teljes öntudattal álmodik a világ megújhodásáról s amellyel a társadalom föntartóit minden érdekszál összefűzi. Az, hogy május elsejéből ünnep lett, garanciája annak is, hogy ezen a napon joggal megülheti előre a munkanépe eszméinek diadalát. Bármennyire ellenünk szóljon is a látszat, mi mégis azt mondjuk, hogy még ebben a szerencsétlenországban, a munkásgyűlölőknek még ebben a kanaánjában is beszámolhatunk évek óta minden május elsején egy-egy nagyobb lépésről, amelyet az év folyamán a vörös május eszméi felé tettünk. Abban a tömegben, amely holnap végigvonul a főváros utcáin, kevés munkás lesz, aki elmondhatná, hogy nem rövidült meg a munkaideje, nem nőtt meg a bére azalatt a rövid néhány év alatt, amióta impozáns, nagy ünnepet ülünk május elsején. És ha még egyszer annyi derestörvényt terveznek is, ha újra meg újra indulnak is ellenünk rohamra, ha tovább folynak is a felfüggesztések, gyűlésbetiltások, ha a magyar Ázsiának minden bölcse sztrájktörvényen töri is a fejét s ha a magyarországi munkásság fényes jövendőjének ege még annyira felhős is, ami csak rámutatunk szervezeteink fejlődésére és nyugodtan ismételhetjük: nincs mit szégyelnünk magunkat külföldi testvéreink előtt, mert nincs az a vihar, amely bennünket elsöpörhessen! Van okunk büszkélkedni rövid múltunkkal, meg lehetünk elégedve önmagunkkal, a múltban megtettük a magunkét a nagy májusi álom megvalósítására. Hogy pedig a jövőben is megtegyük a kötelességünket, arra rászorít bennünket maga a hatalom, maga az osztályállam, a magyar Ázsia. Ami tervet főznek az agrárius boszorkány-konyhán, azzal mind a mi gyomrunkat akarják elrontani. Ami gonosz indulat van az osztályparlament embereiben, azt mind ellenünk készülő törvényjavaslatokba öntik. Ami hatalmuk van, mind ellenünk készítik. A magyar osztályállam minden fegyverét a munkásság ellen készül fordítani. A proletariátus ilyen körülmények között, ha akarna sem lehetne béketűrő bárány. Ha akarna sem gondolhatna gondtalanul a jövőre. Ha akarna sem ünnepelhetné csak a múltat vörös május elsején. Akinek a torkán a kés, az nem maradhat tétlen, ha szeretne is nyugodni. A mi tavaszunk egén biztatóan süt a májusi nap, de sötét felhők közül süt. A felhőktől, bár vihart és égiháborút rejt a méhük, nem kell megijednünk, de el kell készülnünk a villámcsapásokra is. És ha ma végighaladnak tömött soraitok azokon a széles utcákon, amelyeken egyedül lehet követeléseiteknek hangot adnotok, ha majd látjátok egymást : a jogfosztottak ezreit . Az apáca. Hívták akkor a régi rácsok, Hívták a zugó szomorú fák A nyirkos kriptába hívogatták A Hedvigek ... az Orsolyák . .. Csalogatták hazug imával Szenteskedő bus véznavének, Túlvilági öröm hitével Az aranyhajú csitri népet. . . . . . Azóta künn a bátor Élet Elhordta a falat, — a kertet . . . Paloták nőttek . . . S estelenkint Nótás legények énekelnek. Kacagja már a muzsika künn . .. Hazugság minden papirigéret. — Evőé ! Örömök hajnala kél . . . Valahol csupa fény az Élet . . . És benevet már az ablakon is. — Fázva hallja a kripta lánya Valaki hívja . . . várja rán künn ? A sugaras, víg éjszakába! Dutrca Ákos. llÉPÉs,mM 1907. május 1. Kiadó kerestetik. — A Képszava eredeti tárcája. — írta Farkas Antal. Kende Endre azzal a szilárd elhatározással csapta a hóna alá a „Harmatcseppek" kéziratát, hogy ötven forintért a legutolsó kiadónak is oda adja. Szinte lehetetlenség, hogy ebben a rengeteg városban ne akadjon olyan bolond kiadó, aki ezért a másfél kilónyi kéziratért nem adna nyomorult Ötven pengőt, melyért a „Harmatcseppek"-et örök áron megvásárolhatja még a Kende-unokáktól is. Ha nem szorítaná a szabó, ha nem járna nyakára a szobaasszonya, hogy mi lesz a három hónapi kvártélypénzzel, ha Ilonka nem zaklatná új miderért, akkor Kende Endre várna addig, míg olyan becsületes kiadó jelentkezik, aki a „Harmatcseppek"-ért legalább is háromszáz forintot ad. De így el kell vesztegetni a „Harmatcseppek"-et potom áron. A másfélkilónyi kéziratban legalább száz darab liraivers van. Tessék most a versek darabját ötven krajcárjával elvesztegetni, pedig az „Nonka-cikhis”-ban vannak olyan dolgok, amiket Kende Endre csak három-négy pohár abszint mellett tudott megírni. Már most egy pohár abszint legalább is huszonöt krajcár. Tessék hozzá számítani a cigarettákat meg a borravalót, világos dolog, hogy Kende Endre az „Ilimka-ciklus£"-ra gyalázatosan ráfizet. De mindegy. A szabó, a háziasszony, a mider szorongatják szörnyű módon. Ilonka már tegnap is azt mondta, mikor az irodából haza kisérte: — Bandi, elég volt a bolonditásból. Az ördög hiszi, hogy magának nincs pénze, mikor a költőket sokkal jobban fizetik, mint a mi prokuristánkat. Lássa, ez tudott venni Málcsinak új midért. Pünkösdre kosztümöt is ígért neki. — Hát én nem ígértem ? — De a prokurista, amit ígér, azt meg is tartja ám. Maga karácsony óta bolondít a francia miderrel. Én azt sejtem, hogy maga valaki másra költi a pénzit. Hát jó! Majd lesz nekem uj miderem maga nélkül is. Ez a fenyegető kijelentés annyit jelentett, hogy a pénztárnok úr csábító ajánlatait fontolóra fogja venni az „Ilonka-ciklus" bájos tündére és az új mider fejében úgy felszarvazzák az ifjú lírai költőt, hogy örökre elmegy a kedve a zsugoriságtól és valahányszor megpislant egy francia midert, mindannyiszor a szivébe nyilallik. Kende Endre Ilonkának terminust adott. Vasárnapra lesz mider. A szabó is ilyenféle biztatást kapott, meg a háziasszony is. Ötven pengőből gyönyörűen lehetne a dolgot nyélbe ütni. A szabó tíz forintért húsz forint árut hallgat. A háziasszony örül, ha felényit kap, mint amennyi jár. Ilonkának se muszáj francia midért hordani. Azok a zsivány német professzorok, doktorok szörnyen ellene vannak ennek a francia testnyomorítónak. Ilonka kap egy testegyenészeti értekezést, meg egy nemzetközi jellegű fűzőt, ami felényibe kerül, mint a francia. Kende Endre amellett, hogy hivatása költő volt, újságíróskodott is a „Nemzeti Őrszem"-nél. Irt öngyilkosságokat, rablóhistóriákat, temetést, fényes esküvőt és csalárd bukást. Kapott mindezért havi harminc forintokat a „Nemzeti Őr-