Népszava, 1907. július (35. évfolyam, 156–181. sz.)

1907-07-02 / 156. szám

2 „M. H."-nál is ilyen olcsó lett a hazaáru­lás vádja! Hiszen eszerint Bocskay István, Bethlen Gábor, Thököly Imre, Rákóczi Ferenc mind megbélyegzett hazaárul­ók, mert török és francia segítséget hosszak a maguk igaza mellé. És nem kevésbé haza­áruló Kossuth Lajos, aki ül. Napóleont akarta az országra hozni. Igen ám, de ezek a gyű­lölt osztrák ellen küzdöttek, mondják a hű hazafiak. Igaz, csakhogy van a ma­gyar népnek egy ősibb, ádázabb, vesze­delmesebb, gyűlöltebb ellensége az osz­tráknál: a vérszopó magyar ezerholda­sok serege. Ezt az ellenséget kell nekünk ártalmatlanná tennünk és ebben nem csak elfogadunk, de várunk is segítséget összes proletártestvéreinktől, akik hasonló cé­lokért küzdöttek és küzdenek. Hadd le­gyünk hazaárulók, hadd áruljuk el a ma­gunk ügyét! A hazaárulás olcsó vádjára van számítva ti WM. H.a-nak ez a kijelentése is: „amit szociáldemokratáink Pernerstorfer látogatása alkalmából hirdetnek, az egy ausztriai párttal való politikai szövetkezés. Mégpedig szövetkezés a háború idején. Mert Ausztriá­val derékig vagyunk a gazdasági harcban és csak fegyverszünet van a többi függő kér­désben is". Hát először is: nem mi kezdtünk külföldi politikai pártokkal szövetkezni; megpróbálták ezt már előttünk a 48-asok, de sikertelenül. Másodszor: nem igaz, hogy harcban vagyunk Ausztriával. A koalíció föladta a harcot és villámgyorsan leszerelné a gazdasági kiegyezés (és nem „önállóság!") körül folyó „harcot" is, ha ennek fejében megszabadulhatna a demokratikus refor­moktól. A koalíció nem az ország függetlenségéért harcol, hanem az ezerholdasok uralmának föntartásáért. Harmadszor: ha komoly volna a Magyar­ország teljes függetlenségéért való harc, ez a harc — ha a nép­jogok győzelmével is jár — itthon feltétlenül hű katonákat talál a szociáldemokratákban, Ausztriában pedig a szociáldemokrácia az egyetlen párt, mely nem ellenzi, sőt szívesen támogatja a népjogok alapjára áttérő Magyarország teljes függetlenségét. Éppen az a proletár-szolida­ritás, melyet Pernerstorfer elvtársunk ide­jövetele tanúsít, bizonyítja, hogy Ausztria m­ukásnépe nem akarhat olyant, ami Magyarország munkásnépére nézve káros és nem ellenezhet olyasmit, ami reánk nézve hasznos. * A Pernerstorfer elvtárs itteni szereplése alkalmával tehát minket nem lehet haza­árulókká bélyegezni. A hazaárulás jövedel­mes mesterségét ezentúl is a fajmagyar arisztokráciának és dzsentrinek engedjük át konkurrencia nélkül. A Pernerstorfer ellen való féktelen dühöngés pedig csak azt bizonyítja, hogy a proletársájj nemzet­közi szolidaritásának láttára a guta kerül­geti az uralkodó osztályt. Annál jobb ! Az isten dicsősége. Irta Marton István. Uj pap jött a faluba, vékony, sovány, köhö­gős. Beszélni azonban gyönyörűen tudott s hamar kire ment a vidéken. Eddig csak az öreg Szári János járt a templomba, néhány vén­asszonyod magával, most azonban mindig csak úgy dült a nép a gyönyörü szentbeszédek meghallgatására. De szép dolgokat is hallottak az isten dicsőségéről, az egyedüli üdvözítő anyaszentegyházról s különösen — az istennek tetsző kegyes adományokról­­ . . . Szári János, aki sok papot hallott már, na­gyon csodálkozott. Meg is jegyezte: — Micsoda vékonyka ember, nem lehet főbb, istenneese nincs több ötven kilónál , mégis milyen remekbe szónokol! . . . Az ötvenkilós pap, — mert aztán csak igy hittük, — egy-kettőre meghódította az embere­ket. Még Szári Jánossal is jóbarátságba keve­redett, akit pedig mindenki gyűlölt, utált, mert a népnek hallatlan uzsorára kölcsönzött pénzeket s bár mindennap a templomban kuksolt, nem ismert se istent, se Krisztust, ha arról volt szó, hogy valamelyik adósáról lehúzza a bőrt. Vala­mikor szürszabó volt, de hogy ez a mesterség kiment a divatból, a pénzét kezdte forgatni, még pedig olyan jól, hogy ma már ő volt a környék leggazdagabb embere. Köny, vér, átok tapadt a vén gazember minden garasához, azért nem be­csülte senki s előtte még a koldusbíró sem billentette meg a kalapját. Az ötvenkilós pap barátsága éppen azért fö­löttébb tetszett neki. Dicsérte is mindenfelé. — Istenem, milyen remekül szónokol, milyen reme­kül szónokol! . . . Sokáig azonban nem gyönyörködhetett Szári János az ötvenkilós pap gyönyörű beszédében. Valami nyavalya jött rá — lehet, valami átok fogott meg rajta — s az ágyba döntötte. Egyszer csak látták ám a népek, — hogy az ötvenkilós pap ugyancsak siet az ur testével a Szári-puszta felé. „Döglődik a vén betyár", — mondogatták az emberek. Ugy is volt. Szári Já­nos halódott a mint az ur hű­séges szolgája el­üzent a papért, hogy siessen hozzá az ur Jézus testével. „No, ennek lesz mit meggyónnia!" — hallatszott mindenfelé. Szári János nagyon magába szállt Töredel­mesen elősorolta vétkeit — hogyan tette tönkre ezt, amazt, kiket kergetett a halálba, börtönbe hova — s rimánkodva esedezett a „jó isten" bocsánatáért. — Most látom, szent atyám — sóhajtozott — ennek a nagy vagyonnak az átkát s bár vissza­adhatnám azoknak, akiktől elraboltam, mert igazán, valóban raboltam ... raboltam .. . Édes jó istenkém, — sírdogált — megbocsátasz-e nekem ?! — Bajos, bajos, — mormogta az ötvenkilós pap, — néha nagyon nehéz az urat kiengesztelni. Jó lett volna valamit áldozni az isten dicső­ségére . . . Szári János szemei örömtől csillámlottak meg. — Hiszen áldoztam, áldoztam! Vagyonom négy részre osztottam. Három a három gyer­mekem­é, a negyediket adom a jó isten dicső­ségére. .. . — Oh, — kapott a szón az ötvenkilós pap, — az ur kegyelme határtalan s szívesen meg­bocsájt a hozzátérőknek. Szári János, én fel­oldozlak téged az atya, fia, szentlélek isten ne­vében ... A vén gazember a „fiu*-t már nem hallotta, boldog mosollyal elszenderült. Amint elföldelték, a gyermekei rögtön hajba­kaptak az örökségen. A legöregebb fia, János, nagy istentelen hitében állott s esküdözött jobbra-balra, hogy inkább kiszórja a pénzt az ablakon, de a papnak egy huncut vasat se ad. A másik két gyerek — az egyik férjes asszony — templomos, istenfélő szent volt s nem győz­ték csitítani a bátyjukat. — János, János, megver az isten! . . . Egyszer csak megjelent köztük az ötven­kilós pap. — Édes­yermekeim — szónokolt kenetteljen hangon — istennek nem tetsző dolgot műveltek, ha veszekedtek. A szegény megboldogult egy negyedrész vagyonát az anyaszentegyháznak hagyta. Ami pedig az anyaszentegyházé, az az anyaszentegyházé. Hát hiába is veszekedtek, törvény van erre. Ám pöröljön a János, de a jusst ki kell adni, igy hagyta apátok az isten dicsőségére . . . Az ötvenkilós pap végre is megkapta a részt s a két istenfélő gyermeknek öröm volt hallani, amint vasárnap a szószékről kihirdette az Ötven­kilós pap az emberek sokasága előtt, hogy az istenben boldogult Szári János ennyi és ennyi NÉPSZAVA 1907. Julius 2. A választójog sorsa Magyar­országon és Ausztriában. Népgyűlés az általános választójogért. „Mögöttem az állam képviselője, előttem rendőrsereg figyeli a szavaimat!" Budapest munkásságának óriási tömege előtt mon­dotta ezeket Pernerstorfer elvtárs és ebben a rövid mondatban benne ég Magyarország minden szégyene, amelyet a „nemzet" jóvol­tából a külföld előtt el kell szenvednie. A tegnapi népgyűlés, amelyen közel har­mincezer ember vett részt, hatalmas megnyilvánulása volt Magyarország jog­fosztott milliói immár törhetetlen akaratá­nak és harci készségének. A népgyűlésen ezerszámra megjelent polgárság pedig az elámított, a nemzeti jelszavakkal álomba merített elemek lassú ébredését mutatta. A munkásság küzdelmének hatalmas hullámai magukkal ragadták a kijózanodott polgár­ságot s most létérdekük parancsolja, hogy az általános választójog kivívásának nagy harcában a munkássággal egy úton halad­janak. Nagy és mély hatása volt a Pernerstorfer elvtárs tegnapi beszédének. Minden egyes szava megtermékenyítette az örökké küzde­lemben álló munkássereg harci erejét. Amidőn az ausztriai munkásságnak az álta­lános választójogért folytatott negyvenéves küzdelmét tárta a népgyűlés elé, a magyar munkásság meglátta abban a maga küzdel­mének az útját, amelynek ott kell végződ­nie, ah­ol az ausztriai munkásság küzdelme végződött: az általános választójog kivívá­sánál. Weitner elvtárs beszéde: Tisztelt elvtársak! A magyarországi szociál­demokrata párt a kormány minden tényével, szán­dékával szemben és minden újabb merénylete ellen népgyűlésre hívta a népet és a budapesti munkásság mindig a helyén volt, amikor a kor­mány merényletei ellen tiltakozni kellett. Most, ez alkalommal más hozott össze bennünket. A szomszéd Ausztriában, ahol az általános vá­lasztójogért később indítottak harcot elvtársaink, mint mi Magyarországon. A mi szeptember 15-iki tüntető felvonulásunkat csak novemberben követte az övék és a szomszéd Ausztriában győze­lemmel fejezték be a harcot az elvtársak. Ma pedig már körünkben üdvözölhetjük az általános,titkos vá­lasztójog alapján megválasztott osztrák parlament egyik szociáldemokrata képviselőjét (Éljenzés.) . És ezzel együtt mondhatjuk azt is, hogy ma még csak egy idegen államnak az általános, titkos választójog alapján megválasztott szociáldemokrata képviselőjét üdvözölhetjük körünkben,­­ de raj­tunk nem fog múlni, hogy a mi táborunk képviselői is bevonuljanak a parlamentbe, (Úgy van !) akárhogy akarják is azt megakadályozni. Hiába­valóak az érvek. Azokról a dolgokról, azokról az „érvekről", amelyeket az általános, titkos választójog ellen felhoznak, nekünk ma már nem kell be­szélnünk és nem kell a mi érveinket sem felhoz­nunk, hogy miért szükséges az általános választó­jog. A mi ellenségeinket, a­ nép ellenségeit nem érvekkel lehet meggyőzni. És hiába magyarázzuk itt is, hogy például mi a választójog, hiszen erről már eleget hallottunk. Mi már, éppen e beszédek hatása alatt, tisztában vagyunk azzal, hogy nem érvekkel kell harcot indítani és a megindított harcot folytatni, mert hatalmi küzdelem ez, a proletariátus küzdelme az osztályuralmon felépülő társadalommal. Mikor tehát a választójogról, a választójogi küzdelemről beszélünk, tisztán az osztályharc szempontjából kell ezt elbírálnunk. (Úgy van.­) Ezért mondtuk mi elejétől végig a magyar munkásságnak : „Szervezkedjetek, erősítsétek meg a szervezeteket, mert­­ politikai jogaitok, álta­lános választójog csak akkor lesz, ha ki tudjátok vívni". ( Úgy van !) Mert csalódnak azok, akik azt hiszik, hogy a Buza Barnák, a Sümegi Vilmosok, a Somogyi Ala­dárok és a R­akovszkyak parlamentjét érvekkel meg lehet győzni, meg lehet puhítani, el lehet terelni attól a küzdelemtől, amelyet saját osztá­lyuk érdekei szempontjából folytatnak ?! Küzdelem a sovinizmus ellen. Ezelőtt 10—15 esztendővel az általános választó­jogról még úgy beszéltek, hogy a bolondok házába A népgyűlés lefolyásáról egyébként az alábbi részletes tudósítás számol be: Az egybehivók nevében Bein Már elvtára kö­szöntötte a nagy számban megjelent evtársakat, akik az ő ajánlatára elnöknek Arttatuma Miksa elvtársat, jegyzőnek Baumgarten Antal elvtársat választották meg. Groszmanh Miksa elvtárs, a gyűlés elnöke, kéri az elvtársakat, hogy a szónokokat figyelem­mel hallgassák és közbeszólásaikkal ne zavarják. Ezután"átadja a szót a napirend magyar előadójá­nak, Weltner Jakab elvtársnak, aki a következő beszédet mondotta: " *

Next