Népszava, 1907. december (35. évfolyam, 285–309. sz.)

1907-12-01 / 285. szám

XXXV. évfolyam. Budapest, 1907. december 1. vasárnap. 285. szám­. NÉPSZAVA AZ ELŐFIZETÉS ÁR­A: egy évre. . . 19.20 kor. I negyed évre. 4.80 kor. fél évre . . . 9.60 „ s egy hóra . . . 1.60 „ EGYES SZÁM ÁRA 6 FILLÉR. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VII., RÁKÓCZI­ ÚT 32. (Telefon-szám 54—94.) KIADÓHIVATAL: VII., NYÁR­ UTCA 1. SZ. (Telefon-szám 82—61.) kizárás — vis major. Az építőmesterek szakosztálya az utóbbi időben nagyon sokszor kénytelen üléseket tartani. A kormány és az egyes miniszte­rek külön-külön oly gyakran jelét adják a kutyaszövetség iránt érzett őszinte ragasz­kodásuknak, hogy az építőmesterek szak­osztálya minden héten összeül „örvende­tes tudomásul venni" a miniszteri kegy eredményeit. Örvendetesen tudomásul vették eddig az építőiparosok, hogy a belügyminiszter denunciálásukra hajtóvadászatot rendezett a munkásszervezetek ellen. Örvendve vet­ték tudomásul, hogy Kossuth Ferenc szá­zával hagyta jóvá a munkáltatók szerveze­teinek alapszabályait és megengedte, hogy a kutyaszövetségek sztrájkkal, bojkottal és ki­zárással is foglalkozzanak, továbbá, hogy tag­jaikat váltókkal megzsarolhassák és a szerve­zet vak, engedelmes eszközeivé tegyék. Ör­vendtek és lakomát csaptak, mikor a kor­mány kimondta, hogy az állami építkezé­seken kitört sztrájkokat vagy bojkottokat vis majornak kell tekinteni. Lelkes öröm­mel vették tudomásul azt is, hogy a koalí­­­ciós megyék közül többen közgyűléseiken elhatározták, hogy a középületeket csak a kutyaszövetség tagjainak szabad fölépíteni. A napokban ismét összeült a szakosztály, hogy örüljön. A vigasság okát az „Építő Ipar" 1907. évi 47-ik száma közli a követ­kezőkben : Bejelentette az elnök, hogy a vallás- és köz­oktatásügyi miniszter úr megengedte, hogy a VI. ker. Munkácsy­ utcai állami főgimnázium építésén a sztrájkon és bojkotton kivül a munkáskizárás is elismertessék vis major­nak , hogy ennek következtében az ipar­testületi elnökség Budapest székesfőváros taná­csát fölkérte, hogy a főváros a maga építke­zéseire nézve ugyanígy járjon el. Örvendetes tudomásul vétetett. A vallás- és közoktatásügyi miniszternek ez az engedélye mindent fölülmúl, amit eddig bármelyik kormány tagja a munká­sokkal szemben megengedett magának. En­nek a cudarságnak jellemzésére nincs elég erős magyar kifejezés. Mert a vis maior azt jelenti, hogy a vál­lakozó nem felelős az esetleges késedelem­ért, mert elháríthatatlan akadály lehetet­lenné tette a szerződés feltételeinek betar­tását. Azt jelenti, hogy olyan nagyobb erő, amely ellen védekezni nem tudott, a vál­lalkozó hibáján kívül késleltette a munkát. Már most ebből kiindulva, mindenki előtt világos lehet, hogy még a sztrájk és bojkott sem képezhet a vállalkozó előtt elháríthatat­lan akadályt. A sztrájk és bojkott a munkások némely követelésének kivívására szolgál. Fegyver arra a munkások kezében, hogy gazdasági helyzetüket némileg megjavít­hassák. Sőt a legtöbb esetben az egyedüli fegyver a jelzett cél elérésére. A munkások és munkáltatók között folyó gazdasági küzdelmekben a munkások nem számíthatnak a munkáltatók méltányossá­gára és józan belátására. Ezer példa igazolja azt is, hogy a kapitalizmus nem ismer még irgalmasságot és kö­nyörületet sem. Ha átlapozzuk En­gels művét az angol munkálkodó osztály helyzetéről, akkor meggyőződést szerzünk arról, hogy a kapitalizmus bestiális kegyet­lenséggel gázol át a munkásokon és még a gyermekek és nők szivettépő nyomora sem indítja részvétre. A sziléziai takácsok végtelen nyomorának leírása sem a fan­tázia szüleménye, hanem az igazi élet meg­festése, a tőkés irgalmatlanság igazolására. A tőkés termelőmód kizárja, hogy a mun­kás a méltányosságra bízhassa magát. A munkáltatók egymás elleni versenye arra szorítja az összes munkáltatókat, hogy a lehetőség szerint leszorítsák munkásaik munkabérét. Aki olcsóbban termel, az ol­csóbban adhatja el áruit és így verseny­társait letörve, uralhatja az árupiacot. A szervezetlen munkások már majdnem minden iparágban megkísérelték, hogy a munkáltatók humanizmusára appellálva, ja­vítsanak helyzetükön. A kísérlet mindig meddő maradt. A kapitalisztikus ipar gazdasági törvényeit sehol sem tudták kö­nyörgéssel és rimánkodással megmásítani. Egyszóval a gazdasági harctéren a ha­talmi erőviszonyok döntenek. Ha a sztráj­kot és bojkottot csak Magyarországon ismernék, akkor lehetne talán arról be­szélni, hogy az „izgatók" mesterségesen idé­zik elő a sztrájkot. De hiszen köztudomású, hogy mindenütt az egész világon, ahol ipar van, a sztrájk és bojkott ennek kisérő jelen­sége. A sztrájkot és bojkottot az „izgatóknak" tulajdonítani tehát ma már olyan hülyeség, amelyet legföljebb csak a magyar nemzeti miniszterektől nem vesznek rossz néven. A munkások elpusztulnának, ha nem élnének ezzel a fegyverrel. Magyarország kultúráját és ipari fejlődését a szervezett munkásság vitte előre. Ha a kormányoknak sikerült volna a munkásság szervezkedését meg­gátolnia, akkor megszűnt volna még az alapfeltétele is annak, hogy Magyarország valaha iparilag önálló lehessen. A sztrájk és bojkott tehát nem elhárít­hatatlan akadály. A munkások feltételei­nek teljesítése megszünteti az akadályt. Hogy az akadály elhárításának ez a módja fájdalmas a munkáltatói zsebekre, azt szí­vesen elhisszük. De az a tény, hogy az akadály elhárítása lehetséges, megcáfolha­tatlan. Az, hogy a munkások föltételei a legtöbb esetben teljesíthetetlenek, ügyetlen, semmit­mondó kifogás. Egy szakma munkássága sem állíthat föl olyan követeléseket, ame­lyek a kérdéses iparág munkáltatóinak pusztulására vezetnének. Ilyen követelések fölállítása a bérharc biztos elvesztését jelenti. A szakmák munkásai mindig tud­ják, hogy meddig mehetnek el a követelé­sek terén. Természetes korlátokat állítanak itt is azok a törvények, amelyek a gazdasági piacot uralják. Ha a sztrájk és bojkott sem képezhet vis maiort, az meg egyenesen gaz őrültség, a kizárást elháríthatatlan akadálynak minő­síteni. A kizárás a munkáltatók sztrájkja. Akkor alkalmazzák, amikor nekik tetszik. A kizárás minden esetben arra szolgál, hogy a munkások gazdasági helyzetét rosszabbá tegye. Már maga az is, hogy egy miniszter ilyen munkához nyújt segédkezet, gonoszság, de a kizárást, amelyet a munkáltatónak kell foganatosítania, amely teljesen a munkál­tató kezdeményezésétől, az ő akaratától függ, elháríthatatlan akadálynak föltüntetni oly arcátlan merészség kell, hogy aki ezt hiva­talosan meg meri tenni, azt mint közveszé­lyes őrültet a tébolydába kell zárni. Ismételjük, hogy az az őrült, aki a ki­zárást vis majornak nevezi, az közveszé­lyes. Az állam vagyonáról van szó. A köz­épületek a nyomorgó nép adófilléreiből épülnek föl, tehát a közpénzek elpocséko­lását nem szabad eltűrni. Gyakran fontos érdekek kívánják, hogy valamely középület a kitűzött időre el­készüljön. A vállalkozó majdnem minden esetben csak úgy kapja meg a munkát, ha elvállalja, hogy bizonyos megszabott időre elkészíti. Az építtető magas bírságokkal gondoskodik, hogy ezt a feltételt komolyan vegyék. Már az a tény, hogy a sztrájkot és bojkottot vis majornak mondták ki, sok visszaélésre vezethet. A vállal­kozók mesterségesen is előidézhetik a sztráj­kot, — erre gyakran van példa — hogy terhes kötelezettségeiktől így megszabadul­janak. Apponyi engedélye most már ezt is fölöslegessé teszi. A VI. kerületi állami fő­gimnázium most már addig épül, amíg a vállalkozónak jól esik. Ha akarja, ötven évig is elhúzhatja az építkezési időt. Egy­szerűen kizárja a munkásokat és miután ez vis maior, a főjezsuita nem tehet ellene semmit. Apponyi kimondja, hogy a sztrájk és bojkott azért vis major, mert a munkások rendezik, a kizárás meg azért, mert a mun­káltatók rendezik. Ember legyen a talpán, aki ezt a bárgyúságot meg tudja magyarázni. De azzal ne védekezzenek, hogy a magyar klerikálisok vezére csak tudatlanságból rendelte el a kizárásra vonatkozó hajme­resztő sületlenséget. Ez nem mentség.­­Ha valaki szamár­a maradjon az istállóban és ne üljön a miniszteri bársonyszékbe. Lapunk mai száma 22 oldal.

Next