Népszava, 1907. december (35. évfolyam, 285–309. sz.)

1907-12-01 / 285. szám

1907 december 1. NÉPSZAVA végső határozata ellen beadott felebbezések fölött dönt. Ez is három évre alakul min­den pénügyigazgatóság székhelyén és hét rendes és hét póttagból áll, a rendes és póttagoknak felét a pénügyminiszter nevezi ki, felét a törvényhatóság választja. Kihall­gatási, fizetett tanukat és szakértőket be­idéző joga, könyvvizsgálati joga stb. azonos az adókivető bizottságéval. Az adatokat ez is szabadon mérlegeli s belátása szerint dönt. Határozata végérvényes, néhány föl­sorolt eset kivételével. E kivételes esetekben a fölszólamlási bizottságtól lehet fölebbezni a közigazgatási bírósághoz. A jövedelemben beállott évközi változá­sok, — az adóköteles halála, kivándorlása, a szolgálati illetmény megszűnése s néhány fölsorolt eset kivételével, — a kivetett adó összegét általában nem növelik, vagy csök­kentik. A törvény 69. §-a intézkedik még arról, hogy „az állami alapítványok, a törvény­hatóságok, községek, városok, a nyilvános számadásra kötelezett vállalatok szolgála­tában álló eféle alkalmazottaknak szolgá­lati járandóságuk és nyugdíjuk után eső összes adókat egyenlő havi levonások útján és szavatosság mellett, a fizetést teljesítő pénztár­, illetőleg a szolgálatadó szedi be.” A 71. szakasz pedig még egy gyalázatos intézkedést alkalmaz: „Jövedéki büntető eljárás alá eső kihágást követ el a vallo­más adására kötelezett, 1. ha a jövede­lemre vonatkozó vallomásában, 2. vagy illetékes helyről hozzá intézett kérdésekre adott válaszában, 3. vagy jogorvoslatának indokolásában tudva valótlan, vagy hiányos nyilatkozatot tesz, mely az adó megrövidí­tésére alkalmas, illetőleg adóköteles jöve­delmet elhallgat." Tessék ez intézkedés egyes pontjain gondolkodni, milyen ön­kénykedésre, hatalmaskodásra ad ez jogot az adófizetőkkel szemben s mindenki be­látja ennek s igy tarthatatlan voltát. Végül nagyon nevezetes intézkedése még a törvénynek a kereseti adó és jövedelem­adó kontingentálása, vagyis kimondja a törvény, hogy a kereseti adóból évi 28 millió és a jövedelemadóból évi 46 millió koronánál kevesebbet az állam nem vehet be. Ha kevesebb jönne be és ha a hiány nagyobb 5 százaléknál, arra az évre min­denkinél pótelőírásnak van helye. A pótelőírás összegét a pénzügyminiszter írja elő. És az alapkvetésnek 1 százalékáig emelkedhet! Ez az intézkedés kijátszása a két furcsa, meleg, szürke szeme mindig meg­hazudtolta hideg, cinikus szavait. — Baj van? — kérdezte rekedt, közönyös hangon és álla alól levette a törülközőt. Síre­sen befestett szemöldökei komor ívben futot­tak össze. Az író nem felelt, hanem kivette a revol­verét és egyszerűen a térdére tette. — Meglátod, ma főbe lövöm magam. A színész mozdulatlanul nézte a revolvert. Odament a szekrényhez, kivette a ruháit és öltözködni kezdett. Valami buta operettben j­átszott, piros szalagokat kötött magára, nehéz motosokban csoszogott és a sok ingtől ijesztően vastag és kövér volt. — Miért akarsz meghalni ? Az író vállat vont és sírásra pityerdült a szája ... — Szenvedek ... Csönd lett. Vágból lassan töredezett ki a panasz: — Oh, hogy szenvedek ! Ha el tudnék neked mindent mondani ... Ha látnád, milyen unott, piszkos gazember vagyok ... De nem bírok gondolkozni, csak azt tudom, hogy fájt az éle­tem, a vérem melegsége, az erek lüktetése, minden, minden, minden. A színész már figyelt. Vág folytatta: — Minden szenvedés. Fölkelni és lefeküdni, állani és járni, aludni és ébren lenni. Az em­berek naivak és nem veszik észre, hogy egy buta ismétlés, egy hülye leckefölmondás egész életük. Sokszor ezt annyira érzem, hogy moz­dulni sem tudok már az unalomtól, csak ülök, mint egy fáradt állat és bámulok a levegőbe. A percek múlnak és kacagok. Máskor meg azt hiszem, hogy akarok valamit, figyelem maga­mat s aztán rájövök, hogy semmit sem aka­rok, még ezt a legutolsót sem. Vág ránézett a revolverre és hirtelenül törvény azon rendelkezésének, hogy a ke­reseti adó 5 százalékkal és a jövedelemadó 075,­5 százalékkal vethető ki. A kontin­gentált összeg hiánya esetén, az adókulcs lehet a pénzügyminiszter tetszése szerint jó­val magasabb is. Azért van ez intézkedésre szükség, mert az egyenes adók kell, hogy ezután is leg­alább 200 millió koronát hozzanak az államnak. Miután a földadó leszállíttatik, a többi kereseti ág adóterhe okvetlenül emel­kedni fog, mert ezeknek kell pótolni azt azt az összeget is, mit a földadónál elen­ged a törvény. Annál biztosabban fog ez bekövetkezni, mert a földadó az új javas­latban kontingentálva nincs és így pótkive­tésre sem kerülhet a sor, ha a földadó ke­vesebbet hoz is be az előírt összegnél. A többi keresetágnál tehát nemcsak az adókulcs lehet a törvényben kimondottnál magasabb, de az adóköteles jövedelem ki­nyomozására alkotott szervezetek is arra­valók, hogy adó alá lehessen vonni főleg a személyes tevékenységből eredő jövede­lemnek minden csekélyke részét is. Ez az adómechanika a dolgozó osztályok megsar­colására van megcsinálva! Adókönnyítést, arányos és egyenlő teher­viselést ígér az adóreform és intézkedései ez ígéretet meghazudtolva, aránytalan és súlyosabb adózást statuálnak. Igaz, eltörli a családtagok fejadóját s a második osz­tályú középkori adót, azonban helyébe teszi­­ a háztartásnak új adóját. Az egy háztartásban élő nagyszülők, szülők, gyer­mekek, unokák, oldalrokonok jövedelmét egy jövedelemnek tekinti és súlyosan meg­adóztatja. Kikre nehezedik ez gyilkos te­herként*? A szüleiket, rokonaikat, gyer­mekeiket tartó szegény munkáscsalá­dokra. A háztartás adója, mint újonnan alkotott „személyi adó" éppen olyanokat sújt kegyetlenül, akik szegénységük és kere­setük elégtelen volta miatt kénytelenek egy háztartásba zsúfolva nyomorogni: az egész­ség, kényelem, a tisztaság, a zavartalan nyugalom kívánalmainak s parancsainak teljes figyelmen kívül hagyásával és el­hanyagolásával. Ezután pedig odavet a kis­keresetű osztásoknak egy bosszantóan ala­csony és községi adókkal még azt is meg­róható létminimumot s ezt elnevezi „adó­mentesnek és nagyszabású szociálpolitikai alkotásnak, a szegények védelmének". A létfönntartás födözéséül odadobott 600 korona nem alapszik egy helyes, becsüle­visszadugta a zsebébe. A színész karbafont kezekkel hallgatta. — Beszélj fiam, beszélj. — Ma este, ahogy hozzád jöttem, néztem az utcát és a rekedt­ ködös zűrzavar majdnem megőrjített. Este keltem föl. A város már fáradtan mozgott, a zaj is halkabb volt, mint máskor, az emberek járása is csöndesebb. Éreztem, hogy amíg én aludtam, ők kifáradtak és szégyenkeztem, hogy oly reggeli frisseséggel járok közöttük. Ezt azelőtt sohasem vettem észre. A város alélva, ásítozva, halkan panasz­kodva ment ágyába és én futottam az embe­rek elől, mint a gyilkos, tudtam, hogy náluk semmi keresnivalóm sincs, mert hitványul, bután kiloptam magamat közülök. Vág arca kipirult a gondolat tüzétől. — Oh, ha te ezt érezted volna! Késő este fölkelni, idegen szobában, ismeretlen bútorok közt, amelyek mégis az enyéim. Az ablak sötét és az ember nem tudja, hajnal van-e, vagy éjfél, nem tudja, meddig tart az álom s mikor kezdődik az ébredés. Látja az ablakon a jégvirágokat, a gyertyát, érzi, hogy ébren van és mégis mintha álmodnék. Oh, ezek az esték, ezek a fekete ébredések! . . . A színész arca is megdermedt a szenvedés­től. Vág fejére tette a kezét: — Szegény, szegény fiam. Igy ... Csak be­szélj .. . Csak sírj," sírj ... Ne szégyeld a könnyeket. Most látod, olyan vagy, mint egy gyerek. Most te vagy a szenvedő ember. Igy pityeregtél valaha, mikor még fiatal voltál és könnyeid a szivedből folytak. Nem vagy most boldog? Ne takard el a képedet, ez a te igazi arcod és a szenvedés a te igazi nagyságod. Vág a díványra borult és zokogott: — Csak zokogj, te árva, szomorú ember. Soha nem láttalak nagyobbnak. Ma ember vagy. Csak szenvedj s érezd át a vesékig, mit tes számításon, nem is állapították ezt meg az ember táplálkozási szükségleteinek, a keresetnek s a piaci áraknak komoly számbavételével. Hanem odavetette 1893-ban Wekerle, legyen a létfenntartási minimum 300 forint, mert e mellett ki tudja préselni a nyomorgó munkások millióinak kerese­téből a gazdagoknál elengedett adókat és 1907-ben is megtartja „létfenntartási adó­mentes minimumnak" ugyanazt az összeget! Ugyanolyan joggal nevezte el ezt a tör­vényjavaslatot a kormány az egyenlő adóz­tatás törvényének, amennyi igazsággal ke­resztelte el a rabszolgatörvényt s a deres­törvényt: „a munkaszabadság biztosítójá­nak, a rend fentartójának, a gyöngébbek érdekei ápolójának" és az alamizsnatör­vényt pedig: „Európa legmodernebb, leg­kiválóbb szociálpolitikai alkotásának!" Az új adótörvény édes tesvére a többi osztálytörvénynek! A gazdagok vagyonát védi, dédelgeti, a szegények életét kizsa­rolja. Ennek a törvényhozásnak minden alkotása, a modern törekvéseket hangoz­tatva, nagyhangú reklám zajában hívja életre a népellenes, reakciós intézkedések egész sorozatát. Modern frázisok köntösébe öltöztetve iktatja egymásután törvénybe letűnt sötét századok avult jogszokásait, hogy a dologtalanoknak adjon új eszközö­ket a dolgozó milliók kizsákmányolására! Éppen azért, valószínűleg változatlanul teszi törvénnyé az ezerholdasok törvény­hozása­ Rácz Gyula. Harc a lordok körül. — Saját tudósítónldót. — London, november 26. 1. Konzervatívok és liberálisok a lordok kegyéért. Angolország alkotmány-küzdelem küszö­bén áll és a h­arcban a jelenleg uralkodó kormány a támadó fél, mely óriási több­séggel rendelkezik az alsóházban. A lordok­­házáról van­ szó. Amióta a liberális párt­ a kormányra került, azóta többé-kevésbé lármás agitáció folyik az országban a felsőház ellen. Most is, a parlamenti szünidőben, a miniszterelnök és a mi­niszterek egyre ingerültebb hangon tár­gyalják a felsőház kérdését válasz­tóik előtt. Sir Henry Campbell-Banner­man miniszterelnök ismételten kijelen­tette beszédeiben, hogy a jelenlegi parlament legelsőbbrendű feladata és 3 jelent ez a szó: szenvedés. Mit kérdezed, mire való az élet? Minden, ami kezdettől fogva volt ezekért a nagy percekért, a megtisztulás pillanataiért teremtődött, hogy a féreg lebo­ruljon a földre és egy pillanatig bírja a kin végtelen világát. Miért a munka, a gyönyör, ha nem ezekért a gazdag percekért ? A porba kell harapnunk, hogy fölkelhessünk s új éle­tet kezdhessünk. Kezdj új életet, fiam, emeld föl a fejedet, hisz a tiéd a szenvedés, tiéd az erő és tiéd az élet. Berregett a villamos csengő. A rendező benézett és jelezte, hogy a színész jelenete kezdődik. Vág fölemelte a fejét és ránézett. Éppen egy vörösbojtos cingalomot kötött át a derekán. Hófehér aranyszegélyes ing lebegett rajta, fején ijesztően magaslett a drágaköves, cifra, nehéz papi süveg. Vág hátrahőkölt. A színész nem volt sehol. Egy pap állott előtte. Egy nagy pap, aminőt még sohasem látott. Egy óriási ember. Arca kárminvörös volt, szemei úgy égtek, mint két nap. Vastag ke­ményített ruhái alakját egészen eltorzítot­ták, a kezei, mintha vivókertjükben lettek volna, ormótlanul nagyoknak látszottak, ujjai­ról pedig bántó villogással ragyogtak a nehéz gyémánt-, rubin- és smaragdgyűrük. Egy gaz­dagon fölcicomázott, bizarr keleti bálványhoz hasonlított. Az író reszketett. Azt hitte, magát Mózest látja a Sinai-hegy alján, kinek arcáról az Úr dicsősége lángol. Valóban a nagy pap, az örök ige hirdetője állott előtte. Térdre roskadt. A színész kitárta karjait. Rekedt beszéde erős volt és harsogó, mint az oroszlánordítás a pusztában, de szavai mégis szeliden, meg­halkulva értek Vág füléhez: — Menj haza gyermekem és halj meg az

Next