Népszava, 1908. március (36. évfolyam, 53–78. sz.)

1908-03-01 / 53. szám

föl kellett adni, a gazdasági politika egészen a nagybirtok érdekét szolgálja: nem tudja maga sem, mit csináljon, kapkod ide-oda, követel, vacsorázik, leszerel, lényegében igen szánalmas képet nyújt. Még zavarosabbá teszi helyzetét a választó­jog kérdése és a házszabályrevízió. Az álta­lános választójogtól nemcsak egyénileg, ha­nem osztály szempontból is jogosan félnek. Mert az általános választójog legelőször is őket söpörné ki a politikából, azon bukó osztály képviselőit, mely az a csekély tényleges hatalmat, mellyel eddig is birt, nem gazdasági szociális súlyának, hanem a cenzusos választójognak köszönhette. Ellenben az alkotmánypártnak és a függet­lenségi párt nagybirtokos csoportjának kisebb oka van félni az általános vá­lasztójogtól. Mert ha eddigi korlátlan uralma meg is fog szűnni a nagy­birtok gazdasági súlya és a nyomás ezer eszköze által, melyet alkalmazni ké­pes, az általános választójog behozatala után is erős politikai tényező fog maradni. Hatalmas politikai tényező fog maradni mindaddig, míg Magyarország agrárállam, míg a kapitalizmus fejlődése egész gazda­sági életét gyökeresen át nem alakítja. Ezzel számolnunk kell! Ez a magyarázata azon különös jelenségnek, hogy a grófok, Andrássy és Apponyi, könnyebben bele­mennek a választójog reformjába, hogy­bátrabban várják a nemzetiségek és pár­tunk benyomulását a parlamentbe, mint a kispolgárság és parasztság képviselői. Ugyanez magyarázza a függetlenségi párt kapkodását, tétovázását a házszabályrevízió kérdésében is! A házszabály kérdései, m­­in­t ma idén politikai kérdés, csak az érdekek, nem pedig a hirdetett elvek alapján ítél­hető meg. A többségben lévő párt mindig­­ szigorú, az ellenzéki párt enyhe házszabá­lyokat óhajt ! A nagybirtokosok számítván a­rra, hogy ők az általános választójog par­lamentjében is a többséghez fognak tar­tozni, nyíltan és őszintén a házszabályok szigorítását követelik a leendő ellenzék, első­sorban a nemzetiségek és szociáldemo­kraták ellen. Ellenben a szegény „nemzet­gerinc"-politikusok maguk sem tudják, vár­jon a jövő parlamentben a többséghez vagy az ellenzékhez fognak-e tartozni? És így nem tudják, érdekük-e a házszabály szigorítása vagy sem ? Tétováznak, követelődznek, ma­guk sem igen tudják, mit csináljanak. Ezért mindenekfölött szeretnék látni az új választó­jogot; szeretnék a kerületek olyan új be­osztását kierőszakolni, mely az ő és osztá­lyuk indokolatlan politikai szereplését to­vább is biztosítja. Ezen valóban kétségbeejtő helyzet folytán megoszlás állott be a „nemzetgerinc"-politiku­sok táborában. A kisebb és rokonszenvesebb rész — a Lengyel Zoltán-féle disszidensek — leszámolt a helyzettel. Kilépett a kor­mánypártból, rászánta magát, hogy a jövő parlamentben is ellenzék lesz, ezért radi­kális, fölkapta a függetlenségi párt régi jelszavait, a perszonál­uniót, sőt egy része a demokráciát és az általános választó­jogot is. Mint mostani és leendő ellenzéki párt, heves harcot folytat a házszabályok szigorítása ellen. A másik kevésbé őszinte és igazán reak­cionárius csoport — Hollóék — az ellen­kező utat próbálgatja. Szeretné ármányo­ kodással, akadékoskodással, Bécs felé való fölkínálgatásokkal kiszorítani a nagybirto­kosságot a politikai hatalomból. Első­sor­ban a belügyi tárcát és a főispánságokat szeretné megkaparintani. A belügyi tárcát, hogy ők csinálhassák meg a választójog reformját, lehetőleg reakcionáriusan, a kis­polgárság és parasztság javára. A főispán­ságokat és a közigazgatási szervezetet, hogy­­ a választásokat ők „vezethessék". Személyes és anyagi érdekeik is emellett szólnak. De a lényege mindeme mozgalomnak mégis a nagybirtokosság és a kispolgár-paraszt­osztály küzdelme a politikai hatalomért. Küzdelem, mely csak ideiglenes jellegű, mert a választójog reformja a Hollóék szereplésének hamarosan véget fog vetni. Ami minket, a munkásságot illeti, egész nyugodtan, kényelmesen szemlélhetjük egy­előre ezen marakodást. Semmi okunk nincs fölizgatni magunkat miatta. A kérdés minket csak akkor fog igazán érdekelni, ha a választójogról lesz szó. Ak­kor lesz okunk és lesz erőnk is a küz­delembe beleszólni. A züllő középosztályt képviselő reakcionárius frakciót a szerve­zett munkásság mindig képes lesz legyűrni. fVj.! Ébredés. Vesd meg az álmot! Színes hazugság, csalfa tünemény Vesztén a sziv kétszeresen szegény. Én a valóság tövisén ha járok, Vérem hullása nem fáj, mert ki tudja, Hogy ezrek vére hullt erre az útra: Szive sohse fáj — hamarabb Lesz termékenyebb, gazdagabb. Vesd meg az álmot ! Hazudni jár hozzánk az éjszaka. Elaltat, ámde ébren van maga, S ahol eloltja a világot, Hol a kiáltó szenvedésnek ajkát A tűrés tenyerei betapasztják, Ott bűnt a bűnre halmoz S vétkezni megy a gazhoz. Vesd meg az álmot ! Az öntudat sorvasztó láncait Hordozza az, kit boldogít a hit, Ki megszokta a lelki jármot Tudás helyett az álmok kergetését, Napfény helyett az odúk pisla mécsét, Kit nem költnek föl ébresztő dalok... Én látni, tudni, élni akarok! Farkas Antal. . , ~,'méiI rrgiirr;i» 748 NÉPSZAVA 1908 március 1. Rövid mesék. — Irta Kosztolányi Dezső. — Én és a festő. A festő, kezében a palettával, festette az arc­képemet. Egymásután dobáltuk el a rongyossá mart cigaretteket és fejünk már forró volt a füsttől, a láztól, az izgatottságtól. — Tetszik ? — kérdezte tőlem és felém for­dította a vásznát, ahonnan kusza foltokból, izgatott ecset­vonalakból diadalmasan nézett reám a fejem. — Ez — mondottam — egészen az én port­rém. Te a szemeddel és az ecseteddel csodá­latosképpen hozzá tudtad adni az arcomhoz azt, ami hiányzik belőle s nem azt festetted le, amit látsz, hanem amit látsz benne. Ez a komor nekibusultság, az ajkak körül ez a fájdalmas sápadtság, a szemek e kényes és ideges rezgése nagyon hozzám talál, anélkül, hogy talán egészen az enyém volna. Sokszor csakugyan szeretnék ilyen lenni és így kép­zelem el magamat nyugtalan éjszakákon, mikor a virrasztástól elgyötörve arcomra eről­tetem, szinte reáhipnotizálom valami furcsa őrület önkívületében, valami naiv öröm hevü­letében, a fájdalom merev, kőkemény lárvá­ját. Te az én nyugodt, puna vonásaimból ki­érezted ezt a vágyat s ez bizonyítja, hogy művész vagy. A festő mosolygott. — Szóval tetszik a portré, mert nem hason­lít reád. — Egészen igazad van. Ebben a festmény­ben művészet van. Nem a valóságot adja, ha­nem valamit, ami azon túl van. A művész mindig hittelen a valósághoz. Vagy képzelsz-e rosszabb portré­rajzolót a tükörnél, ennél a SZEMLE. BELFÖLD. Andrássy a függetlenségi párt ellen. A „Magyar Hírlap" Tisztázandók című vezércikkében meglehetős éles hangon lec­kézteti a negyvennyolcas őrszem-forradal­mat, de a sorok között és mögött az egész függetlenségi pártot is. Ez a házi perpatvar kevésbé érdekel bennünket. A függetlenségi párt árulását, fonák, hazudozó politikáját már most mindenki ismeri az országban s új szempontot e politika jellemzésében nem tud az alkotmánypárti félhivatalos sem mondani. Legföljebb az az érdekes, hogy az alkotmánypárt lapja mond ilyeneket szövetségeséről. Miért vállalt átmeneti programmot a saját programmja helyett, miért vállalt koalíciós kormányzatot a teljes hatalom helyett, miért állott így a nemzet elé s miért szentesíttette a nemzettel ezt a kombinációt? Ne beszéljen gavallériáról, mellyel „a ve­zető politikai állásokat a hatvanhetes politika követőinek" engedte volna át. Gavallér csak a nemzet volt, mely gavallér haladékot adott a számbelileg többségben lévő függetlenségi pártnak a teljes programmja beváltására. nyájaskodásuknál nagyobb MXSl^i^W^a sikkeknek az árrésze, amely a függetlenségi pártnak az általános választójoghoz való viszonyáról mond el egyet-mást. A függetlenségi párt vállalkozott egy munkaprogramm elvégzésére, melyből még hátra van az általános választójog meg­alkotása. Ha ez áldozat tőle, akkor nem mai dátuma, hanem idestova két éves,­­ nem szólva arról, hogy a saját pártprogrammjában is benne van. De erre az áldozatra sem köte­les: a politikában nem kötelesség a szótartás, mindig kész, mindig igen hű és tehetségtelen kontárnál, amely hajszálnyi pontossággal festi le minden vonásodat, minden színedet, mi­helyt csak elé ülsz? A tükörnek soha sincs igaza. A művésznek pedig mindig igaza van. Minél merészebben tér el a valóságtól, annál inkább hű marad hozzá. De még a tü­kör sem adja az igazi képet. Kérdezz meg egy fizikust s megtudod tőle, hogy az, amit az üveg foncsolja eléd ver, szintén csak kép­zeleti kép, melynek egymáshoz tartó sugarai a tükör háta mögött találkoznak és csak ott, a metszési pontban van a valódi kép, amit a te emberi szemeid soha sem látnak. Ebből a termé­szettudományi igazságból én egy mély művészi szimbólumot érzek ki. Az igazi művészet is min­dig csak hangot üt meg, csak vázlatot ad, melyet a mi alkotó fantáziánk egészít ki a maga módja szerint szervesen egész alkotássá. Az összetartó sugarak csak egy darabig van­nak meghúzva és csak a képzeletben talál­koznak, az olvasó, a képnéző, a zenehallgató képzeletében. Ez a portré a maga művészi befejezetlenségében és túlzásában ezeket a sugarakat vetíti elém, amelyeknek meghosszab­bítása a valóságot, az én látható és tapintható arcomat adja. Egy nyárspolgár is volt a műteremben, aki az utóbbi szavak alatt kényelmetlenül fész­kelődött a székén. — Ez az ecset tökéletlensége — mondta látható bátortalansággal és zavarral. — Ez a festő tökéletessége — felelte reá a festő. — Ez a művészet — tettem hozzá én és ez­zel bevégeztem a vitát. Tücsökdal az éjszakában. Valamikor — két vagy három éve lehet

Next