Népszava, 1908. április (36. évfolyam, 79–104. sz.)

1908-04-01 / 79. szám

10 tudni kell, hogy egy olyan választójog, amely nem ér föl legalább is a Kristóffy­féle tervezettel, itt óriási küzdelmeknek lesz a megindítója. Nem a nyugalom, hanem a harc korszakát indítaná meg egy olyan választójogi törvényjavaslat, amely a nép kijátszására irányulna. Ennek a harcnak legbiztosabb halottja pedig a 48-ból 67-be utazott párt lenne. Azonkívül egy állandó belső forrongás és elégedetlenség jóval nagyobb mértékben gyöngítené a monarchia kifelé való súlyát, mint ameny­nyivel azt a katonai létszám fölemelése erősítené. Nem hihetjük tehát, hogy a talián ka­landor vezérlete alatt álló pártnak sikerül­jön legutolsó és leggyalázatosabb népcsa­lási tervét keresztülvinni. A munkásbiztosító pénztár és az orvosok. A polgári sajtó hetek óta foglalkozik ez­zel a dologgal — már a maga módja sze­rint. Fölületesen, frázisokkal. Hogy meny­nyire mereven elzárkózik a munkásbizto­sító pénztár az orvosok követeléseitől, meny­nyire méltányosak és teljesíthetők az or­vosok kívánságai és nem mulasztják persze el azt sem, hogy elmésségük kimeríthetet­len tömlőjéből egy-egy ötletet ki ne csi­holjanak és el ne mondják, hogy a mun­kásbiztosító pénztár, melyben a munkások vezetnek, rossz munkaadó, beszélgetnek holmi szociális érdekről és erre ők akar­ják tanítani a munkásságot. Mindezekkel szemben néhány tényt so­rolok és néhány számot írok föl. Mert az ilyen legendákat legjobban a valóságos .­helyzet, megvilágításával lehet szétverni, az ilyen véleményeket pedig az igazsággal — melynek a polgári sajtó most sem nagy barátja. A kérdés, mely körül főleg a vita forog, két pontban összpontosul, ezek: az orvos­választás és a díjazás kérdése. Szándékosan írtam orvosválasztást azért, mert a jelszóul bedobott szabad orvos­választást az orvosok maguk sem akarják. Mert mi is az a szabad orvosválasztás ? Az, ha a munkások a helységben lakó összes orvosok közt szabadon választhatnak kezelő­orvost, ha a betegpénztári tag elmehet ahhoz az orvoshoz, akihez jól esik. Ám az orvosszövetség szabad orvosválasztása másképpen fest. Az orvosszövetség nem hajlandó arra, hogy összes tagjait le­kösse, nem akar szabad orvosválasz­tást, hanem csakis és kizárólag azt, hogy minden orvos, aki jelentkezik, bevezessék a munkásbiztosító pénztár orvo­sainak lajstromába és kezelhessen munkás­biztosító pénztári tagokat. Ez tehát nem szabad orvosválasztás a munkásoknak, hanem szabad pénztári orvosállás-válasz­tás­t az orvosoknak. Minden orvos, aki akar, lehet pénztári orvos. Egyetlenegy kell hozzá: az, hogy orvos legyen és az, hogy pénztári orvosi szolgálatot vállaljon. A pénztárnak csak a legjobb orvos elég jó. Annál kevésbé fogadhatja el váloga­tás nélkül az orvosokat a pénztári tagok "kezelésére. Mert kik fognak rendszerint pénztári orvosi szolgálatra az orvosszövet­ség által fölkínált rendszer mellett önként jelentkezni? A kezdők, a kevés praxissal bírók. Már­pedig a munkásbiztosító pénz­tárnak nem­ lehet az a célja, hogy kezdő orvosokat elhelyezzen — bár teljesen tuda­tában van szociális missziójának — hanem az, hogy a pénztári tagoknak minél jobb orvosi ellátását biztosítsa. A pénztári tag az orvosválasztásnál legtöbbször egyéni rokonszenv, jó módor és nem arravalóság után indul. Legyen meg legalább a pénz­tárnak az a megnyugvása, hogy azok az orvosok, kik között választhat a tag, olya­nok, kikben a pénztár gyakorlatuknál fogva mégis hozzáértőbb vezetői és főorvosa vé­leménye alapján megbízhatik. A másik ütközőpont a díjazás kérdése. És ez a fogasabb kérdés. Azt hiszem, az orvo­sok sem méltányolhatják jobban saját mun­kájuk értékét, mint a munkásbiztosító pénz­tár. Teljesen tisztában van azzal, hogy egyetlenegy elve lehet az orvosdíjazás kér­désében. Elmenni a lehetőség határáig. De számolva a helyzettel. Az orvosok bártfai kongresszusa követeléseit olyképpen szabta meg, hogy a beérkezett számos indítvány közül a legmagasabb tétel­t fogadta el, mely családnélküli tag után hat, családos tag után kilenc koronát követel évenként és fejenként. A pénztár teljesítőképességét egyáltalán nem vették figyelembe, nem is vehették figyelembe, mert tiszta képük a pénztárak helyzetéről nem volt. Pusztán az orvosokra való hatásvadászat kedvéért fogadták el a tetszetős számokat, anélkül, hogy azok jelentőségét ismerték volna. Az országos pénztár megalakulásáig az orvosi díjazás tényleg szégyenletes volt, így fizetett a csíkszeredai pénztár tagonkint és évenkint 44 fillért, a nyíregyházai 64 fillért, a ká­ban , későn. A betegmellű csak a virágokat nézte. Másra nem hederített. Mikor bágyadt, homálya szemével fölitta a színeket és illato­kat, kisuhant az életből. Nem vágyott semmi egyébre. A csöndes könnyezés hangos, rémü­letes bőgés-orgiává, hazug, lármás részvétté terebélyesedett. Akadt esetleg a januározók kö­zött egy-kettő olyan is, aki komolyan, becsü­letességgel, komédia nélkül nyitotta meg könyzsilipjeit. (Ez már nem egészen bizonyos, inkább csak elgondolás.) Megilletődés, zajos bűnbocsánat, elismerés, kiengesztelődés, haragos ellentétek elsimulása : mindez hűséges kísérőül szegődik az író utolsó útjára. (Aki mellesleg: nő volt és pogány.) Ahogy elföldelték, éhes, mohó szemek földúlták, kiforgatták hamarosan mindenét. Az élete útját, az erényeit, meg a hibáit, amik között ó, bűnök is jócskán akadtak. Ragadozó, karvalyos körmök belenyúlkáltak, kéjes lihe­cssel dúskáltak, vájkáltak a megmaradt, ren­ezetlen apró irások, följegyzések között, ami­ket már haldokolva rótt össze s amikhez bizonyára szent ragaszkodással vonzódott. Örömére a szomjas várakozóknak, előkerült a legutolsó irásos hagyaték. Címe: Végren­deletem. Kezdődött igy: — Életemben, mert kopott és rossz szabású volt a ruha, ami testemet födte, a gyomrom ritkán teli, a lakásom kicsiny és rossz—mond­ták rám: élhetetlen. Halálom után mondani fogják: Puritán volt, nemes, egyszerű. Finom művészlélek. Igazi nagy ember. A napi nélkülözések, a meddő kenyérharcok nem bírták megtörni. Külső máz, csillogás, fényűzés, aranyak csengése, vánsebesi 78 fillért, a Selmecbányai 81 fil­lért, a zilahi 86 fillért, a zsolnai 96 fillért és a budapesti is csak 2 korona 44 fillért. A 97 kerületi pénztár közül 67 mélyen 2 koronán alól fizetett tagonkint és éven­kint. Országos átlagban esett orvosi díjazás fejében egy tagra évenként 1 korona 96 fillér. Ezzel szemben az országos pénztár 3 koronát ajánl tagonként és ezenfölül a 20 koronán fölüli tagjárulékbevétel 10 szá­zalékát, úgy, hogy ilyen módon az orvo­sok díja tagonként 3,5 koronáig terjedhet. A régi helyzettel szemben tehát az új 100—200 százalékkal való emelkedést je­lent. Ezt ajánljuk a figyelmébe azoknak, kik a munkásságot, mely a munkásbizto­sító pénztárban dominál, azzal vádolják, hogy érzéketlen az orvosok követeléseivel szemben, nagyon rossz munkaadó, stb. Mu­tasson az orvosszövetség munkást, aki gaz­dasági helyzetét egyszerre ennyivel javította. És ha talált, akkor vádoljon. Követeléseik jogosultságát az orvosok egyebek közt két indokkal támogatták: a munkaszaporulat­tal és azzal, hogy a pénztár most, több jövedelme lévén, jobban fizethet. A munkaszaporulatra hivatkozás teljesen helytelen. Az orvos — ha több tagot kezel — megfelelőleg többet keres. Azon mun­káért pedig, amely az orvosok számára a balesetbiztosítás folytán előáll, a belügy­miniszteri díjszabás szerinti külön fizetést ajánlott a pénztár. Sőt előáll az, hogy míg előbb az orvos a megállapított díjért akár baleset folytán, akár egyéb okból állott elő a baleset, húsz hétig volt köteles kezelni a beteget, addig most a baleset folytán elő­állott betegség esetén a tizedik héttől a pénztár külön fizeti az orvosi kezelést. A jövedelemszaporodás kérdésével szin­tén hamarosan végezhetünk. A betegsegé­lyezési járulék általában alig emelkedett, most egyformán az egész országra három százalékban állapíttatott meg, előbb is túl­nyomólag ez volt a kulcs. De statuált a törvény kivételt, a kisiparosok, kik öt munkásnál kevesebbel dolgoznak, csak két százalékot fizetnek, míg előbb ugyanannyit fizettek, mint a gyárosok és gyári munkások. Minthogy­­ pedig a munkás­pénztári tagoknak köztudomásúlag kö­rülbelül fele kisiparban alkalmazott munkás, világos tehát, hogy a pénztár bevételeire ez az előbbi helyzettel szemben csak rosszabbodást jelenthetett. A taglét­szám az ipartestületi és a vállalati pénz­tárak egy részének beolvadásával szapo­rodott, de ezzel arányosan , megfelelően több tag ellátásáról van szó. És ha emel­kedtek is valamelyest a járulékbevételek, selymek zizzenése meg nem ejtette. Nyomor­gott, koplalt, megharcolt ezer harcot, de a látásait, a lelke fényes szépségeit áruba nem bocsátotta, verejtékes homlokkal is megtar­totta. — Életemben, ha mellettem férfiút láttak, — mondták: Lám-lám ! Még­sem olyan erős és önálló, amilyennek magát mutatja. Vala­kire szüksége van, egyedül nem tud meglenni. Hiába, a nő csak nő marad. (S megfeledkez­tek, hogy a férfi sem tud ellenni nő nélkül, a legerősebb sem. Mert ez emberi.) Halálom után mondják majd: Nagyobb volt mindenkinél. Az egyetlen asszonyember. Nem csupán ember volt, harcos, gondolkodó, de megmaradt asszonynak is. Gyöngéd, puha, szerető, szűz­lelkű, asszonyias asszonynak. Életemben, ha a sötét küzdelmekben oly­kor megroppant az erőm és szántogattak ar­comon a kétség keserű vonalai, — mondták: Asszony­i tehetetlenség, gyöngeség a neved. Az akarás még nem pótolhatja a testi készséget. Asszonyi erőtlenség nem viaskodhat büntet­lenül férfi­ izommal. (S nem látták, hogy fér­fiak kisebb és könnyebb terhek alatt is job­ban görnyedeztek és összeroggyantak.) Halálom után megállapítják: Nagyszerű erők duzzadtak benne. Acélos akarása megfélemlí­tette és elsimította útjából a legszilajabb aka­dályokat. Csak a teste volt nő, a lelke férfi. (S nem veszik észre, hogy ez utóbbi nem min­dig dicséret. Sőt.) — Életemben, hogy kiüthessék kezemből a kevés és hitvány falatot, amit a nagy tüleke­désben megmarkoltam, hogy megtépázhassa­nak: belátták, becsmérelték a képességeim. Néma mesék. — Irta: Bárdos Mariska. — I. Vándoroltak seregesen az emberek a hal­dokló író ágyához. Férfiak és nők. Akik kö­zött voltak, hitványak és értékesek; léha fejű, megkímélt, ostoba tisztességükkel hety­kén kérkedő jómódú polgárasszonyok, meg szüzek hírében álló, de a valójában szeret­­kező, okos leányok. Virággal érkezett vala­mennyi. A halódó ember megható gyöngéd­séggel szerette a buja, lángoló, gyönyörű, bí­boros virágokat. A, káprázatos színűeket és bódító illatúakat. Életerőt, akarást, merészsé­get és meleg vágyakozásokat fogott föl ben­nük a mélyrelátó szeme. Ezért ragaszkodott hozzájuk. Amint utálta és hideg borzongást érzett lelkében a halovány, beteg színű, vilá­gos és émelyítő virágokból. Telehintették az ágyát, a szoba padlóját, a tömérdek könyvét, kevés kis ruháját, min­dent. A pompás, megértő, elmés virágok sze­relmesen borultak a fejére, különös, forró, bűnös gerjedelmeket szántó illatukat rácsó­kolták a hűlő szájára, a sötét szemére. Hozzá furakodtak, tobzódtak a gyászos ágyban, összefonódtak vele meleg ölelkezésre s egy élet pusztulásával megszületett a leggyönyö­rűbb gyász: nyomorúságban elmúló poéta és gazdag pompájú virágok násza. Mindenki sirt. (Ez már így szokás.) Szólon­gatták, marasztalták, ígértek fűt-fát, meg­becsülést, megértést, rózsákat tövistelenül, utakat göröngyök nélkül, ugy látszik azon­ NÉPSZAVA 1908 április 1.

Next