Népszava, 1908. április (36. évfolyam, 79–104. sz.)
1908-04-01 / 79. szám
10 tudni kell, hogy egy olyan választójog, amely nem ér föl legalább is a Kristóffyféle tervezettel, itt óriási küzdelmeknek lesz a megindítója. Nem a nyugalom, hanem a harc korszakát indítaná meg egy olyan választójogi törvényjavaslat, amely a nép kijátszására irányulna. Ennek a harcnak legbiztosabb halottja pedig a 48-ból 67-be utazott párt lenne. Azonkívül egy állandó belső forrongás és elégedetlenség jóval nagyobb mértékben gyöngítené a monarchia kifelé való súlyát, mint amenynyivel azt a katonai létszám fölemelése erősítené. Nem hihetjük tehát, hogy a talián kalandor vezérlete alatt álló pártnak sikerüljön legutolsó és leggyalázatosabb népcsalási tervét keresztülvinni. A munkásbiztosító pénztár és az orvosok. A polgári sajtó hetek óta foglalkozik ezzel a dologgal — már a maga módja szerint. Fölületesen, frázisokkal. Hogy menynyire mereven elzárkózik a munkásbiztosító pénztár az orvosok követeléseitől, menynyire méltányosak és teljesíthetők az orvosok kívánságai és nem mulasztják persze el azt sem, hogy elmésségük kimeríthetetlen tömlőjéből egy-egy ötletet ki ne csiholjanak és el ne mondják, hogy a munkásbiztosító pénztár, melyben a munkások vezetnek, rossz munkaadó, beszélgetnek holmi szociális érdekről és erre ők akarják tanítani a munkásságot. Mindezekkel szemben néhány tényt sorolok és néhány számot írok föl. Mert az ilyen legendákat legjobban a valóságos .helyzet, megvilágításával lehet szétverni, az ilyen véleményeket pedig az igazsággal — melynek a polgári sajtó most sem nagy barátja. A kérdés, mely körül főleg a vita forog, két pontban összpontosul, ezek: az orvosválasztás és a díjazás kérdése. Szándékosan írtam orvosválasztást azért, mert a jelszóul bedobott szabad orvosválasztást az orvosok maguk sem akarják. Mert mi is az a szabad orvosválasztás ? Az, ha a munkások a helységben lakó összes orvosok közt szabadon választhatnak kezelőorvost, ha a betegpénztári tag elmehet ahhoz az orvoshoz, akihez jól esik. Ám az orvosszövetség szabad orvosválasztása másképpen fest. Az orvosszövetség nem hajlandó arra, hogy összes tagjait lekösse, nem akar szabad orvosválasztást, hanem csakis és kizárólag azt, hogy minden orvos, aki jelentkezik, bevezessék a munkásbiztosító pénztár orvosainak lajstromába és kezelhessen munkásbiztosító pénztári tagokat. Ez tehát nem szabad orvosválasztás a munkásoknak, hanem szabad pénztári orvosállás-választást az orvosoknak. Minden orvos, aki akar, lehet pénztári orvos. Egyetlenegy kell hozzá: az, hogy orvos legyen és az, hogy pénztári orvosi szolgálatot vállaljon. A pénztárnak csak a legjobb orvos elég jó. Annál kevésbé fogadhatja el válogatás nélkül az orvosokat a pénztári tagok "kezelésére. Mert kik fognak rendszerint pénztári orvosi szolgálatra az orvosszövetség által fölkínált rendszer mellett önként jelentkezni? A kezdők, a kevés praxissal bírók. Márpedig a munkásbiztosító pénztárnak nem lehet az a célja, hogy kezdő orvosokat elhelyezzen — bár teljesen tudatában van szociális missziójának — hanem az, hogy a pénztári tagoknak minél jobb orvosi ellátását biztosítsa. A pénztári tag az orvosválasztásnál legtöbbször egyéni rokonszenv, jó módor és nem arravalóság után indul. Legyen meg legalább a pénztárnak az a megnyugvása, hogy azok az orvosok, kik között választhat a tag, olyanok, kikben a pénztár gyakorlatuknál fogva mégis hozzáértőbb vezetői és főorvosa véleménye alapján megbízhatik. A másik ütközőpont a díjazás kérdése. És ez a fogasabb kérdés. Azt hiszem, az orvosok sem méltányolhatják jobban saját munkájuk értékét, mint a munkásbiztosító pénztár. Teljesen tisztában van azzal, hogy egyetlenegy elve lehet az orvosdíjazás kérdésében. Elmenni a lehetőség határáig. De számolva a helyzettel. Az orvosok bártfai kongresszusa követeléseit olyképpen szabta meg, hogy a beérkezett számos indítvány közül a legmagasabb tételt fogadta el, mely családnélküli tag után hat, családos tag után kilenc koronát követel évenként és fejenként. A pénztár teljesítőképességét egyáltalán nem vették figyelembe, nem is vehették figyelembe, mert tiszta képük a pénztárak helyzetéről nem volt. Pusztán az orvosokra való hatásvadászat kedvéért fogadták el a tetszetős számokat, anélkül, hogy azok jelentőségét ismerték volna. Az országos pénztár megalakulásáig az orvosi díjazás tényleg szégyenletes volt, így fizetett a csíkszeredai pénztár tagonkint és évenkint 44 fillért, a nyíregyházai 64 fillért, a kában , későn. A betegmellű csak a virágokat nézte. Másra nem hederített. Mikor bágyadt, homálya szemével fölitta a színeket és illatokat, kisuhant az életből. Nem vágyott semmi egyébre. A csöndes könnyezés hangos, rémületes bőgés-orgiává, hazug, lármás részvétté terebélyesedett. Akadt esetleg a januározók között egy-kettő olyan is, aki komolyan, becsületességgel, komédia nélkül nyitotta meg könyzsilipjeit. (Ez már nem egészen bizonyos, inkább csak elgondolás.) Megilletődés, zajos bűnbocsánat, elismerés, kiengesztelődés, haragos ellentétek elsimulása : mindez hűséges kísérőül szegődik az író utolsó útjára. (Aki mellesleg: nő volt és pogány.) Ahogy elföldelték, éhes, mohó szemek földúlták, kiforgatták hamarosan mindenét. Az élete útját, az erényeit, meg a hibáit, amik között ó, bűnök is jócskán akadtak. Ragadozó, karvalyos körmök belenyúlkáltak, kéjes lihecssel dúskáltak, vájkáltak a megmaradt, renezetlen apró irások, följegyzések között, amiket már haldokolva rótt össze s amikhez bizonyára szent ragaszkodással vonzódott. Örömére a szomjas várakozóknak, előkerült a legutolsó irásos hagyaték. Címe: Végrendeletem. Kezdődött igy: — Életemben, mert kopott és rossz szabású volt a ruha, ami testemet födte, a gyomrom ritkán teli, a lakásom kicsiny és rossz—mondták rám: élhetetlen. Halálom után mondani fogják: Puritán volt, nemes, egyszerű. Finom művészlélek. Igazi nagy ember. A napi nélkülözések, a meddő kenyérharcok nem bírták megtörni. Külső máz, csillogás, fényűzés, aranyak csengése, vánsebesi 78 fillért, a Selmecbányai 81 fillért, a zilahi 86 fillért, a zsolnai 96 fillért és a budapesti is csak 2 korona 44 fillért. A 97 kerületi pénztár közül 67 mélyen 2 koronán alól fizetett tagonkint és évenkint. Országos átlagban esett orvosi díjazás fejében egy tagra évenként 1 korona 96 fillér. Ezzel szemben az országos pénztár 3 koronát ajánl tagonként és ezenfölül a 20 koronán fölüli tagjárulékbevétel 10 százalékát, úgy, hogy ilyen módon az orvosok díja tagonként 3,5 koronáig terjedhet. A régi helyzettel szemben tehát az új 100—200 százalékkal való emelkedést jelent. Ezt ajánljuk a figyelmébe azoknak, kik a munkásságot, mely a munkásbiztosító pénztárban dominál, azzal vádolják, hogy érzéketlen az orvosok követeléseivel szemben, nagyon rossz munkaadó, stb. Mutasson az orvosszövetség munkást, aki gazdasági helyzetét egyszerre ennyivel javította. És ha talált, akkor vádoljon. Követeléseik jogosultságát az orvosok egyebek közt két indokkal támogatták: a munkaszaporulattal és azzal, hogy a pénztár most, több jövedelme lévén, jobban fizethet. A munkaszaporulatra hivatkozás teljesen helytelen. Az orvos — ha több tagot kezel — megfelelőleg többet keres. Azon munkáért pedig, amely az orvosok számára a balesetbiztosítás folytán előáll, a belügyminiszteri díjszabás szerinti külön fizetést ajánlott a pénztár. Sőt előáll az, hogy míg előbb az orvos a megállapított díjért akár baleset folytán, akár egyéb okból állott elő a baleset, húsz hétig volt köteles kezelni a beteget, addig most a baleset folytán előállott betegség esetén a tizedik héttől a pénztár külön fizeti az orvosi kezelést. A jövedelemszaporodás kérdésével szintén hamarosan végezhetünk. A betegsegélyezési járulék általában alig emelkedett, most egyformán az egész országra három százalékban állapíttatott meg, előbb is túlnyomólag ez volt a kulcs. De statuált a törvény kivételt, a kisiparosok, kik öt munkásnál kevesebbel dolgoznak, csak két százalékot fizetnek, míg előbb ugyanannyit fizettek, mint a gyárosok és gyári munkások. Minthogy pedig a munkáspénztári tagoknak köztudomásúlag körülbelül fele kisiparban alkalmazott munkás, világos tehát, hogy a pénztár bevételeire ez az előbbi helyzettel szemben csak rosszabbodást jelenthetett. A taglétszám az ipartestületi és a vállalati pénztárak egy részének beolvadásával szaporodott, de ezzel arányosan , megfelelően több tag ellátásáról van szó. És ha emelkedtek is valamelyest a járulékbevételek, selymek zizzenése meg nem ejtette. Nyomorgott, koplalt, megharcolt ezer harcot, de a látásait, a lelke fényes szépségeit áruba nem bocsátotta, verejtékes homlokkal is megtartotta. — Életemben, ha mellettem férfiút láttak, — mondták: Lám-lám ! Mégsem olyan erős és önálló, amilyennek magát mutatja. Valakire szüksége van, egyedül nem tud meglenni. Hiába, a nő csak nő marad. (S megfeledkeztek, hogy a férfi sem tud ellenni nő nélkül, a legerősebb sem. Mert ez emberi.) Halálom után mondják majd: Nagyobb volt mindenkinél. Az egyetlen asszonyember. Nem csupán ember volt, harcos, gondolkodó, de megmaradt asszonynak is. Gyöngéd, puha, szerető, szűzlelkű, asszonyias asszonynak. Életemben, ha a sötét küzdelmekben olykor megroppant az erőm és szántogattak arcomon a kétség keserű vonalai, — mondták: Asszonyi tehetetlenség, gyöngeség a neved. Az akarás még nem pótolhatja a testi készséget. Asszonyi erőtlenség nem viaskodhat büntetlenül férfi izommal. (S nem látták, hogy férfiak kisebb és könnyebb terhek alatt is jobban görnyedeztek és összeroggyantak.) Halálom után megállapítják: Nagyszerű erők duzzadtak benne. Acélos akarása megfélemlítette és elsimította útjából a legszilajabb akadályokat. Csak a teste volt nő, a lelke férfi. (S nem veszik észre, hogy ez utóbbi nem mindig dicséret. Sőt.) — Életemben, hogy kiüthessék kezemből a kevés és hitvány falatot, amit a nagy tülekedésben megmarkoltam, hogy megtépázhassanak: belátták, becsmérelték a képességeim. Néma mesék. — Irta: Bárdos Mariska. — I. Vándoroltak seregesen az emberek a haldokló író ágyához. Férfiak és nők. Akik között voltak, hitványak és értékesek; léha fejű, megkímélt, ostoba tisztességükkel hetykén kérkedő jómódú polgárasszonyok, meg szüzek hírében álló, de a valójában szeretkező, okos leányok. Virággal érkezett valamennyi. A halódó ember megható gyöngédséggel szerette a buja, lángoló, gyönyörű, bíboros virágokat. A, káprázatos színűeket és bódító illatúakat. Életerőt, akarást, merészséget és meleg vágyakozásokat fogott föl bennük a mélyrelátó szeme. Ezért ragaszkodott hozzájuk. Amint utálta és hideg borzongást érzett lelkében a halovány, beteg színű, világos és émelyítő virágokból. Telehintették az ágyát, a szoba padlóját, a tömérdek könyvét, kevés kis ruháját, mindent. A pompás, megértő, elmés virágok szerelmesen borultak a fejére, különös, forró, bűnös gerjedelmeket szántó illatukat rácsókolták a hűlő szájára, a sötét szemére. Hozzá furakodtak, tobzódtak a gyászos ágyban, összefonódtak vele meleg ölelkezésre s egy élet pusztulásával megszületett a leggyönyörűbb gyász: nyomorúságban elmúló poéta és gazdag pompájú virágok násza. Mindenki sirt. (Ez már így szokás.) Szólongatták, marasztalták, ígértek fűt-fát, megbecsülést, megértést, rózsákat tövistelenül, utakat göröngyök nélkül, ugy látszik azon NÉPSZAVA 1908 április 1.