Népszava, 1908. július (36. évfolyam, 156–182. sz.)

1908-07-01 / 156. szám

1908 július 1. NÉPSZAVA 11 A kivándorlási bizottság beterjesztette jelentését a képviselőházban a kivándorlási törvényjavaslatról. A jelentés elmondja, hogy a kivándorlás kérdését az 1903. évi IV. törvénycikk szabályozta már, ez a szabályozat azonban, habár alapelveiben helyes volt is, még­sem járt a kellő ered­ménnyel és az utána következő öt esztendőben a kivándorlók száma 800.000-re emelkedett. Az amerikai nagy gazdasági válság következté­ben ugyan tömegesen tértek haza a ki­vándorlottak, de ez az 1903-iki törvénytől tel­jesen független volt. A kivándorlás körül te­hát újabb rendszabályok megtétele mutatko­zik szükségesnek és ezt célozza a jelen tör­vényjavaslat. A javaslatot a bizottság a Ház­nak elfogadásra ajánlja néhány jelentéke­nyebb módosítással együtt. A módosítások a következők : A 8. §-ba beiktatandónak tartja a bizottság, hogy az óvadékot mindig magyar értékben kell letenni. A 10—11. §l§-okat azzal kívánja kiegészíteni, hogy kiván­dorlási engedély nem adható oly határszéli községekre, amelyek felé a kivándorlás irá­nyítása be van tiltva, továbbá, hogy a köte­lező biztosítást lehetőleg valamely hazai inté­zetnél kell eszközölniük az érdekelteknek.­­ Ilyen jelentéktelen módosításokat tud csak tenni a bizottság ezen a barbár törvényen, amely rendőri intézkedésekkel akarja magyar közállapotoknak természetes eredményét egy­szerűen megsemmisíteni. Wekerle Horvátországban. Wekerle Sándor miniszterelnök július közepe táján Horvátországba utazik. Az állam részére megvásárolt szerém megyei vrdniki kőszénbá­nyát szemléli meg. A miniszterelnök ez utazásának — mint a „Kel. Ért." jelenti, — mindenfelé nagy jelen­tőséget tulajdonítanak úgy a horvát politikai helyzet, mint a szerb egyházi kongresszus to­vábbi sorsának szempontjából. Kétségtelennek tartják ugyanis, hogy a miniszterelnök meg­ragadja az alkalmat, hogy úgy a szerb püs­pökökkel, mint a magyar és horvát­országi szerb világi notabilitásokkal érint­kezésbe lépjen. Tekintettel a Szerbiá­ban és az egész Balkánon az utóbbi na­pokban észlelhető válságos helyzetre, való­színűnek tartják, hogy úgy a magyar kor­mány, mint a bécsi irányad­ó körök óhajtan­dónak tartják a horvátországi politikai és a szerb egyházi ügyek mielőbbi rendezését. A patriárkaválasztás kérdése egyelőre ha­az osztály fele mindig bukóra állt. Úgy har­minc körül járt, nőtlen volt, vendéglőben kosztolt és mindig más, vaskos, sárga német­című könyvet hordott. Az első óra végén ránk­rivallt: — Hohó, én a legelső órán töviről-hegyire kiismerem, a madaraimat. Nekem nem lehet hazudni. Én belétek látok és bele tudok mar­kolni a vesétekbe . . . Huh­a az első órán már remegtünk ettől az embertől. Az első Istten már kész volt róla az egész diák-legendakör. Nem tudom, most is úgy van-e, de akkor még divatban volt a tanuló-tanár-rendszer. Végzett tanárjelöltek jártak egyik-másik órára és — talán — módszertant tanultak. A Kotsis „tanulótanára" (mi csak igy neveztük) lötyögő csontú, sovány, gyámoltalan filozopternek lát­szott. Alaposan ráfért a Kotsis módszere. Szerdán, két nappal a Marci elégése előtt unalmas tételeket vezetett le. Csak az első pad figyelt. Egyszer csak hallom rikácsoló, rettenetes hangját: — Nézze, kolléga úr (a tanuló tanárokat a többiek általában lekolléga urazták), a veséjébe kell markolni ennek a söpredék­ népségnek. Vigyázz, ne mozdulj ! Látja ott hátul azt a szeplős, alamuszi gyereket? Én itten keserve­sen magyarázok, az meg a bukóra áll a sze­rencsétlen és a pad alatt Boccacciót olvas. Kovács, hozd ki azt a könyvet. Kivittem. Tudtam : legalább egy pofont je­lent ez a pad alatti olvasás. De úgy befelé mosolyogtam: most én nézek a vesétekbe, hiszen a német nyelvtant tanultam . . . Nem sokat láttam a veséből, kaptam egy nyakle­vest, szikrázott a szemem. A Kotsis a falhoz állított, hogy mindig a táblát nézzem, de én csak azért is folyton a falat bámultam. 4. Tudtam, hogy ezt a fölsülést nem igen fe­lejti el a vese­ember. Karácsony óta kétszer feleltem már meglehetősen, sokan voltak, akikre még egyszer sem került a sor, de tud­tam, hogy pénteken megint kihív. Bebifláz­tam hát a penzumot. Csöngetnek. Szaladunk a helyünkre. Min­gjárt jött is a Kotsis meg a filozopter. A „fizi­kus" kétszer végigmérte a termet, aztán elő­vette a noteszt. A sok kis diák iszonyúan remegett. Csak én voltam biztos a dolgomban. — Ne drukkoljatok — súgtam a szomszé­daimnak — úgyis én jövök. És megint mosolyogtam belelé: Hohó, én a vesékbe látok és úgy megfelelek, hogy bele­markolok a vesédbe ... — Kovács! Szarkasztikus mosoly húzódott meg a szája szögletében. De aztán gyorsan szigorú arcot vágott. Az egész magatartása ezt mondta : No most! Most a kezeim között vagy. — Kimen­tem. Az osztály föllélegzett. Csak ott, az én környékemen nyújtogatta egy gyerek a jobb keze két ujját. A Marci volt. — Mi kell ? — Rosszul érzem magam. Ki akarok menni. A gyerekek mosolyogtak. Tudták, hogy a Marci a felelés elől megy ki. Olyan Kovács-, Bányász-, Kova-, Kohári-féle neve volt és a névsorban körülbelül egymás mellett voltunk. A Kotsis kiengedte. Jól emlékszem, ezt mondta: — Eregy. De én a vesékben olvasok. Eregy. Reméltem, visszajössz. A Marci kiment és az én sanyargattatásom kezdődött meg. Hát persze, hogy kifogtak rajtam. A „fizi­kus" nem a napi leckét kérdezte, hanem a naprendszerről beszéltetett. Egy szót sem tud­tam. De nem is akartam tudni. Nem is akar­tam szólni. Dühös voltam és igazam volt. Ez a fifika, ez a betyár-stikli eddig nem volt divatban. Hallgatólagos megegyezés volt ta­nárok és diákok között, hogy csak azt kell tudni, ami „föl van adva". Aki diák elsik­kasztotta a naprendszert, az ne bűnhődjék az inga lengése idejénél, hanem — lesz idő — az összefoglaló ismétlésnél. Nem tudtam egy szót sem, de ha tudtam volna, se feleltem volna. A Kotsis megszegte a hallgatólagos megegyezést, nem állok szóba vele. A többi diák még jobban drukkolt, a Kotsics meg már szitkozódott: — Akasztófáravaló kölyke! Ez nem megy a fejedbe! Ez büdös, ugy­e ? De pad alatt Boccacciot olvasni, az járja? Majd befutök én ! Majd megtanítlak én ! Majd megjavítlak én! Még egy, még egy utolsó kérdés. És beszélnem kellett volna a föld gömbö­lyűségéről. Járt valami a fejemben a dagály­ról, az apályról, a tengerről, a hajó árbocáról, amely a partról nézve a legelsőnek tűnik föl — de egy szót sem szóltam. Más diák mente­getődzött volna: — Kérem, tanár úr, ez nem volt föladva, ezt régen tetszett magyarázni, már elfelejtettem, tessék talán az inga lengési idejét ... — Én nem. Én nem hagyok a vesémbe vájkálni. A notesz után nyúlt. A gyerekek megint erősen lapozgattak a könyvben, meg a jegy­zetekben. Már a helyemre akartam menni daccal, előkelő, kimért léptekkel, biggyesztett ajkkal, nadrágzsebbe mélyesztett kézzel (igaz­ságomat, büszkeségemet mindig ilyen fontos­kodva akartam megmutatni­, amikor egy­szerre úgy éreztem, mintha a földbe gyökere­zett volna a lábam ... lasztást szenvedett. A szerbségnek zöme és tömege ugyanis nem a magyar­országi szerblakta vidékeken, a Bácskában és Bánátban, hanem Horvátország és Szlavó­nia, valamint a volt határőrvidéken talál­ható. Ami magát a kongresszust illeti, tudva­levő dolog, hogy a szerb radikálisok csak egyetlen egy szavazattöbbséggel birtak és hogy a horvátországi szerb képviselők a kongresz­szust elhagyták, mely ilyenformán határozat­képtelen maradt. Az urak nyaralnak. A képviselőház hétfőn megszavazta a Budapest környékén építendő munkáslakásokról, a radio­telegraph-egyezmény becikkelyezéséről és a kúriai bíráskodás meghosszabbításáról szóló törvényjavas­latokat. Ilyenformán a szerdai ülés napirendjére kitűzték a végrehajtási novella tárgyalását, amely­nek megszavazása után még csak egyetlen ja­vaslattal foglalkozik a Ház a nyári szünet előtt: a birtokrendezésről szóló törvényjavaslattal. A Ház a­­két törvényjavaslatot szerdán és csütörtö­kön letárgyalja s így a képviselők pénteken, jú­lius 3-án megkezdik nyári szünidejüket, amely azonban az ő életmódjukban, néhányuk kivételé­vel, nem fog változást előidézni. Eddig lopták a napot, most szemrehányás nélkül pihenhetnek. Ez az egész. A szesz profitja körül még folyik a tülekedés. Az iparbárók még nem hagytak föl minden reménnyel a szesztörvény elfogadása után sem. A budapesti kereskedelmi és iparkamara kérvénnyel járul a magyar ország­gyűlés főrendiházához a képviselőház részéről megszavazott szeszadó-törvényjavaslat módosítása iránt. A kamara a magyar szeszgyáriparra nézve sérelmes szeszkontingens-felosztáson kívül állást foglal különösen a 65 koronában megállapított kontingensmegváltási összeg ellen, amelyet maga­sabb összegben kér megállapítani, állást foglal továbbá ama korlátozás ellen, amely szerint a szárított mosléknak külföldön való értékesítése kizáratnék.­­ Szóval, ha már meg nem menthe­tik az elkobzott iparágat, nagyobb profitot kíván­nak a kisajátítás ellenértékéül. Régi komédia, uj forma. Uj becsületügyi kódexet dolgoztak ki a hadsereg tisztjei számára és némiképpen ellensúlyozó rend­szabályokat hoztak a hadseregben dühöngő pár­bajmánia ellen is. Mint Bécsből jelentik, a király már szentesítette az uj becsületügyi szabályzatot s az már a leg­közelebbi napokban meg fog jelenni. Az új eljárás fölebbezési fórumot állít föl, amely a hadügy­miniszter elnöklete alatt van hivatva a becsület­bíróság ítélete ellen benyújtott fölebbezéseket fölülbírálni és új ítéletet hozni. Az új szabály- zat­ényegesen kibővíti a védelem jogait s kimondja azt is, hogy a becsületbíróság tagjai az ítélethozatalnál titkosan szavaznak. Úyitás a becsületügyi szabályzatban a párbaj­kérdés rendezése. Az új szabályzat azt rendeli, hogy minden becsületbeli ügyben az érdekelt fe­lek tartoznak jelentést tenni a becsületbíróság elnökének, illetőleg fölöttes parancsnokságuknak, amely aztán összehívja a becsü­letbíróságot, meg­vizsgálja az ügyet s eldönti, várjon az affér bé­késen intézhető-e el, avagy büntető- s esetleg becsületbíróság hivatott-e ítélni. Látható tehát, hogy új formák között ugyan, de folyni fog a régi komédia. A társadalom arany­csillagos támaszainak amellett, hogy a legénysé­get testileg és lelkileg nyomorgatják, lesz módjuk arra, hogy egymásban is kárt tegyenek. Mert hi­szen olyan alacsony korlátokat állítottak eléjük, hogy továbbra is megtölthetik némi tartalommal here életüket. A zsidó tanügy. Az „Arny" igy panaszkodik az iskolák el­zsidósodásáról: Az egyetemes elzsidósodás munkájában leg­­nagyobb rész az iskolának jutott ... Az értelmi­ség rohamos elzsidósodásával, a liberális tanügyi politika kiszolgáltatta a keresztény Magyarország fővárosát a zsidó uralom korlátlan uralmának. Vád ez a liberalizmus ellen, melynek az ország magyarsága és kereszténysége iránt érzéke nin­csen, stb. Elborzadhat a hithű olvasó, hogy Apponyi kulturminisztersége alatt ily rettenetes dol­gok eshetnek az iskolával. De egy pár oldal­lal később siet megnyugtatni a borzongó jámbort maga az újság . Az ország legmagyarabb városának, Szegednek, katolikusai is elérkezettnek látták az időt a tömö­rülésre, szervezkedésre. A kora tavasszal alig egy­néhány tag részvételével indult meg a mozgalom s ma már több mint hatodfélszáz harcosa van a katolikus ügynek. A szegedi katolikus kör Péter és Pál napján tartotta meg végleges alakuló gyű­lését. Dr. Szele Róbert lanker. kir. főigazgató me­leg szavakban mondott köszönetet a kör tagjainak az ideiglenes vezetőség iránt tanúsított jóindulat­ért. A közgyűlés főtárgya tisztviselőinek végleges megválasztása volt. A kör világi elnöke dr. Szele Róbert szegedi tanker, kir. főigazgató, stb. stb. Az „Arny" éppen akkor tudta vezércikkben elsiratni a zsidósodó iskolát, amikor alkalom adódott volna az iskola elklerikálisodásáról írni örömdalokat s a tanker. kir. főigazgató urak keresztény szellemének himnuszt zen­geni. Elvégre nehéz következetesen hazudni.

Next