Népszava, 1909. szeptember (37. évfolyam, 206–231. sz.)

1909-09-03 / 208. szám

1909 szeptember 3. RTÉPSZAVA a csak ma. Az emberi voltára ébredt munkásság már-már módját ejti annak, hogy az élete biz­tosítva legyen a tengernyi veszedelem közepette.Ezt kell nektek is megtenni, ti ittmaradottak, áll­jatok a munkás fölszabadításáért küzdök táborába, plántáljátok a gyermekeitek szívébe a szeretetet és gyűlöletet. Szeretetet az elnyomott milliók s a föl­szabadító harc iránt, gyűlöletet az irgalmat nem ismerő gyilkos kapitalizmus iránt. A szervezett vas- és fémmunkások koszorúját mély gyásszal és kegyelettel helyezem el a sírra. Vojticzky Gyula elvtárs, a szociáldemokrata ifjúmunkások koszorúját hoztam. Búcsúzni jöttünk tőletek kicsiny test­véreink, akikkel egy sorunk volt az életben. Mi is a lelketlen, puskaporos tőke igájába vagyunk hajtva, mint ti voltatok s talán már holnap mellé­tek temetnek minket is. Hiszen ugyanolyan fiata­lok, serdületlenek vagyunk és 15—16 óra napi kényszermunkára ítélnek, mint lilekel. Sor­vadt a tüdőnk, úgy hörög a mellünk, olyan sáppadtak, olyan fonnyadtak vagyunk, talán már holnap ...» egy „véletlen" szerencsét­lenség 10—20 barátot ismét elvisz közülünk. Óh, a gazdag gyermekekre nem zuhan a „véletlen" szerencsétlenség, ő alattuk nem szakad le az áll­vány, őket nem temeti el a bánya, karjukat nem tépi szét a gép, fehér testüket nem égeti szénné a puskapor. A gazdag gyermekeknek van szép ruhájuk, selyem ágyuk, f­ehér kalácsuk, becéző nevelő és nem robotolnak soha. Nektek rongyos volt a ruhátok, rothadt zsalmazsákokon fet­rengtetek, a halál torkában száraz kenyér­ért jajgattatok, sohase volt tanulatok és mindig munkában görnyedtetek. Hozzátok szólok élők, apák, anyák, kik itt álltok szomorúan a sorban, — mondjátok, hát azért vagyunk mi proletár­gyermekek, hogy ki se viruljunk és elhervadjunk, hogy csak átok és halál legyen az ételünk ? Tudom, lehetetlenek vagytok ti is a tőke hatalmával szem­ben, tudom, a Weisz Manfrédék bitorolták el örömeinket, ők szaggadták le igen korán testünkről az élet szirmait. De nemcsak kese­regni jöttünk, hanem fogadalmat is tenni. Foga­dalmat, hogy nem panaszkodni, hanem lenni fo­gunk ; fekete koporsótok fölült fogadjuk, hogy kesergés helyett lenni akarunk és fogunk, harco­lunk, fiatalok vagyunk, nem nyugszunk addig, míg ki nem irtjuk a tőke gyilkos pusztításait... A gyár tisztviselő-kara nevében Szabó Árpád hivatalnok beszélt és helyezett el ko­szorút a sírra, amelyet aztán behan­toltak. Az erzsébetfal­vai munkásdalárda gyászdala után véget ért a­ szomorú szertartás, mely után a hatalmas tömeg megfordult és Csepelen át Erzsébetfalvára tartott, az ottani halottak el­temetésére. Erzsébetfalván. Három koporsó. Délután öt órára rendezték az erzsébetfalvai áldozatok temetését. A Soroksári-út egy sikátor­utcájában, a Nagykorona­ utcában volt föl­ravatalozva három koporsó : Rechnicsek Fái, Rechnicsek György és a kis Juhász Györgyé. A csepeli temetésről vagy tízezer ember tar­tott Erzsébetfalva felé, de már a kora dél­utáni órákban nagy fekete tömegek lepték el a Soroksári-utnak a ravatalhoz közeli részét. Ez a tömeg is folyvást növekedett s mikor négy órakor a csepeliek is megérkeztek, három kilométernyi területen lepte el a gyászolók sokasága az úttestet. Az utakat minden oldalról ellepte a tíz­ezerre menő munkástömeg, a szemekből dac és elkeseredés sugárzott. Kivonult a gyár tűz­oltósága és zenekara, sőt a gyár igazgatója ün­nepi tüszben ott állt a koporsók mellett. A requiem után a pap mondott beszédet s mintha beszédéből az igazgatóság szólott volna, nem a halottakhoz, de az élőkhöz. Mosakodás és szemforgató frázisok a munkáltató embersé­ges voltáról volt lényege a prédikációnak. Nem a munkáltató bűne — mondotta a pap — ez a szerencsétlenség, hanem az isten ren­delése, ki végtelen jóságában látogatja meg ily kegyetlenül a szerencsétlen szülőket. A j ókeresz­tény megnyugvással fogadja isten rendelését és nem lát hiénát a munkaadóban, aki játszva odadobja az emberek életét. A büntető és vigasztaló isten kezében vagyunk, nyugod­junk tehát meg ebben a tudatban. A " mun­kásság fagyos idegenkedéssel fogadta a be­szédet. A munkásdalárda elénekelte a „Mért oly borús" kezdetű dalt és föltették a kopor­sókat a kocsikra. Megindult a menet. Elől a gyári zenekar gyászindulót játszva. Közel egy óráig tartott, míg a nagy tömeg kiért a teme­tőbe. A papi cerimóniák befejeztével a dalárda egy gyászdalt énekelt, majd a párt és a szak­szervezetek kiküldöttei helyezték el koszorúi­kat beszéd kíséretében a hármas sírra. Garbai Sándor elvtárs : Megdöbbenve állják körül koporsóitokat mun­kának ifjú martirjai, kik ajkaitokon egy súlyos váddal távoztok a hideg sírgödörbe. Azzal a váddal, hogy a társadalom adósotok maradt az élettel, mellyel pedig minden egyes tagjá­nak tartozik. Ifjak voltatok, az élet tavaszán, virágos kedvvel, életörömmel indultatok az életnek, mely boldogulással kecsegtetett. S most itt feküsztök holtan az egyenlő színű ko­porsókban, amelyek elzárják előletek azt a való­ságot, hogy veletek igazságtalanul bánt a társada­lom, amikor a halált osztó gyárba küldött, mikor még tanulnotok kellett volna és készülnötök az életre. Sírba szálltok váddal néma ajkaitokon, vádoltok mindenkit, ki az életet tőletek elvette. Bármi legyen oka halálotoknak, bűnnek estetek ál­dozatául, a társadalom, a termelési rend bűnének. Azt mondották, nyugodjunk bele a változ­atlanba. Vigasztalódni talán lehet, megnyugodni soha. Mert a megnyugvás lemondást jelent! A lemondás pedig árulás volna mindama törekvések, küzdelmek el­len, melyeket saját életünk biztonságáért folyta­tunk. Azt mondják, hogy a holtak számára van föltámadás. Nincs. Az élet a sírgödörrel megszűnt. És ha majd e helyen, mint annyi sok temető fö­lött, virágzó kultúra, fényes paloták fognak emel­kedni, majd ezer év után, amikor ti még mindig e sírban fogtok porladni, az emberek a szépiro­dalomban fogják olvasni, hogy valamikor nektek azt hirdették, hogy föltámadunk. Nem, az ember a halállal megsemmisül. Csak eszmék támadhatnak föl és ti belőletek föl fog támadni az az eszme,az a hit,az a vas­akarat, mely csak olyan kultúrát ismer, melyben az ember élete biztos, melyben az ember megvédi a másikat. Az egyik a többit és mind az egyet. Ez a mi hitünk s míg valamennyien nem megyünk harcba ezzel a megismeréssel, addig csak önmagunkat okolhatjuk minden bajunkért és szerencsétlenségünkért. Legyünk következetesek e koporsók körül, ez eset acélozza meg akarásun­kat ; készüljünk arra az útra, mely nem az örökhivő, hanem afelé a társadalom felé vezet, melyben a dolgozók életét megvédhetjük mások vagyonával, érdekeivel, kényelmével szemben. Bucsúzunk tő­letek, de nem fogunk benneteket elfelejteni. A ti emléketek közös küzdelemre szólít föl mindannyi­unkat, élőket, kik egy sorsban élünk, kiknek éle­tét mindennap fenyegeti az a szomorú halál, mely benneteket ért. S ti, akik életet adtatok az elpusz­tultaknak s kik nem tudjátok, várjon mily sors, mily halál vár reátok, vigasztalódjatok a küzde­lemben, amelyet mindannyian folytatunk a közös ellenséggel. Kondor Bernát elvtárs németül búcsúztatta el a halottakat. Mélyen meg­illetődve, haragvó fájdalommal állunk koporsói­toknál ti ifjú halottak. Meg kellett halnotok, mert a tőke kapzsisága, a tőke profitja áldozatul dobott benneteket. Borzalmasan el kellett pusztulnotok, mikor életerőtök még hevesen pezsdült. Elmente­lek a gyárba dolgozni ti fejletlen gyermekek, hogy életüket nehéz munkával alig tengető szegény szüleitek sorsán könnyitselek. És most itt feküsztök némán, vádolói a mai társadalomnak, mely benneteket elpusztított. Minden halált megértünk, mindenbe bele tudunk törődni, de hogy még az élet küszöbén, az iskola padjairól alig kikerült életerős gyermekek ily borzasztó halállal pusztuljanak el, az ellen tiltako­zik minden csöpp vérünk, minden érzésünk, min­den gondolatunk. Ezt meg kell torolnunk, ez el­len küzdenünk kell, hogy benneteket e szomorú úton ily módon mások ne kövessenek. A pap, az isten nevében megnyugvást hirdet a változhatlanba. Az isten egyenlő elbánásban ré­szesíti a virágokat, állatokat, embereket, mondja isten szolgája. Ha ez igaz, akkor ez nem lehet isten műve, akkor itt emberek bűne okozta a szerencsétlenséget. Azoké az embereké, akik a gyermekeket a gyárban életveszélyek között dol­goztatták, míg ők jólétben, kényelemben, gond és munka nélkül éltek. Két út vezet ki a gyárból. Az egyik a jólét, a kényelem, az élet minden gyönyöre felé viszi a tulajdonost; a másik a nél­külözés, a nyomor, a gond, a halálfélelem, sőt a pusztulásba vezeti ... a munkást. Ti korán elhunytak ismét megtanítottatok ben­nünket erre. A ti emléketek azt a tanulságot, azt a figyelmeztetést jelenti nekünk, hogy mi dolgo­zók csak magunkra számíthatunk életünk bizton­ságáért folyó küzdelmünkben. A ti emléketek erő­síti bennünk a hitet, az akaratot a további küz­delemre. Végül a vas- és fémmunkás-szövetség nevében Hajagos elvtárs mondott megható beszédet. Amikor beszédét befejezte, az ezrekre menő tömeg minden oldalról valóságos záporral lepte el a sírokat.. . piros szekfazáporral. A még nyílt sírok fölött győzedelmeskedett az élet és halálon. Ezek a szekf­ák zálogai annak, hogy a munkásság küzdeni fog a tőke ezernyi kísértő veszedelme ellen. A halottak föltámadni nem fognak, de föltámasztották a munkásság öntudatát és harckészségét, melynek előbb vagy utóbb győznie kell. * A megdöbbentő katasztrófa három halottját vidéken, szülőföldjükön helyezték sírba. És­pedig: Sallay Istvánt Pécelen szerdán délután, Kin­csek Sándort Tordason, Dávid Sándort Jászfényszarun csütörtökön délután temették el. Mindegyiknél küldöttséggel és koszorúval képvisel­tették magukat a szervezett munkások s elkísér­ték utolsó útjukra bajtársaikat, akiket a gyilkos kapitalizmus ragadott ki soraik közül. Előfizetőinkhez! Miután a Népszava nyomdája, a Vilá­gosság­ könyvnyomda r.-t. saját cél­jaira épült helyiségekbe költözködik, a kör­forgó gépek egyikének üzemét a költözködés tartamára be kell szüntetni, ami a Népszava kinyomatásának idejét tetemesen hosszabbá teszi. Bár minden intézkedést megtettünk, hogy ebből semmiféle késedelem ne származzék, mégis e helyen is kérjük előfizetőinket, hogy az esetleges elkerülhetetlen késéseket az éri­lített oknak tudják be és hogy a kényszerítő helyzetre való tekintettel, azokat szívesked­jenek elnézni. Rajta leszünk, hogy ez az át­meneti idő minél rövidebb legyen. A Népszava kiadóhivatala. HÍREK. — Amit a plébános úr nem ért. Nemrégi­ben már esett szó olyan papról, aki iskola­széki végzés útján akarta megtiltani a tanító­nak, hogy gondolatait a sajtó útján közölje. Igen, mert a tanítónak más gondolatai voltak az egyik-másik népoktatási kérdésben, mint a plébánosnak. Úgy látszik, hogy a derék tisztelendő urak szentül hiszik, hogy bárkire hatósági úton rá lehet parancsolni, hogy mit írjon, mit ne írjon. Újabb példa bizonyítja ezt, amelynek a főhőse egy vasmegyei plébá­nos Schápy József úr, akit az alispáni hiva­talnak a következőkben kell kioktatni, hogy mi lehet, mi nem lehet. 16.299/909. szám. Vasvármegye alispánjától. Schápy József plébános, nagynardai lakos kérelme aziránt, hogy a szombathelyi járás főszolgabirája eltiltassék attól, miszerint a köz­igazgatási hatóság előtt folyó ügyeiről a hír­lapíróknak értesítést adjon és hogy ezen ügyek­ről a hírlapokban elferdítve megjelenő cikkek miatt az újságírók ellen lépjen föl. Határozat: Schápy József plébános, nagynardai lakos kérelme eljárás tárgyává nem tehető. Indokok: A közigazgatási hatóság előtt folyó bead­ványában jelölt pörös ügyek, a nyilvánosság kizárása nélkül tárgyalandók, épp ezért tar­talmuk hivatalos titkot nem képez. Az újság­írók működése a közigazgatási hatóságok ál­tal nem befolyásolható, mert ily eljárás a sajtószabadsággal ellenkeznék. A tényeknek meg nem felelő vagy sértő újságközleményekért az illető lap felelős szer­kesztője csak sajtóper utján vonható felelős­ségre. Miről a szombathelyi járás főszolgabiráját és Schápy József plébános, nagynardai lakost értesítem. Szombathely, 1909. évi augusztus hó 25-én. Herbst Géza, alispán. A nagynardai plébános urat a nem sikerült sajtórendészet miatt a guta kerülgeti a mérgé­ben. Nem érti a dolgot. Hát hogy a menkübe 5

Next