Népszava, 1910. október (38. évfolyam, 233–258. sz.)

1910-10-30 / 258. szám

1910 október 27. NÉPSZAVA láb­atlan lampion színes világa mellett egy óráig tartott a menet a városon át a Munkás­ Otthon helyiségéig, ahol Jócsák Kálmán elvtárs üdvözölte a budapesti kiküldötteket. A vasárnapi nagygyűlést az általános, egyenlő, titkos választójog érdekében hívtuk össze, mon­dotta. Az alföldi és a szegedi munkásság nevében bátorítja a küldötteket, hogy velük együtt harcolja­nak mindaddig, amíg diadalra nem viszik az esz­mét. Meg van győződve, hogy a szombat esti tün­tetés és a vasárnapi nagygyűlés után azzal a tu­dattal távozhatnak Szegedről, hogy az Alföld népe lelkesedéssel fog fegyvert és megy a harcba a szocializmus diadaláért. Buchinger Manó párttitkár-elvtárs szólott ezután. Mindenekelőtt átadta a magyarországi szociáldemokrata párt üd­vözletét a szegedi munkásságnak. Ez a nap történemi jelentőségű a magyar­­országi szociáldemokrácia történetében, mert meg­alakul az alföldi párttitkárság és pártszervezet. Tör­ténelmi jelentősége lesz a pártszervezet működésé­nek, mert az ország ama területének munkásnépét fogja szervezni, amelyről a magyarországi tunya burzsoázia azt hirdeti, hogy ez a nép csöndes és ny­ugodt és épp úgy, mint ő, a forradalomról tudni nem akar. A mai tüntetésnek ez a városon keresztül kígyózó, hatalmas menete megdöntötte a burzsotiknak e­zt az állítását és bizonyítja, hogy az Alföld munkásnépe tud és tudni akar a forrada­lomról, az újkor eszméiről. Ezekről csak az á rész nem akar tudni, amely a jogok élvezetében él és jól lakott. A dolgozó magyar nép lelkesedik a forra­dalmi eszmékért. Ez a hatalmas tüntetés az álta­lános választójogért, ez a bizonyítéka annak, hogy ez a nép nem nyugodt és nem nyugszik mind­addig, amíg ki nem vívja jogát. A grófok, nagy­birtokosok, klerikálisok erőszakolják a nyugalmat, mert ők minden jogok élvezetében vannak, de az önök föllépésének az a célja, hogy ezt a nyugal­mat megzavarják. Az ország egész népe forrong, jogot, megélhetést követel, de a nép érdekében nem mer síkra szállni egyetlen más párt sem,csak a szociál­demokrata munkásság. Ez a tüntetés igazolja, hogy amikor az ország egész népe küzd, az Alföld mun­kássága is kiveszi részét a harcból. Tartsák meg azt a lelkesedést, amelyet ezen a tüntetésen tanú­sítottak és azt a néhány órát, amely még hátra van a nagygyűlésig, használják föl lankadatlan agitációra és hívják az embereket a nagy akcióra. Legyen ez a nagy lelkesedés maradandó a nép jogaiért való küzdelemben. Akkor kiragadjuk ezt az országot a nyavalyák mocsarából és a kult­úra és haladás útján vihetjük előre. (Óriási éljenzés és taps.) Ezután Csizmadia Sándor elvtársat kívánta a nép hallani. Csizmadia rövi­den a következőket mondta: A szép szavak után, amelyeket Buchinger elv­társ elmondott, ő már nem sokat mondhat. Át­adja a magyarországi földmunkás-szövetség üd­vöz­etét. A tüntetés alatt két kép ragadta meg figyelmét. Egyik kép a lelkes forradalmi menet, másik a sőt­­ ablakok, amelyek mögött agyarkodó és gúnyos arcokat látott. Ez a két kép két világot tár elő: az egyik a múlté, a má­sik a jövőé. Akiket az ablakok mögött látott, azok a félénk, jó polgárok, akik fél­nek a forradalomtól, békét ak­rnak, csak enni és emészteni akarnak! Ezzel szemben áll a mi vi­lágunk, amely csak akkor épül föl, ha ők, a jó polgárok, kivesznek. Mi kötelességünket teljesít­jük, amely nem egyéb, mint­ a jövő társadalmának fölépítése. A mai nap is egy tégla a jövő épü­letéhez. A jövő nem azokra az urakra lesz büszke, akik a ma társadalmáért lelkesednek, hanem azokra, akik a következő nemzedékekért küzdenek. Ha a szegedi munkásság megtartja azt a hitet, azt a lelkesedést, amelyet a tüntetésben mutatott, akkor nincs szükség idegen segítségre, akkor a munkásság önmaga fölépíti a szebb jövőt. Ezután Jócsák elvtárs fölhívta a közönséget a szétoszlásra. A vasárnapi gyűlés a legszebb reményekre jo­gosít. A környékbeli községek és városok küldöt­teinek egy része már szombat este megérkezett, a többiekét vasárnap reggelre várják. LAKÁSUKAT VÁLTOZTATÓ ELŐFIZETŐIN­KET fölkérjük, hogy címváltozásaikat a kihordolóknál erre a célra kibocsátott nyomtatványokon szíveskedjenek bejelen­teni. Ha ezt elmulasztják, nem leszünk képesek szerdán, november 2-án az új la­kásukba küldeni a lapot. Címváltozások­nál kérjük az előfizetőinket, hogy velünk a régi lakcímüket is tudassák. A NÉPSZAVA előfizetése a külföld részére: Németország részére havonta 1.90 kor., »/« év 5.70 kor., »/, év 11.40 kor., Amerika és a többi külföldi állam részére egy hó 3.40 kor.,­­« év 7.20 kor., »/» év 14.40 kor. A kiadóhivatal. 7 HÍREK. „Hatóságilag engedélyezett" uzsora.­ ­ — A házmesterek és a lakásközvetítők maffiája. — A novemberi házbérnegyed közeledtével új ember­tipust vehetünk észre a főváros utcáin. Százszor is átgázol a kocsiúton, százszor is koc­kára teszi az életét a robogó kocsiáradatban. Lépten-nyomon beleütközik valakibe, mert nem néz maga elé, csak a kapukat vizsgálgatja. Sie­­­tős a dolga, de azért megáll minden kapu előtt, néha eltűnik mögötte, majd kijön, hogy folytassa az útját — még az előbbinél is kétségbeesettebb áb­rázattal. Az utcának ez a háromhavonta megjelenő jellegzetes alakja: a lakáskereső. Már messziről rá lehet ismerni, mert ő legkétségbeesettebb embere a városnak. És van is rá oka elég. A mai viszo­nyok mellett alkalmas lakást találni nem sokkal kisebb szerencse, mint megütni a főnyereményt. Mert a lakáskeresőnek nemcsak azzal a szinte le­győzhetetlen nehézséggel kell megküzdenie, hogy kevés a lakás, hanem legújabban még azzal is, hogy még a meglévő üres lakásokat se kaphatja­­ meg — sarc nélkül. Nem is olyan régen az üres lakásokról vagy a ház kapujára kiakasztott céduláról, vagy a lapok apróhirdetéseiből szerezhetett az ember tudo­mást. Ez a szokás most már teljesen kiveszőfél­ben van. Néhány szemfüles üzletember rájött, hogy a lakásínséget nyögő emberekről még egy nyolcadik bőr is lenyúzható és megnyitották a „hatóságilag engedélyezett lakásközvetítő irodái­kat. Amióta ezek kiakasztották a cégtábláikat, a házak kapuiról boszorkányos gyorsasággal eltűn­tek a lakást kínáló cédulák, az apróhirdeté­sek között pedig ma­holnap több lesz ezeknek az irodáknak a hirdetése, mint a lakáskínálat. Mi ennek az okozója? A közvetítő irodák meg­szervezték a házmestereket, akik most már egye­nesen ezeknek az irodáknak jelentik be, hogy megüresedett itt, vagy ott egy-egy lakás. Ezért azután províziót kapnak a „hatóságilag engedélye­zett" uzsora-irodáktól, amelyek kényük-kedvük­­ szerint nyúzzák a hajléktalanság küszöbén átlóg , kiszolgáltatott lakáskeresőket. Mert a nyúzást ki k­­tűnően értik. Tíz koronától fölfelé megy a közvetítés díja. 10,20,30, koronát kell lefizetni csak azért, hogy hozzájusson néhány lakáscímhez az ember, hogy nyakába vehesse a várost és végigtapasztalja a legképtelenebb lakásárakat. Ha azután még­sem sikerül lakást kapni, a közvetítők a lefizetett­­költség előlegéből egy fillért sem adnak vissza. Ha pedig akad megfelelő lakás és ki is veszi a lakáskereső, nem bizonyos benne, hogy három hónap múltán nem kell-e élőbről kezdenie az egész tortúrát. Mert a házmestereknek érdekük, hogy mennél sűrűbben történjék a lakásváltoztatás, hiszen ez mindig újabb és újabb províziót jelent a számukra. Hogy a lakó drága pénzen kitisztíttatta a lakást,­­ hogy a költözködésbe beleölt jó­ csomó pénzt, azzal igazán nem törődik se a házmester, se a „hatóságilag engedélyezett", se maga a hatóság. Pedig ennek az utóbbinak módot kellene találnia­­ ennek a legújabb uzsorának a letörésére, hiszen a felelősség nagyrészt őt terheli, mert ő adja a cégért ehhez a mindenképpen erkölcstelen nyug­s­­­záshoz, az ő gyámolító keze alatt indulhatott nö­­ vésnek a házmesterek és a közvetítők maffiája.­­ És ahogyan mi ismerjük a hatóságainkat, nincs is rá remény, hogy a legújabb bandita-szövet­ke- t­­­zés letörjön. Gy. —- Ezt hogy bírjuk ki?! Egy szó nyilallott a hazán keresztül: Kossuth Ferenc kivándo­rol Magyarországból. Mennyi jaj sikoltott föl­­ erre a vészhirre. Az anyák fölkapták gyer­­­mekeiket, a levegőbe emelték és ugy ör-­ jöngtek: — Isten, isten, ha elveszed tőlünk a legked­­­vesebbet, a haza reményét, akkkor vedd el­­ tőlünk ezt is­ . ! Az apák görcsösen szorították össze fogai­i­kat, kezükkel kitörő honfiúi könyeiket mor­­­zsolgatták és a csüggedésnek néma borujával­­ ismételgették:­­ — Lehhetetlen! Hihhetetlen !­­ A papok a templomokba rohantak, az oltár­­ elé állva összetett kezekkel kérték a magya­­­rok istenét: — Uram, múljék el tőlünk ez a keserű pohár ! A ceglédi toronyban busán lengett a fekete zászló és a félrevert nagyharang vésztjóslóan búgta. — Kivándorol Kossuth Ferenci Szinte érezni lehetett, hogy a dermedés át­fogta az ország szivét, az ország szive meg­állt, nem dobogott, a gutaütés lebegett a vi­zek fölött. Hiszen érte már a magyart sok nagy csa­pás: tatárjárás, mohácsi vész, nagy kolera, koalíciós uralom, mindet kihevertük. De mi lesz, ha kivándorol Kossuth Ferenc? Vándo­roltak már ki ebből az országból százezren, millión, akiken kívül elvesztettük még Dienes Mártont és Kecskeméthy Győzőt is, nem hal­tunk bele, igaz, de mi lesz belőlünk, ha ki­vándorol Kossuth Ferenc? Első pillanatra mindenki arra gondolt, hogy lehetetlenné kell tenni azt az országos csapást a rendelkezésünkre álló eszközökkel. Ki kell szedni a vasutak kerekeit, el kell vágni a hajók istrángját, Fiuménál ki kell szivat­­tyúzni az adriai tengert, szóval minden lehe­tőt meg kell kísérelni arra nézve, hogy Kos­suth Ferenc továbbra is a mienk maradhas­son. Nem lehet az ő elvesztését kibírni. Ve­gyük számításba azt is, hogy a tél folyamán Apponyit is elvesztjük, ő is kivándorol Ame­rikába, igen, de ki biztosít bennünket arról, hogy nem vándorol-e vissza? Szóval Kossuth Ferenc elvesztésébe nem mehetünk bele. Marasszuk itthon szép szóval, ígéretekkel. Horvayval faragtassunk neki lovasszobrot és leplezzük le. Hallgassuk meg a pohárköszön­tőit, olvassuk el a cikkeit, dicsérjük festé­szeti tehetségét, költői kiválóságát és zeneszer­zői talentumát. Fogjuk rá, hogy Szterényi az ő tudása nélkül meg se tudott volna moz­dulni. Esküdjünk meg, hogy ragyogóbb elvhűséget, hajthatatlanabb kuruc­ derekát, él­esebb lángelmét nem láttunk, mióta kihasadt a világ és hogy az ő puritánsága, nemes jellemszilárdsága ragyogó példa lesz a jövendő nemzedékek előtt. Fogadjuk meg, hogy mihelyt befagy a Duna, nyugdíjba küld­jük a Habsburgokat és a Duna jegén Kossuth Ferencet királlyá választjuk. Ha nem lesz tél, műjeget veretünk a Dunára és igy tovább. Hátha itthon maradna, hátha nem ülne ki­vándorló hajóra, hátha nem mondaná, hogy isten veled Magyarország örökre!... Jaha-hajajj nekünk, bühü-hü-hü . . . atyám, fiai sírván sírjunk, mert elveszítjük az utolsó Kossuthunkat is. Avagy tán utána vándorol­junk mi is? Szedjük föl a sátorfánkat, kap­juk hónunk alá a Dunát, Tiszát, Tátra-Fátra. Mátrát és menjünk a mi vezérlő csillagunk után uj hazát keresni? Jobb lesz ez így, ő leszen a mi honkereső Árpádunk, aki nekünk uj, tehermentes hazát keres, aki elvisz ben­­nünket az átkos Ausztria szomszédjából, meg­szabadít bennünket finánctól, adótól, kvó­tától, mindentől és ő­gészen a mi bölcs, jóságos, alkotmányos királyunk, császárunk, pápánk, mindenünk. Fogjátok be a vasuta­kat, kenjétek meg a hajókat, gyerünk Kos­suth Ferenc után új hazát keresni ! Gyerünk, most már az istennek se maradunk ebben a nyomorult köpnivaló országban.­­Ejnye, az istenfáját. Kossuth Ferenc a „Neues Wiener Journal" tudósítója előtt ki­jelentette, hogy nem vándorol ki, szóval itt­hon maradtunk. Meg vagyunk lőve. Ezt hogy bírjuk ki, atyafiak !) — Bombát találtak szombat délelőtt Parisban az előtt a ház előtt, amelyben Larrent helyettes állam­titkár lakik. A bomba gyújtózsinórja félig leégett, aztán elaludt. Még nem lehet tudni, vájjon merény­let vagy rossz tréfa történt-e. — Megrabolták a vonaton Sors Tódor oláh-Szentlászlói lakost, amint Amerikába igyekezett. E hó 27-én indult útnak. Arad és Kétegyháza között két férfi ült melléje a vonaton, valami kábítószert tartottak az orra alá, amitől elbódult Mire föl­ébredt, nem találta sem az útlevelét, sem a mel­lénye zsebébe varrt 450 korona papírpénzt A rablókat keresik.

Next