Népszava, 1912. augusztus (40. évfolyam, 181–206. sz.)
1912-08-29 / 204. szám
8 magát, annyira okvetlenül illett volna szégyenkeznie, hogy a nevét ne bigyessze oda a hirdetés alá. Röviden kell végezni a szemérmetlen reklámközleménnyel. A cikkíró az először a Rimamurányi Ózdon lévő telepéről ír hozsannázó ódát. A hirdetésnek ez a része a humor birodalmába tartozik. A naiv és ilyen szolgálatokra még teljesen alkalmatlan hírlapíró, miközben beszámol arról, hogy az ózdi telep gyárvezetőjével „barátságos beszélgetés közben elvacsorálgatott", egyszerűen kijelenti, hogy a világnak legszebb, legvadregényesebb üdülőhelye az ózdi gyár. Ott az emberek mind hatalmas termetű atléták, a legkisebb ember is legalább két méter magas. Sőt a gyermekek is szélesen és magasan jönnek a világra, egyáltalán azt a boldogságot, azt a tündéri életmódot, amiben az ózdi gyári munkások vannak, elképzelni is lehetetlenség. A nagylelkű igazgatóság jóvoltából villákban, igen villákban, kedves, gyönyörű paradicsomokban laknak a munkások, akiknek a tűz és a melegség nemhogy ártana, ellenkezőleg, használ. Továbbmenve, elregéli a hirdetmény, hogy az ózdi munkásoknak saját külön nemzeti kaszinójuk van, ahol zene, billiárd és minden egyéb szórakozás bőven akad. Korompára áttérve, először is föltálal egy dajkamesét, hogy az ottani vasgyár nem is rentábilis vállalkozás, a vezetőség csak nagylelkűségből és a munkások iránt való szerelméből folytatja az üzemet. Az igazgatóság semmiért sem hibás, hiszen „ezek az urak szinte dédelgetve bánnak minden embereikkel." A csendőruralom is azért állandósult Korompán, mert a munkások — ..akikkel szinte dédelgetve bánnak" — gyújtogatnak és békétlenkednek. A munkabérek — fűzi tovább a soronként megfizetett hirdetés — hallatlanul, szinte szédítően magasak, „ellenben — dadogja a cikkíró — „nem hagyhatom szó nélkül a budapesti szociáldemokrata párt egy nem egészen fair dolgát." Ez a „nem egészen fair" dolog pedig az, — nyájas olvasó — hogy a pártvezetőség embereit„bujtogatni kezdték" a munkásokat azért a pártjárulékért. Ilyeneket és ezekhez hasonló zagyva szamárságokat fecseg össze „Az Újság" cikkírója, akit természetesen azért küldtek le Korompára, hogy mindent másképpen lásson, mint ahogy van és akinek hosszan kellett elregélni mindazt a sok kellemeset és szépet, amit Rimamurányiék neki barátságos vacsorálgatás közben önmagukról előadtak, mivelhogy a hirdetéseket soronként fizetik. Ahány szó a korompai reklámközleményben, annyi ostoba hazugság. Egyetlen szó sem igaz abból, amit „Az Újság" a korompai véghetetlen és mérhetetlen gazságok védelmére megíratott. Korompán igen is hihetetlenül szomorú állapotban sínylődnek a munkások, akiknek a munkabére is silány és akiknek rendkívül hosszú munkaidőben kell irtózatos testet sorvasztó életveszedelmes munkát végezniök. A munkások lakása nem villa és nem a szentírásbeli paradicsom, ellenben bűzhödt, dohos odú, amelyért a gyár magas házbért számít föl és amelyben nem a házbért fizető munkás, hanem az igazgató úr parancsol. A vállalat kedvezőtlen anyagi helyzetéről kitalált kémikus dajkamesét igazán nem fogja elhinni senki, mert hiszen köztudomású, hogy a 12 millió korona alaptőkével dolgozó vállalatnál a legutóbbi évben is a tiszta üzemi nyereség 3.604.446 korona volt. Ennyit bevallottak ők maguk. Az osztalék a nyereségnek csak kisebb része és így is az utóbbi években 13 százalékra emelkedett. Hét esztendő alatt összesen 81 százalék osztalékot fizettek ki a részvényeseknek, szóval csaknem az egész részvénytőkét. Ezt a roppant jövedelmet azok a szerencsétlen rabszolgák izzadták ki a milliomos igazgató uraknak, akik az örök tűzben sorvadnak és fiatalon öregekké pörkölődnek és akiknek az életük minden pillanatban veszedelemben forog. Akiknek nem szabad levelezni, nem szabad táviratozni, nem szabad újságot olvasni, nem szabad telefonálni, nem szabad a saját drágán megfizetett homályos lakásukban vendéget fogadni és akiknek nem szabad, a világért sem szabad szervezkedni. Azért kellett a csendőruralmat állandósítani Korompán, hogy a szervezkedni akaró munkásokat összeszurkálják, kitoloncolják és azokat, akik ezeket a szerencsétlen, a kulturvilágtól teljesen elszigetelt rabszolgákat föl akarják világosítani, szintén csendőrpuskával kergetik el erről az elátkozott közveszélyes helyről. A legelemibb polgári és emberi jogokat rabolja el Korompán a hatóságilag támogatott gyárvezetőség a munkásoktól. Ezt az állapotot föntartani „Az Újság" alkalmi hirdetési ügynöke szerint közérdek. A gyárirodában „barátságos vacsorálgatás közben" úgy látszik mindent meg lehet magyarázni, mindent érthetővé lehet tenni, sőtt a gyárirodában olyan hathatós argumentumok állnak rendelkezésre, hogy azt az állapotot, amiben a korompai munkások fuldokolnak, túlvilági boldogságnak lehet föltüntetni. Minket ne leckéztessen a szomorú szerepben tetszelgő hirdetési ember, bennünket megrovási kalandban ne tessék részesíteni, mert mi is jártunk Korompán. Igaz viszont, hogy mi a perzselő tüzet nem találtuk olyan ínódfölött kellemesnek és egészségjavítónak, mint „Az Újság" reklámszerkesztője. A mi szemünk látását nem homályosította el semmiféle irodai vendéglátás, velünk nem is vacsorálgattak el barátságosan, ellenben a figyelő csendőrök — alig hogy kitettük a lábunkat Korompáról — véresre verték azt a munkást, akivel a vasúti állomáson beszélgettünk. Az ilyen közállapotokért részeg fejjel lelkesedni igazán még egy újsághirdetés keretében is illetlenség és szégyenletes. • „Az Újság" mai cikke különben védelem arra a cikkre, amelyet Fényes László újságíró „A tőke és a munka harca" címmel „Az Est"-ben írt. Megkérdeztük tehát Fényes Lászlót, hogy mi a válasza „Az Újság" támadására. Fényes a következőket mondta: — Olvastam, ma egy kollégám a jóhiszeműség dicséretének lekvárjába burkoltan adja be nekem a pirulát, hogy én Korompán járva, fölületesen néztem meg a dolgokat, mert ha olyan alaposan tettem volna, mint ő, akkor megláttam volna ugyan, hogy Korompán a Martinkohóknál csakugyan 70 fokos hőségben dolgoznak 12 óra hosszan át a munkások, ellenben azt is megláttam volna, hogy a rimamurányinak ózdi-i vasgyárában, amely gondolom vagy 300 kilométerre van Korompától és egészen különálló gyár, ott már a kohókból kiömlő izzó varat nem emberi kezek dirigálják, hanem keverő--és forgatódaruk. És azt is megláttam volna, hogy Ózdon fürdő is van már és csinos kis lakások a munkások részére. Magam is úgy tartom, hogy a logika ebben az esetben egy kissé sántít, mert hiszen a rimamurányi pénzcsoportra nemhogy mentőkörülmény, hanem egyszerűen a legsúlyosabb bizonyíték az, hogy már van forgatódarum Ózdon. Tehát lehetne, ha a pénzt nem sajnálták volna reá, Korompán is. Én csak azt voltam bátor írni, hogy embertelen dolog 70 fokos hőségben elperzselni az emberek életét, amikor azt a munkát már darukkal lehet végezni. Ez volt az egyik tényállítás, amit megírtam. S ezt talán a rimamurányi pénzcsoportot védő cikk sem tudja megdönteni. A másik szempont és amellyel részletesebben is foglalkoztam, az volt, hogy a Hernádvölgyi Részvénytársaság korompai üzemvezetősége — tehát a Rimamurányi — nem engedi meg munkásainak, hogy a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabályokkal működő Vas- és Fémmunkások Országos Szövetségébe belépjenek, sőt ama munkásait, akiknek legnagyobb része 10—15 esztendőn keresztül dolgozott már a gyárban, az utcára dobta ki, mert az igazgató — a szolgabíró előtt jelentette ki nekem — „előre plakátokon hirdette ki, hogy aki be mer lépni a vas- és fémmunkások szövetségébe, azt ő kidobja". Világosnak tartottam és minden józan eszű ember előtt könnyűnek tartom igazolni, hogy itt a gyárigazgató, a vármegyei adminisztráció segélyével, az állam törvényével szemben, polgári jogokat koboz el. Még ezenkívül a gyártól készpénzért bérelt lakásokból, a törvényszerű felmondási idő betartása nélkül lakoltat ki embereket, sőt meghatározza bérlőinek a gyár, hogy az ő saját privát lakásukban kiket fogadhatnak és kiket nem. A vas- és fémmunkások szövetsége kiküldötteinek, akik törvényszerű egyesületükbe való belépésre akarják fölhívni a lakókat, azoknak például nem szabad belépni a munkások lakásaiba! Azokba a lakásokba, amelyeket a munkások megfizetnek, amelyek „az ő házuk, az ő váruk" lenne — ha Angliába élnének, hogy már a mostani politikai divat szerint én is angol példákat idézzek. Miután azonban közelebb élnek Ázsiához, mint Angliához, a gyárigazgató a szolgabíróságot és az államcsendőrséget használja föl arra, hogy a munkások magánlakásaiba csak az lépjen, akinek azt a gyárvezetőség megengedi. Hát igazán , azt gondoltam, hogy ehhez nem kell valami nagy anarchistának lenni, hogy ezt megkritizáljam. Sőt nem is nagyon kritizáltam, hanem híven leközöltem azt a beszélgetést, amelyet hárman: az igazgató, a szolgabíró és én folytattunk. Arról, hogy az igazgató úr és a szolgabíró úr jobb érveket nem tudtak mondani és az általam előttük föltett ellenvetések a nyilvánosság előtt NÉPSZAVA 1912 augusztush6. meggyőző erejűek voltak és ezt a rimamurányiak érezték, arról én igazán nem tehetek. Hogy egy szociálpolitikával foglalkozó kollégám, nagyon lekötelező szavakkal bár, de egy kicsit lekezelt, amiért nem láttam meg a rimamurányi pénzcsoport nagyszerűségét, az, nem mondom, hogy éppen jól esett, de nem is nagyon bánt. Az utak sokfelé vezetnek a világon. Én erre a kohók felé mentem és ne csodálkozzanak, ha az 1600 fokos láva tövéből egy kis melegség maradt meg az igazságban. Őket ez a kis meleg is perzseli? Mit szóljanak akkor a kohók munkásai? Kifosztották a gyermelszanatórium bódéját Elloptak harmincezer korona értékű ékszert. — Hogy vigyáznate a nyersménytárgyaikrel. A Rákóczi-út elején, a régi Nemzeti Színház kapubejárója helyén van egy alkalmi bódé, amelyet a „Zsófia Gyermekszanatórium Egyesület" bérelt ki, hogy ottjótékony célra sorsjegyeket adjon el. A gyermekszanatórium a helyiséget nemrégen albérletbe kiadta Bagátsy Kálmán droglistának, aki ott gyorsfényképészeti műtermet rendezett be és a jövedelemből a gyermekszanatóriumot is részesítette. A szanatórium azonban kikötötte, hogy a két kirakatablakot a szanatórium rendelkezésére kell bocsátani, abból a célból, hogy ott a tárgysorsjáték nyereményeit közszemlére kitegyék. A tárgyak, amelyeknek legnagyobb része ékszer, hónapok óta ott van már a helyiség két szélső kirakatablakán. Szerdára virradóra betörtek ide és az ékszer legnagyobb részét elvitték. A betörés módjából határozottan kiviláglik az a könnyelműség, amellyel ezeket az értékeket őrizték. Az egyik ablakban van egy kis ablakszárny, amelyen át az eladott sorsjegyeket adta ki a pénztárosnő, aki ott egy kis fülkében ült. Ez a kis ablak belülről csak kis kampóval volt elzárva. A fölötte levő ablak azonban be volt zolva és a betört ablakon át benyúlni és ilyenformán a kampót félretolni, aztán az ablakot kinyitni, igen könnyű dolog volt. A kis ablakot kinyitották és ezen át a valószínűen kistermetű betörő bejutott abba a pénztárfülkébe. A két szélső kirakatablak szolgált a sorsjáték tárgyainak kiállítására. Belülről ezek az ablakok gyönge kis lakattal voltak elzárva és gyerekjáték volt ezeket leszedni. A detektívek meg is találták a lakatokat, amelyeket egy jóravaló szeggel is ki lehetett húzni a helyükről. Reggel fél ötkor Bálint Antalné, a Rákóczi út 1. számú ház viceházmesternője észrevette, hogy az egyik ajtó nyitva van. Jelentette ezt a rendőrnek. A rendőr a főkapitányságnak tett jelentést és csakhamar kimentek a detektívek, hogy hozzálássanak a nyomozáshoz. Mindenekelőtt megállapították, hogy a tettes a hátsó kis ajtón távozott el. A helyiségnek az ajtaja ugyanis, amely a Kossuth Lajos utca felé néző részen van, be volt rendesen lakatolva és ez sértetlen volt. A másik ajtó azonban, amelyet rendes körülmények között nem használtak, mindössze csak úgy volt becsukva, hogy külső felén leszedték a kilincset. Sem zár, sem egyéb nem volt rajta, úgy, hogy nagyon könnyen ki lehetett nyitni. Az elrabolt nyereménytárgyak között megemlítést érdemel egy brilliáns gömbölyű nyakék köröskörül brilliánsokkal, egy pár brilliáns buton egy nagy kővel és több kis kővel körülfoglalva, egy brilliáns bross rubín kövekkel, egy gyűrű brilliáns kővel körül foglalva, egy gyűrű három nagy brilliáns kővel, egy arany karcsatt brilliánsokkal kirakva, egy festett lánccsatt három brilliáns és két rubin kővel, egy brilliáns bross, egy brilliáns nyakkendőtű, amelyen huszonegy brilliáns kő volt, egy arany duplafedelű recés óra, amelynek száma 72.092, egy hatvanhét és fél gramm súlyú dupla nyolcas alakban készült recés reszelt aranylánc, egy gyöngy nyakkendőtű, egy rubin karcsaft, egy női deréklánc aranyból és sok egyéb értékes tárgy. A gyermekszanatórium részéről Klinger Béla tisztviselő volt felelős a tárgyakért, amelyek azonban semmiféle őrizet alatt nem állottak és így nagyon kétes, hogy a biztosító társaság részéről kártérítést kap-e a szanatórium. A kár meghaladja a harmincezer koronát. A tárgysorsjáték bizottsága nevében dr. Óváry Ferenc elnök annak a megállapítását kéri, hogy a nyereménytárgyak elrablásából a sorsjátékot károsodás nem éri, mert a kiállítás összes tárgyai teljes értékükben betöréses lopás ellen biztosítva voltak. Itt írjuk meg, hogy Szatmáron a szerdára virradó éjszakán betörtek a vámfalusi erdőipari részvénytársaság irodájába. A tettesek fölfeszítették a hatalmas pénzszekrényeket, 30.000 korona készpénzt és több ezer korona értékű értékpapírt raboltak el.