Népszava, 1912. augusztus (40. évfolyam, 181–206. sz.)

1912-08-29 / 204. szám

8 magát, annyira okvetlenül illett volna szé­gyenkeznie, hogy a nevét­­ ne bigyessze oda a hirdetés alá. Röviden kell végezni a szemérmetlen reklám­közleménnyel. A cikkíró az először a Rima­murányi Ózdon lévő telepéről ír hozsannázó ódát. A hirdetésnek ez a része a humor birodal­mába tartozik. A naiv és ilyen szolgálatokra még teljesen alkalmatlan hírlapíró, miközben beszámol arról, hogy az ózdi telep gyárvezető­jével „barátságos beszélgetés közben elvacsorál­gatott", egyszerűen kijelenti, hogy a világnak legszebb, legvadregényesebb üdülőhelye az ózdi gyár. Ott az emberek mind hatalmas ter­metű atléták, a legkisebb ember is legalább két méter magas. Sőt a gyermekek is szélesen és magasan jönnek a világra, egyáltalán azt a boldogságot, azt a tündéri életmódot, amiben az ózdi gyári munkások vannak, elképzelni is lehetetlenség. A nagylelkű igazgatóság jóvoltá­ból villákban, igen villákban, kedves, gyönyörű paradicsomokban laknak a munkások, akiknek a tűz és a melegség nemhogy ártana, ellenkező­leg, használ. Továbbmenve, elregéli a hirdet­mény, hogy az ózdi munkásoknak saját külön nemzeti kaszinójuk van, ahol zene, billiárd és minden egyéb szórakozás bőven akad. Korom­pára áttérve, először is föltálal egy dajkamesét, hogy az ottani vasgyár nem is rentábilis vál­lalkozás, a vezetőség csak nagylelkűségből és a munkások iránt való szerelméből folytatja az üzemet. Az igazgatóság semmiért sem hibás, hiszen „ezek az urak szinte dédelgetve bánnak minden embereikkel." A csendőruralom is azért állandósult Korompán, mert a munkások — ..akikkel szinte dédelgetve bánnak" — gyújto­gatnak és békétlenkednek. A munkabérek — fűzi tovább a soronként megfizetett hirdetés — hallatlanul, szinte szédítően magasak, „ellenben — dadogja a cikkíró — „nem hagyhatom szó nél­kül a budapesti szociáldemokrata párt egy nem egészen fair dolgát." Ez a „nem egészen fair" dolog pedig az, — nyájas olvasó — hogy a pártvezetőség emberei­t„bujtogatni kezdték" a munkásokat azért a pártjárulékért. Ilyeneket és ezekhez hasonló zagyva szamár­ságokat fecseg össze „Az Újság" cikkírója, akit természetesen azért küldtek le Korompára, hogy mindent másképpen lásson, mint ahogy van és akinek hosszan kellett elregélni mindazt a sok kellemeset és szépet, amit Rimamurá­nyiék neki barátságos vacsorálgatás közben önmagukról előadtak, mivelhogy a hirdetéseket soronként fizetik. Ahány szó a korompai rek­lámközleményben, annyi ostoba hazugság. Egyetlen szó sem igaz abból, amit „Az Újság" a korompai véghetetlen és mérhetetlen gazsá­gok védelmére megíratott. Korompán igen is hihetetlenül szomorú állapotban sínylődnek a munkások, akiknek a munkabére is silány és akiknek rendkívül hosszú munkaidőben kell irtózatos testet­ sorvasztó életveszedelmes mun­kát végezniök. A munkások lakása nem villa és nem a szentírásbeli paradicsom, ellenben bűzhödt, dohos odú, amelyért a gyár magas házbért számít föl és amelyben nem a házbért fizető munkás, hanem az igazgató úr parancsol. A vállalat kedvezőtlen anyagi helyzetéről ki­talált kémikus dajkamesét igazán nem fogja elhinni senki, mert hiszen köztudomású, hogy a 12 millió korona alaptőkével dolgozó vállalat­nál a legutóbbi évben is a tiszta üzemi nyere­ség 3.604.446 korona volt. Ennyit bevallottak ők maguk. Az osztalék a nyereségnek csak kisebb része és így is az utóbbi években 13 százalékra emelkedett. Hét esztendő alatt összesen 81 szá­zalék osztalékot fizettek ki a részvényeseknek, szóval csaknem az egész részvénytőkét. Ezt a roppant jövedelmet azok a szerencsétlen rab­szolgák izzadták ki a milliomos igazgató urak­nak, akik az örök tűzben sorvadnak és fiata­lon öregekké pörkölődnek és akiknek az életük minden pillanatban veszedelemben forog. Akiknek nem szabad levelezni, nem szabad táv­iratozni, nem szabad újságot olvasni, nem sza­bad telefonálni, nem szabad a saját drágán megfizetett homályos lakásukban vendéget fo­gadni és akiknek nem szabad, a világért sem szabad szervezkedni. Azért kellett a csendőr­uralmat állandósítani Korompán, hogy a szer­vezkedni akaró munkásokat összeszurkálják, kitoloncolják és azokat, akik ezeket a szeren­csétlen, a kulturvilágtól teljesen elszigetelt rab­szolgákat föl akarják világosítani, szintén csendőrpuskával kergetik el erről az elátkozott közveszélyes helyről. A legelemibb polgári és emberi jogokat ra­bolja el Korompán a hatóságilag támogatott gyárvezetőség a munkásoktól. Ezt az állapotot föntartani „Az Újság" alkalmi hirdetési ügy­nöke szerint közérdek. A gyárirodában „barát­ságos vacsorálgatás közben" úgy látszik min­dent meg lehet magyarázni, mindent érthetővé lehet tenni, sőtt a gyárirodában olyan hathatós argumentumok állnak rendelkezésre, hogy azt az állapotot, amiben a korompai munkások fuldokolnak, túlvilági boldogságnak lehet föl­tüntetni. Minket ne leckéztessen a szomorú szerepben tetszelgő hirdetési ember, bennünket megrovási kalandban ne tessék részesíteni, mert mi is jártunk Korompán. Igaz viszont, hogy mi a perzselő tüzet nem találtuk olyan ínódfölött kellemesnek és egészségjavítónak, mint „Az Újság" reklámszerkesztője. A mi szemünk látását nem homályosította el semmi­féle irodai vendéglátás, velünk nem is vacso­rálgattak el barátságosan, ellenben a figyelő csendőrök — alig hogy kitettük a lábunkat Korompáról — véresre verték azt a munkást, akivel a vasúti állomáson beszélgettünk. Az ilyen közállapotokért részeg fejjel lelkesedni igazán még egy újsághirdetés keretében is illetlenség és szégyenletes. • „Az Újság" mai cikke különben védelem arra a cikkre, amelyet Fényes László újságíró „A tőke és a munka harca" címmel „Az Est"-ben írt. Megkérdeztük tehát Fényes Lászlót, hogy mi a válasza „Az Újság" támadására. Fényes a következőket mondta: — Olvastam, ma egy kollégám a jóhiszemű­ség dicséretének lekvárjába burkoltan adja be nekem a pirulát, hogy én Korompán járva, fö­lületesen néztem meg a dolgokat, mert ha olyan alaposan tettem volna, mint ő, akkor meglát­tam volna ugyan, hogy Korompán a Martin­kohóknál csakugyan 70 fokos hőségben dolgoz­nak 12 óra hosszan át a munkások, ellenben azt is megláttam volna, hogy a rimamurányinak ózdi-i vasgyárában, amely gondolom vagy 300 kilométerre van Korompától és egészen különálló gyár, ott már a kohókbó­l kiömlő izzó varat nem emberi kezek dirigálják, hanem ke­verő--és forgató­daruk. És azt is megláttam volna, hogy Ózdon fürdő is van már és csinos kis lakások a munkások részére. Magam is úgy tartom, hogy a logika ebben az esetben egy kissé sántít, mert hiszen a rima­murányi pénzcsoportra nemhogy mentőkörül­mény, hanem egyszerűen a legsúlyosabb bizo­nyíték az, hogy már van forgatódaru­m Ózdon. Tehát lehetne, ha a pénzt nem sajnálták volna reá, Korompán is. Én csak azt voltam bátor írni, hogy embertelen dolog 70 fokos hőségben elperzselni az emberek életét, amikor azt a munkát már darukkal lehet végezni. Ez volt az egyik tényállítás, amit megírtam. S ezt talán a rimamurányi pénzcsoportot védő cikk sem tudja megdönteni. A másik szempont és amellyel részletesebben is foglalkoztam, az volt, hogy a Hernádvölgyi Részvénytársaság korompai üzemvezetősége — tehát a Rimamu­rányi — nem engedi meg munkásainak, hogy a belügyminiszter által jóváhagyott alapszabá­lyokkal működő Vas- és Fémmunkások Orszá­gos Szövetségébe belépjenek, sőt ama munká­sait, akiknek legnagyobb része 10—15 esztendőn keresztül dolgozott már a gyárban, az utcára dobta ki, mert az igazgató — a szolgabíró előtt jelentette ki nekem — „előre plakátokon hir­dette ki, hogy aki be mer lépni a vas- és fém­munkások szövetségébe, azt ő kidobja". Világosnak tartottam és minden józan eszű ember előtt könny­űnek tartom igazolni, hogy itt a gyárigazgató, a vármegyei adminisztráció segélyével, az állam törvényével szemben, pol­gári jogokat koboz el. Még ezenkívül a gyártól készpénzért bérelt lakásokból, a törvényszerű felmondási idő betartása nélkül lakoltat ki em­bereket, sőt meghatározza bérlőinek a gyár, hogy az ő saját privát lakásukban kiket fogad­hatnak és kiket nem. A vas- és fémmunkások szövetsége kiküldötteinek, akik törvényszerű egyesületükbe való belépésre akarják fölhívni a lakókat, azoknak például nem szabad belépni a munkások lakásaiba! Azokba a lakásokba, amelyeket a munkások megfizetnek, amelyek „az ő házuk, az ő váruk" lenne — ha Angliába élné­nek, hogy már a mostani politikai divat szerint én is angol példákat idézzek. Miután azonban közelebb élnek Ázsiához, mint Angliához, a gyárigazgató a szolgabíróságot és az állam­csendőrséget használja föl arra, hogy a munká­sok magánlakásaiba csak az lépjen, akinek azt a gyárvezetőség megengedi. Hát igazán , azt gondoltam, hogy ehhez nem kell valami nagy anarchistának lenni, hogy ezt megkritizáljam. Sőt nem is nagyon kritizáltam, hanem híven leközöltem azt a beszélgetést, amelyet hárman: az igazgató, a szolgabíró és én folytattunk. Ar­ról, hogy az igazgató úr és a szolgabíró úr jobb érveket nem tudtak mondani és az általam előt­tük föltett ellenvetések a nyilvánosság előtt NÉPSZAVA 1912 augusztus­­h6. meggyőző erejűek voltak és ezt a rimamurá­nyiak érezték, arról én igazán nem tehetek. Hogy egy szociálpolitikával foglalkozó kol­légám, nagyon lekötelező szavakkal bár, de egy kicsit lekezelt, amiért nem láttam meg a rima­murányi pénzcsoport nagyszerűségét, az, nem mondom, hogy éppen jól esett, de nem is nagyon bánt. Az utak sokfelé vezetnek a világon. Én erre a kohók felé mentem és ne csodálkozza­nak, ha az 1600 fokos láva tövéből egy kis me­legség maradt meg az igazságban. Őket ez a kis meleg is perzseli? Mit szóljanak akkor a kohók munkásai? Kifosztották a gyermel­szanatórium bódéját Elloptak harmincezer korona értékű ékszert. — Hogy vigyáznate a nyers­­ménytárgyaikrel. A Rákóczi-út elején, a régi Nemzeti Színház kapubejárója helyén van egy alkalmi bódé, amelyet a „Zsófia Gyermekszanatórium Egye­sület" bérelt ki, hogy ott­­jótékony célra sors­jegyeket adjon el. A gyermekszanatórium a helyiséget nemrégen albérletbe kiadta Bagátsy Kálmán droglistának, aki ott gyorsfényképé­szeti műtermet rendezett be és a jövedelemből a gyermekszanatóriumot is részesítette. A sza­natórium azonban kikötötte, hogy a két ki­rakatablakot a szanatórium rendelkezésére kell bocsátani, abból a célból, hogy ott a tárgy­sorsjáték nyereményeit közszemlére kitegyék. A tárgyak, amelyeknek legnagyobb része ék­szer, hónapok óta ott van már a helyiség két szélső kirakatablakán. Szerdára virradóra be­törtek ide és az ékszer legnagyobb részét el­vitték. A betörés módjából határozottan ki­világlik az a könnyelműség, amellyel ezeket az értékeket őrizték. Az egyik ablakban van egy kis ablakszárny, amelyen át az eladott sorsjegyeket adta ki a pénztárosnő, aki ott egy kis fülkében ült. Ez a kis ablak belülről csak kis kampóval volt el­zárva. A fölötte levő ablak azonban be volt zolva és a betört ablakon át benyúlni és ilyen­formán a kampót félretolni, aztán az ablakot kinyitni, igen könnyű dolog volt. A kis abla­kot kinyitották és ezen át a valószínűen kister­metű betörő bejutott abba a pénztárfülkébe. A két szélső kirakatablak szolgált a sorsjáték tárgyainak kiállítására. Belülről ezek az abla­kok gyönge kis lakattal voltak elzárva és gyerekjáték volt ezeket leszedni. A detektívek meg is találták a lakatokat, amelyeket egy jóravaló szeggel is ki lehetett húzni a helyük­ről. Reggel fél ötkor Bálint Antalné, a Rákóczi­ út 1. számú ház viceházmesternője észrevette, hogy az egyik ajtó nyitva van. Jelentette ezt a rend­őrnek. A rendőr a főkapitányságnak tett jelen­tést és csakhamar kimentek a detektívek, hogy hozzálássanak a nyomozáshoz. Mindenekelőtt megállapították, hogy a tettes a hátsó kis ajtón távozott el. A helyiségnek az ajtaja ugyanis, amely a Kossuth Lajos­ utca felé néző részen van, be volt rendesen lakatolva és ez sértetlen volt. A másik ajtó azonban, amelyet rendes körülmények között nem használtak, mindössze csak úgy volt becsukva, hogy külső felén le­szedték a kilincset. Sem zár, sem egyéb nem volt rajta, úgy, hogy nagyon könnyen ki lehe­tett nyitni. Az elrabolt nyereménytárgyak kö­zött megemlítést érdemel egy brilliáns göm­bölyű nyakék köröskörül brilliánsokkal, egy pár brilliáns buton egy nagy kővel és több kis kővel körülfoglalva, egy brilliáns bross rubín kövekkel, egy gyűrű brilliáns kővel körül fog­lalva, egy gyűrű három nagy brilliáns kővel, egy arany karcsatt brilliánsokkal kirakva, egy festett lánccsatt három brilliáns és két rubin kővel, egy brilliáns bross, egy brilliáns nyak­kendőtű, amelyen huszonegy brilliáns kő volt, egy arany duplafedelű recés óra, amely­nek száma 72.092, egy hatvanhét és fél gramm súlyú dupla nyolcas alakban ké­szült recés reszelt aranylánc, egy gyöngy nyak­kendőtű, egy rubin karcsaft, egy női der­éklánc aranyból és sok egyéb értékes tárgy. A gyer­mekszanatórium részéről Klinger Béla tisztvi­selő volt felelős a tárgyakért, amelyek azonban semmiféle őrizet alatt nem állottak és így na­gyon kétes, hogy a biztosító társaság részéről kártérítést kap-e a szanatórium. A kár meg­haladja a harmincezer koronát. A tárgysors­játék bizottsága nevében dr. Óváry Ferenc el­nök annak a megállapítását kéri, hogy a nye­reménytárgyak elrablásából a sorsjátékot káro­sodás nem éri, mert a kiállítás összes tárgyai teljes értékükben betöréses lopás ellen bizto­sítva voltak. Itt írjuk meg, hogy Szatmáron a szerdára virradó éjszakán betörtek a vámfalusi erdő­ipari részvénytársaság irodájába. A tettesek fölfeszítették a hatalmas pénzszekrényeket, 30.000 korona készpénzt és több ezer korona értékű értékpapírt raboltak el.

Next