Népszava, 1912. szeptember (40. évfolyam, 207–231. sz.)
1912-09-01 / 207. szám
1912 szeptember 1. NÉPSZAVA Egyharmaduk arab, kétharmaduk berber és vagy százezer zsidó van szétszórva az ország ghettóiban. Vad, kemény, harcias és mindig fegyverben álló törzsek ezek az arab és berber nomádok. A szultánnak állandó hatalma nincs is rajtuk, hanem minden egyes alkalommal, újra meg újra fegyveres erővel kell meghódítania őket, így aztán kipréseli belőlük az adót, amelyet szinte vallási fanatizmussal gyűlölnek. De a leigázásuk csak addig tart, ameddig ott dúlnak rajtuk a fegyveres csapatok, aztán megint csak szabadok, mert nincs meg se a gazdasági függés, se a technikai (vasút, táviró) függés, ami egymáshoz s a központi hatalomhoz láncolná őket. Ezeknek a fegyveres nomádoknak a szemében a franciák kétszeres gyűlölettől megterhelten jelentek meg, mint idegenek és mint könyörületet nem ismerő adóvégrehajtók. Ez a gyűlölet és ez az elégedetlenség nagy harcokban tört ki, amelyeknek során Abd-el-Azizzal, a franciák befolyása alá került szultánnal szemben ellenszultánként , kiáltották ki Mulev Hafidot. Mulev Hafid győzött és a komédia újra elölről kezdődött. Az új szultánnak, ha egyáltalán uralkodni akart a törzseken, be kellett hajtani az adót, ehhez pedig katonaságra volt szüksége. Pénzt pedig a fegyverkezésre csak a franciáktól kaphatott és Muley Hafid, akit a franciák ellen tarajosodó népgyűlölet emelt a trónra, szintén bábbá lett a franciák kezében. Kapott francia bankároktól nyolcvan millió franknyi kölcsönt, de ezért Marokkó vámbevételei francia kézre játszódtak és a marokkói adózás francia ellenőrzés alá került. Most, pedig ez a színjáték harmadszor is lejátszódott. Muley Hafid lemondott a trónról, a franciák Muley Juszufot ültették a helyére, de déli Marokkóban ellenszultán emelkedik föl, El Heiba, akinek első programmja az, hogy kihirdeti az adózás megszüntetését és az idegenek elkergetését. A franciák pedig most megpróbálják, hogy egyezkedjenek vele, annál is inkább, mert kilenc francia fogoly van a kezében. De azért természetesen egyúttal büntetőexpedíciót is vezetnek a lázadó törzsek ellen. Ez a rendes módszerük. Először vérig gyötrik, ingerlik a benszülötteket, amikor aztán ezek végsőkig elkeseredve föllázadnak, akkor következik a „megtorlás". Vad, pusztító hadjárattal támadnak az arabokra és ágyuszóval fogásukat, hitüket, erkölcsüket belül. Igaz, hogy ezzel megszűnt a fajta, csak tagjainak utódjai boldogulnak, de a gyűlölet megszűnésének ez az ára. A zsidóság esetében ezt állapita meg Marx s a cigányok esete szinte mindenben analóg. Amint a társadalmi környezetbe olvadás, a neo-logizmus szünteti az antiszemitizmust, amelynek táplálója már csak az ortodox zsidóság, amely , féltő gonddal őrzi ghetto-szellemét ghetto-szervezetét és ghetto-erkölcseit, hogy elveszti lassan a letelepedett cigány a maga faji karakterével, hagyományaival együtt a származása örökölt átkát. A letelepült cigányt, aki megalkudott az uralkodó társadalom túlerejével, nem is üldözi egy-két nemzedék múlva a környezete, csak a maga fajtája nézi le, veti meg, mint renegátot: a kotorár-t. (Lásd az ortodoxok megvetését a neológok iránt!) A cigánykérdés megoldása is az, ami a zsidókérdésé : a beolvasztás és nem az erőszak. Amint a zsidóság évszázadokon át dacolt a véreskezű és rabló antiszemitizmussal, úgy ellenállott sokkal kevesebb anyagi ereje ellenére is a kóborcigányság. Hogy mikor került a cigányság Európába, azt nem tudni. Egy csomó raj a XIV. század végén is a XV. század elején árasztotta el Európát, az akkori hírforrások szerint hercegek, királyok vezérlete alatt. (Van a cigányoknak egy szavuk: raj, amely urat, parancsolót jelent. A hindu őshazában a rajah, a radzsa uralkodó, törzsfőnök. A szó a latin rex, király szó tövével rokon eredetű és értelmű. A cigány raj-t azért fordították királynak, hercegnek. A törzsfőnököt ma jelző vajda szláv szó, amely eredeti helyéről korán letolta, értelmében ájra hirdetik az európai civilizációt. Ők azok, akik megzavarták a „rendet'' és most kivonulnak a megsértett „rend" helyreállítására. A rendcsinálás közben pedig egyre nagyobb arányokban folyik Marokkó kizsákmányolása. A „l'Humanité" kimutatása szerint Abd-El-Aziz 1909-ben negyvennyolc millió frankot kapott és azóta is hatvankétmillió frank után fizeti a marokkói nép az ötszázalékos kamatot, mert tizennégymilliót a bankok tettek zsebre közvetítése fejében. Hetvenöt milliót tett ki a casablancai hadjárat után Franciaországnak fizetendő hadikárpótlás és hatvan milliót kapott Spanyolország a Rift-hadjárat költségei fejében. A költségek fizetésére és a lázadó törzsek fékentartására szükséges katonaságra kellő pénzt megint csak a francia kapitalistáktól vette föl a szultán. Újabb száztíz milliós kölcsön ez, amelynél a bankok minden ötszáz frankos kötelezvényen hetvenegy frankot kerestek. A francia bankok,, a francia kapitalisták az egyedüliek, akik a marokkói üzleten keresnek. Maga Franciaország mindig ráfizetett erre a kalandra, ahogy mindig ráfizetett az egész gyarmatpolitikára. Csak Algériának magának a meghódítása öt milliárd frankot emésztett föl, a többi francia gyarmat pedig 1898-tól 1907-ig 1220 millióba került. A gyarmatokra való kiadás évenként több mint száz milliót nyel el és amellett kereskedelmileg is Franciaország sokhelyt háttérbe szorul saját gyarmatain, más, idegen hatalmak kereskedelme előtt. Természetes tehát, hogy a francia szocialisták mindig kemény hadjáratot viseltek a gyarmatpolitika ellen és különösen Jaurés, a marokkói események minden fázisában nagyszerű ékesszólása minden fegyverével harcolt a francia nép vérével és pénzével lelkiismeretlenül kalandokba bocsátkozó kormánypolitika ellen. De tiltakozott a marokkói rablóhadjárat ellen egész Európa proletársága, is, amely nem nézhette nyugodtan, hogy mennyi gazsággal és kegyetlenséggel törnek össze egy egész népet és még kevésbé nézhette nyugodtan, hogy a Marokkóért való civódás állandóan háborús veszedelmet tornyosított Európa feje fölé. acc lánosította a hindu szót. Zsigmond király 1423-ban már említi levelében: Ladislaus, Wayvoda ciganorum, (László, a cigányok vajdája). A konstanzi krónika így jellemzi őket: „In dem 1430 jar de kam amn schwarz folk gezogen kiess man Zignier und warent uss (aus) dem mindern Egypten oder nicht weit . . . Die zugent (zogen) in allem land mit grosser armut und elend und mit grosser untruw (untreu) wan si stalent, was si an komment." („Az 1430. évben fekete nép vonult ide, cigánynak hivták, Kis-Egyiptomból való vagy nem messze onnét . . . Bejártak minden országot nagy szegénységben meg nyomorúságban és nagy elvetemültséggel loptak el mindent, ami kezükügyébe került.") Na, üldözték is miatta eleget: Első Frigyes Vilmos meghagyta, hogy országában akasszanak föl minden 18 éven fölüli cigányt. A XVIII. század második évtizedében Reuse hercegség kormánytanácsa háromszor is kiadta a rendeletet, hogy minden cigányt föl kell akasztani, korra és nemre való különbség nélkül. Lengyelországban egy lengyel nemest „cigánykirálynak" neveztek ki, akinek a cigányok sanyargatása volt az egyedüli feladata. Franciaországban, Spanyolországban szintén volt idő, amikor minden cigányt ki akartak irtani. De enyhébb rendszabályokra is van példa. Nálunk II Ulászló 1496-ban szabad menetlevelet biztosított egyes cigányoknak, akiket Pharaonesnek címzett. Évszázadokon át tartott a gyilkos hajsza a fekete „egyiptomiak" ellen, akiknek csak abban volt választásuk, hogy azt a helyet keressék fel, ahol kevésbé üldözik őket vagy azt, ahol többet lehet lopni nagyobb veszedelem árán. A konstanzi krónika „schwarz folk"-ja ma sem BELFÖLD on Tisza a választójogról. • Csak mérsékelten! Tisza István a választójogi reformról cikket írt a „Magyar Figyelő"-be. A cikknek, amelyről vezércikkünk is szól, a következő a foglalata: A választójogi reform fontosságának hangsúlyozásával kezdődik a cikk. A mai nemzedéknek ez a legsúlyosabb problémája. Lelketlen frivolitás, hitvány játék lenne könnyelműen elintézni. Nem szabad a priorisztikus jelszavak hamis világában élni. Magától értetődik — mondja —, hogy olyat, ami meggyőződése szerint veszélyt hoz a nemzetre, temmiféle pártfegyelemből nem fogadhatna el. De aki e kérdés megoldását komolyan óhajtja, annak még fontos részletekben is nyitva kell tartania elméjét a kompromisszumok előtt, mert ennek a nagy problémának kielégítő megoldása másként nem képzelhető, mint azok kölcsönös kapacitációja és engedékenysége után, akik az alapelvekben egyetértenek. Legelőször a demokratikus választójog hatását kell vizsgálat alá venni külföldön. Angliában Tisza szerint a választójog kiterjedésével nőtt a demagóg eszközök hatalma, a nagy nemzeti érdekek gondozása helyett a tömegek kegyét keresik. Amerikát közéletének sivársága és romlottsága tönkretenné, ha korlátlan lenne a demokrácia. Franciaországban a választójog eredménye „a legszélsőbb demagógia legdurvább eszközeivel dolgozó csoportok egymás közötti intrikálása és marakodása." Németországban az egységes nemzet életereje ellenállt az általános választójog káros hatásainak, de itt is tönkremennek lassankint a középső pártok a szociáldemokrácia és a klerikalizmus szélsőségei között. Ausztriában még siralmasabbak a választójog eredményei. Az intelligencia mindenütt elveszti a vezető szerepet. A szocialista demagógia a nacionalista izgatással megható egyetértésben egyesül. Mindennek végeredménye ez a megállapítás . Hamis csapásra viszi a nemzet önkormányzatát s lejáratja a parlamentarizmust minden olyan választójog, amely a nemzeti politika céljainak, irányának, elveinek megállapitását nem az értelmiség kezeibe teszi le s nem a legtöbb a föld népe szemében, mint megrögzött tolvajhorda, amelyet ugy kell irtani, mint a duvadat. De lényegében nem változott meg a kóbor cigány sem. Ugyanaz a „misera gens aegyptia", aminek Thurzó nádor irta 1616-ban s ugyanolyan „untrun" hálátlan, hűtlen, elvetemült a fehéremberrel, mint a konstanzi krónika korában. Az ázsiai nomád népek hosszú sorában a hunoktól a cigányokig sokfajta tört rá Európára több-kevesebb erővel, de csak a magyar hasonult át az európai kulturához s kmire csak a cigány maradt meg itt: a tolvaj cigányjárás a maga erőtlenségében, mint a vérszomjas, óriástömegü tatárjárás karrikaturája. A cigányságot éppen erőtlensége, kis tömege mentette meg: nem jelentett soha akkora veszedelmet, hogy harcba kellett volna vonulni ellenük, a közigazgatás pedig sohasem volt elég erős a mozgékony cigánytörzsek törzsrendszerének megsemmisítésére. A „káló dok" (fekete szövetség, így nevezik a morva cigányok a cigányfajtát) ma is fönnáll szinte a népvándorlás korabeli teljességgel. A törzsön belül a törzsfő, a vajda az itélőbiró, ő köt és bont házasságot. A törzs gyűlése dönt nagyobb kérdésekben, ahol a szájbidzsok, amolyan nemzetségfők viszik a szót. A matriarchátus csökevényei még élnek, aki más törzsbeli nőt vesz el feleségül, az elszakad törzsétől és törzsnevet is a feleségéről kapja. A vallásukban is nagy szerepük van a nőknek. A kóborcigány tudniillik még mindig pogány, samanista, mint a törzsrendszerben élő egyéb ősnépek. Jóslásai, babonái teszik a vallása lényegét. A kereszténységet fölveszi forma szerint, különösen, ha a purdénak bőkezű keresztapja akad. Ethnográfusok írnak tízszer keresztelt cigányról is. A l)