Népszava, 1912. szeptember (40. évfolyam, 207–231. sz.)

1912-09-01 / 207. szám

1912 szeptember 1. NÉPSZAVA Egyharmaduk arab, kétharmaduk berber és vagy százezer zsidó van szétszórva az ország ghettóiban. Vad, kemény, harcias és mindig fegyverben álló törzsek ezek az arab és berber nomádok. A szultánnak ál­landó hatalma nincs is rajtuk, hanem min­den egyes alkalommal, újra meg újra fegy­veres erővel kell meghódítania őket, így aztán kipréseli belőlük az adót, amelyet szinte vallási fanatizmussal gyűlölnek. De a leigázásuk csak addig tart, ameddig ott dúlnak rajtuk a fegyveres csapatok, aztán megint csak szabadok, mert nincs meg se a gazdasági függés, se a technikai (vasút, táviró) függés, ami egymáshoz s a központi hatalomhoz láncolná őket. Ezeknek a fegyveres nomádoknak a sze­mében a franciák kétszeres gyűlölettől megterhelten jelentek meg, mint idegenek és mint könyörületet nem ismerő adóvégre­hajtók. Ez a gyűlölet és ez az elégedetlenség nagy harcokban tört ki, amelyeknek során Abd-el-Azizzal, a franciák befolyása alá került szultánnal szemben ellenszultánként , kiáltották ki Mulev Hafidot. Mulev Hafid győzött és a komédia újra elölről kezdő­dött. Az új szultánnak, ha egyáltalán ural­kodni akart a törzseken, be kellett hajtani az adót, ehhez pedig katonaságra volt szük­sége. Pénzt pedig a fegyverkezésre csak a franciáktól kaphatott és Muley Hafid, akit a franciák ellen tarajosodó népgyűlölet emelt a trónra, szintén bábbá lett a franciák kezében. Kapott francia bankároktól nyolc­van millió franknyi kölcsönt, de ezért Ma­rokkó vámbevételei francia kézre játszód­tak és a marokkói adózás francia ellenőr­zés alá került. Most, pedig ez a színjáték harmadszor is lejátszódott. Muley Hafid lemondott a trónról, a franciák Muley Ju­szufot ültették a helyére, de déli Marokkó­ban ellenszultán emelkedik föl, El Heiba, akinek első programmja az, hogy kihirdeti az adózás megszüntetését és az ide­genek elkergetését. A franciák pe­dig most megpróbálják, hogy egyezkedje­nek vele, annál is inkább, mert kilenc fran­cia fogoly van a kezében. De azért termé­szetesen egyúttal büntetőexpedíciót is ve­zetnek a lázadó törzsek ellen. Ez a rendes módszerük. Először vérig gyötrik, ingerlik a benszülötteket, amikor aztán ezek vég­sőkig elkeseredve föllázadnak, akkor követ­kezik a „megtorlás". Vad, pusztító hadjá­rattal támadnak az arabokra és ágyuszóval fogásukat, hitüket, erkölcsüket belül. Igaz, hogy ezzel megszűnt a fajta, csak tagjainak utódjai boldogulnak,­­ de a gyűlölet megszűnésének ez az ára. A zsidóság esetében ezt állapita meg Marx s a cigányok esete szinte mindenben analóg. Amint a társadalmi környezetbe olvadás, a neo-logizmus szünteti az antiszemitizmust, amely­nek táplálója már csak az ortodox zsidóság, amely , féltő gonddal őrzi ghetto-szellemét ghetto-szervezetét és ghetto-erkölcseit, h­ogy elveszti lassan a letelepedett cigány a maga faji karakterével, hagyományaival együtt a szárma­zása örökölt átkát. A letelepült cigányt, aki megalkudott az uralkodó társadalom túlerejé­­vel, nem is üldözi egy-két nemzedék múlva a környezete, csak a maga fajtája nézi le, veti meg, mint renegátot: a­ kotorár-t. (Lásd az ortodoxok megvetését a neológok iránt!) A cigánykérdés megoldása is az, ami a zsidó­kérdésé : a beolvasztás és nem az erőszak. Amint a zsidóság évszázadokon át dacolt a vé­reskezű és rabló antiszemitizmussal, úgy ellen­állott sokkal kevesebb anyagi ereje ellenére is a kóborcigányság. Hogy mikor került a cigányság Európába, azt nem tudni. Egy csomó raj a XIV. század végén is a XV. század elején árasztotta el Euró­pát, az akkori hírforrások szerint hercegek, királyok vezérlete alatt. (Van a cigányoknak egy szavuk: raj, amely urat, parancsolót je­lent. A hindu őshazában a rajah, a radzsa ural­kodó, törzsfőnök. A szó a latin rex, király szó tövével rokon eredetű és értelmű­. A cigány raj-t azért fordították királynak, hercegnek. A törzsfőnököt ma jelző vajda szláv szó, amely eredeti helyéről korán letolta, értelmében ájra hirdetik az európai civilizációt. Ők azok, akik megzavarták a „rendet'' és most kivo­nulnak a megsértett „rend" helyreállítá­sára. A rendcsinálás közben pedig egyre na­gyobb arányokban folyik Marokkó kizsák­mányolása. A „l'Humanité" kimutatása szerint Abd-El-Aziz 1909-ben negyven­nyolc millió frankot kapott és azóta is hat­vankétmillió frank után fizeti a marokkói nép az ötszázalékos kamatot, mert tizen­négymilliót a bankok tettek zsebre közvetí­tés­e fejében. Hetvenöt milliót tett ki a casa­blancai hadjárat után Franciaországnak fizetendő hadikárpótlás és hatvan milliót kapott Spanyolország a Rift­-had­járat költ­ségei fejében. A költségek fizetésére és a lázadó törzsek fékentartására szükséges katonaságra kellő pénzt megint csak a fran­cia kapitalistáktól vette föl a szultán. Újabb száztíz milliós kölcsön ez, amelynél a bankok minden ötszáz frankos kötelezvé­nyen hetvenegy frankot kerestek. A francia bankok,, a francia kapitalisták az egyedüliek, akik a marokkói üzleten ke­resnek. Maga Franciaország mindig ráfize­tett erre a kalandra, ahogy mindig ráfize­tett az egész gyarmatpolitikára. Csak Al­gériának magának a meghódítása öt mil­liárd frankot emésztett föl, a többi francia gyarmat pedig 1898-tól 1907-ig 1220 mil­lióba került. A gyarmatokra való kiadás évenként több mint száz milliót nyel el és amellett kereskedelmileg is­ Franciaország sokhelyt háttérbe szorul saját gyarmatain, más, idegen hatalmak kereskedelme előtt. Természetes tehát, hogy a francia szocia­listák mindig kemény hadjáratot viseltek a gyarmatpolitika ellen és különösen Jaurés, a marokkói események minden fázisában nagyszerű ékesszólása minden fegyverével harcolt a francia nép vérével és pénzével lelkiismeretlenül kalandokba bocsátkozó kormánypolitika ellen. De tiltakozott a ma­rokkói rablóhadjárat ellen egész Európa proletársága, is, amely nem nézhette nyugod­tan, hogy mennyi gazsággal és kegyetlen­séggel törnek össze egy egész népet és még kevésbé nézhette nyugodtan, hogy a Ma­rokkóért való civódás állandóan háborús veszedelmet tornyosított Európa feje fölé. acc lánosította a hindu szót. Zsigmond király 1423-ban már említi levelében: Ladislaus, Wayvoda ciganorum, (László, a cigányok vajdája). A konstanzi krónika így jellemzi őket: „In dem 1430 jar de kam amn schwarz folk gezogen kiess man Zignier und warent uss (aus) dem mindern Egypten oder nicht weit . . . Die zu­gent (zogen) in allem land mit grosser armut und elend und mit grosser untruw (untreu) wan si stalent, was si an komment." („Az 1430. évben fekete nép vonult ide, cigánynak hivták, Kis-Egyiptomból való vagy nem messze on­nét . . . Bejártak minden országot nagy sze­génységben meg nyomorúságban és nagy el­vetemültséggel loptak el mindent, ami kezük­ügyébe került.") Na, üldözték is miatta eleget: Első Frigyes Vilmos meghagyta, hogy orszá­gában akasszanak föl minden 18 éven fölüli cigányt. A XVIII. század második évtizedében Reuse hercegség kormánytanácsa háromszor is kiadta a rendeletet, hogy minden cigányt föl kell akasztani, korra és nemre való különbség nélkül. Lengyelországban egy lengyel nemest „cigánykirálynak" neveztek ki, akinek a cigá­nyok sanyargatása volt az egyedüli feladata. Franciaországban, Spanyolországban szintén volt idő, amikor minden cigányt ki akartak ir­tani. De enyhébb rendszabályokra is van példa. Nálunk II Ulászló 1496-ban szabad menetleve­let biztosított egyes cigányoknak, akiket Pha­raonesnek címzett. Évszázadokon át tartott a gyilkos hajsza a fekete „egyiptomiak" ellen, akiknek csak abban volt választásuk, hogy azt a helyet keressék fel, ahol kevésbé üldözik őket vagy azt, ahol többet lehet lopni nagyobb veszedelem árán. A konstanzi krónika „schwarz folk"-ja ma sem BELFÖLD on Tisza a választójogról. • Csak mérsékelten! Tisza István a választójogi reformról cikket írt a „Magyar Figyelő"-be. A cikk­nek, amelyről vezércikkünk is szól, a kö­vetkező a­ foglalata: A választójogi reform fontosságának hangsúlyozásával kezdődik a cikk. A mai nemzedéknek ez a legsúlyosabb problémája. Lelketlen frivolitás, hitvány játék lenne könnyelműen elintézni. Nem szabad a prio­risztikus jelszavak hamis világában élni. Magától értetődik — mondja —, hogy olyat, ami meggyőződése szerint veszélyt hoz a nem­zetre, temm­iféle pártfegyelemből nem fogad­hatna el. De aki e kérdés megoldását komolyan óhajtja, annak még f­ontos részletekben is nyitva kell tartania elméjét a kompromisszumok előtt, mert ennek a nagy problémának kielégítő meg­oldása másként nem képzelhető, mint azok kölcsönös kapacitációja és engedékenysége ut­­án, akik az alapelvekben egyetértenek. Legelőször a demokratikus választójog hatását kell vizsgálat alá venni külföldön. Angliában Tisza szerint a választójog ki­terjedésével nőtt a demagóg eszközök ha­talma, a nagy nemzeti érdekek gondozása helyett a tömegek kegyét keresik. Ameri­kát közéletének sivársága és romlottsága tönkretenné, ha korlátlan lenne a demokrá­cia. Franciaországban a választójog ered­ménye „a legszélsőbb demagógia legdur­vább eszközeivel dolgozó csoportok egymás közötti intrikálása és marakodása." Német­országban az egységes nemzet életereje el­lenállt az általános választójog káros hatá­sainak, de itt is tönkremennek lassankint a középső pártok a szociáldemokrácia és a klerikalizmus szélsőségei között. Ausztriá­ban még siralmasabbak a választójog ered­ményei. Az intelligencia mindenütt elveszti a vezető szerepet. A szocialista demagógia a nacionalista izgatással megható egyetér­tésben egyesül. Mindennek végeredménye ez a megállapítás . Hamis csapásra viszi a nemzet önkormány­zatát s lejáratja a parlamentarizmust minden olyan választójog, amely a nemzeti politika céljainak, irányának, elveinek megállapitását nem az értelmiség kezeibe teszi le s nem a leg­több a föld népe szemében, mint megrögzött tolvajhorda, amelyet ugy kell irtani, mint a duvadat. De lényegében nem változott meg a kóbor cigány sem. Ugyanaz a „misera gens aegyptia", aminek Thurzó nádor irta 1616-ban s ugyanolyan „untrun" hálátlan, hűtlen, elvete­mült a fehéremberrel, mint a konstanzi kró­nika korában. Az ázsiai nomád­ népek h­osszú sorában a hunoktól a cigányokig sokfajta tört rá Európára több-kevesebb erővel, de csak a magyar hasonult át az európai kulturához s km­­ire csak a cigány maradt meg itt: a tolvaj cigányjárás a maga erőtlenségében, mint a vér­szomjas, óriástömegü tatárjárás karrikaturája. A cigányságot éppen erőtlensége, kis tömege mentette meg: nem jelentett soha akkora vesze­delmet, hogy harcba kellett volna vonulni elle­nük, a közigazgatás pedig sohasem volt elég erős a mozgékony cigánytörzsek törzsrendsze­rének megsemmisítésére. A „káló dok­" (fekete szövetség, így nevezik a morva cigányok a cigányfajtát) ma is fönn­áll szinte a népvándorlás korabeli teljességgel. A törzsön belü­l a törzsfő, a vajda az itélőbiró, ő köt és bont házasságot. A törzs gyűlése dönt nagyobb kérdésekben, ahol a szájbidzso­k, amo­lyan nemzetségfők viszik a szót. A matriarchá­tus csökevényei még élnek, aki más törzsbeli nőt vesz el feleségül, az elszakad törzsétől és törzsnevet is a feleségéről kapja. A vallásukban is nagy szerepük van a nőknek. A kóborcigány tudniillik még mindig pogány, samanista, mint a törzsrendszerben élő egyéb ősnépek. Jóslásai, babonái teszik a vallása lényegét. A keresztény­séget fölveszi form­a szerint, különösen, ha a purdénak bőkezű keresztapja akad. Ethnográ­fusok írnak tízszer keresztelt cigányról is­. A l)

Next