Népszava, 1914. szeptember (42. évfolyam, 212–241. sz.)

1914-09-04 / 215. szám

8 utasította a küldöttséget, hogy a tandíj elenge­d­ése iránti kérésüket írásban terjesszék be. Iratkozni úgyis szeptember 30-ig lehet, addig a kérvényt elintézik. A memorandumot be itt adták. A polgármester azt a kérést, hogy a fő­iskolai hallgatók a fővárostól olcsó ebédet kap­janak, elvben elfogadta, részletes megállapo­dás azonban még nem történt. Egy-két nap múlva azonban ez is meg­lesz. A szívósabb ellenfél. .* JSx m­osz ha&set^sgw&K. Hugo Schultz elvtárs, az 'Arbeiter-Zeitung haditudósítója irja nekü­nk augusztus 29-iki ke­lettel a sajtófőhadiszállásról: Borzalmas küzdelemben múlik nap nap Után. És mialatt fagyos szellő riasztja el a perzselő hőséget, estéről-estére kivöröslik a nap korongja, mintha magába szívta volna mindazokat a vérpatakokat, amelyek Galícia földjén szivárognak. Az ütközetek félelmetes hatással vannak a harcolók megfeszített ide­geire, de kinteljes a félénk várakozás, a te­hetetlen, passzív várakozás, amely lidércnyo­másként nehezedik a lélekre. Könnyebbülést csak a bizalom, csapataink szellemébe, áldo­zatkészségébe és taktikai ügyességébe, vala­mint a vezetés körültekintésébe és kezdemé­nyező képességébe vetett sziklaszilárd biza­lom és az a remény ad, hogy a vezetőség év­tizedeken keresztül nem hiába fáradozott azon, hogy kikémlelje a háború minden lehe­tőségeit és minden elképzelhető helyzetbe beletalálja magát. De ne tévesszük meg magunkat! Az orosz milliókkal szemben nehéz kivívni a győzel­met, sokkal nehezebb, mint a franciákkal szemben. A franciák ellen lehet megsemmi­sítő csatákat vívni, az orosz hadseregeket azonban csak nagy fáradsággal lehet vissza­szorítani a harctérről. Az oroszok eddig még sohasem tudtak nagystílű győzelmet aratni, de eddig ki is tudták kerülni a nagystílű ve­reségeket. Már Napóleonnak is tapasztalnia kellett, hogy milyen nehéz az orosz seregeket teljesen megverni és döntő győzelemben meg­semmisíteni. Napóleonnak Eylaunál, Fund­landnál, Solensknál és Moszkvánál kivívott győzelmeinek a legcsekélyebb döntő befolyá­suk sem volt. Az a körülmény, hogy az orosz seregek ilyen rendkívül szívós ellenség, mély­séges magyarázatát leli az orosz lélekben és az orosz gondolkodásban. Az orosz a háború­ban valóságos ellentéte a franciának, akinek a háborúról való patetikus-lovagias fölfogásá­val merőben ellentétben áll. Az orosz muzsik már születésénél és környezeténél fogva béke­szerető és kevéssé mozgékony. Az évszázado­kon át tartó régi elnyomatás és merevség nyomta rá bélyegét és ugyanaz szabja meg katonai jellegét. A muzsik nem tud a franciá­hoz hasonlóan támadó hős lenni, de sztoikus megadással képes a kábult engedelmesség mártírjaként meghalni. A­ francia katonaságnál a cselekvésre vá­gyó forró igyekezet hamarosan megváltozik, mihelyt a veszteségek bizonyos mértéket túl­lépnek. Mihelyt az ellenség a tüzelésben fö­lénybe jutott, a francia katona akarata meg­szűnt és a­­visszavonuló francia csapat ki­égett salak, amellyel mást nem tehetnek, minthogy félredobják. A franciák elveszíte­nek minden bizalmat önmagukban és a ve­zetésben arról, azt ordítozzák, hogy elárul­ták és eladták őket és hetek múlnak el, mire a mélységes demoralizációból megtalálják a magasba vivő utat-Egészen másként áll ez az orosz muzsik­nál, akinél a háborús érzések nem fokozód­nak a forrpontig, akinek azonban az a rend­kívüli, talán szolgai életének egyhangúságá­ból származó képessége van, hogy beleillesz­kedjék a harc borzalmaiba és a veszteséget olyan képességgel viselje, amely messze túl­lépi a normális mértéket. A harci fölénynek, amely pozíciójának elhagyására kénysze­rítse, nagyon jelentékenynek kell lennie és még a szuronnyal való fenyegetéssel is kell párosulnia. Ha az orosz csapatokat a vissza­vonulásra­ kényszerítik, el kell készülve lenni arra, hogy a csak néhány kilométernyire előre elkészített, megerősített állásaikból megint ellentállást fognak kifejteni. A meg­vert orosz hadseregek részéről valósággal jellemző a fokonként való visszavonulás, az egymás mögött lévő állásokba való vissza­vonulás és ha eddig egyetlen orosz hadve­zérnek sem sikerült valóságos hadvezéri ké­pességet bizonyítani, mégis már igen sok orosz­­tábornok hírnévre tett szert a vissza­vonulás művészetében. Az orosz hadvezető­nél általában hiányzik a bátor, messze kiter­jedt akcióra való hajlandóság, minden biza­lom az alárendelt vezetők képességeiben és mindenekelőtt hiányzik belőle az a meggyő­ződés, hogy csapatai eredményes támadást vihessenek végbe, még akkor sem­, ha az el­lenfél nincsen túlnyomó többségben. Ezért minden orosz hadvezérnél tipikus a gondoskodás a hátrafelé való összekötteté­sekről. Az orosz hadvezér sohasem használja föl teljesen a tartalékját és képes az utolsó pillanatban föladni a ránézve kedvezőnek ígérkező döntést, semhogy elveszítse a visz­szavonulás biztosságát. Ezért borzasztóan nehéz az orosz hadsereggel egyetlen döntő ütközetben végezni és bármennyire forró le­gyen is vágyakozásunk, csapataink ellenáll­hatatlan akaratával együtt a győzelemre, mégis el kell készülnünk arra, hogy rendkí­vül nehéz csatákat kell vívnunk. A japánok­nak is tapasztalniuk kellett ezt, amikor a megvert oroszok minden vereség után né­hány kilométernyire a csatatértől, megint megvetették a lábukat és a sahói, két napig tartó csata után a győzők közvetlen közelé­ben megállapodtak és még a mugdeni vere­ség után is, amely pedig részben katasztro­fális jellegű volt, csak körülbelül 70 kilomé­terre vonultak vissza, hogy Tielinnél meg­lepően rövid idő alatt újra összeszedjék szét­szórt hadseregüket. NÉFSZAWM 1914 szeptember­­4. Az odesszai véres napok. * Egy szemtanú elbeszélése. A cári véreb a világháború rémét zúdította Európa kulturnépeire. Az elnyomott orosz nép azonban mit sem akar tudni a háborúról és forradalmi kitörésekkel adta ezt tudtára Orosz­ország kormányának és Európának. Az elkese­redett nép lázongása Odesszában volt legerő­sebb, ahol napokon keresztül barrikádharcokat vívtak a katonasággal. A forradalmi harcot azonban nem a nép, hanem az egyik hadihajó matrózai kezdték meg, akik hatalmukba ke­rítették a hajót, a tisztjeiket lemészárolták, azután bombazáport zúdítottak Odesszára. Ekkor kezdődött meg a nép harca a kormány­hoz hű­ katonai csapatokkal. Ezekről a véres napokról mond el most az alábbiakban érde­kes részleteket egy Czernowitzból való gimná­ziumi tanár, aki akkor éppen Odesszában tar­tózkodott. Augusztus 2-án­­jött a híre, hogy Ausztria-Magyarország há­ború­ba keveredett Oroszor­szággal. Rendőrök szaladgáltak ide-oda a vá­rosban, kozákok szaladtak mindenfelé szerte­széjjel. A piszkos és csöndes utcák megeleve­nedtek. A rendőrök maguk köré gyűjtve a fiatalságot, iszonyú zsivajt rendeztek. Detektí­vek, rendőrök ágáltak, ír nép fütyült, lármá­zott és­ éktelen zsivajjal kezdte éltetni a hábo­rút, az atyuskát és Szerbiát. A lakosság tudta, mit jelent a néphangulat ilyen formálása és a boltosok első dolga volt, hogy üzleteiket nagy gyorsasággal bezárták. A háborús tüntetési na­gyon is groteszk volt a forradalmárokkal teli városban. Katonaköteles még véletlenül se volt a tüntetők között. Már akkor látták a ha­tóságok, hogy a katonaság nem szívesen megy a hadba, a nép pedig nemcsak közönnyel, de a mérvadó orosz körök iránti gyűlölettel eltelve fog kényszerülve fegyvert. Egyetlen egyszer se éljenezték a háborús párt vezérét, Nikolajevics nagyherceget, amikor kihirdették a háborús állapotot és az általános mozgósítást. A város forradalmi képe, most már kezdett kialakulni. A forradalmi elemeket összefogdosták, az ide­genek kitiltása és elfogatása már előbb meg­kezdődött. Hatodika táján a katonák közötti nyílt elégedetlenség, az anarchisták erélyes ak­ciói napirendre hozták már a Szibériába való deportálásokat és kivégzéseket. Ekd­or jött a hír, hogy a német seregek elfoglalták Orosz­lengyelország főbb pontjait és a lengyelek és kisoroszok három prefektúrában föllázadtak. Odessza régtől fogva főfészke volt a katonai forradalmároknak és a szervezett antimilita­ristáknak. A forradalmárok 8-ikán este tün­tetve bejárták a várost és a kaszárnyák­­da vonultak. Percek alatt valóságos forradalmi jelenetek játszódtak le. A kaszárnyabeli őrség nem lőtt a forradalmárokra, mert teljesen sza­turálva volt a forradalmár elemekkel és­­­ tisztek kancsukai és átkozódásai semmit se ér­­tek. Kilencedikén kihirdették az ostromállapo­tot. A legkisebb vétséget az egész kerületben halállal sújtották. A különben elszánt kozákok egész valóját keserűség töltötte el. Közben a lengyelek és a kisoroszok röpiratokat terjeszti'' A­tek, hogy a német és osztrák hadsereg jön föl­szabadítani a népeket a moszkovita járom alól. Napokon át tartott a leglehetetlenebb ál­lapot. Tizennegyedikén a katonák között úgy megerősödött a forradalmi szekta mozgalmi­, hogy a szó szoros értelmében kiverték maguk közül a tiszteket. A forradalmárok birtokukba vették a kaszárnyákat és innen dirigálták ak­ciójukat. A várost sajtójától megfosztották, a békés lakosság és a megtűrt idegenek kezdtek menekülni, mert a prefektus kihirdette, hogy négy csatahajóval porrá löveti a várost, ha helyre nem áll a legteljesebb nyugalom. A matrózok lázadásáról és a város bombázásáról már nem is tudtak semmi hiteleset, 20-án, aki tehette, menekült. A városból kiérve, látták csak, hogy a gyárak közül több föl van teljesen perzselve és a forradalmárok valóságos kato­nai védőintézkedéseket tettek. m munkanélküliség és a kormány, a Tisza válasza a Szaktanács beadványára. Legutóbbi számunkban közöltük egész ter­jedelmében azt a beadványt, amelyet a Szakszervezeti Tanács intézett a miniszter-,­elnökhöz s a kereskedelmi és igazságügyi miniszterekhez a munkanélküliség ügyében. A miniszterelnök erre a beadványra a következő választ küldötte: Magyar Királyi Miniszterelnök, 6604/M. E. I. Folyó hó 8-án kelt beadványuk kapcsán értesítemi a Szakszervezeti Tanácsot, misze­rint a kormány a munkanélküliség problé­májával és az ezzel kapcsolatos kérdésekkel a legnagyobb odaadással foglalkozik s mun­kájában számit az összes számbajövő társa­dalmi tényezők közreműködésére is. Ezen tényezők közé soroljuk a Szakszervezeti Ta­nácsot is s a magunk részéről bizalommal és örömmel fogadjuk, ha a Tanács tagjai az ügy rendelkezésére bocsátják ismereteiket és képességeiket. Magát a megindítandó akciót azonban nem bízhatjuk a Tanácsra, mert ez termé­szetszerűleg saját tagjait venné elsősorban figyelembe, már­pedig a kormány és a mun­kanélküliek sorsán javítani kívánó nemzeti társadalom ebben a kérdésben nem tehet kü­lönbséget szervezett és nem szervezett mun­kások között. Egész bizalommal fordulok tehát a Tanács tagjaihoz azzal a kéréssel, hogy e munkában olyan szervezet keretében vegyék ki részü­ket, amely egyenlő mértékkel mér az összes munkásoknak. Budapest, 1914 szeptember 1. Tisza, s. k. Erre a válaszra meg kell jegyeznünk, h­ogy a miniszterelnök a Szakszervezeti Tanács hivatását és működésének eredményét nem fogja föl helyesen. Igaz ugyan, hogy a Ta­nács a szervezett munkások intézménye, ez azonban nem jelenti azt, hogy a munkanél­küliség elleni küzdelemben a Szakszervezeti Tanács „saját tagjait venné elsősorban figye-­ lembe". Sőt ellenkezőleg. A­ közéleti műkö­dés önzetlenségének példája a szervezett munkások egyesületi tevékenysége, mert ennek terheit ők maguk, a szervezett mun­­k­ások viselik, de hasznait, a munkabérek emelését, a munkaidő csökkenését, egyálta­lán a munkaviszonyok javulását az egész

Next