Népszava, 1914. december (42. évfolyam, 311–369. sz.)

1914-12-13 / 335. szám

2 Moltke tábornok ugyanolyan szellemben beszélt, mint ura. D­io kijelentette, hogy a háború szükséges és kikerülhetetlen, d­e még a császárnál is jobban bízott a győzelemben.­­A belga király eme fölfogással szemben utalt arra, hogy ez az okoskodás félreismeri vagy eltorzítja a francia kormány szándékait és hogy helytelen dolog a francia nép igazi ér­zéseit néhány szájas uszító vagy lelkiismeret­len kalandor nyilatkozatai alapján megítélni. Ezek az ellenvetések a­zonban nem győzték meg sem a császárt, sem a vezérkari főnököt. Föl kell vetni azt a kérdést, mi lappang e mögött a beszélgetés mögött. Lehetséges, hogy a császár és a vezérkari főnök a belga királyt olyan irányba akarták befolyásolni, hogy háború esetén ne akadályozza meg a német csapatok átvonulását... Bármi is volt a­zonban ennek a velem közölt beszélgetésnek célja, ez mindenképen komoly tény marad. Jól hozzáülik az általános helyzet válságos voltához és ahhoz a hangulathoz, amely Franciaország és Németország egyes körei­ben egyaránt el van terjedve. Ha valami kö­vetkeztetést kellene belőle levonnom, azt mondanám, hogy ezentúl számolni kell azzal, hogy a császár megbarátkozik olyan gondo­latokkal, amelyeket eddig visszautasított, amelynek lényege, hogy a császár kedves szavát idézzem: „Szárazon kell tartani pus­kaporunkat". A múltkor közölt okmányok, valamint ez is a régebbi diplomáciai helyzetet világítja meg. Természetes, hogy a Sárga könyv azo­kat az okmányokat is leközli, amelyek a há­ború kitörését közvetetlenül megelőző idő­pontban jutottak a francia külügyi kor­mány kezébe. Ezek közül tanulságos Jules Darabonnak 1914 július 27-éről keltezett kö­vetkező távirata a francia külügyminisz­terhez : Berlin, l'ill jutius 27. Az­ államtitkárnál megjelentem, hogy tá­mogassam Bír É. Goschen (angol nagykövet) javaslatát. Jagow úr (a német külügyi államtitkár) nekem is épp úgy, mint az angol nagykövet­nek kijelentette, hogy azt az indítványt: Olaszország, Franciaország, Németország nagykövetei keressenek egyetértően Sir Ed­ward Greyvel megfelelő megoldást, nem fo­gadhatja el, mert hiszen ez a lépés szükség­képen olyan formális konferenciát eredmé­nyezne, amely Ausztria és Oroszország viszo­nyát tárgyalná. Azt feleltem Jagow úrnak, hogy sajnálom, hogy erre az álláspontra helyezkedik és hogy Sir Edward Grey terve messzebbre megy, mint egy pusztán formai kérdés elintézése. Hangsúlyoztam, hogy nézetem szerint a fon­tos dolog most az volna, hogy Anglia és Fran­ciaország Németországgal és Olaszországgal együtt próbálja meg megmenteni a békét; hogy ennek a megegyezésnek az volna az eredménye, hogy Bécsben és Szentpéterváron egységesen lépnének föl; hogy az államtit­kár maga is többször kifejezte előttem azon való sajnálkozását, hogy a nagyhatalmak két csoportja minden alkalommal ellentétben van egymással s hogy végül nézetem szerint most itt van az alkalom annak bebizonyítá­sára, hogy van egy európai közszellem, amely megnyilatkozik eme négy — ellentétes hatalmi csoportosuláshoz tartozó — állam­ egységes föllépésében avégből, hogy az össze­ütközés kikerültessék. Jagow úr kitérő választ adott. Kijelentette, hogy Németország Ausztriával szilárd meg­állapodásokat kötött. Erre hivatkoztam arra, hogy az osztrák-német viszony nem lehet szo­rosabb, mint amilyen Franciaországnak Oroszországgal való viszonya. És hogy ily módon éppen ő volna az, aki a hatalmak két csoportját ellentétbe hozná egymással. Az államtitkár erre azt válaszolta, hogy ő szívesen működik közre az osztrák—orosz konfliktus elsimításánál, de az osztrák—szerb konfliktusba nem avatkozhatik bele. „Az egyik konfliktus a másikból követ­kezik — mondottam én és az most a döntő, hogy olyan helyzet álljon elő, amely ne idézze föl Oroszország beavatkozását." Mivel az államtitkár újból nyomatékosan utalt arra, h­ogy az Ausztriával kötött meg­állapodást be kell tartania, fölvetettem azt a kérdést, hogy vájjon e megállapodások sze-Hajta hajók. — E földnek dus javát Here uraknak csűrje nyeli el. — Sirva, ottan egy kémény énekel. Egy gyárkémény, hogy ontja — lásd — a füstjét. (Terverejtéket őrölő malom ...) Ne nézz oda. Ne lásd, nem akarom. Nézz arra ott! ~ Virágjó buja fák. Az árnyékukban uri kényelem: Kastély, pénz, ló, szép asszony, szerelem! — Az ott a város. S mind, mind a tiéd! Ha nem leszel oly gyáva, mint apád. — Akarnod kell, mindenható a vágy. Ha összefogtok sok-sok kis fiuk. Mikor ti lesztek harcos emberek. Tudom, akkor e város megremeg, mint Németországnak Ausztriát mindenhová kell követnie! Továbbá azt is megkérdeztem, ismeri-e már Szerbiának az osztrák ultimá­tumra adott válaszát, amelyet a szerb követ ma reggel adott át neki is. Úgy vélekedem te­hát, hogy miután Ausztria az ön segítségével elégtételt kapott, azt a tanácsot adhatná szö­vetségesének, hogy érje , de az elégtétellel, vagy pedig Szerbiával kezdjen tárgyalást." Jagow úr nem adott határozott választ. Erre azt a kérdést intéztem hozzá, vájjon Németország akarja-e a háborút. Az állam­titkár ez ellen hevesen tiltakozott és azt mon­dotta, hogy tudja, hogy én ezt hiszem róla, de ez a nézetem teljesen hamis. Jagow úr újból tiltakozott s hozzá tette még azt, hogy kész volna Angolországgal és Franciaországgal együttesen eljárni. Azon­ban az együttes föllépésnek elfogadható for­mában kellene történnie és a kormányoknak kellene erre nézve megegyezni. „Egyébként —­ mondotta — Bécs és Péter­vár között közvetlen tárgyalások folynak. Én hiszem, hogy jó eredményük lesz és nem mondok le a reményről." Mielőtt elmentem, azt mondottam neki, hogy ma reggel az volt az érzésem, hogy a feszültség lényegesen megenyhül. Azonban most látom, hogy tévedtem. Erre ő azt vá­laszolta, hogy csalódom, hogy szerinte a dolgok jó kerékvágásban mennek és reméli, hogy hamarosan célt is érnek. Kértem, hogy sürgesse meg Bécsben a döntést, mert igen nagy jelentősége van annak, hogy ne ala­kulhasson ki Oroszországban olyan fölfo­gás, amely mindezt a fáradozást hiábavalóvá teszi. Szerintem azt kellene ajánlani Sir Edward Greynek, aki az angol nagykövet jelentésé­ből már tudja, hogy javaslatát elutasították, hogy ismételje meg más formában azt. Ez esetben ugyanis Németországnak nem volna semminemű ürügye a javaslat visszautasítá­sára s igy Angliával szemben vállalnia kel­lene Németországnak a felelősséget. Ju­les Cambon: Ismeretes azután, hogy ak­képen került az akaratában gyönge, megfélemlített cár egy-egy fölszakadó köhögés után a szám szé­lén szép csöndesen csurog le a kibuggyanó vér. Nem szabad mozdulni, letörölni és furcsa, de ez is megnyugtat: hadd folyjon, mindegy már... A balodali szomszédomat elaltatta az ópium, a jobboldalit, a tüzér, nyögve kibújik a takaró alól és épen maradt balkezével jeget dug a számba: „Csak ma­radjon csöndesen, elmúlik az... Majd én mondom addig, mlyen ágyú szól" ... Alkonyat volt és ilyenkor tisztán hallat­szott a dörgés valahonnét sok kilométerről. És a tüzér suttogva magyarázta: „Ez a mély dörgés, a vén 18-as, ez a pukkanás a nehéz mozsár; az, amitől az ablak itt is reszket, a legöregebb fajta ... Az első három perc múlva megint szól, nézze, a második pontosan hat percre ismétlődik... ugy­e pontos?... Csak legyen csöndesen, öt perc múlva megint, a legöregebb szól belé... az övékét nem hal­lani ide... Csak ne köhögjön... tartsa vissza"... És altatott, mint a dajka a gyereket. Agyu­szóval. Találgatta, hogy „azok" közül mennyi hagyhatta ott most a fogát. Mennél ponto­sabb időközben hallatszik a lövés, annál több, mert a mieink annál jobban belőtték magu­kat.­­ Ott százak haltak tőle, itt el tudott altatni, gyógyítani tudott a felkötött karú tüzér az ütemes ágyúszóval, a tömeghalál rettenetes szimfóniájával, amely elhalkult, mire a ka­tonakórházig ért. Ez az ember már ölt, so­kat ölt és sokat volt halálos tűzben, nem hiszem, hogy valaha is reszkethetett volna a keze az irányzékon. Akinek ahhoz van nyugalma, ideje, hogy belüget altató nótát csináljon az ágyúszóból, annak sokat kellett teljes lelki nyugalommal ott hallgatnia ezt a nótát, ahol egészséges embereket, örökre elaltató, vad rohamindulója volt a Halálnak. . . . Hindenburg mondta: „A háborúhoz mindenek előtt és mindenek fölött idegek kellenek; az győz, aki idegekkel birja". Azt TÁRCA * * * Ppoletái*ver­sek, írta Hangay Sdridos'­•, Zengő Golgothák, Mindenkinek meg van a Golgothája, Könnyel, kínokkal, bánattal tele... S mindenkinek kigyúl egyszer keresztjén Szép glóriásra, meggyötört feje. Bus esténkint, amikor a csemi kibuggyan Az éj szivéből , mint a vér pereg... Megindulnak a Golgothák felé Keresztvivő és sápadt emberek. Útjuk sóhajjal van kövezve végig kis könny tüskéid sebzett talpukat. Irányt,­­ hasító, szijjas ostorával Suhogtatva, görnyesztő gond mutat. S megrendül messze Golgothák zenéje, Viszi, ragadja sóhajok szele... S kigyúl a sok-sok névtelen megváltó Szép glóriás, bús meggyötört feje. * * * * Beteg ember levelei érkeznek majd a Népszavához — ki-kima­radva, kullogva az esmények után, mint a visszhang, mint a világháború vad zűrzava­rának olyan csöndes helyről érkező vissz­hangja, amelynél csak a temető csöndesebb. Ágyúdörgés, gépfegyver-kattogás és irtóza­tos „hajra!", ami szanatórium falán vissza­verődve ekhózik­,­­ nem maradhat harsány hangzavar, meghalkol, összehangolódik, mint a tüdőbetegek suttogó beszéde. De azért a lázadó poklok kaotikus hangzavarának visz­szaverődése marad: nagy remények és apró emlékek, örömök és jajok, világot átfogó em­ber­érzések és a szocialista elmélkedések ku­szált töredékei rajzolódnak a rövid sorokban. Kint alkonyat volt, bent mér égett a hatal­mas kórteremben az egyetlen kis villamos körte. Kint csönd, idebent fáradt szuszogás, néha hörgés, egy-egy félhangos jaj a szabá­lyos ágysorok között. Háton fekszem, két nap óta mozdulatlanul, a mellemen jégzacskó és Hegyi beszéd. Tartja egy proletárapa, kisfiával a Sváb­hegyről nézve Budapestet. — Ez, itt a város! Bűnös, ragyogó. Nyomor mellett a csillogó arany... — A pénznek fiam, csengő hangja van­. Azok ott — tornyok, kupolák és házak. — Hallod fiam, a pénz hogy muzsikál? A gazdagoknak áll ott lenn a bál! Az ott, a víz, a ragyogó Duna. (Mint leánynyakon fehér fénylő selyem ... A nyári ég néz rá szerelmesen...) NÉPSZAVA , 1914 december 6

Next