Népszava, 1914. december (42. évfolyam, 311–369. sz.)
1914-12-13 / 335. szám
2 Moltke tábornok ugyanolyan szellemben beszélt, mint ura. Dio kijelentette, hogy a háború szükséges és kikerülhetetlen, de még a császárnál is jobban bízott a győzelemben.A belga király eme fölfogással szemben utalt arra, hogy ez az okoskodás félreismeri vagy eltorzítja a francia kormány szándékait és hogy helytelen dolog a francia nép igazi érzéseit néhány szájas uszító vagy lelkiismeretlen kalandor nyilatkozatai alapján megítélni. Ezek az ellenvetések azonban nem győzték meg sem a császárt, sem a vezérkari főnököt. Föl kell vetni azt a kérdést, mi lappang e mögött a beszélgetés mögött. Lehetséges, hogy a császár és a vezérkari főnök a belga királyt olyan irányba akarták befolyásolni, hogy háború esetén ne akadályozza meg a német csapatok átvonulását... Bármi is volt azonban ennek a velem közölt beszélgetésnek célja, ez mindenképen komoly tény marad. Jól hozzáülik az általános helyzet válságos voltához és ahhoz a hangulathoz, amely Franciaország és Németország egyes köreiben egyaránt el van terjedve. Ha valami következtetést kellene belőle levonnom, azt mondanám, hogy ezentúl számolni kell azzal, hogy a császár megbarátkozik olyan gondolatokkal, amelyeket eddig visszautasított, amelynek lényege, hogy a császár kedves szavát idézzem: „Szárazon kell tartani puskaporunkat". A múltkor közölt okmányok, valamint ez is a régebbi diplomáciai helyzetet világítja meg. Természetes, hogy a Sárga könyv azokat az okmányokat is leközli, amelyek a háború kitörését közvetetlenül megelőző időpontban jutottak a francia külügyi kormány kezébe. Ezek közül tanulságos Jules Darabonnak 1914 július 27-éről keltezett következő távirata a francia külügyminiszterhez : Berlin, l'ill jutius 27. Az államtitkárnál megjelentem, hogy támogassam Bír É. Goschen (angol nagykövet) javaslatát. Jagow úr (a német külügyi államtitkár) nekem is épp úgy, mint az angol nagykövetnek kijelentette, hogy azt az indítványt: Olaszország, Franciaország, Németország nagykövetei keressenek egyetértően Sir Edward Greyvel megfelelő megoldást, nem fogadhatja el, mert hiszen ez a lépés szükségképen olyan formális konferenciát eredményezne, amely Ausztria és Oroszország viszonyát tárgyalná. Azt feleltem Jagow úrnak, hogy sajnálom, hogy erre az álláspontra helyezkedik és hogy Sir Edward Grey terve messzebbre megy, mint egy pusztán formai kérdés elintézése. Hangsúlyoztam, hogy nézetem szerint a fontos dolog most az volna, hogy Anglia és Franciaország Németországgal és Olaszországgal együtt próbálja meg megmenteni a békét; hogy ennek a megegyezésnek az volna az eredménye, hogy Bécsben és Szentpéterváron egységesen lépnének föl; hogy az államtitkár maga is többször kifejezte előttem azon való sajnálkozását, hogy a nagyhatalmak két csoportja minden alkalommal ellentétben van egymással s hogy végül nézetem szerint most itt van az alkalom annak bebizonyítására, hogy van egy európai közszellem, amely megnyilatkozik eme négy — ellentétes hatalmi csoportosuláshoz tartozó — állam egységes föllépésében avégből, hogy az összeütközés kikerültessék. Jagow úr kitérő választ adott. Kijelentette, hogy Németország Ausztriával szilárd megállapodásokat kötött. Erre hivatkoztam arra, hogy az osztrák-német viszony nem lehet szorosabb, mint amilyen Franciaországnak Oroszországgal való viszonya. És hogy ily módon éppen ő volna az, aki a hatalmak két csoportját ellentétbe hozná egymással. Az államtitkár erre azt válaszolta, hogy ő szívesen működik közre az osztrák—orosz konfliktus elsimításánál, de az osztrák—szerb konfliktusba nem avatkozhatik bele. „Az egyik konfliktus a másikból következik — mondottam én és az most a döntő, hogy olyan helyzet álljon elő, amely ne idézze föl Oroszország beavatkozását." Mivel az államtitkár újból nyomatékosan utalt arra, hogy az Ausztriával kötött megállapodást be kell tartania, fölvetettem azt a kérdést, hogy vájjon e megállapodások sze-Hajta hajók. — E földnek dus javát Here uraknak csűrje nyeli el. — Sirva, ottan egy kémény énekel. Egy gyárkémény, hogy ontja — lásd — a füstjét. (Terverejtéket őrölő malom ...) Ne nézz oda. Ne lásd, nem akarom. Nézz arra ott! ~ Virágjó buja fák. Az árnyékukban uri kényelem: Kastély, pénz, ló, szép asszony, szerelem! — Az ott a város. S mind, mind a tiéd! Ha nem leszel oly gyáva, mint apád. — Akarnod kell, mindenható a vágy. Ha összefogtok sok-sok kis fiuk. Mikor ti lesztek harcos emberek. Tudom, akkor e város megremeg, mint Németországnak Ausztriát mindenhová kell követnie! Továbbá azt is megkérdeztem, ismeri-e már Szerbiának az osztrák ultimátumra adott válaszát, amelyet a szerb követ ma reggel adott át neki is. Úgy vélekedem tehát, hogy miután Ausztria az ön segítségével elégtételt kapott, azt a tanácsot adhatná szövetségesének, hogy érje , de az elégtétellel, vagy pedig Szerbiával kezdjen tárgyalást." Jagow úr nem adott határozott választ. Erre azt a kérdést intéztem hozzá, vájjon Németország akarja-e a háborút. Az államtitkár ez ellen hevesen tiltakozott és azt mondotta, hogy tudja, hogy én ezt hiszem róla, de ez a nézetem teljesen hamis. Jagow úr újból tiltakozott s hozzá tette még azt, hogy kész volna Angolországgal és Franciaországgal együttesen eljárni. Azonban az együttes föllépésnek elfogadható formában kellene történnie és a kormányoknak kellene erre nézve megegyezni. „Egyébként — mondotta — Bécs és Pétervár között közvetlen tárgyalások folynak. Én hiszem, hogy jó eredményük lesz és nem mondok le a reményről." Mielőtt elmentem, azt mondottam neki, hogy ma reggel az volt az érzésem, hogy a feszültség lényegesen megenyhül. Azonban most látom, hogy tévedtem. Erre ő azt válaszolta, hogy csalódom, hogy szerinte a dolgok jó kerékvágásban mennek és reméli, hogy hamarosan célt is érnek. Kértem, hogy sürgesse meg Bécsben a döntést, mert igen nagy jelentősége van annak, hogy ne alakulhasson ki Oroszországban olyan fölfogás, amely mindezt a fáradozást hiábavalóvá teszi. Szerintem azt kellene ajánlani Sir Edward Greynek, aki az angol nagykövet jelentéséből már tudja, hogy javaslatát elutasították, hogy ismételje meg más formában azt. Ez esetben ugyanis Németországnak nem volna semminemű ürügye a javaslat visszautasítására s igy Angliával szemben vállalnia kellene Németországnak a felelősséget. Jules Cambon: Ismeretes azután, hogy akképen került az akaratában gyönge, megfélemlített cár egy-egy fölszakadó köhögés után a szám szélén szép csöndesen csurog le a kibuggyanó vér. Nem szabad mozdulni, letörölni és furcsa, de ez is megnyugtat: hadd folyjon, mindegy már... A balodali szomszédomat elaltatta az ópium, a jobboldalit, a tüzér, nyögve kibújik a takaró alól és épen maradt balkezével jeget dug a számba: „Csak maradjon csöndesen, elmúlik az... Majd én mondom addig, mlyen ágyú szól" ... Alkonyat volt és ilyenkor tisztán hallatszott a dörgés valahonnét sok kilométerről. És a tüzér suttogva magyarázta: „Ez a mély dörgés, a vén 18-as, ez a pukkanás a nehéz mozsár; az, amitől az ablak itt is reszket, a legöregebb fajta ... Az első három perc múlva megint szól, nézze, a második pontosan hat percre ismétlődik... ugye pontos?... Csak legyen csöndesen, öt perc múlva megint, a legöregebb szól belé... az övékét nem hallani ide... Csak ne köhögjön... tartsa vissza"... És altatott, mint a dajka a gyereket. Agyuszóval. Találgatta, hogy „azok" közül mennyi hagyhatta ott most a fogát. Mennél pontosabb időközben hallatszik a lövés, annál több, mert a mieink annál jobban belőtték magukat. Ott százak haltak tőle, itt el tudott altatni, gyógyítani tudott a felkötött karú tüzér az ütemes ágyúszóval, a tömeghalál rettenetes szimfóniájával, amely elhalkult, mire a katonakórházig ért. Ez az ember már ölt, sokat ölt és sokat volt halálos tűzben, nem hiszem, hogy valaha is reszkethetett volna a keze az irányzékon. Akinek ahhoz van nyugalma, ideje, hogy belüget altató nótát csináljon az ágyúszóból, annak sokat kellett teljes lelki nyugalommal ott hallgatnia ezt a nótát, ahol egészséges embereket, örökre elaltató, vad rohamindulója volt a Halálnak. . . . Hindenburg mondta: „A háborúhoz mindenek előtt és mindenek fölött idegek kellenek; az győz, aki idegekkel birja". Azt TÁRCA * * * Ppoletái*versek, írta Hangay Sdridos'•, Zengő Golgothák, Mindenkinek meg van a Golgothája, Könnyel, kínokkal, bánattal tele... S mindenkinek kigyúl egyszer keresztjén Szép glóriásra, meggyötört feje. Bus esténkint, amikor a csemi kibuggyan Az éj szivéből , mint a vér pereg... Megindulnak a Golgothák felé Keresztvivő és sápadt emberek. Útjuk sóhajjal van kövezve végig kis könny tüskéid sebzett talpukat. Irányt, hasító, szijjas ostorával Suhogtatva, görnyesztő gond mutat. S megrendül messze Golgothák zenéje, Viszi, ragadja sóhajok szele... S kigyúl a sok-sok névtelen megváltó Szép glóriás, bús meggyötört feje. * * * * Beteg ember levelei érkeznek majd a Népszavához — ki-kimaradva, kullogva az esmények után, mint a visszhang, mint a világháború vad zűrzavarának olyan csöndes helyről érkező visszhangja, amelynél csak a temető csöndesebb. Ágyúdörgés, gépfegyver-kattogás és irtózatos „hajra!", ami szanatórium falán visszaverődve ekhózik, nem maradhat harsány hangzavar, meghalkol, összehangolódik, mint a tüdőbetegek suttogó beszéde. De azért a lázadó poklok kaotikus hangzavarának viszszaverődése marad: nagy remények és apró emlékek, örömök és jajok, világot átfogó emberérzések és a szocialista elmélkedések kuszált töredékei rajzolódnak a rövid sorokban. Kint alkonyat volt, bent mér égett a hatalmas kórteremben az egyetlen kis villamos körte. Kint csönd, idebent fáradt szuszogás, néha hörgés, egy-egy félhangos jaj a szabályos ágysorok között. Háton fekszem, két nap óta mozdulatlanul, a mellemen jégzacskó és Hegyi beszéd. Tartja egy proletárapa, kisfiával a Svábhegyről nézve Budapestet. — Ez, itt a város! Bűnös, ragyogó. Nyomor mellett a csillogó arany... — A pénznek fiam, csengő hangja van. Azok ott — tornyok, kupolák és házak. — Hallod fiam, a pénz hogy muzsikál? A gazdagoknak áll ott lenn a bál! Az ott, a víz, a ragyogó Duna. (Mint leánynyakon fehér fénylő selyem ... A nyári ég néz rá szerelmesen...) NÉPSZAVA , 1914 december 6