Népszava, 1919. április (47. évfolyam, 77–103. sz.)

1919-04-01 / 77. szám

2 A forradalom martalccal. Nem engedjük veszedelembe sodorni azo­kat a csudálatos eredményeket, amelyeket a magyar proletárok évtizedes harcai végre kiküldöttek. Nem engedjük aláásni a Ta­nácsköztársaság nagy művét és nem en­gedjük felelőtlen, többnyire a polgári ré­tegekből átszűrődött indifferens elemektől kompromittálni a proletárdiktatúrát Ne­künk nagy és szent dolog az, ami most Ma­gyarországon történik, a mi álmunk, vá­gyunk vált itten valóra, évtizedekre vissza­nyúló küzdelmeinknek érett, illatos gyü­mölcsei mosolyognak ránk és éppen azért, mert mámoros fejjel­ ünnepeljük a proletá­rok nehéz harcainak dicsőséges győzelmét, éppen ezért minden harckészségünkkel, el­szántságunkkal és proletár erőnkkel odaál­lunk a kialakuló új rend mellé és megvédel­mezzük azt minden gonosz orvtámadással szemben. Mert orvtámadók már igen is vannak, itt bujkálnak a sorainkban és za­vart, pánikot, oktalan rémületet próbálnak kelteni. N­á, ez az, amit nem engedünk meg, ez az, ami ellen az öklünkkel is harcba szál­lunk. Soha még a világtörténelemben példa nem volt arra, hogy átalakulás olyan za­vartalanul, olyan simán és olyan szépen menjen végbe, mint a mi átalakulásunk. Hódolat és dicsőség ezért a fegyelmezett, komoly és harcedzett magyar munkásság­nak, amelyiknek volt ereje a küzdelemhez, a szenvedések és üldöztetések elviseléséhez, de van ereje a győzelemhez is és van for­radalmi fegyelmezettsége itt ország kor­mányzásához. Proletárdiktatúra van, min­den hatalom a munkásoké, a munkások él­nek is a hatalommal, de aki a munkásság soraiban visszaél a hatalmával, azt kilöki magából a magyar proletariátus közösségei.­­A Forradalmi Kormányzótanácsnak min­den rendelete megparancsolja, hogy egyéni vállalkozások és hivatalos zaklatások mel­lőzésével kell vérehajtani azokat az intéz­kedéseket, amelyek a kialakuló új világ szent ügyét szolgálják. Senkinek sincsen joga megszegni ezeket a rendeleteket és senkinek sincsen joga túllépni a hatáskörét­­és emberek zaklatásában, rémisztgetésében, terrorizálásában perverz gyönyörűséget ta­lálni, ehhez nem adott jogot senkinek a Kormányzótanács és aki ezt teszi, az ellen­forradalmár, az a forradalom martaléka és azzal épp úgy végezni kell a proletárdikta­túrának, mint a burzsoázia ezentálló ak­náival. Budapesten larcdsrek­virálások­ folynak mostanában, ami természetes és helyes do­log, mert hiszen legfőbb ideje volt már, hogy minden proletárnak minél előbb meg­felelő lakást biztosítsunk, önmagában véve a lakásrekvirálás a legtermészetesebb vele­járója a forradalmi átalakulásnak és aki ezek ellen a helyes és jogos intézkedések ellen bármilyen címen ellenszegül, azt for­radalmi törvényszék elé k­ell állí­tani. De forradalmi törvényszék elé kell állítani azt is, aki magánjellegű lakásrekviráló kalan­dokba bocsátkozik és aki mint a lakáshiva­tal megbízottja visszaél hivatalos hatal­mával és vagy olyan intézkedést foganato­sít, amire a rendeletek nem jogosítják föl, vagy a különben helyes intézkedéseket fenyegetésekkel, brutális föllépéssel és ré­mületet keltő terrorral foganatosítja. Az elvtársak nagyon jól tudják és vegye tudo­másul az is, aki nem tudná, hogy se a La­káshivatal nevében, se egyéb hivatalok ne­vében terrorisztikus módon, fenyegetődzve föllépni joga senkinek nincs. A fölösleges lakásokat el kell rekvirálni, de ugyanakkor mellőzni kell minden sértő, bántó és meg­alázó viselkedést tehetetlen és kiszolgálta­tott öreg emberekkel, védtelen asszonyok­kal és gyermekekkel és mindenkivel szem­ben. A munkásmozgalmakban megfedzett proletárokat nem kell erre figyelmeztetni, a mi elvtársainkat nem vakítja el az erő és a hatalom tudata, ők végzik a maguk­­ forradalmi munkáját és sem idejük, sem kedvük egyéni zaklatásokban és zsarnló tendenciáin fen­yeszetésekben nem Miko­rák nem fenyegetődznek, nem gorombás­kodnak, nem brutalizálnak, ham­m kemé­nyert, határozottan és elszántan rtalomnak Csakhogy a forradalom első zűrzavará­ban becsempészték magukat a munkásság? soraiba olyan indifferens polgárt eletnek, akiknek semmi részük abban, ho­zy Ma­gyarországra a dolgok forradalmi fordula­tot vettek, akik a munkásmozizalomban so­hasem szerepeltek a mi oblunkon, hanem­ még néhány hónappal ezelőtt is a mnvi­zs­­elnyomás szolnai eszközpi­áltak. Szélhá­mos és züllött álhirla,pirok, vérszomjas, nyer­te katonatisztek és estvéri ha­son zsá­nerű alakok bátorkodtak a munkások közé és ezekből kerül ki az a vérszomjas társa­ság, amelyik most éppen olyan veszett düh­vel veti magát a burzsoáziára, mint ami­lyen aljas és becstelen kéjjel fojtogatta a régi világban a munkásokat. Ismerünk például egy álhirtamrót, aki a háború ide­jén a budapesti katonai rendőrség ffihad­nagyaként kínozta, pofozt­a, gyötörte és öldökölte a keze ügyeibe akadt szegény közkatonákat és akit éppen ezért el is vit­tek Budapestről a front mögé, oda, ahol hóhérszeregben hódolhatott vérszomjas ösztöneinek. Ez a közkatonákat öldöklő „elvtárs” a tegnapi napig a Lakáshivatal alkalmazottjaként járta be a főváros laká­sait és ott ugyanolyan arcátlan módon, ugyanolyan vérben forgó szemekkel tépott föl, mint ahogy azelőtt a közkatonákkal­ szokott. Nők­et, öregeket, gyerekeket ke­gyetlen módon megkínzott a forradalom­nak ez a sötét előéletű kalandora és olyan rémület és pánik volt mindenütt a nyomá­ban, hogy azt egy pillanatig sem lehetett tovább tűrni. Értesülésünk szerint néhány ilyen militarista hóhérból hirtelen szocia­listává, kommunistává, sőt anarchistává átvedlett zavarosfejű csirkefogó visz vég­hez most olyan fölbőszítő garázdálkodást, ami komolyam veszélyezteti azt a nehéz és nagy munkát, amit a mi elvtársaink önfel­áldozó módon­, fáradtságot nem ismerve, végeznek. Hát ezeket a semmiháziakat, ezeket a vérszomjas, zsaroló föllépésű „elvtársa­kat" sürgősen ki kell rúgni minden hivatal­ból és kipróbált, régi, a mozgalomban meg­edzett munkásokat kell foglalkoztatni az egész vonalon. Ezek majd nem esnek ha­talmi őrületbe, ezek céltudatos, fegyelme­zett, komoly munkát tudnak végezni és amerre ők megfordulnak, mindenfelé meg­nyugvás kél a nyomukban. Igenis a mun­kásmozgalom tisztítótüzében megnemese­dett, meggyőződéses munkásokat küldjenek mindenhova és nem ezeket a konjur­k­túra­lovagokat, a forradalomnak ezeket a kár­tékony szélhámosait, akik esztelen szerep­lésükkel kompromittálják a proletárdikta­túrát és szítják, tenyésztik az elemforra­dalmat. Mert ez az igazi ellenforradalom, amelyik a forradalom rend­jét és fegyelmét ilyen módon igyekszik kompromittálni, hi­szen más ellenforradalmi hajlam ma itt mukkanni sem mer. A forradalomnak eze­ket a züllött martalócait tehát törvényszék elé kell állítani és az egész vonalon meg kell tisztítani tőlük azt a gyönyörű, építő munkát, amelyet az egész világ csodálatára ma végez Magyarország ezernyi mártíriu­mot megszenvedett munkássága. WIFSZAVA till® ápHlis­t. Állami közoktatás.. A proletárdiktatúra kemény , ökle egy ha­talmas csapással szétzúzta a kapitalista vi­lág egyik legrégibb és legerősebb várát, a felekezeti oktatást. A kapitalista rendszer szolgálatában álló egyháznak el­sőre vdit ha­talmi eszköze volt az iskola, amely a fejlődő em­­beresem­et­ét átitatta, csontjáig-vel­éjéig megmérgezte a maga uralmának kedvező eszmékkel. Ennek a hatalmi eszkö-­nek most vége, a Forradalmi Kormányzótanács XXII. rendelete megsemmisítette. A polgári társadalom „reformárculatai" évtizedeken át tartó óriási erőfeszítésekkel sem bírtá­k az iskolát kicsavarni az egyház kezéből. Még Franciaországban is megma­radt az általános államosítás után a feleke­zetek is­kola fen tartási szabadsága ,s ezzel a szabadsággal a papok olyan ügyese® tudtak élni, hogy húsz év alatt megkétszereződött a felekezeti iskolákba járó gyermekek száma. Nálunk pedig még annyi eredménye sem volt a polgári társadalom keretében folyt re­formtörekvéseknek, hog­y a felekezeti isko­lákat magániskoláknak nyilvánították és az állami anyagi támogatásától megfosztották volna. Állami pénzen — a fölszabadulásért élet-halál harcot vívó proletárság keserves pénzén — tartották fönn a papok népbutító intézeteit és e® ellen hiába volt minden küüz­delem, mert egyetlen polgári párt sem akart komolyan véget vetni az esegházak rendsze­res butító munkájának. Nyilvánvaló tehát, hogy ebben a kérdésben sincs helye megal­kuvásnak vagy kíméletnek abban a pillanat­ban, amikor a proletárság megszerezte magá­nak a teljes államhatalmát. A kérdést úgy kellett megoldani, ahogy a Forradalmi Kor­mányzótanács megoldotta: a Tanácsköz­társaság valamennyi nem állami ne­velési és oktatási intézetet kezelésébe veszi és azoknak minden ingatlan és ingó vagyonát köztulajdonná nyilvá­nítja; az iskolában oktató egyházi sze­mélyeket — ha nem akarnak világi sze­mélyekké lenni — a szolgálatból elbocsátja; „a munkásság művelődésének emelésére min­den eddigiinél nagyobb szabású oktató és ne­velő munkát végez". Senkinek nem lehet kétsége az iránt, hogy a szocialista állam valóban képes is lesn ezt a programját megvalósítani, a munkásság mű­veltségét a legmagasabb fokra emelni, a dol­gozó rétegekben rejlő drága emberi tehetsé­geket fölébreszteni, kifejleszteni és az egész dolgozó társa­dalom javára értékesíteni. Megbecsülhetetlen kincsek hevernek a pro­­letárlelkek mélységeiben, mint drágakövek a föld sötét méhében. A kapitalista rend nem "iparkodott ezeket a kincseket napfény­re kőzni és ragyogóra csiszolni, sőt inkább minden berendezésével estik hátráltatta, el­nyomta a proletártehetségek érvényesülését. Nagy ritkaságképén esett meg csak, hogy milió és millió proletárgyermek közül egy kiemelkedett és kiválóvá lehetett a tudo­mány vagy a művészt valamely ágában.

Next