Népszava, 1919. november (47. évfolyam, 217–242. sz.)
1919-11-08 / 223. szám
a régi bérházakból szerzendő jövedelméből. Ilyen módon azokat, akik nagyobb költséggel épített új lakásokba költöznek, megóvnánk attól, hogy drágábban lakjanak, mint a régi (a már meglevő) bérházak lakói. Már most tegyük föl, hogy a főváros rövid pár év alatt 20.000 új lakást lenne kénytelen építeni és ezeket átlag 800 koronával az önköltségi áron alul adná ki (hogy az új lakás ne legyen drágább, mint a régi); ez évi 16 millió korona ráfizetéssel járna, ami a régi lakásoknak nem is 25, hanem csak 10 százalékkal (a fővárosi pénztár javára) történő megdrágításából is kitelne. A kérdés tehát már csak az lenne: beéri-e a főváros ezzel a minimálisan szükséges 10 százalékkal, vagy pedig a szocializálási akcióból származó bevételeiből kockázati alapot is akar-e teremteni, vagy a jövedelmeit is akarja-e szaporítani? További — és elég könnyen eldönthető — kérdés az is, hogy az egészen kicsiny (1—2 szobás) lakások bére az egész vonalon (a majdani új házakban is) a mai maradjon-e, az ebből származó teher pedig átháríttassék-e a nagyobb lakásokra? Fölmerülnek még más kérdések is. így: az építőtelkek kérdéssé. Hát bizony, a lakáskérdés megoldásának ez a módja a legradikálisabban a telekspekulációt intézné el. Nincs már miért spekulálni az üres telkekkel, ha nem lehet rájuk magánbérházaikat építeni; a tulajdonos tehát szívesen eladja a városnak, hogy milyen áron? hát nem muszáj, hogy egyesek százezreket vagy milliófent szerezzenek telkeknek a hasznavétkű herteztetéséből, mikor mások a mmmikájuk mellett is éheznek; körülbelül már megvan, a tettetértékadó-katasztera szükség esetén ezen is el lehet indulni, de ladiscálusiabb megoldás is képzelhető. A családi házak kérdését ez a reform nem érintené; semmi sem áll útjában annak, hogy nagy pármiharaos akció imdelájon családi házak építésének megkönnyítésére. Az albérlet (ágyrajárás) tűrhetetlen kinövéseinek megszüntetés© összehasonlíthatatlanul könnyebb lenne, mint a magántőke áldásos tevékenysége mellett. A bérházak karbantartása — úgy a városé, mint a magántulajdoniban levőké —, szintén nem maradhat meg a mai alapon és azt a lakók egyesületeinek autonóm tevékenységi körébe kellene utalni. Ezek és más fölmerülő kérdések mind másodrendűek. Glark 'később válhat aktuálissá annak az eldöntéseis, hogy a magántulajdonban levő bérházakat — méltányos feltételek mellett — szocializálja-e a város vagy ne. Magát a fődolgot röviden a következőkben foglalhatjuk össze: 1. A most meglévő lakások béreit csak a város emelhesse és pedig úgy, hogy a bértöbblet az övé legyen. 2. Bérházakat ezentúl csak a város építhessen, az ezekben levő lakásokat csak a város adhassa bérbe, amely gondoskodni tartozik arról, hogy elegendő lakás legyen. 3. Az ezentúl építendő városi lakások bére ne legyen magasabb, mint a magántulajdonban megmaradó mostani lakások bére; elsősorban ennek a lehetővé tételére szolgáljanak az 1-fő pont alapján biztosítható városi bevételek. akarja elfelejtetni, hogy Franciaországnak „valamennyi fia felekezeti különbség nélkül egyesült, amidőn az ország sorsáról dönteni kellett", hanem az ország elé idézi azt is, amit az egyház és állam szétválasztása Franciaországban, egyéb vonatkozásokban jelentett. Az egyház elválasztása az államtól és teljes kikapcsolása a politikából nem okozott kárt Franciaországnak. Az a hatalmas kultúrharc, amely tizenöt évvel ezelőtt annyira földúlta a francia társadalom nyugalmát, gyorsan kitombolta magát és a harc, amely az egyik oldalon teljesen kiaknázta a római kúria stílusát, az oktatás terén az állammal való egészséges konkurrenciában olvadt föl. A felekezeti iskolák megjavultak, mert meg kellett javulniok, az oktatás módja és szelleme elejtette pusztán klerikális céljait, mert a verseny következtében el kellett ejtenie: a felekezeti iskolának olyan jónak kellett lennie, mint az államiaknak, ha az egyház továbbra is élni és hódítani akart Franciaországban. A felekezeti iskolák növendékeinek a száma ma már 100%-kal nagyobb, mint az egyház és állam teljes szétválastása élőtt volt. Hogy pedig Franciaország politikája milyen eredményeket érhetett el az egyház zavaró és bonyodalmakat csináló befolyása nélkül, azt ma, a háború után nem kell külön magyarázni. De általában: hol vannak ma azok az államok, amelyek eréllyel és előrelátó okossággal megtisztították a kormányzást az egyház uralmától és hol vannak azok, amelyek elsősorban Szent Péter ingadozó hajójára építették állami és társadalmi életüket? Olaszország, amióta megtörte a pápaság világi hatalmát, még mindig nem tartja szükségesnek, hogy"az egyházi befolyás terhének fölvételével"béküljön ki az egyházzal. Az olasz iskolákban nem kötelező a vallásoktatás. Ahol legközelebb vannak a katolikus egyház nagy nemzetközi szervezetének központjához, ott legnagyobb a lelkiismeret szabadsága. Angliában hova törpült az egyház politikai befolyása és váljon Amerika mennyiben különbözik egyházi vonatkozásokban Franciaországtól? A politikai hatalom ezekben az államokban „harcban áll az Istennel", mégis ezek az államok azok, amelyek győzelmesen kerültekki a háborúból és mégis az istenes Németország, a klerikális Ausztria és a klerikális reakció miatt az útját soha meg nem talált Magyarország fekszik leverve és megalázva a vereség nyomorúságában. Nem meglepetés tehát az, ha ezek az eredmények más államokat is csábítanak és az államérdek őszinte szolgálatából az egyházzal szemben gyökeres reformokat sürgetnek. A körülöttünk alakult új államok közül Csehország már megkezdte a sort és az államnak az egyháztól való elválasztása ott rövid idő alatt megtörténik. A cseh-szlovák kormánynak ebben az irányban tett intézkedései már fölborzolták az egyház féltékenységét és elégedetlenségét és ez a kezdődő harc legújabban olyan okmányt szerzett más államok számára is, amelynek történelmi jelentősége van- Masaryk elnök ugyanis nyílt levélben válaszolt az olmützi hercegérsek tiltakozó levelére és ebben határozottan kijelenti, hogy az egyház és az állam békéje csak a szétválasztás után érhető el. Masaryk utal arra az elrettentő példára, amelyet az osztrák-magyar monarchiában adott az államnak az egyházzal való összeköttetése. „Ausztria és Magyarország és a dinasztia csak politikai visszaélésekre használták az egyházat és ez okozta nemcsak a politikai, hanem az erkölcsi bomlást is." Franciaország és Amerika jó példája és a volt monarchia két államának kétségbeejtő, nyomorúságos sorsa áll tehát Csehország előtt, amikor az egyház és állam elválasztására határozza el magát. A jó példák anynyira csábítók s a mi állami életünk anynyira elrettentő, hogy Csehország föltétlenül megcsinálja az elválasztást. El Clémenceau strassburgi programbeszédében még mindig észlelhetők bizonyos konokságok. A „győzelem atyja", aki a mában a történelem új korszakának kezdetét látja, a maga hite szerint bölcs és tdadós útravalóval látja el nemzetét és a programot nem csupán a rövid választási küzdelemre, hanem egy hosszú élet számára kínálja. A konokság mindig lényeges része volt Clémenceau politikai jellemének és hogy ez még most sem enyhült, arra alighanem egyházi körökben fognak leginkább fölszisszenni. „Az egyház és az állam szétválasztását föltétlenül fönn kell tartani!" Az egyház számára alighanem ez csendül ki legkellemetlenebbül a strassburgi programbeszédből. És alighanem ez jelenti a legnagyobb csalódást is, mert Róma abban reménykedett, hogy a háború megpróbáltatásainak egyebek között a francia egyházpolitikának az enyhülése is egyik következménye lesz. Ámde nem lett. Nem is lehetett. Clémenceau nemcsak a francia forradalom dicsőséges hagyományait akarja megőrizni, hanem meg akarja menteni azokat az eredményeket is, amelyeket a francia egyházpolitika mindmostanig az állam és a társadalom javára meghozott, Clémenceau, nemcsak azt nem ftiedri &S©r8S»y a B!ne39e£gy@zé$e2,f§ia —- Fe-SedereSa szesteSS^e is aSsareáll^a a bék"bí®8Í. — Friedrichék mégis megbuktak! Hiábavaló minden trükkjük, menniök kell. Éppen az a hivatalos jelentésük, amelyben tudtul adják, hogy mindenáron, mindenképen ott maradnak a bitorolt helyen, a legldáltóbb bizonyítéka annak, hogy kotródniok kell. Ez az írásmű tárja föl igazában ennek az uralomnak ,veszedelmes kalandor természetét. Az országnak s a népnek minden gazdasági, és erkölcsi érdeke harsogva követeli, hogy menjenek. És ők azt mondják, hogy nem mennek. Hát megmaradhatnak-e egy pillanatig is egy ország közhatalma kezelőiűek azok, akik a maguk, személyes hatalmi érdekeik kedvtésért végső veszedelembe is készek belesodorni az országot? Mert már az a tényező sincs mögöttük, amelyet eddig szolgáltak. A nagybirtokos és főpapi osztályérdekeket képviselő „Keresztény" Nemzeti Egyesülés Pártja is mint bukott kormányt kezelte őket. Még az is a megkönnyebbülés látható érzéslével állapította meg, hogy megbuktak. Pénteki számunkban idéztük lapjuknak néhány megállapítását, amelyek szerint Friedrichék helyzete már jóval elibb tarthatatlan volt és ezért menniök kellett. És ők mégis maradni akarnak, mert „miniszterelnöknek", „miniszternek" lenni jó. Nekik jó az ő miniszterségük, de az országnak nem az, az orszgának halálveszedelme. Ennek a veszedelemnek el kell hárulnia felőle. És el is fog hárulni!... Egyre-mjálsra érkeznek adatok arról, hogy Friedrichéknek ez a legutóbbi fogása tulajdonképen régi taktikájuk folytatása. Nem most, hanem már jóval előbb tudták ők, hogy Friedrich és a friedrichi politika, tehát nemcsak az egyoldalú párturalom, hanem Friedrich személye is útjában áll annak, hogy Magyarország békéhez és a magyar nép munkához, szénhez, kenyérhez juthasson. De a sajtószabadságnak friedrichi kezelése megakadályozta, hogy a győztes ántantnak erre vonatkozó megnyilvánulásai ide eljussanak. Így az október 24-iki francia lapok hivatalos jelentést közöltek a legfőbb tanács határozatáról, amely Friedrichéknek kiadja az utat A határozatot lapunk vezető helyén méltatjuk. „Az Est"-tel — amint írja — beavatott forrásból közlik a következőket: „Sir George Clerk a nála járt keresztény párti politikusoknak elmondotta azokat az impressziókat, amelyeket már eddig szerzett és kifejtette annak a szükséges voltát, hogy a számottevő pártok részt vegyenek a kormányzásban. Kijelentette, hogy nem i akar mást, mint megszerezni azt a lehetőséget, hogy az antant a magyar kormányt elismerhesse. Miután Friedrich István nevéhez olyan dolgok fűződnek, amelyeket részben ott künn, részben pedig itt az országban nem bocsátanak meg, ezért Clerk azt hiszi, hogy a helyzetet legkönnyebben úgy lehetne rendezni, ha Friedrich helyett más állana a kormány élére; Friedrich tárcát vállalhatna, a kormány pedig oly módon egészítené ki magát, hogy ez a liberális elemeket is megnyugtassa." Tehát az ántánt teljhatalmú megbízottja ismételten hangsúlyozta, hogy az ántánt koncentrációt akar és hogy Friedrich viselt dolgai miatt, amelyeket sem a külföldön, sem az országban nem bocsáthatnak meg, nem lehet miniszterelnök. És Friedrich mégis miniszterelnök akar lenni, jobban mondva: akarna lenni! Azonban mindezeket fölülmúló, legocsmányabb játékot űznek Horthy nevével, Friedrichék és sajtóirodájuk által irányított vidéki lapok kürtölték világgá, hogy Horthy lesz az, aki Pesten a szocialistákkal és zsidókkal végezni fog. Valósággal rágalmazó hadjárat volt az, amit dicsőítés formájában terjesztettek róla. Most pedig ama megállapodással igyekeznek őt szembeállítani, amely közte és az ellenzéki pártvezérek között létrejött. Erre törekszik az a hivatalos jelentésük, amelyet a Népszava pénteki számában ismertetett. Teszi ezt ugyanakkor, amikor Horthy a legteljesebb megelégedéssel nyilatkozott a megegyezésről és a következőket mondotta erről „Az Est" munkatársának: — Föltétlenül történeti pillanat az, amelyet most megéltünk. Magyarország sohasem volt olyan nehéz helyzetben, mint éppen most. Valamennyien éreztük, hogy ebben a komoly szituációban mindenkinek össze kell fognia, ha hazánk boldogul""t igazán a szivén viseli. Ami Clex'knél történt, az tulajdonképen méccs igik novembere.