Népszava, 1921. június (49. évfolyam, 117–141. sz.)

1921-06-11 / 126. szám

Ül­ II misztik­­s tantén­yalkotás­ i módszerével készítik elő a legszélesebb réte­geket érintő törvényeket, amelyeknek előze­tes ismertetésére és az érdekeltekkel való megtárgyalására, igen nagy szükség volna, itt van például az állítólag készülő választó­jogi törvény. Sürű­ homály fedi a törvény­javaslat előkészítő munkálatait s még ma­guk a kormányt támogató pártok is teljesen tájékozatlanok ebben a kérdésben. Még in­kább természetesen a parlamenten kívül­ ál­lók — noha ez a kérdés, amely az ország jövő életére döntő hatású, nagyon szözelről érdekli az ország népét. Ez a módszer csöp­pet sem alkalmas a bizalom fölkeltésére s fölötte kárt, az ily módon előkészített s maj­dan törvényerőre emelkedő alkotás végre­hajtásának szempontjából is. Sokkal egy­szerűbben, simább­an vihető át a gyakorlat terére az olyan törvény, amely már előzete­sen is átszűrődik a legszélesebb kritikai megvitatás rostáján, mint az, amelyet hat lakat alatt őriztek s csak az utolsó pillanat­ban fait accompliként adnak át a nyilvános­ságnak s hogy keresztülhajszolhassák, párt­kérdéssé teszik. Különösen a szociális vonatkozású törvé­nyek igénylik az érdekeltekkel való előzetes és alapos megvitatást, még akkor is — vagy pláne éppen azért —, ha az érdekeltek a par­lamenti tárgyalásokba azután nem folyhat­nak be. Idetartozik például az ipar­törvény. A ma érvényben lévő ipartörvénn— az 1884. évi XVII. tc. — egyike a legelavultabb tör­vényeknek. Akkor készült, amikor a magyar ipar még túlnyomóan kisiparjellegű volt s a köteles szociális szellem, a gazdaságilag gyöngébb fél védelmének gondolata még nem érlelődött meg, különösen nem Magyar­országon, ahol a munkásoknak nem volt köz­vetlen­ befolyásuk a parlamentre. Azóta na­gyot haladt a világ: a magyar ipar is fejlő­dött, a kezdetleges kézműipar közép- és nagyiparrá, alakult át s bár a törvényhozás szociálpolitikai szelleme semmiben sem vál­tozott, legföljebb hátrányosan, az erőteljesen szervezkedő mimká®ok.vs£afrs2ervefesei még­is modern alapokra fektették a munka- és bérviszonyt s amennyire tőlük tellett, a szo­ciális szellemet is ápolták és népszerűsí­tették. A 37 évvel ezelőtt készült ipartörvény te­hát elavult. Másikra van szükség, egészen természetesen olyanra, amelyik szellemben, szociálpolitikai, munkásvédelmi, iparjogi és iparfejlesztési szempontból messze fölötte áll az előbbinek — különben igazán kár a fá­radságért, mert megint olyan épületet emel­nek, amelyet senki sem fog lakhatni és amelyet hamarosan el kell majd takarítani: újabb anakronizmusra igazán nin­csen semmi szükség. A tervezetet első szövegezésében ismerjük. Ez időszerűtlen, egyszerűen reakciós, nem­csak hogy haladást nem jelent, de visszaveti a magyar ipart­ a mélykorszakba. Ha a javas­latot ebben a szellemben — teljesen közöm­bös, hogy egy-két apróbb módosítást végez­tek-e rajta vagy sem — sikerül keresztül­erőszakolni, ez a magyar ipar halálát jelen­tené, az iparosok és ipari munkások­­pedig elmehetnének a gersk­it pontozni. Azért mondjuk ezt föltételes formában, mert az nem lehetetlen, hogy a javaslatot keresztül­hajtják, hogy azonban a való élet, a reális követelmények és szükségletek ellenére végre is tudják­ hajtani — az már azután lehetetlen. Felda rá a ma érvényes ipartör­vény, amelynek háromnegyed részét maga az élet­ már régen módosította. Azt is tudjuk, hogy valamikor tavaly egy lármás zűrza­varba fulladt „ankét" is foglalkozott­ a ja­vaslattal, arról ellenben nem tudunk, hogy azóta mennyit változtattak rajta. Ezzel nem azt akarjuk mondani, hogy az említett ankét kielégített volna bennünket. Korántsem: az ankét maga sem végzett hasznos és érdemes munkát­ és ha mindazt, amit az ankéten je­lenlévők mint jót fölhoztak, figyelembe is vették, a javaslat akkor is a papírkosárba sajló. Mindenekelőtt kifogásoljuk a tervezet szo­ciálpolitikai hiányosságait A k­ricai munka­idő, a modern egyeztetési eljárás, a sztrájk­jog, a munkások érdekképviselete, a mun­kásvédelem, ideértve a balesetvédelmet és elhárítást és az általános ipari higiéniát és a nők és gyermekek védelmét, a tanonckér­dés rendezése, a továbbképzés kérdése, a vi­lágszerte hódító üzemi alkotmány kérdése, az ipari bíráskodás, mind olyan fontos kel­lékei a modern ipari termelésnek,­­amelye­ket mellőzni, amelyek fölött észrevétlenül elsiklani nem lehet. Mindezek a kérdések elintézetlenül maradnak a készülő ipar.A tör­vényben, amely tehát már embriójában szembehelyezkedik az élettel és a szükségle­tekkel.­­ De mindezt el sem kellett volna mondani .— igazán csak a teljesség okából fanyalod­tunk rá — mert maga az az egyetlen körül­mény, hogy a javaslat erősen megszorítja az iparszabadságot, még a bírálatra is alkal­matlanná teszi. A technika, és a kapitaliz­mus mai fejlettsége mellett" csak a "legtelje­sebb iparszabadság képes a nagy világver­senyben érvényesülni. Ha a magyar ipart, a tervezett mértékben és formában gúzsba kö­tik, a magyar ipar nem lesz versenyképes, nem fog igazi nagyiparrá kifejlődni és szűk­­­égszerűen a visszafejlődés stádiumába kell jutnia, meg kell majd elégednie cipőfolto­zásokkal, apró tatarozásokkal, a nagy szük­ségleteket pedig a fölénybe kerülő külföldi ipar fogja okkupálni. Pedig a jövőben nem­csak arra kell törekednünk, hogy az egész­ belföldi piacot jól és olcsón ellássuk: súlyt kell helyeznünk az exportra is, amely nélkül a magyar ipar erőteljes fejlődésére nincs kilátás. Az iparszabadság szempontjából elég, ha utalunk Amerikára és Angliára, amelyek éppen az iparszabadságnak köszönhetik, hogy az ipari termelés és export szempont­jából az egész világon magukhoz ragadták a vezető szerepet. Hivatkozhatnánk még Németországra, ahol szintén szabad tere van az érvényesülésnek s amely állam, amint tudjuk, szintén dominált a világpiacon. Furcsa, hogy ezt nekünk kell megállapí­tanunk, akik élesen szemben állunk a kapita­lizmussal, szemben azokkal, akik tulajdon kénen képviselői a kapitalizmusnak. A mi részünkről ez számvetés a fejlődés törvény­szerű szükségleteivel, a túlsó részen lehet hozzá nem értés, de lehet tudatos porhintés is a munkások szemébe, akikkel el akarják vi­tetni, hogy valamennyire önálló iparos le­het. Hiszen jó volna, ha így volna, könnyen lehetne menekülni a kapitalizmus elelő kar­jai közül. Sajnos, nincs így. És ez a remény­telenség minden gépüzemű nagyiparnál ott áll a munkás előtt, mint ledönthetetlen aka­dály. Kispolgár gyártásnak sem jó a mód­szer, mert néhány száz­­kispolgárt lehet így létrehozni, de ennek ellenében sok ezer ipari munkást tesznek kenyörtelenné s kényszerí­tenek ki az országból T XLIlX. évf. 12Sx se» Budapest, 192­8 junius 11. szombat. Üra 2 korona AZ ELŐFIZETÉS ARA: f­py é-vre 15GO kor. , negyed évre ..... 14. kor. fél évre.. apo kor. psy hor­ SO kor. Jugoszláviában egy szám ara 2 j­eoszláv korona. EGYES SZÁM ÁRA 2 KORONA A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE. Megjelenik hétfő kivételével minden nap. SZERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-29 és József 3-30) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-31 és József 3-32) !*? Magyarország legnagyobb veszedelme a tüdővész, ezt olvasatjuk a közúti kocsik­ban elhelyezett plakátokon, amelyek adako­zásra hívják föl a főváros népét. Ez a mondás szomorúan igaz. De még szomorúbb az, hogy csak az adakozásra szólító plakátok hirdetik ezt az igazságot és nem a kormány, a főváros és minden egyéb hivatalos szervnek a cseleke­detei. Mert a tüdővész ellen cselekedni kell és a tüdővész elleni védekezést nem lehet és nem szabad kizáróan a magánjótékonyságra bízni. Ezt a cselekedetet pedig nem látjuk sehol, noha tudni kellene felsőbb helyeken is, hogy a tüdővész elleni védekezés igazi nemzetmentő munka volna A hivatalos statisztika számai mondják, hogy Magyarország a legtüdővészesebb or­szága Európának. Amíg a tőlünk nyugatra fekvő országokban az 1906—10. évek átlagában 1000—2000 tüdővészben elhalt esett 1 millió la­kosra,­ addig nálunk 3714. Még Szerbiának az adatai is jóval kedvezőbbek voltak a mi ada­tainknál­. Amíg a há­ború előtti Németország 70 millió lakosából 19.000, addig Magyarország 20 m­illió lakosából 60.000 halt meg egy év alatt tuberkulózisban. A­ hábor­u alatt pedig — ezt mindenki tudja — az állapotok még rosszab­bakká lettek. A Budapesti Kerületi Munkás­biztosító Pénztárban 1913-ban 25.000 tüdőbeteg tagot gyógykezeltek, 1914-ben már 32.000-et. Az Országos Pénztár 1916—17. évi jelentésében pedig ezt olvashatjuk: „Az 1916—17. év a beteg­forgalom szempontjából szomorú képet mutat Növekedett a betegségi esetek, a betegségi na­pok, a beteg tagok­­száma." De nem növekedett a betegségek elleni véde­kezés, nem növekedett a betegségek leküzdé­sére irányuló tevékenység intenzitása A buda­pesti kerületi pénztár 1913-­­ban 1392 beteget küldött gyógyhelyre, 1920-ban pedig 43-at. Ha pedig azt keressük, hogy mit tesz az ál­lam, mit tesznek a magyar városok, elsősorban a főváros a néppusztító betegségek ellen, akkor szomorúan kell megállapítani, hogy alig valamivel többet a semminél. Bizonyos helyről szemünkre vetik, hogy az állami költségvetés bírálatánál kifogásoltuk az improduktív ki­adásokat és nem neveztük meg, hogy mely té­teleket tartjuk azoknak. Mi ezzel szemben egyszerűen rámutatunk arra, hogy a tuberku­lózis elleni védekezésre 1.018.170 korona van fölvéve az 1920—21. évi költségvetésbe a rendes kiadások között a rendkívüli kiadások között pedig 4.000.000 koronát találunk „tüdőbeteg­gondozó intézetek létesítésére és gondozására". Ez az egész a 29 milliárdos költségvetésben, amelynek — hogy­ egynéhány tételét kiragad­juk — a II. fejezet 2. címe alatt 18,733.440 ko­rona, a III. fejezet 3. címe alatt 1,185.588 korona, a XI. fejezet 3. címe alatt 2,400.000, a XII. feje­zet 5. címe alatt 2,880.000 korona kiadást talá­lunk — a tüdővész elleni védekezés szerény té­telével szemben. Hogy mit akar a kormány azzal az 1.618.000 koronával kezdeni, amit a tuberkulózis elleni védekezésre állítottak be a költségvetésbe, azt aligha­ tudná valaki megmondani. Egy gyönge vízcsöpp ez a szenvedések és nyomorúságok tűztengerében. A tüdőbeteggondozó intézetekre fölvett 4.000.000 korona pedig csak a jövőre való vigasztalás. A tuberkulózis ellen pedig azonnali, pozitív intézkedések kellenek. Mindenekelőtt szana­tóriumok, erdei üdülőtelepek, ahová a betege­ket el lehet helyezni. Azután pedig a népélel­mezés és a lakásviszonyok gyors és alapos megjavítása. A tüdővész lakásbetegség. Ez ma már elismert igazság. És éppen ilyen elismert igazság az is, hogy a tüdővész legjobb ellen­szere a jó táplálkozás. Végeredményben, amikor mi a költségvetés­ben a munkát és jólétet biztosító produktív kiadásokat sürgetjük, azt a négy nemzetmentő munkát követeljük, amelyik nem szaval, nem A mi ellenséüeink, az Emberiség

Next