Népszava, 1922. december (50. évfolyam, 274–297. sz.)

1922-12-01 / 274. szám

L. évfm Budapest, 1922 szecemnber 19 péntek Ára J© korona AZ ELŐFIZETÉS AEA : Beg­yed évre es« kor. — lt»!I3l 'ro..­­8M kor. p?y hóra ... S80 kor. — kölfiSlUrc . . Gl» kor. EGTES SZAM AHA: Maffjarorsitisui­ to korona, Jugoszláviában eju«'. korona, Ausztriában tOOC. osztr. korona. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK. HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZERKESZTŐSÉG­: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3 -29 és József 3-31) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-U­TCA 4. SZ. (Telefon: József 2—31 és József 3—3I) A kormány úgynevezett új rendtörvénye amint ezt a belügyminiszter egy újság­író előtt kijelentette — e hó elején a nemzet­gyűlés elé kerül. Csak azt nem lehet meg­érteni, hogy miért kell ide „új" rendtörvény, amikor mindenre van törvény, még a rendre is, csak épp, hogy a háború kitörése után ezeket a törvényeket fölfüggesztették és a háború idejére alkotott kivételes törvények alapján kiadott kormányrendeletekkel he­lyettesítették. Ezeknek a száma légió és — bár a háború már 1918-ban, a forradalmi mozgalmak 1919-ben megszűntek — egy nagy részük még ma is érvényben van. Az a mód­szer, amellyel a kormány a még­ érvényben álló rendeleteket hatályban tartja, maga is teljesen páratlan az alkotmányos élet gya­korlásá­ban, mert sehol a világon nem történt még meg az, hogy a szoros értelemben vett állami pénzügyi fölhatalmazást kérő indem­nitási törvényben kért vagy kapott vagy igényelt volna egy kormány fölhatalmazást bizonyos irányú kivételes állapotok fön­tar­tására. Nálunk azonban rég lejárt a csodál­kozások ideje, itt ma mindent természetes­nek tartanak, amit a kormány a maga és párt­ja érdekében jónak és szükségesnek véleményez. A nemzetgyűlés által a kormánynak meg­adott ideiglenes fölhatalmazás most lejár. Ennek logikus következ­nénye az lenne, hogy most már — az alkotmányos érzületnek meg­felelően — hatályát veszítse minden kivéte­les állapot, visszaállíttassanak a régi alkot­mányos törvények és ezzel tétessék egy na­gyobb lépés a valódi konszolidáció felé. De a kormány fél megtenni ez­t a lépést vagy — megint csak a maga és pártja uralmát tart­ván fontosabbnak — nem akarja ezt meg­tenni, mert nem éppen ismeretlen cirkulusai­kat zavarhatná az eredeti alkotmányos tör­vények érvénye. Jön tehát a numerus clausus, a botbünte­tés, a társadalom h­atályosa­bb védelmére al­kotott kitűnő törvények után az új „rend"­törvény, amely fölébe helyeztetik a régi büntetőtörvénynek, fölébe a sajtótörvény­nek. Amelyben mai sem lesz, ami az egyéni szabadságot megvédelmezi az esetleges hiva­talos hatalommal való visszaélésektől, a saj­tót az egyoldalú pártos üldözésektől, az es­küdtszéki bíráskodásról, a politikai vétsé­geknek a közönséges bűncselekm­ényektől való elkülönítéséről, — csak újabb jogok a közigazgatási és állami hatóságoknak arra, hogy amit ma a reakciós irányzatok vád­ként sugalmaznak minden és mindenki ellen, aki velük szemben áll, azokat az új rendtör­vény paragrafusai alapján lehessen lakat alá dugni vagy Zalaegerszegre internálni és­ sajtójukat megfojtani. E reakciós sugalmazásokra eleven példa most éppen az a koncentrált támadás, amely egyszerre két különböző szélsőségből irányul tít." Hebert Ede nemzetgyűlési képviselő elv­társunk ellen. A fekete reakció esti lapja tajtékzó dühvel kiabál „hazaárulásról", a konzervatív reakció esti harsonája „elvete­mült tanokról" fecseg és igyekszik olvasói­nak bőszét fölborzolni. Szor­om kép ez mindenképen. Nem szent ezeknek sem a szólásszabadság, sem a par­lamenti szószék, sem a sajtószabadság, sem az egyén szabadsága, sőt élete sem, nem bizt­os k- ezek sem a nemzetgyűlés tekintélyében, sem a bíróságok és törvények függetlenségé­ben és pártatlanságában, csak a maguk vad ösztöneit szeretnék ráerőszakolni a közvéle­ményre, a kormányzatra, bíróságokra, hogy akikre ők elvakultan halált kiáltanak, az vesszen el, csukassék be, száműzessék a vi­szavuk, egy gondolatuk sínesen arra, hogy amely panaszokat és Magyar­ország jóhírének és belső konszolidációjának ártó állapotokat dr. Hebelt a parlamentijén interpellációja keretében elmondott, azokat igyekezzék a kormány megszüntetni, orvo­solni, erejének és komoly kormányzatának bizonyítékául a magyar közéletből kiküszö­bölni, ellenben rendőrt, börtönt kiáltanak, mert elemük és lelkiviláguk a nyers, vad erőszak, amelyre létüket bízzák. Valóban, ha ezeken múlna Magyarország jövője, elveszettnek kellene azt tekintenünk. De nem rajtuk múlik. És szerencse, hogy vannak és lesznek Hebeltek, akik minden „fenaitsd meg" ellenére is ostorozni fogják azt, ami káros, ami árt, ami bajt hoz az or­szágra, ami ellenkezik a demokrácia elvei­vel, ami elzár bennünket a civilizált népek egyetemétől. Magyarország csak a szabad­ságban és a demokráciában támadhat föl újra egész nagyságában és csak addig fog vergődni és hányódni mai sorsában, addig a rendőrállamok közé szorítják, amíg ujabb és újabb rendtörvényekkel, kormányozzák. Az igazi rend alapja az állampolgárok sza­badsága és az eszmék szabad mérkőzése. Senkinek sincsen természetes joga arra, hogy csak a maga fölfogása és elképzelése alapján gyakorolja a hatalmat és az ország alkotmányos életét, mert ez egyoldalú párt­uralomnak szolgáltatja ki az ország lakos­ságát. Az ország a népé és a népnek joga van arra, hogy a jó helyett jobbat, az okos és célszerű helyett bölcsebbet és célszerűbbet tűzzön maga elé életcélul az államéletben is. És aki ezt az országot igazán szereti, aki nemcsak a száján, de a lelkében hordja a haza képét, annak nem szabad elzárkózni, az elől, hogy az ország sorsának legjobb irányba való fordításánál minden cél, min­den terv, minden törekvés kifejezésre és a nagy, egész közvélemény elé kerülhessen, szóban, sajtóban, a publicitás minden mód­jaival és eszközeivel. Így lesz konszolidáció, így lesz erőssé a magyarság, így teremtődl­het meg az a lelki egység, amely nélkül semmi sikereket alkotni nem lehet sem ná­lunk, sem más nemzeteknél. A kormány új rendtörvénye tehát, méltán ad okot úgy a bizalmatlanságra, mint újabb aggodalmakra mindazok részéről, akik ko­molyan rendet és a vergődések további ke­rülését akarják. Bethlenék beláthatnák, hogy sem a kivételes állapotok föntartása, sem a kivételes törvények alapján életben tartott rendeleteik helyettesítése új kivételes törvényekkel, nem elég szilárd, sőt egyálta­lán nem szilárd talaj a kormányzás szá­mára. Ha nem látják be, magukra kell venniök a felelősséget e sokat szenvedett nép további szenvedéseiért és az ország jövőjének to­vábbi bizonytalanságáért. * * «Szeény kell, avmely a betegség és baleset ellen való átötelező bi­ztosítást kiterjeszti a mezőgazdasági munk­ásokr­a. (tj.) Az 1922. évi TI. törvénycikk fölhatal­mazta a fökknivelésügyi minisztert, hogy a bal­esetbiztosítás alá eső mezőgazdasági cselédek után a munkáltató által fizetendő évi 120 fillé­res hozzájárulási díjakat, valamint a gazda­sági munkásoknak és az Országos Gazdasági Munkáepénztár rendkívüli tagjainak évi­­ ko­roma tagsági díjait, továbbá a pénztár által kifizetendő segélyeket vetülelettel fölemelhesse. A szü­letése pillanatától fogva sorvadó intéz­ménynek ezzel a törvénnyel adták volna a ne­gyedik injekciót, azonban szakemberek állítása szerint ezzel sem sikerül megóvni az enyészet­től a magyar koldus-szociálpolitikának ezt a legkoldusabb alkotását. A negyedik törvény ez a pénztár létesítése óta, amely kiegészíteni volna hivatott az eredeti törvényt A kiegé­szítő törvények valamennyije megegyezik ab­ban, hogy az intézmény reakciós szellemét meg­óvja s rendelkezéseik csak toldozást-foldozást jelentenek. Ezt jelenti az 1922:11. tc. is, amelynek végre­hajtása tárgyaiban ez év február 22-én adták ki az első rendeletet Ez a rendelet a tagsági díjakat, harmincszorosára, a baleseti járadékot pedig húszszorosára emeli föl. Halálos baleset­nél azon­ban, a hátramaradottak részére egy­szersmindez­kor,­a nyújtott segély csak négy­szerese az előző rendelkezések értelmében kifl­j­tott 400 korona haláleseti segélynek, vagyis összesen 1600 korona. A földművelésügyi miniszter most újabb ren­deletet adott ki, amellyel az előző rendeletet egyidejűleg hatályon kívül helyezi. A rendelet értelmében a tagsági díjak évi 200 koronára, a legföljebb 10 hét­er- minden napra járó baleseti segélyek napi 120 koronára emeltetnek fö. A tagsági díjaknál tehát kétszázszoros, a segélyeknél ellenben csak százhúszszoros az emelés. Halálos­­balesetnél, a hátramaradt család részére egyszersmindenkorra nyújtandó segé­lyezésnél még szűkkeblűbb a rendelet mint az előző vol, m­ert ellenére annak, hogy a tagsági díjakat kétszázszorosára emelik, a 400 korona haláleseti segélyen fölül járó különsegély csak 3200 korona, vagyis az egész összegnél kilenc­szeres az emelődés. Az előző rendelet értel­mében, amint Hítuse, harmincszoros tagdíjende­lésnél négyszeres volt. Ha az elhaltnak kettő­nél több 14 éven aluli gyermeke marad, a har­madik gyermektől számítva fejenként az eddigi 100 korona helyett 800 koronát kap az özvegy. Ez esetben tehát csak nyolcszoros az emelkedés. Mármost, ha abból a szempontból indulunk ki, hogy az Országos Gazdasági Mansk­spénz­tárt komoly szociális intézménynek ismerjük el s csupán a fölmerült díjak és segélyek ös­­szegének békebeli vásárló értékét hasonlítjuk össze, akkor is nagy visszaesést tapasztalunk. A kék kispénztár ma még koldúsabb, m­int 20 évvel ezelőtt A pénztár balesetiből származó és eéy hétnél tovább tartó munkaképtelenség ese­tén, annak idején napi 1 korona segélyt adott, ebből vehetett a munkaképtelen tag 5 kilo­gram kenyeret, ma a 120 koronásból csak 1 kilo­gramot vehet. Halálos balesetnél, a hátramara­dottaknak egyszersmm­indenkorra adott 400 ko­rona segély annak idején jelentett valamit ha nem is sokat. Az özvegy vehetett rajta néhány dara­b jószágot vagy egy kis rossz viskót amely valamit mégis csak segített élete során. Az új rendelet ala­pján megállapított 3600 koronából egy pár lábbelit, nem vehet a kenyérkereső nél­kül maradt család. Nagyon jellemző ez a legújabb rendelet is­ az „agrárszínezetű" kereszténységre. Annyi bi­zonyos, hogy ezt a koros intézményt toldozás­sal-fol­d­ozással életképessé tenni nem lehet Hiszen valóságos karikatúrája a szociális gon­doskodásnak ez a „m­ankárfoiztosítás". Ezzel az intézménnyel a mezőgazdasági munkások semmi közösséget nem éreznek, olybá veszik, mintha­ nem is volna, sőt a leg-, többen létezéséről sem tudnak.. Az intézményt csak az érdekeltek bekapcsolásával lehetne életképessé tenni. De akkor új alapokra kell építeni az egész intézményt, önkormányzattal és nem szolgalbír­óval lehet csak megalkotni azt az ideális munkásibiztosítást am­ely a munkaerő megvédésén keresztül szolgálná a termelés fokozását, az ig­azi fajvédelmet s ezzel e­gyütt az ország talpraállítását. Az eddigi magyar kormányok azonban már nem jutottak el odáig, hogy ennek jelentős­é­gét fölismerték volna. Pedig a kormányhoz közel áló egyik agrárius ojtóág nemrég sirány feogott a falusi népszaporodás visszaesésén. A

Next