Népszava, 1923. január (51. évfolyam, 1–24. sz.)
1923-01-03 / 1. szám
LI. évf. 1. sz. Budapest, 1923 januär 3, szerda Ava ZO korona AZ ELOFIZETÉS ARA : SZERKESZTOSÉG: VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. Ara"! "SS kői: töltöláje: ml l°0r. MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT (Telefon: Jóisel 3"!S és Józse: «-»» Ausztria egy hóra CtO magyar korona. KZSZPnMT kftT fiATVW " EGYES SZAMAKA : IVO^lUM 11 IlUZiljUM XII. KIADÓHIVATAL: VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP (Telefon: József 0-31 6» József S-3!) „lincs kormányválság" — mondják a kormánypárt lapjai, bizonyára azért, hogy megnyugtassák kisded közvéleményüket. Ugyanakkor a főváros nyakára telepedett kurzista urak olyasmit hirdetnek, hogy ők bizony sohasem távoznak el többé a főváros éléről, mert ők tudják, hogy a főváros népének egyéb vágya sincs, mint Wolffékat ott látni és érezni, ahova két esztendővel ezelőtt egyoldalú „választások" alapján kerültek. Ez a két dolog: a kormány és a fővárosi tanács kétségbeesett ragaszkodása a hatalomhoz, mint két klaszikus példája az antidemokratikus fölfogásnak és az önbizalom teljes hiányának, látszólagosan sötét árnyékot borít az új esztendő politikai és gazdasági kilátásaira, valójában azonban vigasztaló képet nyújt, mert nincs, nem lehet erkölcsi tartalma az olyan uralomnak, sem az országos, sem a fővárosi politikában, amelyet csupán egyetlen párt egyeduralmával és a teljes kritikátlanság kisegítő eszközeivel lehet föntartani. Márpedig az ilyen uralom nem lehet tartós. Elhisszük, hogy ma nincsen kormányválság , talán holnap sem válik a kormány helyzete egészen tarthatatlanná. Hiszen ahol a bírálatot erőszakkal elhallgattatják, vagy minden erőteljesebb bíráló szót rögtön hazaárulásnak minősítenek; ahol nincsen program, nincsen akarat és koncepció ; ahol mindezt a hiányt reakciós intézkedésekkel és fenyegetésekkel akarják elfeledtetni; ahol a többségi párt valóságos politikai Noé-bárkája, amelyben a forradalmi minisztertől a legszélsőbb ellenforradalmárig, a nagyagráriustól a törpebirtokosig, a „fajvédőtől" a megtért hitsorsosig s a titkos liberálisig mindenki ott van, mindenki elfér és mindenki egybe tud forrni abban az egyetlen gondolatban, hogy első teendő a haladás feltartása és lecövekelése: ott nem nehéz elkerülni a kormányválság nyílt kitörését. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a politikai helyzet jó , hogy azzal az ország dolgozó népe megelégedhetik. „Nincs kormányválság", de ki sem jövünk a politikai válságok sorozatából s olyan gazdasági válság kellős közepén küsködünk, ami bizony, alkotmányos élet mellett, nemcsak kormányválságra, de alapos rendszerváltozásra adna alapot és alkalmat. „A kormány helyzete szilárd." Végtelenül örülünk ennek a kis újévi meglepetésnek, de sokkal szívesebben fogadtunk volna olyan irányú megnyugtató kijelentéseket, hogy az ország helyzete szilárd. Szívesebben hallottuk volna, hogy a kormány bilincskovácsolás helyett például a külső politikai és gazdasági problémák megoldására koncentrálja a meglévő erőket s végre tervszerű gazdasági program alapján csakugyan megkezdi az újjáépítés sokat hangoztatott munkáját. Szívesen láttunk volna a rendjavaslat helyett okos szociálpolitikai javaslatokat, régi és megtorolt bűnök fölhánytorgatása helyett az újabb bűnök megtorlását, börtöntöltelékről való szakszerű gondoskodás helyett teljes politikai amnesztiát, a kormánypárti demagógia helyett teremtő munkát vagy legalább erre irányuló komoly szándékot. Ebben az esetben talán még örülni is tudnánk annak, hogy a „kormány helyzete szilárd". S amit Bethlenék csinálnak a nagypolitikában az ország élén, ugyanazt csinálják Wolffék a főváros élén. Wolffék is úgy kerültek uralomra, mint Bethlenék. Programjuk nekik sincs, de a hatalomhoz éppen olyan görcsösen ragaszkodnak, mint amazok. Módszereik azonosak, még a frázisok megválogatásánál is föltűnő a hasonlatosság. Talán azért szeretik olyan nagyon egymást, mert ennyire rokonlelkek. Egyetlen különbség a két úr között, hogy Bethlen a tragikus hős pózában „vezeti" az országot, míg Wolff a komikus szerepében jelenik meg a színen és cserébe azért, hogy megállítja egy fejlődőképes metropolis életét s elpusztítja azt a keveset, amit elődei alkottak: viccekkel traktálja a főváros közönségét, persze (mit is várhatnánk tőle egyebet) — rossz viccekkel. Rossz tréfa már maga az, hogy Wolff és az egész wolffi társaság a főváros élére kerülhetett s még ma is ott lehet. Nem kevésbé rossz tréfa az, hogy Wolff egyeduralmat gyakorol, e pártdiktatúra alapjára helyezkedett azzal, hogy az ellenzéket még a bizottságokból is kirekesztette, a felelősséget ellenben minden bajért és eredménytelenségért alárendelt közsgetre igyekszik áthárítani. A legkeserűbb viccet azonban a központi választmány ülésén kedden elmondott beszédében követte el Wolff úr, amidőn bírálta a választók legutóbbi összeírását, ő, Wolff Károly, aki ezt a munkát is a saját klikkjének helyi érdekei szerint, minden ellenzéki ellenőrzés nélkül végeztette el. Most állapítja meg, hogy „az egész névjegyzék fölületes, lelkiismeretlen, megbízhatatlan adatok halmaza" — de azért rendületlenül marad tovább és hatalmaskodik, noha ő maga mondja, hogy felületes és megbízhatatlan adatok alapján összeírt választók választották meg. Ezután az önkéntelenül őszinte önbírálat után megállapítja Wolff úr a felelősséget a szerinte helytelen összeírásért — „a házmester és viceházmester urak" személyében! Ennél bődületesebb oktondiságot még nem eresztett ki a száján felelős ember, ennél merészebben még nem spekuláltak a közvélemény tudatlanságára, ennél elkeseredettebben még nem ragaszkodtak jogtalanul szerzett hatalomhoz! Abban egyetértünk Wolff úrral, hogy tendenciák nélkül összeállított lista alapján kell választani, annál is inkább, mert akkor a wolffi gyönyörűségektől alaposan megcsömörlött választók még olyan arányban sem szavaznának a kurzusra, mint a tavalyi országos választásokon, amikor is a fővárosi választók 80%-a szociáldemokrata és liberális-demokrata jelöltre szavazott. Az ország nyugalomra vágyó dolgozó népe egyébként megérdemelné, hogy ne Janusarcú politikusok és Wolff-féle Naturbursehok intézzék a sorsát. Csak a nemzetközi megértés segíthet. Három esztendeje immár, hogy a háborút hivatalosan megszűntnek nyilvánították s Európában még mindig nincs béke. A különböző nevű békeszerződések nem a békét, hanem a háborús állapotnak egy másik formáját teremtették meg. Ebben az új helyzetben, ugyanúgy mint a háborúban, ismét a vezető hatalmak vívják a harcot az első sorokban s a hozzájuk csatlakozott avagy kényszerült országok pedig követik őket, mint a bolygók követik napjukat. A párisi konferencia, amely az új esztendő második napján kezdte meg tanácskozásait, éppen ezért nemcsak közvetve érdekel bennünket. Hiszen amit ott a versaillesi szerződés végrehajtása s a német jóvátételek dolgában határoznak, az mutatja az irányt, amelyben a többi érdekelt országgal szemben kezelni hajlandók ezeket a kérdéseket. A békeszerződések végrehajtásának a lehetetlenségét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy amióta megalkották őket, folyton konferenciáznak, egyre fenyegetődznek, javaslatokat gyártanak s minden konferencia, minden fenyegetődzés, minden javaslat után tovább romlik nemcsak Németország, nemcsak a legyőzött államok, hanem egész Európa gazdasági élete s romlik vele a kulturális élet minden föltétele. Franciaországban azt hirdetik s hiszik is sokan, hogy Németország rosszakaratból nem teljesíti szerződéses kötelezettségét; Németországban s másutt is, ahol nem elfogultak a győzök javára, úgy látják a dolgokat, hogy a francia kormány, a hivatalos Franciaország rosszakaratú Németországgal szemben s annak tönkretételére tör. A jelenségek valóban ezt mutatják, de ezek a jelenségek sokkal nagyobb erők működésének az eredői, mint Wirthnek a mulasztása vagy Poincarénak a rosszakarata. Poincaré valóban nem dédelgeti Németországot, de azt még sem lehet hinni, hogy csak azért követeljen és alkalmazzon folyton fenyegető, büntető és szigorító rendszabályokat, hogy azzal Franciaországnak is ártson. Márpedig eddig mindig csak ez történt. A dolgok logikája bizony erősebb volt az emberek akaratánál a rossz békemű végrehajtása során is, épp úgy, mint a háború folyamán. Hiszen az is nyilvánvaló ma már, hogy a szoklát körül még a saját mesterségükben is kontár katonai nagyságokat leszámítva, a háború befejezésére is törekedtük minden oldalról. De a kitűzött „célok"vitték magukkal az elgondolóikat. Ezek a „célok" hiúsítják meg az igazi békét is s ezek miatt sodródik Európa gazdasági élete egyik válságból a másikba. A francia köztársaság elnöke újévi beszédében kijelentette, hogy a szövetséges hatalmaknak ragaszkodni kell azokhoz a szerződésekhez, amelyekkel az ellenségeskedéseknek véget vetettek. A békekötések óta letelt idő azonban azt mutatja, hogy a győzők sem maradtak meg azoknak a szerződéseknek a keretében, amelyekkel az ellenségeskedéseket lezárták. Nem maradtak, nem maradhattak, mert minden gazdasági expanzió túltör a kijelölt határokon, mert nincs az a hódított terület, amelynek a „biztonsága" ne kívánna újabb gazdasági és területi garanciákat. Ezért eszi meg a francia megszállás a jóvátételeket s ezért kiván most Poincaré „produktív zálogokat". S mik legyenek ezek a produktív zálogok? A katonai megszállás kiegészítése a gazdasági megszállással. A Ruhrvidék szene, az állami erdőségek kitermelése, a vámjövedelmek lefoglalása: ezek volnának a produktív zálogok. S ha vizsgáljuk, hogy miért ragaszkodik Franciaország olyan makacsul a megszálláshoz, miért tér vissza a békekötés óta folyton valamilyen formában a Buhrvidék megszállása s a rajnai vámhatár, akkor rájövünk, hogy ezek a békeszerződés egyenes konzekvenciái. A háború alatt a német nehézipar képviselői s az általuk irányított „közvélemény" folyton azt bizonyította, hogy a francia-lothringeni ércbányák birtoka nélkül Németország nem tud megélni. A békeszerződés azonban Franciaországnak juttatta az előbb Németországhoz tartozott elzászi ércbányákat is. Most pedig Franciaország, azaz a francia nagytőkések nem tudnak megélni a Ruhrvidék szene nélkül. S a nehézipar e mohó étvágya, amely embert, földet, országot egyaránt kizsákmányol, ha nem vetnek neki gátat, idézi föl újra és újra a konfliktusokat, ez nem engedi nyugvó-