Népszava, 1923. január (51. évfolyam, 1–24. sz.)

1923-01-03 / 1. szám

IXZá­ra an­ux­­ó. A munkásság nem hagyja el a Népszavát. * * A Népszava legyen a zászlónk a drágaság elleni küzdelemben. A munkásokat és általában a kiszámított koronákból élő embereket a túloldal tudva­levően mindig azzal vádolj­a, hogy ők idézik elő vagy legalább is fokozzák a drágaságot, amikor a bérjavításért folytatnak harcot vagy fizetésemelést követelnek. E divatos vádak ko­vácsol­ói rendszerint ama kiváltságosok közül valók, akiknek nem kell elkeseredett küzdel­met folytatniok a mindennapi megélhetésért és ezért sokszor nemm is rosszakaratból, hanem privilégium­ok egyoldalúságuk folytán hagyják figyelmen kívü­l azt a tényt, hogy a munkás­ságot mindig a már előzetesen lezajlott ár­emelkedések késztetik az ilyen bérharcokra, amelyekkel a drágulás által veszélyeztett ke­nyerüket igyekszenek megmenteni. A fix fize­tésre szorított, munkából élő emberek tehát mindig csak áldozatai — sőt csak ők az áldo­zatai is folytonos áremeléseknek. Bennünket is az augusztus óta lezajlott, óriás méretű drágulás késztetett arra, hogy utólagosan, a mi műhelyü­nkben nélkülözhetet­len nyersanyagok eddigi drágulásának meg­felelően fölemeljük a Népszava árát, előfizetési díjat. Hiszen a munkások lapjánál ugyanaz a helyzet, mint a munkások háztartásában: a Népszava is az eladott példányszámok és az előfizetési díjak „fix jövedelméből" tartja fönn magát, a munkásság lapjának sincsenek mel­lékjövedelmei. Éppen ezért fontos érdeke a munkásságnak és az ország egész dolgozó népének, hogy a reánk kényszerített lap­áremelés­ ne csökkentse a Népszava olvasó­táborát, hanem ellenkezően: megerősödve foly­tathassuk a válvetett küzdelmet a drágaság ellen. Ebben a harcban a Népszava legyen a munkából élők lobogója és az eddigi jelek és jelentések meggyőző bizonyítékait szolgáltat­ják annak, hogy a munkásság a megélhetésért folytatott küzdelmei közepette sem engedi ki­csavarni a kezéből ezt a zászlót. Az előfizetési díj fölemelése ellenére mindenütt pontosan be­váltják a Népszava-nyugtákat bármilyen ál­dozatot jelentsen is ez a proletárotthonokban. Sok elvtársunk — akiknek ez módjukban áll — egész esztendőre előr­e lefizette az előfizetési díjat, közben pedigg olvasóink, előfizetőink ál­dozatkészségének valóban fölemelő tanujeleit kapjuk. K. L. elvtársunk Pestújhelyről megjelent kiadóhivatalunkban és egy évre előfizette a Népszavát, egy évre a Szocializmust, ugyan­akkor külön 600 koronát fizetett le a Népszava javára, 500 koronát pedig a választási alapra. fr. M. elvtárs, W/6-os hadirokkant, 1000 koro­nát fizetett le és fizet majd le 5 h­ónapig kiadó­hivatalunkban, hogy ezt a pénzt öt olyan elv­társ előfizetési díjára fordítsuk, akik a föl­emelt előfizetési díjat nem tudnák megfizetni. Mert, mondotta, éppen a mostani viszonyok közepette, amelyek a Népszava megdrágítását is szükségessé tették, egyetlen egy munkás há­zából sem szabad a Népszavának hiányoznia Mindezek láttán a legnagyobb bizalommal nézünk a reánk váró nehéz idők elébe. Harci frontunk egyre szélesedik és meg vagyunk győződve arról, hogy e nehéz időkből megerő­södve kerülünk ki. Drágul« a búza * * malmok Ismét fölemelték a liszt árát. Az új esztendő is a drágulás jegyében kez­dődött. Emlékezzünk, a múltban valahányszor drágítottak, mindig a korona zuh­­nására hi­vatkoztak, mint a drágaság okozójára. Elkö­vetkezett aztán az az idő, hogy a korona meg­állapodott, ennek ellenére azonban az árak változatlanul tovább emelkedtek, sőt az állami drágításokat még nagyobb lendülettel folytat­ták. Mindez igazolja azt a régóta hirdetett ál­láspontunkat, hogy a­­drágulásban nagy szere­pet játszik a spekuláció is, amely.. .atindig talál hitnél arra,­ hogy harácsolását, igaz pljít. Néni-pihenő után a legutóbbi napokban ismét a régi lendülettel léptek működésbe az árdrágí­tók és egy két nap alatt az egész vonalon je­lentősen fölemelték az árakat. Most megint a korona várható zuhanásával, mérgezik a köz­hangulatot és akarják igazolni a legújabb ár­drágítási manővert, habár a korona árfolyama ezt még egyáltalában nem igazolja. Mint min­dig, most is a búzadrágítók kezdték meg a ro­hamot. És ugyanakkor a piacokon az összes élelmicikkek árát is jelentősen fölemelték Az új esztendő tehát jól kezdődik. * (12.600 korona a búza.) A tőzsdei jelentés azt mondja, hogy a forgalom élénk volt, vagyis az árdrágítók megint működésbe léptek. Kedden 12.000 korona volt a búza tőzsdei árfolyama, de későbbi szállításra még ennél is magasabb ösz­szegekért történtek kötések, sőt 10 napos határ­időre 1­.800 koronát fizettek az T. minőségű búzáért. Ez­zel­­egyidőben, term­észetesen a többi gabonaárak is jelentékeny emelkedést mutat­nak. A malomkoncentráció tradicionális szoká­sához hűven sietett a­ búzaárak emelkedését újabb drágításra fölhasználni és a lisztárakat megint megdrágította kilónként 5 koronával. Többizben rámutatunk már, hogy ez a hetürés­szerfi tisszt'ítokítás memiyire -'nwlokolai'law.­ .-hi­szen a­ malmok nem a megdrágított búzából őrölt lisztet árusítják, hanem a már régebben, sokkal olcsóbban beszerzett búzából előállított lisztet. De hát számukra az a fontos, hogy is­mét ürügy kínálkozott a dolgozók mindennapi táplálékának a megdrágítására. Az új liszt­árak szerint, a nullásliszt 190­ korona, főzőliszt 185 korona, kenyérliszt 180 korona. Csak arra vagyunk kíváncsiak, hogy egyáltalában hol lesznek hajlandók megállni az árdrágításban.­­ (A húsárakat is fölemelték.) A keddi marha­vásáron különösen a jobb marha iránt meg­élénkült a kereslet, aminek a következménye az volt, hogy az árak kilogramonként 5—10 ko­ronával emelkedtek. Hogy a húsétel már men­­ A forróság meggyorsította, a ká­oulást.. A bódu­lat lázongó gondolatokat táplált. Érezte, hogy a forró kemencénél az ő munkája most nagyon nehéz, másodpercekre ki van számítva, hogy tevékenysége a legfontosabb és nélkülözhetet­len. Vacsorára még­sem lesz hús. Hús... Jöntött agyában gyorsan kialakult, a kép.­izes izomros­tok, a, fűszerezett szaft. Az orrát megcsiklan­dozta a, párolgó tálalások illata és végigszaladt rajta a­ jóllakottság áhított, kellemes eltöltő ér­zése. Most meg nem­ lesz. Truccolnak vele. Van pénzük és még sem hozatnak. Tudta, hogy ilyen­kor már zárva vannak a mészárosod de annál jobban ragaszkodott az eszméjéhez. El akartak menni. Sok hús kellett volna nekik. Hús. Irigy­lik tőlem. Belőlem élnek és enni sem adnak. Megtetszett a gondolat: nem adnak enni. Nagy keserűség szorongatta. De kirándulni a bucsú-Rokkal, elmentek volna. Remegett a dühtől. Arca kipirult, szemeiből mély állatiasság tüzelt. Ször­nyűséges káromkodások között ordítozva mon­dotta­ el előbbi gondolatait. A mondatok befe­jezése után addig, amin a vetőlapáttal vagy a kemence aj­tóval vesződött, egy kis időre meg­állott. Utána újból, mint az ugatás, harsogott a hangja: — A best anyátok! Csak ne legyen nekem hús, sígy összedöglesztem, az egész pékséget, hogy még a disznók sem eszik meg. Megírom az anyámna­k!... Éheztetnek! Büdösök, belőlem éltek. Rám varrtátok az egyiket, most meg igy akartok kirúgni. Kiüldöztök! Nem adtok­ enni. Azt a megváltó a ... Az idősebbik visszafeleselt: — Ne szidd az anyámat. Miért nem adtál pénzt? Ne­kilak nincs annyi. Azt mondtad, meg­eszed­ a tésztát. Vacak. . Fölforrt a dühe. Ennek ugy sem tudta elfelej­teni a sok kosarat és sértett hiúsága nyílt seb volt. Még nekik áll följebb? Karjába szörnyü erőt érzet, a halántéka tüzes hullámként lükte­tett. Kiugrott az állásából. — Mi... pofázol? Hazudtok. Rongyok. Mek­kora szájat, nyüsz... Megállj! Megragadta azt a hasábját, amivel a ke­mence szájánál a kiguruló zsemlyéket szokta visszatartani és teljes erejéből a sütőszoba aj­tajához vágta. A félignyitt deszkaajtó hatal­mas durranással egészen bevágódott, de az ütést fölfogta. Bent összerezzentek. A fiatal­asszony gyors mozdulattal az ajtóhoz ugrott s bereteszelte. Az utolsó pillanatban. Már ő is ott volt, ütésre emelt ököllel. Tanácstalanul állott meg a zárt ajtó előtt. Fölordított: — Várjatok csak! Ma végetek lesz. Kirohant az udvarra, valami alkalmas do­rongért. Az inas halkan beszólt:­­Kiment fáért." A másik pillanatban kinyitották az ajtót, átrohantak a sütőkonyhán, be a bel­ső házba Az inas utánuk. Kint felhős ég volt. Szemének szokatlan volt a sötétség, nem látott. Kutatott dorongért. Megcsapta meztelen házat a hűs levegő s meg­hallotta, hogy átrohantak. Izzadt teste össze­borzongott. Visszament Fölhajtotta a maradék bort s tovább vetett. Az inas visszaszálingózott és most idebizelgett: „Elmentek ám hasért." És csakugyan. Az öregasszony elküldte 10 óra után a két leányt. „Mit tegyünk, addig ugy sem lesz nyugta — hátha." Kendőt vettek ma­gukra és szó nélkül indultak. A templom mel­lett az egyik mészárosnál világosságot, láttak. Bent most Bontottak egy borjut. Bekopogták, megmondták, miért jöttek. Kis idő múlva ki­nyitották az ajtót és ők beszöktek. A fiata­ IIBPSSAVA ci nyíre a kiváltságos osztályoknak az eledele, legjobban bi­zonyítja az is, hogy a marhavásá­ron csak a jobbm­ínőségű állatokat vásárolják, mert hiszen a silány marha nem kell a gazdá­oknak, a szegények pedig még a silány marha árát sem tudják megfizetni. A mészárosok azonban már előbb akcióba léptek és az utóbbi két napban különösen jelentősen megdrágítot­ták a hús árát. A panaszkodó fogyasztókat pe­dig azzal vigasztalják, hogy az árak­ most tovább emelkednek majd. De nemcsak a liszt és a hús drágult meg, hanem általában más élelmicikkeknél is fokozottabb áremelkedés észlelhető. Petőfi ünnepe, a 71 halhatatlan sziíite születésének száz­éves fordulóján. Egy egész éven át gyújtogatták azt az éj­­­szakai kivilágítást, amit a főváros Szilveszter éjszakájára egy egész éven át hirdetett. A nagy fordulóra valóban ráükömött a fény Petőfi géniuszából és ebben a csudálatos vilá­gosságban annál élesebben láthattuk a sötét­séget, amibe a főváros Szilveszter éjszaka oly gondosan be volt burkolva. A sötétség tényle­ges volt, de képletesen is érthető, mert újra demonstrálód­ott, hogy az itt lakó milliónyi népnek semmi, de semmi közössége nincs azok­kal az alanyokkal, akik oly erőszakostul a nya­kába ültek. A „kivilágítás", amit szívesen óhaj­tott volna mindenki, mert a sugárzó tüntetés őszintén hirdette volna a lelkek hangulatát, a legszánalmasabb volt. A Petőfi-szobor is a legszegényesebben volt földíszítve, a szobor ta­lapzata körül művészietlen unalommal húzódtak a vékony lámpafüzérek, a világító keret, amely a szobrot körülfogta, szintén ötlettelen volt nem a dátumhoz méltó és még bántóbb volt a­ város külseje, a nagyobb útvonalak keresztezé­sénél a gázlámpákból gyöngén pislogott elő a kékes fény, a középületek egyáltalán nem vol­tak kivilágítva, sehol zászló, semmi drapéria vagy másfajta dísz, ami ennek a Szilveszternek ünnepélyességét hirdette volna. Az egész vaksi ,,parádénak" az a látszata volt, hogy amire el­következett Petőfi ünnepe, a fővárosi urak megijedtek t­őle és a legitimista, szabadkirály­­választó, reakcióval bélelt atyafiak alkalmat­lannak érezték az egészen más lelki összetételű száz,esztendős jövevényt. Bizonyára ez lesz a magyarázata annak is, hogy a Petőfi-ünnepeken sehol se láttuk a fő­város képviselőit és ugyanezt mondhatjuk t­öké»n­k;;c!'{}•''korrtráf­­­untról is. Ami egyébként helyes volt, m­ert­­Szilveszter nagyszerű éjsza­kájára Petőfi így zavartalanul magára maradt a néppel. A közönség lelkes hódolattal ünne­pelte meg Petőfi napját. A színházukban Petőfi­előadások voltak. Éjfélkor a Gellért-hegyről öt ágyúdörgés jelezte Petőfi születésének per­cét: az emberek tízezrével hullámoztak a Petőfi -szobor körül és amit a főváros elmulasztott, a magánlakások részben pótolták, sok helyütt ki­világítottak és még meghatóbbak voltak a sze­gényebb gy­ertyácskák a külvárosi ablakok­ban, ahol minden felszólítás nélkül a szegény­emberek meggyújtották a maguk lángocskáit Petőfi emlékezetére.­­Ünnepélyt rendezett vasárnap délelőtt a Petőfi­ Társaság. Az ünnepélynek Rákosi Jenő beszéde kölcsönzött súlyt. Vasárnap délután ?". Jobbik szégyenkezve nyögte ki: „Majd holnap elhozom a pénzt." A mészáros az udvaron át engedte ki őket és előrement, hogy szétnézzen az utcán, nem látta-e a­ jelenetet valaki. Az utca üres volt. Az asszony és az inas visszamentek dolgozni. Már nem sok volt hátra. Csak a kisodort kin­­ket rakták deszkára. Vetni és kisütni kellett. Mikor a lányok visszajöttek, a kutyák ugatá­sára, figyelmes lett Tele vetette a feneket és ki­ment a konyhába A két lányt nem látta, de az öregasszony a fakalapáccsal már tunkolta­­i h­ust. Szürke szemeit rávetette és félve mondte ki: „Mindjárt meglesz a fiacskám." Megnyugodott. És egy félóra múlva asztalnál ült. Felesé­gie kiment. Kereste a nővéreit. Az ember­eit hívta, de az asszony gyűlöletes pillantás ke­retében köpte féléje az indulatos szavaka­t: — Dögölj meg a húsoddal együtt. Ronda. — A feleségem sem pártol. Morog­a morfon­dírozott, közben büfögve evett­­eh, mégis hoz­tak. Büdösök. Mégis igazam lett. .'ól­­­u. Kézbe vette a hirtelen stílt bust és úgy harapott belőle. A zsírcsüppek vissza­hullottak a tá­nyérba. Fogai elővillogtak, még a füle is moz­­gott az állkapcsok munkája nyomán. Mikor kész lett, egy szódásüveget az ólomcsapjánál a szájához emelt és belenyomta az egészet, fa­gyokat csuklott utána. Röfögve röhögött hoz,­ti. Aztán odavetette az­ öregasszony felé:­­„Jó volt!" Fölállt, kinyújtózkodott. Ki ropogtat­ti csontjait s mikor hívására bejött az asszony, mint valami kitűnő prédát magához rántotta és vitte be a szobába . ..

Next