Népszava, 1923. június (51. évfolyam, 122–145. sz.)

1923-06-02 / 122. szám

1923 Június 3. NÉPSZAVA n­ifi áldozatát. * * Nainár,Töf­i József a gyilkos. — Előkerült Lachmann András, Köves Lorifficssé és a Lachmanné holtteste. — Az egeiket a kamrában, a másikat a virágágy a»sat, a Ssarenasdakat — Kispesttera «aláiták meg. — Hogyan történt a csalás Ssrtás. — Nainár elekre kizsarolta, map meggyilkolta a családot. — S&affB©zs©-ék és Szeglek szerepe. A rákosszentmihályi rejtélyes gyilkosság minden részletét kiderítették. A bűnügyek kró­nikájában 1916 óta, a cinkotai hétszeres gyil­kosság óta, nem találkozunk ehhez hasonló bor­zalmas bűntettel. A gyilkos, Molnár-Tóth Jó­zsef 24 éves kereskedősegéd, három napi valla­tás után megtört és vallott Az az ember, aki bilincsekben megszökött és két napig hetykén, szinte konok állhatatossággal úgy állította be az egész dolgot, hogy ő csak zsarolta Kövesnét, arról az emberről kiderült, hogy meggyilkolta Lachmann Andrást, a felesé­gét, Köves Lőrincnét és a 15 éves Köves Gyulát. Ha hétfőn délután a rákosszentmihályi­ villá­ban lévő házmesteri lakásban nem találják meg a bádogdobozt és benne Köves Gyula holttes­tét, akkor ez a rémséges bűnügy talán még hosszú időre titok maradt volna. Ámde nap­fényre került a fiú holtteste és gyors egymás­utánban az egész eltűnt család teteme is. A hatóságok már az első pillanatban jó úton ha­ladtak. Minden gyanú Molnár-Tóth Józsefre irányult, aki kedden reggel megbilincselve meg­szökött a csendőrök kezei közül, azonban dél­utánra kézrekerítették. A Kanozsay-házaspár szerepe még csak ezután tisztázódik, valamint a bűnügybe belekevert Szegi Imréné és négy gyermekének szerepe is. Hogy olvasóink előtt teljesen megérthetővé tegyük ezt a borzalmas és bonyodalmas négy­szeres gyilkosságot, részleteznünk kell Molnár-Tóth összes vallomásait. Az első vallomás. Hétfőn délután, amikor a fiú holtteste elő­került, kihallgatták a szomszédokat, akik kö­zül Bodánszky Tivadar, Lachmannék közvet­len szomszédja hívta rá a hatóságok figyelmét Molnár-Tóth Józsefre, akit még hétfőn éjszaka a csendőrség elfogott és Rákosszentmihályra vitt. Innen megszökött, azonban délután el­fogták és visszavitték. A kedd éjszakát Molnár-Tóth József még a csendőrségen töltötte. Szer­dán reggel átkisér­ték a mátyásföldi rendőr­ségre, ahol már őrizetben volt Kanozsay Dezső és a felesége is. Szerdán délelőtt Molnár-Tóth Józsefet a pest­vidéki rendőrség mátyásföldi kirendeltsége ki­hallgatta. Felmutattak előtte egy aranyórát, amelyet a lakásán találtak. Arra a kérdésre, hogy hogyan került hozzája, azt felelte, hogy Köves Lőrincnétől kapta ajándékba. Majd hosszasan faggatták. A válasszal percekig adós maradt. Látszott, hogy töpreng azon, hogy mit mondjon. Végül annyit mondott, hogy vallani akar, — 1918-ban leszerelt. Az Erzsébet­ körúton egy fűszeresnél kapott alkalmazást, majd in­nen Meinl Gyula Rt.-hez lépett be. Itt se ma­radt sokáig, hazament Désre, azonban csakha­mar visszajött. 1920-ban egy Reiter nevű pék­mesterrel társas viszonyba lépett, azonban csakhamar ezt is megunta. 1921-ben megismer­kedett az Országház-kávéházban Köves Lőrinc­nével, aki szenvedélyes valutázó volt. Állan­dóan adott és vett dollárokat. Csakhamar bejá­ratos lett Kövesné mostohaszüleihez, a Rákos­szentmihályon lakó Lachmann Andrásékhoz. Az öreg Lach­mann András italos ember volt és szünet nélkül pörlekedett a feleségével és leá­nyával. Az öregasszonyt pazarlásai vádolta, a leányától meg folyton pontos elszámolást kö­vetelt. Az asszonyok megunták az öreg Lach­mann házsártos viselkedését és Molnár-Tóth Józseftől kértek tanácsot, hogy mit csináljanak az öreggel. Ő azonban elhárította magáról a ké­nyes ügyet és nem törődött többé a dologgal. Később megtudta, hogy a két asszony veronállal, majd sztrichninnel (melyért 300.000 koronát ad­tak) meg akarta mérgezni Lachmann Andrást. Nagy adag mérget adtak be az öreg ételébe, azonban a hatás elmaradt. Ismételt unszolásra végre azt a tanácsot adta a két nőnek, hogy lőjjék le az öreget. Ezután így folytatta vallo­mását: — Amikor Lachmann András meghalt, a két asszony mindenütt azt híresztelte, hogy Ameri­kába utazott. Nekem is ezt mondták. Én azon­ban úgy tettem, mintha elhinném a mesét, azonban ettől a pillanattól kezdve elhatároz­tam, hogy megtudok mindent és ezt fölhasz­nálom arra, hogy a villát megszerezzem a két nőtől. Egy alkalommal észrevette, hogy az öreg­asszony a házmesterlakás kamrájában egy mécses előtt térdepel és imádkozik. Rögtön megsejtette, hogy Lachmann Andrást ott te­mették el. Ezután folyton zsarolta az asszo­nyokat, Köves Lőrincné pedig állandóan pén­zelte, hogy ne árulja el őket. A fiú haláláról szerdán délután Molnár-Tóth József még csak a következőket mondotta: — Valószínű, hogy a 15 éves Köves Gyulát az édesanyja tette el láb alól, bár roppantul szerette a fiút, azonban az anya nem akarta azt, hogy a fia egy gyilkossággal terhelt anyának utódja legyen. Ezért egy hisztériás rohamában agyonlőtte a fiút. Március elején Lachmann Andrásné és Köves Dezsőné elutaztak külföldre, azonban előzően megvásárolta­ tőlük a villát. Az adás­vételi szerződést egy budapesti ügyvéd előtt kötötték meg. Az ügyvédnek az mondták, hogy Lachmann András beteg é,s majd otthon fogja aláírni a szerződést. Molnár-Tóth József tanúja volt Kanozsay Dezső, aki ekkor kap­csolódott bele az ügybe. Nemsokára az adás­vételi szerződés megkötése után Kanozsayék­­beköltöztek a rákosszentmihályi villába. Ka­nozsay állandóan zsarolta Molnár-Tóth Józse­fet, aki nemcsak lakást, hanem nagyobb ösz­szegű pénzt is adott neki hallgatási dí­jal. Az ügyvéd előtt a szerződést megkötötték, ame­lyet aláírt Lachmann Andrásné, Köves Lő­rincné, Tóth József. A villában Molnár hami­sította rá Lachmann András nevét a szerző­désre. • Kiássák Lachsmann András úrsátSesSeL. Itt megszakították az elcsigázott ember ki­hallgatását, akit csütörtökön reggel kivittek Rákosszentmihályra, a János­ utca 52. számú villába. Molnár-T­óth József bevezette az em­bereket a házmesterlakás kamrájába és azt mondta, hogy valószínű, hogy az öreg ott van eltemetve, de biztosan nem tudja. A rendőrség nyomban fölásatta a jelzet helyet. Egy métert ástak, a hullának még semmi nyoma nem volt. Már azt hitték, hogy Molnár-Tóth József félre akarja a hatóságot vezetni, azonban ő váltig erősítette, hogy a holttestnek ott kell lennie. Tovább folytatták tehát a munkát és két mé­ternyi mélységben fehér kő került a Csáká­nyok alá. . Pár percnyi munka után megtalálták a mésszel leöntött Lachmann András­­holt­testét. Mindenki megborzadt. A mész úgyszólván tel­jesen konzerválta a holttestet. A konok ember pedig egyre ismételgette, hogy nem ő gyilkolta meg Lachmann Andrást, h­anem az asszonyok, azok pedig elutaztak. Tetenszeratvás. Molnár-Tóth Józsefet ekkor bevezették a­ villa előszobájába és ott dr. Csövek fő­kapitány, a belügyi nyomozóosztály vezetője, fogta vallatóra a még mindig tagadó Molnár-Tóth Józsefet, aki most már oda módosította a vallomását, hogy Lachmann Andrásné és Kö­ves Lőrincné valószínűen kerülő úton utaztak ki Amerikába. Ezt azért mondta, mert a sze­mébe vágták neki, hogy bár a két nőnek ame­rikai útlevele volt, azonban a határ állomása- Emberek a színházban, írta ego. Először őket nézzük, akik „meg­jelennek". Kocsi viszi őket­ a színház kapujáig és így nem látják a színházi lapot megvételre kínáló sovány, kendős alakokat. Nem néznek a ruha­tárosné fáradt asszonyarcába, az egyenruhás szolgában nem tudják az embert és a fehérfő­kötős jegyszedőjében az anyát, aki esténként otthonhagyja gyerekeit. Az ő szemükben, gé­pek, gépek, nem érzik mögöttük az életet. És fölvonásközi vidám beszélgetésüket egy pilla­natra sem zavarja meg a vékony, átható hanya­gocska, amely, cukrot, vizet kínál ott fönt az emeleten ... . Ők... • A színpadon nekik játszanak, a darabot az ő ízlésüknek írták, úgy cukrozták, borsozták, zsírozták, ahogy ők szeretik. A darab emberei olyanok, amilyennek ők akarják az embert látni. Még a rosszaságból is csak annyi van a szerepekbe adagolva, hogy ők megállapíthas­sák: „hja, ilyen komisz a világ, de mi meg­birkózunk vele!" És a jóságból is csak annyi van beléjük adagolva, hogy ők elmondhassák­, „no lám, mi is vagyunk ennyire jók, ilyen tisztességesek!" Tágítható és összefűzhető mo­rál, fölvonásokra beosztott szenvedélyek, 10 óra felé valami jó befejezés — házasság vagy re­volver, vagy méreg, vagy házasságtörés — hja, kérem, a színházba nem valók problémák, az ember szórakozni akar és a pénztár a jegyeket elővételben szereti eladni. Ők veszik a jegye­ket, ők hálásak, az ő kedvüket kell keresni, m­ert csak ők számítanak. A színészekben sem látják meg a komédiá­lástól az embert — nem érdekli őket az agya, művészete, világnézete, embersége, pedig hogy kiütközik mindez a színész játékából i­­— és csak a fiatalok, szépek magánéletének legfel­sőbb pletykarétegére kíváncsiak. De hogy a körülöttük ülő nézők is mind-mind színészek, férfiak és nők, gyáván titkolódzók — hogy ők maguk is ügyetlen komédiások, szavuk: ál­szent, álművelt, álszerelmes, áltisztességes —, azt talán mégse tudják. Nem, ők nem kétel­kednek a maguk értékében, ők tetszenek ma­guknak. És minek nevetnek! Humornak, szatírának, keserű, tartalmas tréfának, amely mögül kisu­gárzik az élet ismerete, amelyből kiérzik az igaz fájdalom? Dehogy... Vagy a tiszta, igazi jókedvnek, amely egyszerű emberek játékos kedvéből vagy évszázadokon keresztül bujkáló mesékből és valahol valaki primitív nagy te­hetségéből került felszínre? Dehogy. Az ő ked­velt élcikéik az asszonyról szólnak, meg a pénz­ről, a nemi életről meg a jó kis gazdag életről... És amikor sírnak! Ő, szent modern színművé­szeti fájlalom, mily messze van a te tragiku­mod mindentől a mai, igazi emberi szomorú­ság! Limonádés kis profilémák — több cukrot, még több cukrot adagoljatok, hogy hamar el­múljon a nézők közeléből minden életmegisme­rés, hogy sem a színész, sem a darab ne tárja föl előttük mindazt, amiért tudnának sírni ta­lán még ők is. Ha valaki egyszer megrázná, föl­keltené, észretérítené őket, hogy a maguk kis világán túl meglássák az egész nagy életet... Vájjon akkor megváltoznának-e ők? * És az ő soraikban elvétve, ritkán, inkább a hátuk mögött és fönt az erkélyen ülnek igazán művelt, jóllátó, mindent tudó barátaink és még a színháznál is jobban mulatnak „ő" rajtuk. Mulatnak a mai balsaci erejű komédián, az egész társadalmon, az egész művészeten , szel­lemi fölülkerekedésük páholyában ülve nézik a mai élet groteszk színjátékát, ők, a finomszi­matuak, a jószeműek a haláltáncot meglátják a jellemtelenek menüettje mellett, akik két lé­pést táncolnak jobbra, kettőt balra, vigyázva nézegetnek előre, hátra, hogy tudják, melyik percben kell táncolniok egészen jobbra vagy egészen balra. Nem hiszitek, milyen mulatsá­gos így nézni őket, fölülről, magasból, a jel­lemteleneket és a bohó jellemeseket, a kis kö­vér megalkuvókat és a szikár apostolokat, a bután kacagókat és az epés fölháborodottakat, színházat, nézőket, írót, színészt, irodalmat meg az életet Rajzoltak-e ehhez hasonló hát­borzongató, pokolian vidám rajzot a középko­riak — megírták-e családok ilyen Pálfordulá­sait és belső zavarait a generációk történeteit jegyző írók —, várjon Moliére alakjai között találkozik-e ezekhez hasonló, élesen határolt mindenféle típusa a butaság és rosszaság keve­rékének, pénzvágynak, nag­yzási hóbortnak, fel­tűnési viszketegnek, műalázatnak és álerköl­csös szigorúságnak? Ők, ha biztos tudásuak, biz­tos ízlésűek mulatnak rajtuk messziről, magas­ból­ mulatnak rajtuk még ott, köztük is, — ez az ő elégtételük, kárpótlásuk azért, hogy nekik is ma kell élniök. A szívük pedig? A szívükhöz senkinek sincs köze, hogy van-e vagy nincs. Szánalmukról, igazságosztójukról. Szimpátiáik­ról nem kell tudnia másnak. Ők objektívek. Ők az igazi nézők, életnézők. Fölényükbe jól bebur­kol­ódzva — mindig ízlésesen, mindig a legfino­mabb európai divat szerint, tehát minden szél­sőségtől mentesen­­ mutatkoznak a világnak. * És fönt az emeleten, a karzaton, mindenütt a leghátulsó sorokban ülnek azok, akik valakijük sorsával mélyen belekapcsolódnak az élet tra­gikumába. Hogy akkor miért vannak itt ko­médiát nézni? Azért vannak itt, mert robotoló nehéz napjaik szürkeségéből elképzelhetetlenül erős vágyódással vágynak a másra, szépségre, tudásra, művészetre. Kárpótlásra... Az élet valami gyönyörűségére, ami több, tisztább, ne­mesebb mámoroknál, szerelemnél. Bele­mene­külnek irodalomba, zenébe, s várják a vigasz­talót, aki értük jött el, hogy őket fölüdítse, föl­rázza. Elhozták ide tudáséhségüket, elhozták a jövőbe vetett hitüket, becsületes akarásukat új művészi lehetőségek megértésére, méltánylá-­­sára, mert szeretik a bátrakat, erőseket, fiata­lokat, kell-e ennél jobb közönség irónak, szí­nésznek? És mégis: ki törődik velük, ki ir, ki­ játszik nekik, az ő problémáikat­ ki hozza a vi­lág elé meghamisítás nélkül és az élet többi, problémáit úgy, hogy nekik is legyen közük hozzájuk... Mellékalakokból mikor lépnek elő izgató, érdekes főalakokká, — de művészi for­mában, kiáltó szándék nélkül, sokféleségük, lelki életük gazdagságával: ők is... Mindig másokat látni, fölcicomázott erőtlenséget, üres jóllakottság kicsi, időt töltő játékait, nem jó. Ezért pénzt adni... De mikor az ember úgy kí­vánja a mást amikor egy pár órára szabadulni­ akar önmagától, sorsától... * Sok-sokféle az ember a szính­ázban. Isten bi­­­zony, üljünk háttal a színpadnak. Érdekeseb­bek a nézők, mint a komédia. 5

Next