Népszava, 1923. június (51. évfolyam, 122–145. sz.)
1923-06-02 / 122. szám
1923 Június 3. NÉPSZAVA nifi áldozatát. * * Nainár,Töfi József a gyilkos. — Előkerült Lachmann András, Köves Lorifficssé és a Lachmanné holtteste. — Az egeiket a kamrában, a másikat a virágágy a»sat, a Ssarenasdakat — Kispesttera «aláiták meg. — Hogyan történt a csalás Ssrtás. — Nainár elekre kizsarolta, map meggyilkolta a családot. — S&affB©zs©-ék és Szeglek szerepe. A rákosszentmihályi rejtélyes gyilkosság minden részletét kiderítették. A bűnügyek krónikájában 1916 óta, a cinkotai hétszeres gyilkosság óta, nem találkozunk ehhez hasonló borzalmas bűntettel. A gyilkos, Molnár-Tóth József 24 éves kereskedősegéd, három napi vallatás után megtört és vallott Az az ember, aki bilincsekben megszökött és két napig hetykén, szinte konok állhatatossággal úgy állította be az egész dolgot, hogy ő csak zsarolta Kövesnét, arról az emberről kiderült, hogy meggyilkolta Lachmann Andrást, a feleségét, Köves Lőrincnét és a 15 éves Köves Gyulát. Ha hétfőn délután a rákosszentmihályi villában lévő házmesteri lakásban nem találják meg a bádogdobozt és benne Köves Gyula holttestét, akkor ez a rémséges bűnügy talán még hosszú időre titok maradt volna. Ámde napfényre került a fiú holtteste és gyors egymásutánban az egész eltűnt család teteme is. A hatóságok már az első pillanatban jó úton haladtak. Minden gyanú Molnár-Tóth Józsefre irányult, aki kedden reggel megbilincselve megszökött a csendőrök kezei közül, azonban délutánra kézrekerítették. A Kanozsay-házaspár szerepe még csak ezután tisztázódik, valamint a bűnügybe belekevert Szegi Imréné és négy gyermekének szerepe is. Hogy olvasóink előtt teljesen megérthetővé tegyük ezt a borzalmas és bonyodalmas négyszeres gyilkosságot, részleteznünk kell Molnár-Tóth összes vallomásait. Az első vallomás. Hétfőn délután, amikor a fiú holtteste előkerült, kihallgatták a szomszédokat, akik közül Bodánszky Tivadar, Lachmannék közvetlen szomszédja hívta rá a hatóságok figyelmét Molnár-Tóth Józsefre, akit még hétfőn éjszaka a csendőrség elfogott és Rákosszentmihályra vitt. Innen megszökött, azonban délután elfogták és visszavitték. A kedd éjszakát Molnár-Tóth József még a csendőrségen töltötte. Szerdán reggel átkisérték a mátyásföldi rendőrségre, ahol már őrizetben volt Kanozsay Dezső és a felesége is. Szerdán délelőtt Molnár-Tóth Józsefet a pestvidéki rendőrség mátyásföldi kirendeltsége kihallgatta. Felmutattak előtte egy aranyórát, amelyet a lakásán találtak. Arra a kérdésre, hogy hogyan került hozzája, azt felelte, hogy Köves Lőrincnétől kapta ajándékba. Majd hosszasan faggatták. A válasszal percekig adós maradt. Látszott, hogy töpreng azon, hogy mit mondjon. Végül annyit mondott, hogy vallani akar, — 1918-ban leszerelt. Az Erzsébet körúton egy fűszeresnél kapott alkalmazást, majd innen Meinl Gyula Rt.-hez lépett be. Itt se maradt sokáig, hazament Désre, azonban csakhamar visszajött. 1920-ban egy Reiter nevű pékmesterrel társas viszonyba lépett, azonban csakhamar ezt is megunta. 1921-ben megismerkedett az Országház-kávéházban Köves Lőrincnével, aki szenvedélyes valutázó volt. Állandóan adott és vett dollárokat. Csakhamar bejáratos lett Kövesné mostohaszüleihez, a Rákosszentmihályon lakó Lachmann Andrásékhoz. Az öreg Lachmann András italos ember volt és szünet nélkül pörlekedett a feleségével és leányával. Az öregasszonyt pazarlásai vádolta, a leányától meg folyton pontos elszámolást követelt. Az asszonyok megunták az öreg Lachmann házsártos viselkedését és Molnár-Tóth Józseftől kértek tanácsot, hogy mit csináljanak az öreggel. Ő azonban elhárította magáról a kényes ügyet és nem törődött többé a dologgal. Később megtudta, hogy a két asszony veronállal, majd sztrichninnel (melyért 300.000 koronát adtak) meg akarta mérgezni Lachmann Andrást. Nagy adag mérget adtak be az öreg ételébe, azonban a hatás elmaradt. Ismételt unszolásra végre azt a tanácsot adta a két nőnek, hogy lőjjék le az öreget. Ezután így folytatta vallomását: — Amikor Lachmann András meghalt, a két asszony mindenütt azt híresztelte, hogy Amerikába utazott. Nekem is ezt mondták. Én azonban úgy tettem, mintha elhinném a mesét, azonban ettől a pillanattól kezdve elhatároztam, hogy megtudok mindent és ezt fölhasználom arra, hogy a villát megszerezzem a két nőtől. Egy alkalommal észrevette, hogy az öregasszony a házmesterlakás kamrájában egy mécses előtt térdepel és imádkozik. Rögtön megsejtette, hogy Lachmann Andrást ott temették el. Ezután folyton zsarolta az asszonyokat, Köves Lőrincné pedig állandóan pénzelte, hogy ne árulja el őket. A fiú haláláról szerdán délután Molnár-Tóth József még csak a következőket mondotta: — Valószínű, hogy a 15 éves Köves Gyulát az édesanyja tette el láb alól, bár roppantul szerette a fiút, azonban az anya nem akarta azt, hogy a fia egy gyilkossággal terhelt anyának utódja legyen. Ezért egy hisztériás rohamában agyonlőtte a fiút. Március elején Lachmann Andrásné és Köves Dezsőné elutaztak külföldre, azonban előzően megvásárolta tőlük a villát. Az adásvételi szerződést egy budapesti ügyvéd előtt kötötték meg. Az ügyvédnek az mondták, hogy Lachmann András beteg é,s majd otthon fogja aláírni a szerződést. Molnár-Tóth József tanúja volt Kanozsay Dezső, aki ekkor kapcsolódott bele az ügybe. Nemsokára az adásvételi szerződés megkötése után Kanozsayékbeköltöztek a rákosszentmihályi villába. Kanozsay állandóan zsarolta Molnár-Tóth Józsefet, aki nemcsak lakást, hanem nagyobb öszszegű pénzt is adott neki hallgatási díjal. Az ügyvéd előtt a szerződést megkötötték, amelyet aláírt Lachmann Andrásné, Köves Lőrincné, Tóth József. A villában Molnár hamisította rá Lachmann András nevét a szerződésre. • Kiássák Lachsmann András úrsátSesSeL. Itt megszakították az elcsigázott ember kihallgatását, akit csütörtökön reggel kivittek Rákosszentmihályra, a János utca 52. számú villába. Molnár-Tóth József bevezette az embereket a házmesterlakás kamrájába és azt mondta, hogy valószínű, hogy az öreg ott van eltemetve, de biztosan nem tudja. A rendőrség nyomban fölásatta a jelzet helyet. Egy métert ástak, a hullának még semmi nyoma nem volt. Már azt hitték, hogy Molnár-Tóth József félre akarja a hatóságot vezetni, azonban ő váltig erősítette, hogy a holttestnek ott kell lennie. Tovább folytatták tehát a munkát és két méternyi mélységben fehér kő került a Csákányok alá. . Pár percnyi munka után megtalálták a mésszel leöntött Lachmann Andrásholttestét. Mindenki megborzadt. A mész úgyszólván teljesen konzerválta a holttestet. A konok ember pedig egyre ismételgette, hogy nem ő gyilkolta meg Lachmann Andrást, hanem az asszonyok, azok pedig elutaztak. Tetenszeratvás. Molnár-Tóth Józsefet ekkor bevezették a villa előszobájába és ott dr. Csövek főkapitány, a belügyi nyomozóosztály vezetője, fogta vallatóra a még mindig tagadó Molnár-Tóth Józsefet, aki most már oda módosította a vallomását, hogy Lachmann Andrásné és Köves Lőrincné valószínűen kerülő úton utaztak ki Amerikába. Ezt azért mondta, mert a szemébe vágták neki, hogy bár a két nőnek amerikai útlevele volt, azonban a határ állomása- Emberek a színházban, írta ego. Először őket nézzük, akik „megjelennek". Kocsi viszi őket a színház kapujáig és így nem látják a színházi lapot megvételre kínáló sovány, kendős alakokat. Nem néznek a ruhatárosné fáradt asszonyarcába, az egyenruhás szolgában nem tudják az embert és a fehérfőkötős jegyszedőjében az anyát, aki esténként otthonhagyja gyerekeit. Az ő szemükben, gépek, gépek, nem érzik mögöttük az életet. És fölvonásközi vidám beszélgetésüket egy pillanatra sem zavarja meg a vékony, átható hanyagocska, amely, cukrot, vizet kínál ott fönt az emeleten ... . Ők... • A színpadon nekik játszanak, a darabot az ő ízlésüknek írták, úgy cukrozták, borsozták, zsírozták, ahogy ők szeretik. A darab emberei olyanok, amilyennek ők akarják az embert látni. Még a rosszaságból is csak annyi van a szerepekbe adagolva, hogy ők megállapíthassák: „hja, ilyen komisz a világ, de mi megbirkózunk vele!" És a jóságból is csak annyi van beléjük adagolva, hogy ők elmondhassák, „no lám, mi is vagyunk ennyire jók, ilyen tisztességesek!" Tágítható és összefűzhető morál, fölvonásokra beosztott szenvedélyek, 10 óra felé valami jó befejezés — házasság vagy revolver, vagy méreg, vagy házasságtörés — hja, kérem, a színházba nem valók problémák, az ember szórakozni akar és a pénztár a jegyeket elővételben szereti eladni. Ők veszik a jegyeket, ők hálásak, az ő kedvüket kell keresni, mert csak ők számítanak. A színészekben sem látják meg a komédiálástól az embert — nem érdekli őket az agya, művészete, világnézete, embersége, pedig hogy kiütközik mindez a színész játékából i— és csak a fiatalok, szépek magánéletének legfelsőbb pletykarétegére kíváncsiak. De hogy a körülöttük ülő nézők is mind-mind színészek, férfiak és nők, gyáván titkolódzók — hogy ők maguk is ügyetlen komédiások, szavuk: álszent, álművelt, álszerelmes, áltisztességes —, azt talán mégse tudják. Nem, ők nem kételkednek a maguk értékében, ők tetszenek maguknak. És minek nevetnek! Humornak, szatírának, keserű, tartalmas tréfának, amely mögül kisugárzik az élet ismerete, amelyből kiérzik az igaz fájdalom? Dehogy... Vagy a tiszta, igazi jókedvnek, amely egyszerű emberek játékos kedvéből vagy évszázadokon keresztül bujkáló mesékből és valahol valaki primitív nagy tehetségéből került felszínre? Dehogy. Az ő kedvelt élcikéik az asszonyról szólnak, meg a pénzről, a nemi életről meg a jó kis gazdag életről... És amikor sírnak! Ő, szent modern színművészeti fájlalom, mily messze van a te tragikumod mindentől a mai, igazi emberi szomorúság! Limonádés kis profilémák — több cukrot, még több cukrot adagoljatok, hogy hamar elmúljon a nézők közeléből minden életmegismerés, hogy sem a színész, sem a darab ne tárja föl előttük mindazt, amiért tudnának sírni talán még ők is. Ha valaki egyszer megrázná, fölkeltené, észretérítené őket, hogy a maguk kis világán túl meglássák az egész nagy életet... Vájjon akkor megváltoznának-e ők? * És az ő soraikban elvétve, ritkán, inkább a hátuk mögött és fönt az erkélyen ülnek igazán művelt, jóllátó, mindent tudó barátaink és még a színháznál is jobban mulatnak „ő" rajtuk. Mulatnak a mai balsaci erejű komédián, az egész társadalmon, az egész művészeten , szellemi fölülkerekedésük páholyában ülve nézik a mai élet groteszk színjátékát, ők, a finomszimatuak, a jószeműek a haláltáncot meglátják a jellemtelenek menüettje mellett, akik két lépést táncolnak jobbra, kettőt balra, vigyázva nézegetnek előre, hátra, hogy tudják, melyik percben kell táncolniok egészen jobbra vagy egészen balra. Nem hiszitek, milyen mulatságos így nézni őket, fölülről, magasból, a jellemteleneket és a bohó jellemeseket, a kis kövér megalkuvókat és a szikár apostolokat, a bután kacagókat és az epés fölháborodottakat, színházat, nézőket, írót, színészt, irodalmat meg az életet Rajzoltak-e ehhez hasonló hátborzongató, pokolian vidám rajzot a középkoriak — megírták-e családok ilyen Pálfordulásait és belső zavarait a generációk történeteit jegyző írók —, várjon Moliére alakjai között találkozik-e ezekhez hasonló, élesen határolt mindenféle típusa a butaság és rosszaság keverékének, pénzvágynak, nagyzási hóbortnak, feltűnési viszketegnek, műalázatnak és álerkölcsös szigorúságnak? Ők, ha biztos tudásuak, biztos ízlésűek mulatnak rajtuk messziről, magasból mulatnak rajtuk még ott, köztük is, — ez az ő elégtételük, kárpótlásuk azért, hogy nekik is ma kell élniök. A szívük pedig? A szívükhöz senkinek sincs köze, hogy van-e vagy nincs. Szánalmukról, igazságosztójukról. Szimpátiáikról nem kell tudnia másnak. Ők objektívek. Ők az igazi nézők, életnézők. Fölényükbe jól beburkolódzva — mindig ízlésesen, mindig a legfinomabb európai divat szerint, tehát minden szélsőségtől mentesen mutatkoznak a világnak. * És fönt az emeleten, a karzaton, mindenütt a leghátulsó sorokban ülnek azok, akik valakijük sorsával mélyen belekapcsolódnak az élet tragikumába. Hogy akkor miért vannak itt komédiát nézni? Azért vannak itt, mert robotoló nehéz napjaik szürkeségéből elképzelhetetlenül erős vágyódással vágynak a másra, szépségre, tudásra, művészetre. Kárpótlásra... Az élet valami gyönyörűségére, ami több, tisztább, nemesebb mámoroknál, szerelemnél. Belemenekülnek irodalomba, zenébe, s várják a vigasztalót, aki értük jött el, hogy őket fölüdítse, fölrázza. Elhozták ide tudáséhségüket, elhozták a jövőbe vetett hitüket, becsületes akarásukat új művészi lehetőségek megértésére, méltánylá-sára, mert szeretik a bátrakat, erőseket, fiatalokat, kell-e ennél jobb közönség irónak, színésznek? És mégis: ki törődik velük, ki ir, ki játszik nekik, az ő problémáikat ki hozza a világ elé meghamisítás nélkül és az élet többi, problémáit úgy, hogy nekik is legyen közük hozzájuk... Mellékalakokból mikor lépnek elő izgató, érdekes főalakokká, — de művészi formában, kiáltó szándék nélkül, sokféleségük, lelki életük gazdagságával: ők is... Mindig másokat látni, fölcicomázott erőtlenséget, üres jóllakottság kicsi, időt töltő játékait, nem jó. Ezért pénzt adni... De mikor az ember úgy kívánja a mást amikor egy pár órára szabadulni akar önmagától, sorsától... * Sok-sokféle az ember a színházban. Isten bizony, üljünk háttal a színpadnak. Érdekesebbek a nézők, mint a komédia. 5