Népszava, 1923. szeptember (51. évfolyam, 196–220. sz.)
1923-09-01 / 196. szám
If ft 'h JfrA^u*t Li. évf. 196. ss. Budapest, 1923 saegstQRicar 1, szombat MiXa 250 szopona AZ ELŐFIZETÉS ABA: Negyed évre ISMO kor. — külföldre MOM kor, Ery hóra ... 5M® kor. — külföldre lOOTt kor, Ausztria agy hóra 6000 magyar korona, EGYES SZÁM ABA: Magyarországon 2SO korona, JuroBilágiában 10 jog. kor., Ausztriában 150 osztr. kor. A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP SZEERKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3-1 és József 3—31) CB KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3—31 és József 3—32) A „fiatalemberei*". A föllebbentett függöny megint följebb gördül egy fokkal. A nemzetgyűlésen elhangzott lesújtó kritikával egyidőben készülődött a budapesti államrendőrség egy társaság lefogására, amely minden hivatottság, minden megbizatás nélkül menti itt a hazát, utcai igazoltatásokkal, ártatlan, gyanútlan járókelők véresre verésével, a Népszava, az Athenaeum-nyomda, az „Az Est" kiadóhivatala lerombolásával, a Club-kávéházi és Soltra rendőrön elkövetett gyilkossággal, a Dohány-utcai tömeggyilkossággal, az Operettszínházi merénylettel és mindehhez zenéjük, daluk a Himnusz és az Erger-Berger — a haza nevében. Ugyanezzel a társasággal találkoztunk a politikában is, amidőn az ellenzéki jelöltek gyűléseit zavarták meg avagy tették lehetetlenné a Himnusz éneklésével és ólomfejű bunkóikkal, miközben tapasztaltuk, hogy a rend föntartására kirendelt rendőri közegek rendszerint nem a lármázó, gyűlést zavaró társaságok ellen léptek föl, hanem föloszlatták a gyűlést vagy tehetetlenséget mímelve, zavartan nézték — egyik-másikuk kajánul is —, hogy a „hazafias" bunkósok hogyan verik be ártatlan polgároknak a fejét. És talán az is sajátságos, hogy ezek a „hazafias" garázdálkodók és büntetők sohasem kerültek a törvény kezére, a mai napig egyik sem került lakat alá, ha itt-otttörténtek is előállítások, titokzatos kezek azonnal kiemelték őket a csávából, amíg elbolondított, sejtes gyerkőcök vagy együgyű bolsevistáskodó álmodók egy-kettőre rendőrkézre kerültek, börtönbe csukattak, vagy Zalaegerszegre internáltattak. Ezekről a munkásemberekről azután a keresztény és nemzeti sajtó rögtön megírta hosszú hasábokon, hogy vörös gazemberek, Moszkvának fizetett bérencei, akik a társadalmi rendet minden bizonnyal fölfordították volna, ha a rendőrség és a belügyi nyomozó osztály nem elég éber és nem csap le rájuk idejében. Pedig ezek a föld alá bújtak sejtjeikkel, nem mertek sem a „Három kapa", sem a „Csocsó bácsi" kocsmáiba járni, mégis a szemfüles rendőrség és ezerszemű belügyi nyomozó osztály rájuk talált, míg a háromkapások és Csocsó bácsiak hangosan daloltak, dáridóztak, zsidóztak és honmentésről szavaltak. Egy-egy nagyobb disznóságuk vagy gonosztettükért, ha a nemzetgyűlésben is szóba került, védelmet követeltek a kormánytól és a belügyminiszter nem egyszer vette őket a termébe, mint hazafiasan fölbuzduló fiatalságot, akiknek virtusa és mulatsága az ablakbeverés, lakásfölforgatás, zsidó- és munkáspofozás. A belügyminiszter elődjét öles plakátokon, gyűlési beszédekben vérig sértettét, rehabilitációt máig sem kapott, pedig állítja, hogy a bűnvádi följelentést megtette ellenük és hogy az folyamatban is van s talán egy évtized múlva tárgyalásra is kerül. De talán, elég is ezekből a kiáltó kontrasztokból, hiszen ezek nem új dolgok, ezeket átéltük itt mindnyájan, tanúi és szenvedői voltunk e gyászos és vértlázító eseményeknek és történéseknek, csak éppen hogy tehetetlenül néznünk kellett egyfelől a bűnös országrontó aktivitást, másfelől a lelógó tehetetlen passzivitást. A mérges gyümölcs azonban mégis megérik és nem lehetetlen, hogy alattomos érlelői a maguk számára nevelik szerecsikának, amelyet gonosz kezek a levesükbe csempésznek, hogy elpusztítsák útjukból a versenytársakat. Most megint egy politikai puccskísérletről van szó, amelyet a haza legújabb megmentése érdekében terveztek ki titokzatos tervezők és honmentők Csocsó bácsi kocsmájában vagy annak szomszédságában. És megint látunk furcsaságokat, érthetetlenséget az ügy körül. A kormány félhivatalos lapja azt írja hatalmas címbetükkel, hogy: „Közönséges és csúnya bűncselekmények miatt tartóztatták le az ébredő társaságot.." A belügyminiszter a Házban nyilatkozott és ezt mondotta: „A képviselő úr (Kiss M.) két igen lényeges tévedésben van. Az egyik az, hogy azt hiszi, hogy a letartóztatott társaság semmiféle komoly bűncselekménnyel kapcsolatban nincs. A másik pedig, hogy az egész esetet az ébredő magyarokkal hozza kapcsolatba. (!) Igenis, azokat az embereket, akiket letartóztattak, súlyos bűncoeli . .. ' ''." A belügyminiszter tehát komolyan vádol és komolytalanul ment. Mindenki tudja, hogy a kocsmai letartóztatás után az Émeből indult ki a mentés, ébredő képviselők által, a Házban ébredő képviselő kért és kapott napirend előtti fölszólalásra engedélyt a letartóztatottak érdekében,, a letartóztatottak tisztviselői az Érnének vagy aktív szolgálói valami más nemzeti intézménynek, de azért a belügyminiszter megnyugtatja az országot — nem, nem, nem az Éínéről van szó, csak a magyarokról, akik az Érnet vezetik, irányítják és céljaikra fölhasználják. Ha az ország lakosságának fele hülye volna, akkor sem lehetne sok embert találni ebben az országban, akik ezt a mentést komolyan vennék. A rendőri nyomozás bizonyára jobb meggyőződésre fogja vezetni a belügyminiszter urat. A látó, halló embereknek már nem is kell várniuk a rendőri nyomozás eredményét. De egyéb furcsaság is jelentkezik és ez sem új, ez is ismert, ez is gyanús. A „súlyos és csúnya bűncselekmény" már szép és könnyű címet kapott: „Fiatalemberek jogtalan toborzást végeztek." Ó, hisz ez már nem is bűn, legföljebb egy kis kihágás, amelyet ment a hazafias cél: „Ők ezeknek az alakulatoknak embereivel a megszállott területeknek, azok megszállása után, minden hivatalos tényezőt megelőzve, elsőnek akartak bejutni, hogy ezeken a területeken a közigazgatást átvegyék és a szükségessé vált büntetést elvégezzék." Tehát akasztani, gyilkolni akartak csak a megszállott területeken, hogy az ottani lakosokat „minden hivatalos tényezőt megelőzve" meggyőzzék, mennyire fontos rájuk nézve, hogy visszacsatoltassanak az ősi hazához. Lehet-e ennél nagyobb gazságot kigondolni, lehet-e mélyebben aláásni egy "nemzet becsületét, mint az ilyen alávaló terv esetleges sikerével? És mégis csak „fiatalemberekéről van szó? Csupa, csupa szép fiatalemberről, akik főhadnagyok, tisztviselők, akik tudnak „toborozni" és akiknek van hitelük a „toborzottak" előtt? Hát jó! Legyenek csak a gonosztevők ártatlan fiatalemberek, azt hisszük, hogy most éppen fontos és elengedhetetlen az, hogy a genfi út előtt itthon „fiatalemberek" honmentő puccsokat szervezzenek, fontos az, hogy ezeket képviselők és más közéleti nagyságok dédelgessék, mentegessék, becézően tacskóknak nevezzék. Arra kifelé talán elhiszik , mi nem. „Itt élned, halnod kell" Amit a költő ezekben a szavakban erkölcsi parancs gyanánt mondott ki, az a munkásosztályra általában fizikai kényszerűség. A nagy földbirtokok urai ott tölthetik el életüket, ahol éppen jól esik nekik. A mozgó tőke fejedelmei akkor tehetik át székhelyüket egyik országból a másikba, amikor jónak látják. A dolgozó emberek nagy tömegei azonban oda vannak kötve a hazai röghöz, nekik itt kell keresni a boldogulásukat vagy itt kell elpusztulniuk. A kivételek csak megerősítik a szabályt. Egyes, kivételes helyzetben levők megpróbálkozhatnak velee, hogy szerencsejüket idegenben keressék, de a nagy tömeg mindig helyhez van kötve, ide köti legtöbbjét az anyagi eszközök hiánya, a család iránt való kötelesség s az idősebbeket a továbbmenésre való képtelenség. A kivándorlás sohasem oldotta meg egy ország szociális problémáit s ahol a kivándorlás tömegjelenséggé vált, ott a gazdasági viszonyok tarthatatlansága előzte azt meg s további romlása kisérte. Mégis a háború előtt egyes különösen beteg gazdasági strukturáju országokban — amilyen Írország, Oroszország, Magyarország és egyes balkáni államok voltak — a kivándorlás a biztonsági szelep jellegével bírt: levezette a társadalmi elégületlenséget, elejét vette az elégületlenség kirobbanásának. Bizonyos mértékig a munkaviszonyok szabályozója is volt a kivándorlás, mert a munkanélküli tartaléksereg egy részétől is mentesítette a közgazdaságot. Megoldása nem volt ez a szociális problémáknak, mert a megoldás az, ha a piacot fölvevőképessé teszik, ha a tömegek fogyasztóképességét emelik s ezzel biztosítják a munkáskezek foglalkoztatását. Ámde ha megoldás nem is volt, de megkönnyebbülést jelentett s lehetővé tette legalább a fiatalabb, egészségesebb és vállalkozóbb szellemű embereknek, hogy szerencséjüket máshol keressék. Hogy meg is találták-e azt minden esetben, az más kérdés, másrészt pedig bizonyos az, hogy a bevándorló országokban, elsősorban Amerikában, a bevándorlók igen nagy mértékben tartóztatták föl a munkaviszonyok javulását. A ki- és bevándorlás mindig nagyon problematikus és kétélű fegyvere volt a népjólét előmozdításának. De a háború kitörése óta még ez a problematikus értéke is megszűnt a kivándorlásnak. A nyomorúság, a munkanélküliség és a nélkülözés elől szökni akarók mindenütt kínai falakba, törvényes tilalmakba és gazdasági akadályokba ütköznek. A legnagyobb felvevőképességű ország — az Egyesült Államok — szigorú numerus clausust léptetett életbe a bevándorlók ellen s ha betelik a „kontingens", akkor nincs kimélet senkinek. A körülöttünk levő államok nagyrészt még politikai okokból zárják le a vámsorompókat, Európa többi államaiban pedig mindenütt súlyos gazdasági Vasárnap a preserdffben.