Népszava, 1923. október (51. évfolyam, 221–246. sz.)

1923-10-02 / 221. szám

I. évf. 221. sz. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA : Nerced évre 21 «»8 kor. — külföldre 4201 kor. Ejry hóra ... 788-1 kor. — külföldre 14e01 kor. Ausztria egy hóra 9000 magyar korona. EGYES SZÁM­ARA: Magyarországon 350 korona, Jugoszlávi­ában 10 Jag. kor., Ausztriában 2008 osztr. kor.­­A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NA£ 621RRKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 1. SZ. (Telefon: József 1-1­ és József 3—31) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3—31 és József 3—32) „er ekölési konszolidáció" - A szorgalmas belügyminiszter, aki egé­szen a legutóbbi napokig a legszenvedélye­sebb parlamenti magyarázója és védelme­zője volt a jobboldali kilengéseknek, miután azok látszólag nem a kormány javára ren­deződnek.., egyszerre hajszálat talált ebben az újfajta politikai műfajban. Amióta ezzel a föltűnően nem őszinte pálfordulásával meglepte az ámuló világot, teljes vértezettel — ami azonban megint csak látszat — vonul fel az úgynevezett fajvédők ellen. Egyetlen vasárnapot sem mulaszt el, hogy ne állana a nyilvánosság elé s ne mondaná el kormányzati bölcsességeit, sohasem fe­lejtve el a leckét: behunyni a szemet és ka­limpálni jobbra, balra jobbra „csak úgy", balra lendülettel... Az elmúlt vasárnap Sim­ontornyán járt a belügyminiszter. Ott mondotta el „országos jelentőségű" beszédét, ha ugyan nem a világ­politika láncolatába szánt szem volt a si­montornyai kinyilatkoztatás. Ha igen, ugy most a világpolitika szövevényét igy szövik: Páris, London, Réma, Berlin, Washington— Simont­ornya. Jó igy is, ha igy akarják s igy látják jónak s az ellen vájjon kinek lehet ki­fogása, ha az Országház-téri gótikus palota helyett egy jóravaló eldugott kis somogyi falut emelnek föl a világpolitika magasla­tára. A nemzetgyűlés, a „népképviselet" ki­biceljen a simontornyai nagy eseményhez­­— úgy kell neki! Nem is kifogásoljuk a hely megválasztá­sát, h hanem a belügyminiszter világraszóló megnyilatkozásához — ahhoz már van egy­némely mondanivalónk, lévén annak sok olyan ága-boga, ami kikívánkozik a simon­tornyai zárt körből. Mindenekelőtt nagyon érdekes a belügy­miniszternek az a kijelentése, hogy „fölösle­ges mindenféle ürügyekkel mellékszerveze­tek, alakulások, különféle egyéb rendfen­­tartó(t­) intézmények alakítása", mert... Hát vannak ilyenek? — kérdezzük mi és kérdezik azok, akik számtalanszor szóvátet­ték ezt a kérdést a nemzetgyűlésben is, ami­től éppen a belügyminiszter úr gurult men­tén pulykaméregbe­n tiltakozott nagyon he­vesen és élesen az ilyen gyanúsítások ellen, minden esetben hazugságnak bélyegezve az erre irányuló állításokat és utalásokat. Most azután, hogy a mellékszervezetek, amelyek­nek szolgálatait Friedrich kijelentései sze­rint a kormány sokszor igénybe vette, nem a kormány szekerét tolják, egyszerre meg­szűntek misztikumok lenni, egyszerre maga a belügyminiszter ismeri be való létezésü­ket és fölösleges mivoltukat. Vannak hát ilyen alakulatok vagy nincse­nek? És a belügyminiszter melyik kijelen­tése fedi a tényeket, mi az igaz: a tagadás vagy az állítás. Erről egyelőre ennyit. „Azt is a szememre vetik, miért nem áll a kormány a sarkára a szocialistákkal szem­bem Megnyugtatok mindenkit, hogy amíg belügyminiszter vagyok, nem hogy vörös uralom nem lesz itt, de vörös izgatás sem lesz!" — mondotta a továbbiakban a bel­ügyminiszter. Sietünk igazolni és nyugtázni a belügyminiszternek ezt a fogadkozását: valóban, a szociáldemokrata párt mozgási szabadságát a minimumra redukálták már régtől fogva s most ezt a minimumot is ki­kezdték a közigazgatási hatóságok. Vasárnap — egyetlenegy napon — két szocialista be­számológyűlést oszlattak föl és másik két beszámológyűlésen megakadályozták a gyű­lések egyik szónokát beszéde elmondásában. Ezt az irtást — bevalljuk őszintén — csak hétfőn reggel értettük meg, amidőn olvas­tuk a belügyminiszter simontornyai beszé­dét, amelyen megvívta második szélmalom­ütközetét az ébredőkkel s hogy ezt meg­tehesse: közegei szociáldemokrata nemzet­gyűlési képviselőket akadályoztak meg al­kotmányos kötelességük teljesítésében, töme­gesen gázoltak bele a képviselői mentelmi jogba s ujabb izgató anyagot löktek az elke­seredett tömegek közé. Mindezt azon a jogcímen és annak demon­strálására, hogy a belügyminiszter nem tűr „vörös izgatást". A vörös izgatás definíció­jával adós maradt a belügyminiszter — és ez jellemzi az egész mai kormányzati rend­szert. „Vörös izgatás" — hát mi a csuda ez? Miért nem­ mondja meg már egyszer a kor­mány nyíltan és őszintén, hogy nem tűri a szociáldemokrata munkásmozgalmat —vagy ha már színekben és képletekben beszélnek, miért nem­ alkalmazzák ezt a módszert kö­vetkezetesen? Hiszen vannak még színek a politika szótárában: fehér, zöld, fekete. Vagy ezek — a Herzenspinkedlik? Így is jó, gyerünk tovább: mi az az izga­tás? A komoly ellenzék komoly kritikája az izgatás? És ezt a helyi kiskapitányok nyom­ban a helyszinen képesek megállapítani s jogosultak azt nagy tömegek szétzavarásá­val statáriálisan megtorolni? A Friedrichek­kel és Léhnerek­ ellenben országos viták — hogy ne mondj­uk: feleselések folynak s ha az egyik mellékszervező hatalmasság azt mondja a hatósági közeg rendelkezése ellenére: „beszélj!" —, akkor nincs szank­ciója a hatósági erélynek? Csakugyan: „helyreállt az erkölcsi kon­szolidáció"­, amint azt a belügyminiszter be­széde végén nagy büszkén bejelentette — helyreállott, csak a definíció körül van egy kis hiba és áthidalhatatlan félreértés a bel­ügyminiszter és az ország népe között. Mi is keressük a konszolidáció jeleit, mi is szeretnénk e tekintetben a belügyminiszter véleményét osztani. Sajnos, ez nem áll mó­dunkban, mert nem látjuk a komoly kibon­takozás jeleit. A belügyminiszter meg­engedheti magának az optikai csalódás fényűzését, a szenvedő felek nem. Mi inkább az ellenforradalmi nyomás fokozódását ész­leljük — éspedig nemcsak a belügyminisz­ter vasárnapi szíkszójátékából, hanem té­nyekből és eseményekből, a közigazgatási hatóságok egyoldalú okvetetlenkedéséből, aminek sűrűsége és egyformasága közös forrásra vall; a Garami elvtárs ellen kiadott körözőlevélből és sok más olyan kormány­zati, közigazgatási eseményből, amelyek együttvéve azt tanúsítják, hogy az ellen­forradalmi kurzus nem tud belenyugodni napjának leáldozásába s miközben új életre akarja magát galvanizálni, újra mindennek nekiütődik, ami a haladást, a demokráciát jelenti. Ha ez az állapot a belügyminiszter — és persze a kormány — konszolidációs igényeit annyira kielégíti, hogy már dárdanyélre tűzve körülhordozza az országban, mint valami diadalmi jelvényt, úgy mi gratulá­lunk az ízléséhez. De tisztelettel bejelentjük, hogy mi mást értünk konszolidáció alatt s ezért a másért most még fokozottabban fogunk küzdeni. a létminimum biztosítása? A szeptemberi drágulás ismét lejjebb nyomta a bérmunkások életszínvonalát. A munkások és fix fizetésű­ magánalkalmazottak reál­bére ismét csökkent. Augusztus 1-én az átlagos munkás hetibér értéke még 19.49 békekoroná­val volt egyenlő, szeptember 1-én 16.20 béke­koronának felelt meg az átlagos h­etibér, szep­tember végén azonban már csak 16.17 béke­koronának. A minimális életfentartás költsége egy év óta 24-szeresre emelkedett, a munkabérek emelke­dése azonban a legjobb esetben sem több a 13-szorosnál. Így sülyed a munkások élet­színvonala hónapról-hónapra és igazán csodá­latos, hogy a magyar munkásságnak még min­dig van lelki ereje folytatni az életért való küzdelmet, van ereje végezni hivatásos mun­káját s van elég önmegtartóztatása nyugodtan és higgadtan várni a dolgok továbbfejlődését. Még csodálatosabbnak kell tartanunk ezt a végtelen türelmet, ha tudjuk, hogy a munkás­osztály életszínvonalának csökkenésében mi­lyen jelentékeny szerepe van az állam és a városok hivatalos drágításainak. Nézzük csak a legszembetűnőbb dolgokat: itt van a posta, a vasút, a villamosközlekedés. A posta október elsejével eléri az aranyparitást, a villamos­vasút már régen elérte és a Máv­-nak a tarifái is vagy elérték, vagy nagyon közel állanak hozzá. Itt vannak azután azok a közszükség­leti cikkek, amelyeket az állam különösen ki­szemelt magának adózási tárgyat vagy , ame­lyeknek az árait egyébként hivatalosan álla­pítják meg. Itt vannak továbbá azok a cikkek, amelyeket ki- vagy beviteli illetékekkel és vámokkal drágít meg az állam. Az első cso­portba tartozik mindenekelőtt a cukor, amelyre szinte perverz módon vetette rá ma­gát az állam. Oda tartozik egy jelentéktelen­nek látszó dolog: a gyufa, amelynek a drágí­tását azonban éppen az teszi jelentőssé, hogy ma nagyobb az adója aranyértékben, mint amennyi a békebeli elárusítási ára volt. Itt van a dohányáruk megdrágítása. A dohány nem szükséglet, hanem élvezeti cikk — mond­ják bizonyára a fináncmoralisták. Ezzel szem­ben azonban bátrak vagyunk kérdezni, hogy miért csak éppen a dolgozó emberek amúgy is gyér élvezeteit akarja lehetetlenné tenni a nagytekintetű fináncadminisztráció? Azután itt van a fa és a szén, amelyek közül az egyik­nek az ára azért kúszik toronymagasságba, mert idehaza termelik és hivatalosan állapít­ják meg, a másiké pedig azért, mert külföld­ről kell behozni. Itt vannak végül a nélkülöz­hetetlen szövet-, pamut- és cipőáruk, amelye­ket vámokkal és tilalmakkal drágít az állam. És nehogy valaki azt higyje, hogy most már készen vagyunk a hivatalos drágítások­kal, hát napok óta ismét a legmakacsabbul tartja magát az a hír, hogy a cukor árát újra emelni fogják, ami tudvalevően mindig első­sorban a kincstári részesedés emelését jelenti, a főváros pedig napok óta cáfolja azt a hírt, mintha a villamosvasúti tarifákat emelni akarná, ami ugyancsak rendszerint a drágí­tás előkészítését szokta jelenteni. Vasút, posta, szén, helyi közlekedés azonban nemcsak egyszeres drágítást jelentenek, ha­nem jelentik a drágítás gyökerét, jelentik a drágasági hullámok megindítását s a drágulás továbbvitelét mindenre, ami az élet föntartá­­­sához szükséges. Annak, hogy a magyar munkás életszínvo­nala állandóan csökken, két fő forrása van. Az egyik, a magyar munkáltatók, különösen a nehézipar bérpolitikája,­­ amely makacsul szembehelyezkedik minden olyan törekvéssel, amely a munkabéreket a drágaság arányában akarja emelni, a másik pedig a folytonos, mes­terséges drágítások. Az elsővel szemben a kor-

Next