Népszava, 1923. október (51. évfolyam, 221–246. sz.)
1923-10-02 / 221. szám
I. évf. 221. sz. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA : Nerced évre 21 «»8 kor. — külföldre 4201 kor. Ejry hóra ... 788-1 kor. — külföldre 14e01 kor. Ausztria egy hóra 9000 magyar korona. EGYES SZÁMARA: Magyarországon 350 korona, Jugoszláviában 10 Jag. kor., Ausztriában 2008 osztr. kor.A MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NA£ 621RRKESZTŐSÉG: VIII, CONTI-UTCA 1. SZ. (Telefon: József 1-1 és József 3—31) KIADÓHIVATAL: VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: József 3—31 és József 3—32) „er ekölési konszolidáció" - A szorgalmas belügyminiszter, aki egészen a legutóbbi napokig a legszenvedélyesebb parlamenti magyarázója és védelmezője volt a jobboldali kilengéseknek, miután azok látszólag nem a kormány javára rendeződnek.., egyszerre hajszálat talált ebben az újfajta politikai műfajban. Amióta ezzel a föltűnően nem őszinte pálfordulásával meglepte az ámuló világot, teljes vértezettel — ami azonban megint csak látszat — vonul fel az úgynevezett fajvédők ellen. Egyetlen vasárnapot sem mulaszt el, hogy ne állana a nyilvánosság elé s ne mondaná el kormányzati bölcsességeit, sohasem felejtve el a leckét: behunyni a szemet és kalimpálni jobbra, balra jobbra „csak úgy", balra lendülettel... Az elmúlt vasárnap Simontornyán járt a belügyminiszter. Ott mondotta el „országos jelentőségű" beszédét, ha ugyan nem a világpolitika láncolatába szánt szem volt a simontornyai kinyilatkoztatás. Ha igen, ugy most a világpolitika szövevényét igy szövik: Páris, London, Réma, Berlin, Washington— Simontornya. Jó igy is, ha igy akarják s igy látják jónak s az ellen vájjon kinek lehet kifogása, ha az Országház-téri gótikus palota helyett egy jóravaló eldugott kis somogyi falut emelnek föl a világpolitika magaslatára. A nemzetgyűlés, a „népképviselet" kibiceljen a simontornyai nagy eseményhez— úgy kell neki! Nem is kifogásoljuk a hely megválasztását, h hanem a belügyminiszter világraszóló megnyilatkozásához — ahhoz már van egynémely mondanivalónk, lévén annak sok olyan ága-boga, ami kikívánkozik a simontornyai zárt körből. Mindenekelőtt nagyon érdekes a belügyminiszternek az a kijelentése, hogy „fölösleges mindenféle ürügyekkel mellékszervezetek, alakulások, különféle egyéb rendfentartó(t) intézmények alakítása", mert... Hát vannak ilyenek? — kérdezzük mi és kérdezik azok, akik számtalanszor szóvátették ezt a kérdést a nemzetgyűlésben is, amitől éppen a belügyminiszter úr gurult mentén pulykaméregben tiltakozott nagyon hevesen és élesen az ilyen gyanúsítások ellen, minden esetben hazugságnak bélyegezve az erre irányuló állításokat és utalásokat. Most azután, hogy a mellékszervezetek, amelyeknek szolgálatait Friedrich kijelentései szerint a kormány sokszor igénybe vette, nem a kormány szekerét tolják, egyszerre megszűntek misztikumok lenni, egyszerre maga a belügyminiszter ismeri be való létezésüket és fölösleges mivoltukat. Vannak hát ilyen alakulatok vagy nincsenek? És a belügyminiszter melyik kijelentése fedi a tényeket, mi az igaz: a tagadás vagy az állítás. Erről egyelőre ennyit. „Azt is a szememre vetik, miért nem áll a kormány a sarkára a szocialistákkal szembem Megnyugtatok mindenkit, hogy amíg belügyminiszter vagyok, nem hogy vörös uralom nem lesz itt, de vörös izgatás sem lesz!" — mondotta a továbbiakban a belügyminiszter. Sietünk igazolni és nyugtázni a belügyminiszternek ezt a fogadkozását: valóban, a szociáldemokrata párt mozgási szabadságát a minimumra redukálták már régtől fogva s most ezt a minimumot is kikezdték a közigazgatási hatóságok. Vasárnap — egyetlenegy napon — két szocialista beszámológyűlést oszlattak föl és másik két beszámológyűlésen megakadályozták a gyűlések egyik szónokát beszéde elmondásában. Ezt az irtást — bevalljuk őszintén — csak hétfőn reggel értettük meg, amidőn olvastuk a belügyminiszter simontornyai beszédét, amelyen megvívta második szélmalomütközetét az ébredőkkel s hogy ezt megtehesse: közegei szociáldemokrata nemzetgyűlési képviselőket akadályoztak meg alkotmányos kötelességük teljesítésében, tömegesen gázoltak bele a képviselői mentelmi jogba s ujabb izgató anyagot löktek az elkeseredett tömegek közé. Mindezt azon a jogcímen és annak demonstrálására, hogy a belügyminiszter nem tűr „vörös izgatást". A vörös izgatás definíciójával adós maradt a belügyminiszter — és ez jellemzi az egész mai kormányzati rendszert. „Vörös izgatás" — hát mi a csuda ez? Miért nem mondja meg már egyszer a kormány nyíltan és őszintén, hogy nem tűri a szociáldemokrata munkásmozgalmat —vagy ha már színekben és képletekben beszélnek, miért nem alkalmazzák ezt a módszert következetesen? Hiszen vannak még színek a politika szótárában: fehér, zöld, fekete. Vagy ezek — a Herzenspinkedlik? Így is jó, gyerünk tovább: mi az az izgatás? A komoly ellenzék komoly kritikája az izgatás? És ezt a helyi kiskapitányok nyomban a helyszinen képesek megállapítani s jogosultak azt nagy tömegek szétzavarásával statáriálisan megtorolni? A Friedrichekkel és Léhnerek ellenben országos viták — hogy ne mondjuk: feleselések folynak s ha az egyik mellékszervező hatalmasság azt mondja a hatósági közeg rendelkezése ellenére: „beszélj!" —, akkor nincs szankciója a hatósági erélynek? Csakugyan: „helyreállt az erkölcsi konszolidáció", amint azt a belügyminiszter beszéde végén nagy büszkén bejelentette — helyreállott, csak a definíció körül van egy kis hiba és áthidalhatatlan félreértés a belügyminiszter és az ország népe között. Mi is keressük a konszolidáció jeleit, mi is szeretnénk e tekintetben a belügyminiszter véleményét osztani. Sajnos, ez nem áll módunkban, mert nem látjuk a komoly kibontakozás jeleit. A belügyminiszter megengedheti magának az optikai csalódás fényűzését, a szenvedő felek nem. Mi inkább az ellenforradalmi nyomás fokozódását észleljük — éspedig nemcsak a belügyminiszter vasárnapi szíkszójátékából, hanem tényekből és eseményekből, a közigazgatási hatóságok egyoldalú okvetetlenkedéséből, aminek sűrűsége és egyformasága közös forrásra vall; a Garami elvtárs ellen kiadott körözőlevélből és sok más olyan kormányzati, közigazgatási eseményből, amelyek együttvéve azt tanúsítják, hogy az ellenforradalmi kurzus nem tud belenyugodni napjának leáldozásába s miközben új életre akarja magát galvanizálni, újra mindennek nekiütődik, ami a haladást, a demokráciát jelenti. Ha ez az állapot a belügyminiszter — és persze a kormány — konszolidációs igényeit annyira kielégíti, hogy már dárdanyélre tűzve körülhordozza az országban, mint valami diadalmi jelvényt, úgy mi gratulálunk az ízléséhez. De tisztelettel bejelentjük, hogy mi mást értünk konszolidáció alatt s ezért a másért most még fokozottabban fogunk küzdeni. a létminimum biztosítása? A szeptemberi drágulás ismét lejjebb nyomta a bérmunkások életszínvonalát. A munkások és fix fizetésű magánalkalmazottak reálbére ismét csökkent. Augusztus 1-én az átlagos munkás hetibér értéke még 19.49 békekoronával volt egyenlő, szeptember 1-én 16.20 békekoronának felelt meg az átlagos hetibér, szeptember végén azonban már csak 16.17 békekoronának. A minimális életfentartás költsége egy év óta 24-szeresre emelkedett, a munkabérek emelkedése azonban a legjobb esetben sem több a 13-szorosnál. Így sülyed a munkások életszínvonala hónapról-hónapra és igazán csodálatos, hogy a magyar munkásságnak még mindig van lelki ereje folytatni az életért való küzdelmet, van ereje végezni hivatásos munkáját s van elég önmegtartóztatása nyugodtan és higgadtan várni a dolgok továbbfejlődését. Még csodálatosabbnak kell tartanunk ezt a végtelen türelmet, ha tudjuk, hogy a munkásosztály életszínvonalának csökkenésében milyen jelentékeny szerepe van az állam és a városok hivatalos drágításainak. Nézzük csak a legszembetűnőbb dolgokat: itt van a posta, a vasút, a villamosközlekedés. A posta október elsejével eléri az aranyparitást, a villamosvasút már régen elérte és a Máv-nak a tarifái is vagy elérték, vagy nagyon közel állanak hozzá. Itt vannak azután azok a közszükségleti cikkek, amelyeket az állam különösen kiszemelt magának adózási tárgyat vagy , amelyeknek az árait egyébként hivatalosan állapítják meg. Itt vannak továbbá azok a cikkek, amelyeket ki- vagy beviteli illetékekkel és vámokkal drágít meg az állam. Az első csoportba tartozik mindenekelőtt a cukor, amelyre szinte perverz módon vetette rá magát az állam. Oda tartozik egy jelentéktelennek látszó dolog: a gyufa, amelynek a drágítását azonban éppen az teszi jelentőssé, hogy ma nagyobb az adója aranyértékben, mint amennyi a békebeli elárusítási ára volt. Itt van a dohányáruk megdrágítása. A dohány nem szükséglet, hanem élvezeti cikk — mondják bizonyára a fináncmoralisták. Ezzel szemben azonban bátrak vagyunk kérdezni, hogy miért csak éppen a dolgozó emberek amúgy is gyér élvezeteit akarja lehetetlenné tenni a nagytekintetű fináncadminisztráció? Azután itt van a fa és a szén, amelyek közül az egyiknek az ára azért kúszik toronymagasságba, mert idehaza termelik és hivatalosan állapítják meg, a másiké pedig azért, mert külföldről kell behozni. Itt vannak végül a nélkülözhetetlen szövet-, pamut- és cipőáruk, amelyeket vámokkal és tilalmakkal drágít az állam. És nehogy valaki azt higyje, hogy most már készen vagyunk a hivatalos drágításokkal, hát napok óta ismét a legmakacsabbul tartja magát az a hír, hogy a cukor árát újra emelni fogják, ami tudvalevően mindig elsősorban a kincstári részesedés emelését jelenti, a főváros pedig napok óta cáfolja azt a hírt, mintha a villamosvasúti tarifákat emelni akarná, ami ugyancsak rendszerint a drágítás előkészítését szokta jelenteni. Vasút, posta, szén, helyi közlekedés azonban nemcsak egyszeres drágítást jelentenek, hanem jelentik a drágítás gyökerét, jelentik a drágasági hullámok megindítását s a drágulás továbbvitelét mindenre, ami az élet föntartásához szükséges. Annak, hogy a magyar munkás életszínvonala állandóan csökken, két fő forrása van. Az egyik, a magyar munkáltatók, különösen a nehézipar bérpolitikája, amely makacsul szembehelyezkedik minden olyan törekvéssel, amely a munkabéreket a drágaság arányában akarja emelni, a másik pedig a folytonos, mesterséges drágítások. Az elsővel szemben a kor-