Népszava, 1924. április (52. évfolyam, 76–96. sz.)
1924-04-16 / 88. szám
AZ ELŐFIZETÉS ARA: Negyed évre 98.00 K — külföldre lSft.AM K Egy hóra . ..89® K — külföldre Wt-BMK Ausztriában egy hídra 33.000 magyar EGYES SZAM AHA: Mgyarországban tSISO bor., JugosalAyMban S dinár, Ausztriában hétköznap IWO osztr. kor., vasarnap 2300 osztr. kor. • •• • ... LIS. évf. 8®. sz. Budapest, április '86. szerda 1Sra ISOO korona MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT,.KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP sír 855ERKESZTŐSEG : VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: UtMt S—21 és Jaxser 1—SJ) HIVATAL: VIII, CONTI-UTCA I. SZ. (Telefon: Jessef 1-31 és ifrites J—K) „Epips polgári front" Egységes polgári frontról beszélnek a nyomdászkizárás megszűnése alkalmából •olyan lapok, amelyek előtt soha semmi sem volt idegenebb, semmi sem volt gyűlöletesebb, mint a polgári szabadság, mint a bürokratikus és hierarchikus gyámkodástól szabad polgári élet. Az egységes polgári front most — egy kis rést leszámítva — valóban kompakt volt. De— ó, mily iróniája a világtörténelemnek — sorsdöntő időkben milyencélból, milyen érdekekért tudott összeverődni ez az egységes front? Hányszor vizsgáltuk a politikai horizontot— a múltban és a jelenben — és kerestük rajta azt a polgári egységet, amely előre vihette volna ezt az országot a polgári szabadságok, a gazdasági fejlődés és a modern jogrend útjain! Hányszor kerestük azt a polgári frontot, amely szembeszáll a feudalizmus jogrendjével, amely eltakarítja az útból a feudalizmus gazdasági és jogi csökevényeit és szabad, bátor utat nyit a polgári munkának, a munka megbecsülésének, az élet értékesebbétételének? De ez a polgári front sohasem alakult ki Magyarország politikai életében. Még a legelemibb polgári jogot, az egyenlő és minden apressziótól mentes választójogot sem tudta ez a polgárság magának megszerezni és biztosítani. A szabad polgári élet legelemibb feltételei, az egyesülési és gyülekezési Szabadság sem nyertek nálunk még törvényes szankciót és a magyar polgárságot még sem láttuk soha egységes frontban ezekért az elemi szabadságjogokért De most diadallal hirdetik, hogy együtt volt, a polgárság, mert meg kellett védenie a polgári jogrend egyik pillérét, a szerződés szentségét. Ezért félre kellett tenni minden világnézetbeli és minden politikai különbséget és egységesen ki kellett állni a veszélyeztetett posztulátum védelmére. Nem vagyunk képmutatók és egyáltalán nem ütközünk meg azon, hogy a gazdasági érdekek azonossága egybehoz olyan embereket, akiket egyébként sok minden elválaszt egymástól. A gazdasági harcokban ismeretlen dolog a szentimentalizmus és nincs helye a kényeskedésnek. Más kérdés azonban az, hogy valóban olyan veszedelem fenyegette-e a polgári életnek azt a bizonyos posztulátumát, hogy ez a nagy összefogás elkerülhetetlen volt, avagy nem-e inkább csak arra szolgált a® egész, hogy erőt mutasson és elrettentő példát statuáljon, ha mindjárt néhány ezer munkás egyheti éhezése árán is. Igyekezzünk a szerződésszegés és a szerződés betartás dolgát tisztázni. A szerződések valóban arra valók, hogy azokat betartsák. De a nyomdászok ügyében a kizárás épp oly szerződésellenes cselekedet volt, mint az az egy — teljesen végre sóra hajtott — műhelysztrájk, ami miatt a kizárást végrehajtották. Ámde soha szükségesebb nem volt disztingválni a formai jog és a valóságos jog között, mint napjainkban, amikor a gazdasági viszonyok, az élet föltételei nem ritkán egyik napról a másikra gyökeres változásokon mennek keresztül. A szerződés betűi szerint azoknak a nyomdai munkásoknak valóban neki volt joguk béremelést követelni. A szerződés szabályozza a béremelés föltételeit, a munkáltatók ezt betartották, ezen túlmenni senkinek sincs joga. De várjon ki nem veszi észre, hogy itt valami hiányzik a logikai sorrendből? A szerződések mindig az erőviszonyoknak a termékei és ennek megfelelően állapítják meg a létminimumot. Normális időben nincs is baj ekörül. A szerződés vagy meghatározott időre szól, vagy fölmondással fölbontható. Akkor megkezdődhetik az erők újabb összemérése. Ma azonban a munkások minden bérszerződése egy teljesen lehetetlen alapra van fölépítve. Az időleges drágulások ezt az alapot folyton szűkítik és ha kicsiny volt az alap, amelyen a szerződés megkötésekor elindultak, akkor minden, a maga teljességében előre nem láthatott drágulás, minden úgynevezett béremelés elviselhetetlenebbé teszi a munkások helyzetét. És minél rohamosabb a drágulás, annál szembeszökőbbé válik a bérek folytonos értéktelenné válása. Ez a helyzet következett be most a nyomdászoknál. A nyomdai munkások tíz év óta tűrik a szerződéses állapotnak a kedvezőtlen gazdasági viszonyok következtében őket sújtó összes hátrányait. Sohasem szegték meg a szerződést. Ma azonban már úgy érzik a nyomdai munkások, mint ahogy a többi szakmák munkásai is, hogy elérkezett az ideje annak, hogy azokat a szerződéseket egy kissé rugalmasabbá, az élethez jobban alkalmazkodóvá tegyék. Ha a bérmegállapítások kiindulási pontja helyes volna, akkor a munkásoknak ma általában legalább kétszer annyi fizetést kellene kapniuk, mint amit a szerződések biztosítanak vagy az önkéntes bérmegállapítások hoznak nekik. Ezeknek a lehetetlen állapotoknak az elkerülése végett lett volna szükség idejekorán az egyeztető bizottságok működésére. Éppen az ilyen konfliktusokban kellene közbelépni az egyeztető bizottságnak és a merevségében igazságtalan formális jog helyett a méltányosság szempontjait érvényesíteni. A miniszterelnök a napokban ismét nyilatkozott az egyeztető bizottságokról és azt mondotta, hogy ő már megcsinálta volna azt, de a munkások ragaszkodtak annak döntő jellegéhez és ezért nem lehetett megvalósítani. A miniszterelnök valószínűleg tévedett ismét. A munkások azt akarják, hogy az egyeztető bizottság ne legyen sóhivatal, ne legyen szenteltvíz, hanem olyan intézmény, amelynek legyen hatásköre és határozatainak legyen foganatja. A részletekre vonatkozóan annyi példa áll rendelkezésére annak, aki nemcsak ígérni akar, hanef é valóban meg is akarja alkotni az intézményt, hogy teljesen fölösleges bármiféle hosszabb tárgyalása a kérdésnek. Az egyeztetésre azonban szükség van, mert ha még tovább is halasztják, akkor majd gyakrabban lehetünk tanúi az „egységes polgári front" kialakulásának szemben a munkások frontjával. S hogy a súrlódások és öszszeütközések nem lesznek mindig — aránylag — olyan enyhék, mint a jelen esetben, azt — úgy véljük — fölösleges külön hangsúlyozni. rendszer Siófokról indult ez keresztül jutott el idáig." * * A szalaálási javaslatok vitája változatlan erővel folyik. — Farkas István és Propper Sándssi elvtársak keményi kritikája Bethlen politikai és gazdasági rendszeréről. — n&s ersaég nefiti mihei künnyelmi adás móltjára." — A lakbéremeléssel óriási terhessel allaSiSeraate a dolgozó tömegekre. — „A kormány ezzel a szanálással a nagy »agjionokat akarja Stonneeválni — a dsfutftfet a nyomorgó néppel fizettetik meg.*' * * ífS£sa a elismerte Trianont, valósítsa meg a béke« s^erai^es munkásvédelmi intézkedéseit.** A nemzetgyűlés keddi ülésén, a tizenhatórás ülések negyedik napján hét szónok beszélt. Ezek közül kettő — Farkas István és Propper Sándor — szociáldemokrata volt és három olyan, aki a javaslatokat vagy elfogadta, vagy nem kívánt azok megszavazása elé akadályt gördíteni. De ezeket is beleszámítva, egyik szónok sem tudott fölhozni a Bethlen-féle szanálás mellett csak egyetlen valamirevaló érvet sem. A szanálási javaslatok vitájának különben éppen az az érdekessége, hogy még kormánypárti oldalról sem tudják ezeket a javaslatokat megtámogatni olyan módon, hogy a legnaivabb emberben is csak legalább fölkelthetnék azt az érzést, hogy ez a szanálás valóban olyan eredménnyel fog járni, amelyből az ország népének és közgazdaságának haszna lehetne. A vitából végtelenül komor kép emelkedik ki. De az egységes párt ezt nem látja, nem akarja látni, arra ügyel csupán, hogy mikor szól a folyosóról beszólító elnöki csengő, ha valamelyik ellenzéki képviselő a határozatképesség megállapítását kéri. Az egységes párt az egész "szanálást", amelytől pedig az ország sorsa függ, nem tekinti egyébnek, mint unalmas, fárasztó dolognak, amiért még csak izgulni sem nagyon érdemes. Pontban 7 órakor nyitotta meg az ülést Leitovszky Béla elnök. Nyomban rátértek a napirenden levő „szanálási" javaslatok tárgyalására. Az első fölszólaló Farkas István volt. Farkas István elvtárs Beszéde, Farkas István. A miniszterelnök is, az egységes párt többi fölszólalója is, vitássá igyekeztek tenni, hogy az előttünk fekvő javaslat fölhatalmazási javaslat. Az ellenzéknek az a fölfogása, hogy ez , a javaslat messzebbmenő, mint az egyszemű indemnitási törvényjavaslat vagy költségvetés. A kérdés tisztázása pedig nagyon egyszerű. Csak el kell olvasni az államháztartás egyensúlyának helyreállításáról szóló törvényjavaslat 4. szakaszát, amely kifejezetten fölhatalmazza a kormányt, hogy a javaslatban tervezett intézkedéseken túlmenően a törvényhozás kikapcsolásával megtehessen minden intézkedést, akár a kiadások apasztása, akár a bevételek fokozása tekintetében. Ezek szerint a kormány oly mértékű felhatalmazást kap, amelyek messze túllépik azokat a kereteket, amelyeket eddig hasonló törvényekben kormányok kaptak. De nemcsak erről van szó ebben a szakaszban, hanem arról is, hogy a kormány a törvényekkel ellentétes intézkedéseket is kiadhat. A túloldalon ezzel szemben azt vetik, hogy a kormány, ha messzemenő fölhatalmazást kap is, ez nem szünteti meg azt az alkotmányos kötelességét, hogy költségvetést terjesszen elő. Ezt a 4. szakasz valóban ki is mondja, de kimondja azt is, hogy „a nemzetgyűlés nem tárgyalhat az állami kiadások fokozására vagy a bevételek apasztására vonatkozó olyan javaslatot,, amelyek a jelen törvény rendelkezéseivel vagy céljaival ellentétben állnak". Finnek megállapítására a javaslat a kormány bármelyik tagját teszi meg illetékesnek. Mindezekből világosan kiderül.