Népszava, 1924. április (52. évfolyam, 76–96. sz.)

1924-04-16 / 88. szám

AZ ELŐFIZETÉS ARA: Negyed évre 98.00 K — külföldre lSft.AM K Egy hóra . .­­.89® K — külföldre Wt-BM­K Ausztriában egy hídra 33.000 magyar E­­­GYES SZAM AHA: M­­gyarországban tSISO bor., JugosalAyMban S dinár, Ausztriában hétköznap IWO osztr. kor., vasarnap 2300 osztr. kor. •­­ •• • ... LIS. évf. 8®. sz. Budapest, április '86. szerda 1Sra ISOO korona MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT,.­KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP sír 855ERKESZTŐSEG : VIII, CONTI-UTCA 4. SZ. (Telefon: UtMt S—21 és Jaxser 1—SJ) HIVATAL: VIII, CONTI-UTCA I. SZ. (Telefon: Jessef 1-31 és ifrites J—K) „Epips polgári front" Egységes polgári frontról beszélnek a nyomdászkizárás megszűnése alkalmából •olyan lapok, amelyek előtt soha semmi sem volt idegenebb, semmi sem volt gyűlölete­sebb, mint a polgári szabadság, mint a büro­kratikus és hierarchikus gyámkodástól sza­bad polgári élet. Az egységes polgári front most — egy kis rést leszámítva — valóban kompakt volt. De— ó, mily iróniája a világ­történelemnek — sorsdöntő időkben milyen­­célból, milyen érdekekért tudott összeverődni ez az egységes front? Hányszor vizsgáltuk a politikai horizontot­­— a múltban és a jelenben — és kerestük rajta azt a polgári egységet, amely előre vi­hette volna ezt az országot a polgári szabad­ságok, a gazdasági fejlődés és a modern jog­rend útjain! Hányszor kerestük azt a polgári frontot, amely szembeszáll a feudalizmus jog­rendjével, amely eltakarítja az útból a feuda­lizmus gazdasági és jogi csökevényeit és sza­bad, bátor utat nyit a polgári munkának, a munka megbecsülésének, az élet értékesebbé­­tételének? De ez a polgári front sohasem alakult ki Magyarország politikai életében. Még a leg­elemibb polgári jogot, az egyenlő és minden apressziótól mentes választójogot sem tudta ez a polgárság magának megszerezni és biz­tosí­tani. A szabad polgári élet legelem­ibb feltételei, az egyesülési és gyülekezési Szabad­­ság sem nyertek nálunk még törvényes szankciót és a magyar polgárságot még sem láttuk soha egységes frontban ezekért az elemi szabadságjogokért De most diadallal hirdetik, hogy együtt volt, a polgárság, mert meg kellett védenie a polgári jogrend egyik pillérét, a szerződés szentségét. Ezért félre kellett tenni minden világnézetbeli és minden politikai különbséget és egységesen ki kellett állni a veszélyeztetett posztulátum védel­mére. Nem vagyunk képmutatók és egyáltalán nem ütközünk meg azon, hogy a gazdasági érdekek azonossága egybehoz olyan embere­ket, akiket egyébként sok minden elválaszt egymástól. A gazdasági harcokban ismeret­len dolog a szentimentalizmus és nincs helye a kényeskedésnek. Más kérdés azonban az, hogy valóban olyan veszedelem fenyegette-e a polgári életnek azt a bizonyos posztulátu­mát, hogy ez a nagy összefogás elkerülhetet­len volt, avagy nem-e inkább csak arra szol­gált a® egész, hogy erőt mutasson és elret­tentő példát statuáljon, ha mindjárt néhány ezer munkás egyheti éhezése árán is. Igyekezzünk a szerződésszegés és a szerző­dés betartás dolgát tisztázni. A szerződések valóban arra valók, hogy azokat betartsák. De a nyomdászok ügyében a kizárás épp oly szerződésellenes cselekedet volt, mint az az egy — teljesen végre sóra hajtott — mű­hely­sztrájk, ami miatt a kizárást végrehajtották. Ámde soha szükségesebb nem volt diszting­válni a­ formai jog és a valóságos jog között, mint napjainkban, amikor a gazdasági viszo­nyok, az élet­ föltételei nem ritkán egyik nap­ról a másikra gyökeres változásokon mennek keresztül. A szerződés betűi szerint azoknak a nyom­dai munkásoknak valóban neki volt joguk béremelést követelni. A szerződés szabályozza a béremelés föltételeit, a munkáltatók ezt be­tartották, ezen túlmenni senkinek sincs joga. De várjon ki nem veszi észre, hogy itt va­lami hiányzik a logikai sorrendből? A szer­ződések mindig az erőviszonyoknak a termé­kei és ennek megfelelően állapítják meg a létminimumot. Normális időben nincs is baj ekörül. A szerződés vagy meghatározott időre szól, vagy fölm­ondással fölbontható. Akkor megkezdődhetik az erők újabb össze­mérése. Ma azonban a munkások minden bér­szerződése egy teljesen lehetetlen alapra van fölépítve. Az időleges drágulások ezt az­ ala­pot folyton szűkítik és ha kicsiny volt az alap, amelyen a szerződés megkötésekor elin­dultak, akkor minden, a maga teljességében előre nem láthatott drágulás, minden úgy­nevezett béremelés elviselhetetlenebbé teszi a munkások helyzetét. És minél rohamosabb a drágulás, annál szembeszökőbbé válik a bérek folytonos értéktelenné válása. Ez a helyzet következett be most a nyom­dászoknál. A nyomdai munkások tíz év óta tűrik a szerződéses állapotnak a kedvezőtlen gazdasági viszonyok következtében őket sújtó összes hátrányait. Sohasem szegték meg a szerződést. Ma azonban már úgy érzik a nyomdai munkások, mint ahogy a többi szak­mák munkásai is, hogy elérkezett az ideje an­nak, hogy azokat a szerződéseket egy kissé rugalmasabbá, az élethez jobban alkalmaz­kodóvá tegyék. Ha a bérmegállapítások kiin­dulási pontja helyes volna, akkor a munká­soknak ma általában legalább kétszer annyi fizetést kellene kapniuk, mint amit a szerző­dések biztosítanak vagy az önkéntes bérmeg­állapítások hoznak nekik. Ezeknek a lehetetlen állapotoknak az elke­rülése végett lett volna szükség idejekorán az egyeztető bizottságok működésére. Éppen az ilyen konfliktusokban kellene közbelépni az egyeztető bizottságnak és a merevségében igazságtalan formális jog helyett a méltá­nyosság szempontjait érvényesíteni. A miniszterelnök a napokban ismét nyilat­kozott az egyeztető bizottságokról és azt mon­dotta, hogy ő már megcsinálta volna azt, de a munkások ragaszkodtak annak döntő jelle­géhez és ezért nem lehetett megvalósítani. A­ miniszterelnök valószínűleg tévedett ismét. A munkások azt akarják, hogy az egyeztető bizottság ne legyen sóhivatal, ne legyen szen­teltvíz, hanem olyan intézmény, amelynek legyen hatásköre és határozatainak legyen foganatja. A részletekre vonatkozóan annyi példa áll rendelkezésére annak, aki nemcsak ígérni akar, hanef é­ valóban meg is akarja alkotni az intézményt, hogy teljesen fölösle­ges bármiféle hosszabb tárgyalása a kérdés­nek. Az egyeztetésre azonban szükség van, mert ha még tovább is halasztják, akkor majd gyakrabban lehetünk tanúi az „egységes pol­gári front" kialakulásának szemben a mun­kások frontjával. S hogy a súrlódások és ösz­szeütközések nem lesznek mindig — arány­lag — olyan enyhék, mint a jelen esetben, azt — úgy véljük — fölösleges külön hangsú­lyozni. rendszer Siófokról indult ez keresztül jutott el idáig." * * A szalaálási javaslatok vitája változatlan erővel folyik. — Farkas István és Propper Sándssi elvtársak keményi kritikája Bethlen politikai és gazdasági rendszeréről. — n&s ersaég nefiti mihei künnyelm­i adás móltjára." — A lakbéremeléssel óriási ter­­hessel allaSiSeraate a dolgozó tömegekre. — „A kormány ezzel a szanálással a nagy »agjionokat ak­ar­ja Stonneeválni — a dsfutftfet a nyomorgó néppel fizettetik meg.*' * * ífS£sa a elismerte Trianont, valósítsa meg a béke« s^erai^es munkásvédelmi intézkedéseit.** A nemzetgyűlés keddi ülésén, a tizenh­atórás ülések negyedik nap­ján hét szónok beszélt. Ezek közül kettő — Farkas István és Propper Sándor — szociáldemokrata volt és három olyan, aki a javaslatokat vagy elfogadta, vagy nem kívánt azok megszavazása elé akadályt gör­díteni. De ezeket is beleszámítva, egyik szónok sem tudott fölhozni a Bethlen-féle szanálás mellett csak egyetlen valamirevaló érvet sem. A szanálási javaslatok vitájának különben éppen az az érdekessége, hogy még kormány­párti oldalról sem tudják ezeket a javaslatokat megtámogatni olyan módon, hogy a legnaivabb emberben is csak legalább fölkelthetnék azt az érzést, hogy ez a szanálás valóban olyan ered­ménnyel fog járni, amelyből az ország népének és közgazdaságának haszna lehetne. A vitából végtelenül komor kép emelkedik ki. De az egy­séges párt ezt nem látja, nem akarja látni, arra ügyel csupán, hogy mikor szól a folyosóról be­szólító elnöki csengő, ha valamelyik ellenzéki képviselő a határozatképesség megállapítását kéri. Az egységes párt az egész "szanálást", amelytől pedig az ország sorsa függ, nem te­kinti egyébnek, mint unalmas, fárasztó dolog­nak, amiért még csak izgulni sem nagyon ér­demes. Pontban 7 órakor nyitotta meg az ülést Lei­tovszky Béla elnök. Nyomban rátértek a napi­renden levő „szanálási" javaslatok tárgyalására. Az első fölszólaló Farkas István volt. Farkas István elvtárs Beszéde, Farkas István. A miniszterelnök is, az egy­séges párt többi fölszólalója is, vitássá igyekez­tek tenni, hogy az előttünk fekvő javaslat föl­hatalmazási javaslat. Az ellenzéknek az a föl­fogása, hogy ez , a javaslat messzebbmenő, mint az egyszemű indemnitási törvényjavaslat vagy költségvetés. A kérdés tisztázása pe­dig nagyon egyszerű. Csak el kell olvasni az államháztartás egyensúlyának helyreállításá­ról szóló törvényjavaslat 4. szakaszát, amely kifejezetten fölhatalmazza a kormányt, hogy a javaslatban tervezett intézkedéseken túlme­nően a­ törvényhozás kikapcsolásával megte­hessen minden intézkedést, akár a kiadások apasztása, akár a bevételek fokozása tekinteté­ben. Ezek szerint a kormány oly mértékű fel­hatalmazást kap, amelyek messze túllépik azo­kat a kereteket, amelyeket eddig hasonló tör­vényekben kormányok kaptak. De nemcsak er­ről van szó ebben a szakaszban, hanem arról is, hogy a kormány a törvényekkel ellentétes in­tézkedéseket is kiadhat. A túloldalon ezzel szemben azt vetik, hogy a kormány, ha messze­menő fölhatalmazást kap is, ez nem szünteti meg azt az alkotmányos kötelességét, hogy költségvetést terjesszen elő. Ezt a 4. szakasz valóban ki is mondja, de kimondja azt is, hogy „a nemzetgyűlés nem tárgyalhat az állami ki­adások fokozására vagy a bevételek apasztá­sára vonatkozó olyan javaslatot,, amelyek a­ je­len törvény rendelkezéseivel vagy céljaival el­lentétben állnak". Finnek megállapítására a ja­vaslat a kormány bármelyik tagját teszi meg illetékesnek. Mindezekből világosan kiderül.

Next