Népszava, 1925. február (53. évfolyam, 26–48. sz.)
1925-02-01 / 26. szám
AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Necsedévre - 120.000 K — külföldre . 240.900 K Fgy hóra - - 40.090 K — külföldre .. 80.000 K Ausztriában egy hóra - 50.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: VIII. CONTI UTCA 4. 62. Telefonszám .... József 3—29 és József 3—30 pest, Ii 25 február 1, vasárnap LH 1. évfolyam, 26. sz. Ára: 2500 Korona. mmmmammmmmmmmnmmmammmmm MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRTKÖZPONTI KÖZLÖNYE /..:" • MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP !" VEGYES SZÁMÁRA. Magyarországon 2000, vasárnap 2500 korona, Ausztriában 2000, vasárnap 2500 osztrák korona, Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 1 franc KIADÓHIVATAL: VIII. CORTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám. J. 3-31 és J. 3-32. Vidék: J. 70-29 Körülöttünk kavarog ez a sivár magyar közhangulat napok óta. Nincs a politikai közéletnek egyetlen olyan árnyalatu, szöglete vagy sarka, amelyben értékek vagy értéktelenségek apró csoportjai egymásba bújva, ne a szociáldemokráciával, ne pártunkkal foglalkoznának. Visszamennek a múltunkba, előre rohannak a jövendőbe, szellemeket idéznek és ördögöket űznek, rémeket festenek a magyar firmamentumra: jaj, vigyázzon itt mindenki, mert... Mert — kimondani is borzalom —: itt settenkedik a forradalom. A miniszterelnök idéz, citál, összehasonlít, fenyeget, a polgári szócsövek óva intenek, a sötét reakció képviselői megtorlásért lihegnek, üvöltenek és mi állunk keresztbefont karokkal, mint a háborgó tenger által hányt,vetett hajó bátorlelkű kapitánya, aki biztos a maga dolgában és megbízik öntudatos személyzetében. Milyen is hát ez a mi utunk, mi is a mi célunk és föladatunk? Jöttünk a forradalmi romantika összeomlása után egy vérben gázoló, dühöngő ellenforradalom közben. A régi idők, hosszú évek szocialista fölépítményeiből csak romokat találtunk. Egy megfélemlített, önmagában meghasonlott, fáradt, a háború véres áldozatai, a forradalmak csalódásai által letargiába esett tömeget. Tele börtönöket, kivételesen, föllebbezés nélkül ítélő bíróságokat, kormányzatot, amely nem volt a helyzet ura, közhangulatot, amelynek légköre a bosszú és megtorlás volt. Pártéletünk szerveinek működése lehetetlenné téve, szakszervezeteink földúlva, sok évtizedes kultúrmunkánk eredményei, könyvtáraink, berendezéseink máglyára hányva. Senkinek az élete nem volt biztos, mindenikünk féllábbal a börtön küszöbén állott. Ez volt a helyzet. Hol kellett kezdenünk? Az áldozatok megmentésén. És hová kellett fordulnunk? A tömegek forradalmi készségéhez? Ilyen készség nem volt! Ezt a készséget elemésztette a bolsevista kaland, lenyomta az idegen invázió fegyveres ereje. Csak természetes, hogy a hatalom birtokosaihoz, kezelőihez kellett fordulnunk, nem alázatosan, neon kérve és könyörögve, hanem a józan eszükre és az államérdekre appellálva. Igaza van Bethlennek, mi nem hozzá fordultunk először, hanem elődeihez — Friedrichéket kivéve, minden elődjéhez. Kívánságainkat pártvezetőségi megtárgyalás alapján memorandumokba foglaltuk, de ezeket a memorandumokat nincs oka a magyarországi szociáldemokrata pártnak véka alá rejteni, ezek a történelemben dokumentumai lesznek annak, hogy a magyarországi szociáldemokrácia „huszadik garnitúrája" a legválságosabb időben is tudott szocialista lenni és gerinces maradni. Bethlen elődei alig-alig melegedtek meg a miniszterelnöki bársonyszékekben, félénkek és erőtlenek voltak, teljesen hatása alatt állottak a bosszuló és büntető reakciónak", náluk tehát nem lehetett eredményeket elérni. Azt sem lehet róluk megállapítani, hogy ha lett volna idejük arra, hogy velünk, pártunk memorandumjainak lényegét illetően leülhettek volna tárgyalni, kértek volna-e olyan, avagy másmilyen ellenszolgálatokat, mint amilyenekhez Bethlen István ragaszkodott. Az a véleményünk, hogy nem is mertek volna ilyeneket kérni. De Bethlen István gróf másként jött, mint elődei. Ő kivárta a maga idejét. Nem akart ideig-óráig vállalkozni a kormányzásra, neki megvoltak előzetes tervei és ezek közé előre föl volt véve, hogy békét keressen a magyar munkásosztállyal és elsősorban a szociáldemokráciával. Érthető. Hiszen emigrációjában elégszer tett kísérletet arra, hogy a szociáldemokratákkal és a demokratikus polgárság képviselőivel együtt alakítson koalíciós kormányt, eléggé tudott, hogy kereste Garami elvtárs megértését, polgári oktobristák csatlakozását és csak amikor Gömbösék arról biztosították, hogy védőszárnyaik alatt teljesen reakciós alapra helyezheti kormányrendszerét, akkor fordult szembe azokkal, akikkel előbb szívesen járt volna egy utat. A szociáldemokrata párt memorandumát elődje hagyta ott a miniszterelnöki íróasztalon és Bethlen csak alkalomra várt, hogy ez a memorandum szóba kerülhessen — mert hiszen céljai sorába tartozott. Az alkalom megjött. Az ébredők el akarták kommunizálni az Általános Fogyasztási Szövetkezetet, a munkásság sokévtizedes, fáradságos munkájának nagyszerű alkotását. Csak természetes, hogy a szociáldemokrata párt nem engedhette kardcsapás nélkül parazita népség kezére jutni ezt a hatalmas munkásalkotást, így került a közelünkbe Bethlen és amikor úgy-ahogy rendbehoztuk vele a Szövetkezet ügyét, került szó a régi memorandumra, amelyben a bebörtönzöttek szabadlábra helyezése, a közszabadságok visszaállítása, az üldözések beszüntetése, az internálás megszüntetése, az emigráció likvidálása voltak a kardinális pontok. Ebből sütötte meg a maga pecsenyéjét a miniszterelnök azokban az ellenkövetelményekben, amelyeket a sokat hánytorgatott „paktum"-ban a szociáldemokrata párt „bűnéül" állítanak be rövideszű, vagy a helyzetet nem ismerő, meg nem értő emberek. Világos ebből, hogy amíg a magyarországi szociáldemokrata párt bizalmi embereinek a bemártott tollat nyomta kezébe Bethlen, addig ő a magyar börtönök kulcsát tartotta kezében és ezzel az ellenerővel szemben el kellett hesegetni magunktól minden kétségeskedést, mert ott állottak előttünk a börtönben sínylődök ezrei és ezek síró asszonyai, szenvedő gyermekei. Aki komoly és egész ember, de különösen, aki öntudatos szocialista, az megérti ezt a helyzetet és igazságosan szól. Túl vagyunk rajta és megyünk előre. Hogy azóta mennyire erősödött meg a magyar munkásmozgalom, abban Bethlennek nincs semmi érdeme, ez kizárólag a magyar munkásosztály öntudatosságának,harckészségének és fegyelmezettségének az eredménye. Bethlen és kormányzata, nemkülönben többi ellenségeink mindent megtettek, ami csak hatalmukban volt, hogy a magyarországi szociáldemokrácia ne jusson új erőhöz. Csináltak kormánypénzen ellenmunkásmozgalmakat, agyonboldogították a keresztény-szociális „munkás"-szervezeteket, az első nemzetgyűlési választásoknál teljesen, a másodiknál igen nagymértékben terrorizálták el a választási urnáktól a szocialista szavazókat, az egyesülési és gyülekezési jogot újból és újból megszűkítették. A Népszava és a pártkiadványok ellen a pörök százait tették folyamatba. Ennél több akadályt, gáncsot a legreakciósabb kormányzat sem gördíthet politikai ellenfele útjába. A kurzus és a kormány lapjai egy napig sem szűntek meg éleszteni a gyűlölet tüzét, ócsárolni, mocskolni a szociáldemokrata munkásságot. Egyenként és együttvéve tehát elég agilisak voltak a szociáldemokrácia elleni harcaikban. Nagyon rossz politikusok, de kitűnő szocialista agitátorok Bethlentől kezdve Wolff Károlyig, vagy még lejjebb. Most zúgnak, nyüzsögnek. Miért? Félnek? Féljenek, mi nem tehetünk róla. Mi az ország népének érdekeiért küzdünk — velük szemben. .Velük szemben, akik az ország népétől is félnek. Féltik a népet a szociáldemokráciától. Hiábavaló szélmalomharc. A nép tudja, kik a barátai és kik az ellenségei. A nép eddig kormányzatuknak csak a terheit érzi. Jót, áldásosat nem alkottak, nem tettek. A népnek könnyű ítélni ebben a perben, amelyet velünk szemben kezdett a kormány és a sötét reakció. De befelé sem szabad megfeledkeznünk, hogy milyen helyzettel áll szemben a magyar proletárság. Konok ellenségek zajozzák körül a magyar munkásmozgalmat. Erőseknek és egységeseknek kell lennünk. Mindenki, aki ezt át nem érzi, de nem látja, bűnös az ellenségek erejének növelésében a magyar munkásmozgalom ellen. Ki vállalkozik erre a kétes dicsőségre, ki arra, hogy az ilyenek háta mögé álljon? Az erőtelen, silány kísérletek máris nagy örömet keltednek az ellenségek táborában. Azért a nagy hangzavar a kormánypárti, némely liberális és az egész kurzussajtóban. Gondoskodjunk róla, hogy ez az öröm minél előbb ürömmé változzék mindenki számára, aki abban bízik, hogy a sokat szenvedett magyarországi szociáldemokrata párt darabokra törik!