Népszava, 1925. március (53. évfolyam, 49–73. sz.)
1925-03-24 / 68. szám
l holnap! (Viharos, lelkesült taps.) És nem veze- I kelni jöttünk. Nem vezekelni, mert nincs le- I vezekelni valónk. Hódolni jöttünk. Hódolni I a szabadságért szenvedők, a szabadságért meg-ket, mert ez az egyetlen energia, amely az országot megmentheti. Követeljük a márciusi hagyományok tiszteletben tartását. Követelünk egyenlő jogot, igazságot, az emberi méltóság elismerését... Seregszemlét jöttünk tartani. Seregszemlét: itt annyian vagyunk, ahányan idefértünk. A többiek városokban, a falvakban és tanyákon, műhelyekben, gyárakban, proletárlakásokban együtt vannak velünk, együtt ünnepelnek, együtt készülődnek... És eljöttünk új hitet és reményt meríteni. Új hitet és reményt az uj harcokhoz, amelyeket meg kell vívnunk önmagunkért és az országért. Reményt, hitet, erőt ad nekünk Petőfi szelleme, a 48-as hagyományok és a szocializmus legyűrhetetlen erős ereje. — Elindulunk az új harcok felé. Elindulunk és megfogadjuk, hogy győzni fogunk. Győznünk kell, mert hiszünk, mert „Föltámadt a tenger, a népek tengere". És mi nemcsak tudjuk, mi hisszük, szivünk vagyunk tele a gondolattal, amit Petőfi vetett el: Habár fölül a gálya, És alul a víznek árja, Azért a viz az ur!... Szétosztik a tmm®. Azután Dávid Mihály szinművész szavalta el nagy hatással Petőfinek „Egy gondolat bánt rendőrök tömegének sötét vonala élesen válik ki a mozgó embersülűből. A fegyelmezettség csöndet parancsol. Nincs dal, nincs éljenzés, nincs tüntetés. Csak a szemek világítanak a föltartott fejekből. Néhány perc alatt megtelik az Eskü-tér és a Kossuth Lajos utca eleje az elvonuló munkásokkal. A Ferenciek-terén rajvonal. A Pázmány- és Werbőczy-szobroknál lovasrendőrök. Elzárták az utat. Csak a mellékutcákon szabad a közlekedés. És a Belváros szűk és sötét utcáin mint valami szégyencsapatnak kell elvonulnia a munkásságnak, mert a közrend urai szégyelik a tömeget. A Ferenciek terére szokott galambok ijedt szárnycsapásokkal röpködnek a levegőben. A templom tövében senki sem léphet az úttestre. Az elvonulás természetes útvonalai a Kossuth Lajosutca és a Rákóczi-út lettek volna, mint a város szívébe vezető utak, de a rendőri bölcsesség másként határozott. A csöndes és előkelő utcák mintha megborzonganának. Minden sarkon lovas- és gyalogos rendőrök. Az egyik étterem redőnyeit ijedt csaposlegények ráncigálják lefelé. De a hazasiető munkások némák, egyetlen zokszó sem hallatszik. A Szép utcában a Nemzeti Kaszinó előtt, talán a szemben levő magkereskedés raktáraiból tör elő, de fojtóan erős a dobszag. Az épület előtt egy szakasz lovas- és egy szakasz gyalogrendőr. Mintha vértezett lovasok és csatlósok őriznék a középkor egyik darabját. A Haris-közben a Pilvax-kávéházból délutáni szundikálásukból fölriasztott polgárok bámulnak kifelé riadt szemekkel. Hol van a régi Pilvax? Boltíves mennyezetével, két márványozott oszlopával, a háttérben a nagy négyszögű faasztallal, ahol egykor a „tizek" társasága székelt és amelybe büszkén vésték be a márciusi ifjak: „A közvélemény asztala." Hol van a forradalom förgetegének zúgása, amely innen indult ki, hogy hosszú és néma századok után fölfesse a magyar égre a fölszabadulás pitymadatát? Negyed 5 órakor már csak szórványosan érkeznek a híd felől egyes csoportok. Félóra alatt eloszlottak a tízezrek. Néhányan lehajtott fejjel állnak a szobor előtt, a megcsúfított koszorút nézik. Fél 5 órakor bevonulnak az őrségek. Háromnegyed 5 órakor végigmarsol a Rákóczi-úton egy rohamsisakos katonai őrjárat, annak jeléül, hogy ők is alarmirozva voltak, azután visszakapják Pest utcái régi színüket. A szabadság költőjének emlékünnepe alatt ostromállapotba helyezett főváros utcáin már csak kerékpáros rendőrök kémlelik a közönséget A munkásság hazatért. A jajgató kórus megszaporodott egy taggal, a nagy jajgató együttesbe beállt a kereskedők társadalmi rétege és érdekképviseletükön keresztül keserű szemrehányással illetik a kormányt kereskedelemellenes politikájáért. Az éhhalállal küzdő munkanélküli munkások és alkalmazottak, a silány bérek mellett nyomorgó dolgozók, a halódó kisipar és kiskereskedelem, a munkátlanul ténfergő falusi népesség segélykiáltása mellé most odaszegődik az előkelő nagy- és középkereskedők segélykiáltása — ez a kórus kiséri a Bethlen-kormány és Smith Jeremiás úr közös művének, a magyar gazdasági élet teljes összeomlásának lejátszódását. Az Omke nagyon előkelő testület volt mindig. Hű támasza volt mindig minden kormánynak — még az ellenforradalmi kurzuskormányok iránt is jóindulatú semlegességet tanúsított — s ha most ez a testület kormánypárti politikusok és előkelő közfunkcionáriusok jelenlétében a kétségbeesés és a keserű szemrehányás húrjait üti meg: ez olyan tünet, amely mellett szó nélkül elmenni nem lehet. És ha figyelembe vesszük a kényszeregyezségek és csődök arányszámát és a bukás szélére került cégek minőségét, úgy az Omke akcióját megtudjuk érteni abban a vonatkozásában, hogy a kereskedőréteg és a kereskedelem általában súlyos válságba került. Igazuk van a kereskedőknek abban, hogy a kormány kereskedelmi politikája csapnivalóan rossz, illetve, hogy a kormánynak tulajdonképen nincs is céltudatos kereskedelmi politikája. Igazuk van a kereskedőknek abban is, hogy a kormány, amellett, hogy teljesen figyelmen kívül hagyja az ipar, a kereskedelem, a városi kultúra érdekeit, az államháztartás terheinek túlnyomó nagy részét, az agrártőke kímélésével, a városi lakosságon vasalja be. Igaz az is, hogy az adó- és vámpolitika és a szanálási művelet kifejezetten és programszerűen a nagy agrárérdekek túlzott kímélésére van beállítva. Igaz végül az is, hogy ez az állapot a maga elviselhetetlen és egyoldalű terheivel az adóalanyok kipusztítására vezet. Egyben azonban nincs igazuk a panaszkodóknak, éspedig abban, hogy súlyos panaszaik bejelentését nem kísérték kellő önbírálattal. Mert a mai állapotoknak, a kormány és a megelőző kurzuskormányok városnyomorító, népéheztető politikájának részben ők maguk is okai. Tudták, hogy a mai kormányzat szelleme ellensége a városnak és a népnek. Tudták, hogy a kormányok nyíltan vallották magukat az agrárok dédelgetőinek, ismerték azt a programmá keményedett jelszót, hogy „agrárország vagyunk" és tudták azt is, hogy a teherviselés elosztásánál a kormány ennek az elvnek az ellenkezőjét alkalmazta. Tudták mindezt és a kisujjukat sem mozgatták meg, hogy ne így legyen. Megelégedtek a háborús konjunktura kihasználásával s a kurzus alatt mégegyszer föllángoló új konjunktura annyira elkábította és kielégítette őket, hogy» elfelejtettek gondolni a holnapra. Nem gondoltak arra, hogy a kormány népellenes politikája előbb-utóbb, de egészen bizonyosan fogyasztásra és vásárlásra képtelenné és alkalmatlanná teszi a tömegeket, ami egyenlő a kereskedelem válságával. Ez az állapot következett most be, holtak emléke előtt. Hódolatunk és üdvözle- e engemet..." című versét. Majd fölzugóztünk azoké, akik a szabadságért, Petőfi esz utolsó dal és nyugodt méltósággal mogulésért véreztek, szenvedtek vagy mártírhalált kezdődik az elvonulás. Először csak a széhaltak... És , vádolni és követelni jöttünk, Elek kezdenek leszakadni a hatalmas tömeg-Vádoljuk a reakciót az ország tönkretételévelből. Lassanként szétnyúlik a törzs is. Három-és követeljük, hogy ezt a pusztító munkát negyed négy. Négy irányban oszlanak szét, hagyják abba és váltsák valóra a 48-as eszme- Egyetlen szót sem hallani. A két vaskar, a Az ünnepség megkezdése előtt, a tömegben. 1925 március 22. * NÉPSZAVA 3