Népszava, 1925. március (53. évfolyam, 49–73. sz.)

1925-03-24 / 68. szám

­­l holnap! (Viharos, lelkesült taps.) És nem veze- I kelni jöttünk. Nem vezekelni, mert nincs le- I vezekelni valónk. Hódolni jöttünk. Hódolni I a szabadságért szenvedők, a szabadságért meg-ket, mert ez az egyetlen energia, amely az or­szágot megmentheti. Követeljük a márciusi hagyományok tiszteletben tartását. Követelünk egyenlő jogot, igazságot, az emberi méltóság elismerését... Seregszemlét jöttünk tartani. Seregszemlét: itt annyian vagyunk, ahányan idefértünk. A többiek városokban, a falvakban és tanyákon, műhelyekben, gyárakban, prole­tárlakásokban együtt vannak velünk, együtt ünnepelnek, együtt készülődnek... És eljöt­tünk új hitet és reményt meríteni. Új hitet és reményt az uj harcokhoz, amelyeket meg kell vívnunk önmagunkért és az országért. Re­ményt, hitet, erőt ad nekünk Petőfi szelleme, a 48-as hagyományok és a szocializmus legyű­r­hetetlen erős ereje. — Elindulunk az új harcok felé. Elindulunk és megfogadjuk, hogy győzni fogunk. Győznünk kell, mert hiszünk, mert „Föltámadt a tenger, a népek tengere". És mi nemcsak tudjuk, mi hisszük, szivünk v­agyunk tele a gondolattal, amit Petőfi vetett el: Habár fölül a gálya, És alul a víznek árja, Azért a viz az ur!... Szétosztik a tmm®. Azután Dávid Mihály szinművész szavalta el nagy hatással Petőfinek „Egy gondolat bánt rendőrök tömegének sötét­ vonala élesen válik ki a mozgó embersülű­ből. A fegyelmezettség csöndet parancsol. Nincs dal, nincs éljenzés, nincs tüntetés. Csak a szemek világítanak a föltartott fejekből. Néhány perc alatt megte­lik az Eskü-tér és a Kossuth Lajos­ utca eleje az elvonuló munkásokkal. A Ferenciek-terén rajvonal. A Pázmány- és Werbőczy-szobroknál lovasrendőrök. Elzárták az utat. Csak a mel­lékutcákon szabad a közlekedés. És a Belváros szűk és sötét utcáin mint valami szégyencsa­patnak kell elvonulnia a munkásságnak, mert a közrend urai szégyelik a tömeget. A Feren­ciek­ terére szokott galambok ijedt szárnycsapá­sokkal röpködnek a levegőben. A templom tö­vében senki sem léphet az úttestre. Az elvonu­lás természetes útvonalai a Kossuth Lajos­utca és a Rákóczi-út lettek volna, mint a város szívébe vezető utak, de a rendőri bölcsesség másként határozott. A csöndes és előkelő utcák mintha megbor­zonganának. Minden sarkon lovas- és gyalogos rendőrök. Az egyik étterem redőnyeit ijedt csaposlegények ráncigálj­ák lefelé. De a haza­siető munkások némák, egyetlen zokszó sem hallatszik. A Szép­ utcában a Nemzeti Kaszinó előtt, talán a szemben levő mag­kereskedés rak­táraiból tör elő, de fojtóan erős a dobszag. Az épület előtt egy szakasz lovas- és egy szakasz gyalogrendőr. Mintha vértezett lovasok és csatlósok őriznék a középkor egyik darabját. A Haris-közben a Pilvax-kávéházból délutáni szundikálásukból fölriasztott polgárok bámul­nak kifelé riadt szemekkel. Hol van a régi Pilvax? Boltíves mennyezetével, két márvá­nyozott oszlopával, a háttérben a nagy négy­szögű faasztallal, ahol egykor a „tizek" társa­sága székelt és amelybe büszkén vésték be a márciusi ifjak: „A közvélemény asztala." Hol van a forradalom förgetegének zúgása, amely innen indult ki, hogy hosszú és néma századok után fölfesse a magyar égre a fölszabadulás pitymadatát? Negyed 5 órakor már csak szór­ványosan érke­znek a híd felől egyes csoportok. Félóra alatt eloszlottak a tízezrek. Néhányan lehajtott fejjel állnak a szobor előtt, a meg­csúfított koszorút nézik. Fél 5 órakor bevonul­nak az őrségek. Háromnegyed 5 órakor végig­marsol a Rákóczi-úton egy rohamsisakos ka­tonai őrjárat, annak jeléül, hogy ők is alarmi­rozva voltak, azután visszakapják Pest utcái régi színüket. A szabadság költőjének emlék­ünnepe alatt ostromállapotba helyezett főváros utcáin már csak kerékpáros rendőrök kémlelik a közönséget A munkásság hazatért. A jajgató kórus megszaporodott egy taggal, a nagy jajgató együttesbe beállt a kereskedők társadalmi rétege és érdekképviseletükön keresztül keserű szemrehányással illetik a kormányt kereske­delemellenes politikájáért. A­z éhhalállal küzdő munkanélküli munkások és alkalmazottak, a silány bérek mellett nyomorgó dolgozók, a halódó kisipar és kiskereskedelem, a munkát­lanul ténfergő falusi népesség segélykiáltása mellé most odaszegődik az előkelő nagy- és középkereskedők segélykiáltása — ez a kórus kiséri a Bethlen-kormány és Smith Jeremiás úr közös művének, a magyar gazdasági élet teljes összeomlásának lejátszódását. Az Omke nagyon előkelő testület volt min­dig. Hű támasza volt mindig minden kormány­nak — még az ellenforradalmi kurzuskormá­nyok iránt is jóindulatú semlegességet tanúsí­tott — s ha most ez a testület kormánypárti politikusok és előkelő közfunkcionáriusok je­lenlétében a kétségbeesés és a keserű szemre­hányás húrjait üti meg: ez olyan tünet, amely mellett szó nélkül elmenni nem lehet. És ha figyelembe vess­zük a kényszeregyezségek és csődök arányszámát és a bukás szélére került cégek minőségét, úgy az Omke akcióját meg­tudjuk érteni abban a vonatkozásában, hogy a kereskedőréteg és a kereskedelem általában súlyos válságba került. Igazuk van a kereskedőknek abban, hogy a kormány kereskedelmi politikája csapnivalóan rossz, illetve, hogy a kormánynak tulajdon­képen nincs is céltudatos kereskedelmi politi­kája. Igazuk van a kereskedőknek abban is, hogy a kormány, amellett, hogy­ teljesen figyelmen kívül hagyja az ipar, a kereskede­lem, a városi kultúra érdekeit, az államháztar­tás terheinek túlnyomó nagy részét, az agrár­tőke kímélésével, a városi lakosságon vasalja be. Igaz az is, hogy az adó- és vámpolitika és a szanálási művelet kifejezetten és program­szerűen a nagy agrárérdekek túlzott kímélésére van beállítva. Iga­z végül az is, hogy ez az állapot a maga elviselhetetlen és egyoldalű­ ter­heivel az adóalanyok kipusztítására vezet. Egyben azonban nincs igazuk a panaszko­dóknak, éspedig abban, hogy súlyos panaszaik bejelentését nem kísérték kellő önbírálattal. Mert a mai állapotoknak, a kormány és a meg­előző kurzuskormányok városnyomorító, nép­éheztető politikájának részben ők maguk is okai. Tudták, hogy a mai kormányzat szelleme ellensége a városnak és a népnek. Tudták, hogy a kormányok nyíltan vallották magukat az agrárok dédelgetőinek, ismerték azt a pro­grammá keményedett jelszót, hogy „agrár­ország vagyunk" és tudták azt is, hogy a teher­viselés elosztásánál a kormány ennek az elvnek az ellenkezőjét alkalmazta. Tudták mindezt és a kisujjukat sem mozgat­ták meg, hogy ne így legyen. Megelégedtek a háborús konjunktura kihasználásával s a kur­zus alatt mégegyszer föl­lángoló új konjunktura annyira elkábította és kielégítette őket, hogy­­» elfelejtettek gondolni a holnapra. Nem gondol­tak arra, hogy a kormány népellenes politikája előbb-utóbb, de egészen bizonyosan fogyasztásra és vásárlásra képtelenné és alkalmatlanná teszi a tömegeket, ami egyenlő a kereskedelem vál­ságával. Ez az állapot következett most be, holtak emléke előtt. Hódolatunk és üdvözle- e engemet..." című versét. Majd fölzug­óz­­tünk azoké, akik a szabadságért, Petőfi esz­ utolsó dal és nyugodt méltósággal mog­ulésért véreztek, szenvedtek vagy mártírhalált­­ kezdődik az elvonulás. Először csak a szé­haltak... És , vádolni és követelni jöttünk, E­lek kezdenek leszakadni a hatalmas tömeg-Vád­oljuk a reakciót az ország tönkretételével­­­ből. Lassanként szétnyúlik a törzs is. Három-és követeljük, hogy ezt a pusztító munkát­­ negyed négy. Négy irányban oszlanak szét, hagyják abba és váltsák valóra a 48-as eszme- Egyetlen szót sem hallani. A két vaskar, a Az ünnepség megkezdése előtt,­­ a tömegben. 1925 március 22. * NÉPSZAVA 3

Next