Népszava, 1925. április (53. évfolyam, 74–97. sz.)
1925-04-01 / 74. szám
2 NÉPSZAVA A Gróf Bethlen István kétszer is elsütötte egymásután a nagy ágyút a reakció uralmát védő választójogi javaslata védelmére, hogy a szociáldemokrata párt osztályharcot hirdet és osztályuralomra törekszik. Valósággal mennydörgött a hangja, hogy maga körül a gyöngébb idegzetűeket megrémítse és fölsorakoztassa a legelemibb polgári jog ellen folyó konok harcra. Az a harc azonban, amelyet ő hirdet a munkásosztály és az ország demokratikus átalakulása ellen, a legbrutálisabb osztályharca egy kis kiváltságos rétegnek a dolgozó néposztályok egyeteme ellen. Fölülről meghirdetett és fölülről vezetett osztályharc. De ugyanakkor, amikor a kiváltságos társadalmi rétegek kíméletlen osztályharcának zászlaját Bethlen magasra emelte és meglobogtatta, komor, rideg statisztikai adatokat bocsátottak közre a budapesti kenyérgyárak a főváros lakosságának kenyérfogyasztásáról. Íme, az élet, a valóság hogy teszi nevetséges ripacskodássá a legfölkészültebb politikai komédiás alakítását is egy olyan pillanatban, amikor maga sem veszi észre, amikor maga sem számít rá. A kenyérfogyasztás statisztikájának fekete számai meghazudtolnak még a legnaivabb hallgatóság előtt is minden kieszelt, mesterséges pózt, amellyel a komédiás olcsó hatásra vadászik. A szociáldemokrácia nem találta ki az osztályharcot, hanem a kapitalista társadalomban a munkás csak állja a rákényszerített osztályharcot és azért vívja, mert van osztályharc. Az osztályharcot nem a tudományos szocializmus, nem a marxizmus találta ki, hanem csupán megállapította a tényét, a létezését. Az osztályharc két le nem tagadható tényen alapul. Az első tény: a dolgozó tömegeket, legyenek azok ipari vagy szellemi munkások, avagy nincstelen parasztok, a munkaeszközök, a gyárak, a bányák tulajdonosai, a földbirtokosok ésa többi, mindenkor a maguk hasznára törekszenek kizsákmányolni. A második tény: a politikai hatalom birtokában levő osztály — tehát az uralkodó osztály —, hogy önző gazdasági érdekeit az államhatalom eszközeivel megvédje, mindenáron azon mesterkedik, hogy a gazdaságilag kizsákmányolt rétegeket, társadalmi osztályokat a polgári szabadságjogoktól, így a gyülekezési jogtól, a szabad véleménynyilvánítás jogától és a választójogtól megfossza. Jól mondotta tehát Bethlen azt is, hogy az általa képviselt és proklamált osztályharc szempontjából a választójogi hatalmi kérdés, aminek semmi köze nincs az állampolgárok egyenjogúságáról szóló jogászi elméletekhez, se az emberek testvériségéről szóló erkölcsi, se hazafias frázisokhoz. A politikai osztályharc tényét Bethlen választójogi javaslata és beszédei a jogfosztás mellett, eléggé visszatükrözik. És ezzel az ordító ténnyel szemben lehet-e csak egy parányi jóhiszeműséggel is azt állítani, hogy a politikai osztályharcot a munkásosztály kezdeményezi és élezi ki? De lássuk az osztályharc másik formáját is, a gazdasági osztályharcot, amelyet Bethlenék az ország dolgozó népe ellen ugyanolyan ridegséggel, durva osztályönzéssel vívnak, mint politikai osztályharcukat. Erről pedig hadd beszéljenek most a budapesti kenyérgyárak ma nyilvánosságra jutott statisztikai adatai. Ezek a statisztikai adatok egyszerűen arról szólnak, hogy az utóbbi hetekben naprólnapra csökken a fővárosban a kenyérfogyasztás. Különösen a hónap második felében esik nagy irammal lefelé és a kenyérgyárak átlagosan 25 százalékkal gyártanak kevesebb kenyeret. Mi okozza a kenyérfogyasztás csökkenését? Egyrészt az, hogy a kizsákmányolt tömegeknek a munkabérjövedelme nem elég a mindennapi kenyér megszerzésére, másrészt az élelmiszereknek, különösen a búzának, a lisztnek a drágasága. A búzával, a liszttel pedig — ez nem szorul különösebb bizonyításra — nem a munkásosztály, nem a kötött fizetésű hivatalnokosztály és nem a nincstelen parasztosztály spekulál, hanem az a kis réteg, amelynek osztályönzését és politikai uralmát Bethlenek minden lehető módon védelmezik. A statisztika azt is megállapítja, hogy a csökkenés a város szélső pontjain kezdődik, tehát ott, ahol a munkásság lakik tömegesen és a gyurű a főváros közepe felé egyre szűkül, ahol köztudomás szerint a tehetősebb rétegek laknak. A munkásosztálynak egyáltalán nem jut elég kenyér az asztalára — ha még ugyan van asztala —, a fixfizetésű hivatalnokosztály pedig a hónap első felében már megeszi azt a részt, amit a kenyérből ehet s a hónap második felében ez a réteg is áttért a krumplira, a dolgozó nép egyetlen táplálékhelyettesítő eledelére, amellyel éhező gyomrát naponta megcsalja. Két kiló kenyér ára a búzatermő Magyarországon, a nagybirtok és bankokrácia uralma alatt, amelyet Bethlen egységes pártja képvisel, 16.000 korona. Két kiló kenyérből pedig se egy munkáscsalád, se egy tisztviselőcsalád egy nap nem tud jóllakni. Vásárol tehát 1 kiló krumplit, ami 12.000 koronába kerül s ezen tengődik. A tömegeknek ezt a nyomorúságát pedig a mindegyre nagyobb profitra éhes tőkésspekuláció teremtette meg — a gazdasági és politikai osztályuralom segítségével. Mindezek tények, Bethlenek uralmának sötét, szomorú tényei, amelyek az osztályharc valóságát hirdetik, mégpedig rideg, kegyetlen formában. Ezt a társadalmi állapotot nem a szociáldemokrácia teremtette meg, az osztályharcot, amelyet Bethlenék állandóan fölidéznek és folytatnak, íme, nem a marxizmus találta ki, hanem csak megállapítja, hogy — van. Vagy nincs? Megadja erre a feleletet azt hisszük eléggé, a most folyó választójogi harc és a — krumpli! Apró regény. - irta Pajősffy Marcell. — Részeg volt. Minden éjszaka részeg volt hiszen. Ez hozzátartozott a mesterségéhez. Az urak azt mondták: igyék. Koccintottak is vele, hát ivott. Muzsikált is, ivott is, talán cigánykereket is hányt volna, hogy megkapja annak a bankónak a másik felét, aminek az egyik fele már a homlokára volt ragasztva. Néha megölelték, olykor táncoltak vele, letegezték és ha vissza merte tegezni a nagyságos urakat, hát pofonverték. Pontosan az történt vele, mint a nagy művészekkel, amit csinál az élet. Mert ezt csinálja a nagy művészekkel is az élet, csakhogy az ő piszkos szenvedéseik nem ilyen nyersek, nem ilyen pőrék. Valahogyan át van írva a sorsuk drasztikus gúnynótája valami finomkodó, formákhoz ragaszkodó hazug zenekarra. Azért életük mégis csak a kettérepesztett bankó másik feléért kénytelen inaszakadtig muzsikálni. Hogy ezt a kettérepesztett bankót dicsőségnek hívják, mit változtat az a dolgok lényegén? Turnis alkalmazkodni, cigánykodni kell érte. Ábrisnak még jó. Ő nem érzi a megalázkodást. Kölyökkora óta nem ismert jobbat. Kevés kenyér, sok ütleg. Cincogás a szakadtkuru, madzaggal eszkábált hegedűcserépen. Szalonnásnyakú paraszti legények durva tréfái. Borivás napszámba. Később többnapos tivornyák, miközben az ember arra gondol, hogy de jó volna elcsenni a dús asztalról némi koncot, mert otthon fűtetlen a viskó és az asszony, ez a mindig viselős és elevent szülni még sem tudó, meddőn termékeny, fázékony asszony egy héten, ha egyszer eszik meleget. Hétfőn. A vasárnapi muzsikáskrajcárok szüretje után. De abban sincs öröme, mert az ura holtrészegen hever ilyenkor a kuckóban és álmában az istent átkozza, aki ilyen meddő némberrel verte meg. Pedig hát ő fölkapott primás volna különben. A városi urak kedvenc cigánya. Keres is, nem mondom. De a Krisztus köpenyegét is elinná, akkora a szomjúsága — a gyerek után. Hogy minek volna ez a szomorúság osztályosa, azt nem tudja. Csak fáj neki. Mert jussa volna hozzá. Lám, ennek a lötyedthasú szukának a múlt héten is hét kölyke volt. Annyi, hogy a vízbe hajigáltak belőle hatot. Neki meg egyje sincs. A kireleszumát, hát igazság ez. Hogyne inna hát. Iszik és veri is az asszonyt. Lompos, lusta, gyereke sincs, hát minek etetné, ha meg sem verheti olykor keserűségében? * Ez az egyik baja. A másikért meg verje meg az isten azt a bolond grófot, aki a minap a radványi kastélyban a kezébe nyomott egy olasz mesterhegedűt. — No, ezen próbálja, barátom. Hát megpróbálta. Finom nyaka volt ennek a hegedűnek, nemesen ivett, mint a s uri paripáknak. A teste bordázata remekbe volt, faragva s ahogy forgatta, nézegette, a két örök S-alaku rés mögött avatag sárga papirt látott beleragasztva. Rozsdaszinüvé sáppadt betűkből ezt sillabizálta ki Ábris: Stradivarius. Füttyentett egyet. Halkan, illedelmesen, mert a nagy uraságok kárát belepofozott nagy tisztelet elszorította a torkát. (Így ült ez a szordinó a nyakán, mint a hangfogó bicska a hegedű lábán. De mégis csak fütty volt ez, a meglepetés füttye. Valami olyan furcsa érzése támadt, mint aminőt a rab gólya érezhet, ha rájön, hogy fogságában kinőtt a lenyírt, bénává nyomorított szárnya és hogy ő röpülni tud. Röpült is. Nem is ő muzsikált, hanem ez a csodahegedű. * Azóta ezután emiatt is ivott. Szégyelte a háromforintos hegedűjét. Hogy hát neki csak ilyen jutott. Egy rongyos cselédleány, kopott és durva, hamis hangú és lármás kenyérkereső társ. Pedig hercegnő dukálna neki. Egy ilyen Stradivarius. Részeg volt, mondom. Ma különösen fájt neki az iker bánata. Szörnyű lyuk volt a lelkében. Nagyon hiányzott neki a gyerek és egy igazi hegedű. Hát nagyon sok bort öntött ez este ebbe a lyukba és közben nagyon utálta a duhaj, kortyondi társaságot és utálta a mesterségét. Minek cigánykodjék ezeknek a kurta nótákat obloseji, fülehasogatón, hamisan gajdoló részeg senki" háziaknak. Nem is fog ma már többet. Bepakkolta a viaszosvászonba. A hóna alá dugta. Fölhajtott a söntésben még egy dupla- 1925 április4'. . mm MM a MMmu. (A Népszava londoni tudósítójától.) A világháború előtt nagyon népszerű jelszó volt: rossz üzlet a háború. A polgári pacifisták Normann Angell könyve nyomán fölkapták s terjesztették, ezzel akarván elvenni a kedvét a kapitalistáknak a háborútól. Őszintén megvallhatjuk, hogy csak mi, üzleti kérdésekben járatlan emberek, hittük el, hogy a háború igazán rossz üzlet, most, több évvel a háború után, már mi is jobban látunk. Látjuk nevezetesen azt, amit a háború előtt nem láttunk, hogy igaz ugyan, hogy a háború rossz üzlet az emberiségnek, de jó üzlet a kapitalistáknak. Gondolkozásunknak hibája ugyanis, hogy az egyesek gazdagságát s az emberiség jólétét azonosítjuk. Ezt a körülményt élénken megvilágítja a következő eset. A nem üzletemberek egész Angliában megdöbbenve fogadták azt a hírt, hogy a Furness, Whity és Társa hajóscég öt 10.000 tonnás motorhajót nem Angliában, hanem Hamburgban, a „Deutsche Werft" hajóépítő cégnél rendelt meg, mert az öt hajó építési költsége a hamburgi cégnél csak 850.000 font sterlingbe került, míg Angliában a legolcsóbb ajánlat szerint is 1.150.000 font sterlingbe került volna. Ez a különbség olyan nagy, hogy a hajóépítők szövetségének kijelentése szerint még az esetben, hogy ha a munka Angliában semmibe sem került volna, akkor sem tudták volna az angol cégek a hajókat azon áron elkészíteni, amelyen a németek vállalták. Jóllehet ez a helyzet, a konzervatív lapok siettek beledobni a közvéleménybe azt az állítást, hogy íme, az ansral hajóvállalatok a magas munkabérek miatt nem versenyképesek, pedig a hajóépítőipar Anglia büszkesége. Egyszóval, miképen fest ez a kérdés az újságok beállítása szerint? Az angol ipar elvesztette elsőbbségét a munkások túlkövetelése folytán, mondják a lapok Az igazság ezzel szemben azonban az, hogy ebben a kérdéses esetben az angol ipar akkor sem képes a hajókat a németekkel egyenlő áron szállítani, hogyha a munkát egyáltalában nem kell megfizetni, ha tehát az egész munkabért leütjük az árfejtési összegből. De ha ezt az egész összeget leütjük, akkor csak a vállalkozói nyereség. A „Hoffmann meséi"-nek a Barcaroláját muzsikálta. Gyöngyözve bugyborékoltak elő a futamok a hegedű húrjai közül a szerelmi sóvárgás buzgó, mély és meleg zengésű hangjai ugy romlottak elő a hegedűből, mint hogyha sötétbarna asszonytestszánti nehéz bársonyt bontanának ki. Azután szárnyra kapott a hang. Ezüstszinü trillák csapongtak az elérhetetlen boldogság felé s az éjféli nászdal egyre visszatérő harsány és rövid piccitatói úgy sivítottak közbe, mint a kéj és a gyönyörűség fájdalmasan édes apró, elfulladt sikolyai. Végül behunyta szemét a dal és bágyadtan omlott végig a szivek vetett ágyán. És ekkor tapsolt az úri nép. Ő a szolgák alázatos vigyorgásával köszönte meg a tapsot, de odabenn a fényes könyökű szmokingon belül s a keshedő hálóingre kapcsolt kaucsuk ingmell mögött gőgösen és mosdatlan szájjal — mert hiszen mást, jobbat nem tudott — szólalt meg a félretaposott sarkú művészlélek: — Ezt csináljátok utánam, nyápic, senkiházi népség. Le is köpte őket, ugye gondolatban.