Népszava, 1925. április (53. évfolyam, 74–97. sz.)

1925-04-01 / 74. szám

2 NÉPSZAVA A­ Gróf Bethlen István kétszer is elsütötte egymásután a nagy ágyút a reakció uralmát­ védő választójogi javaslata védelmére, hogy­ a szociáldemokrata párt osztályharcot hirdet és osztályuralomra törekszik. Valósággal mennydörgött a hangja, hogy maga körül a gyöngébb idegzetűeket megrémítse és föl­sorakoztassa a legelemibb polgári jog ellen folyó konok harcra. Az a harc azonban, amelyet ő hirdet a munkásosztály és az ország demokratikus átalakulása ellen, a leg­brutálisabb osztályharca egy kis kiváltságos rétegnek a dolgozó néposztályok egyeteme ellen. Fölülről meghirdetett és fölülről veze­tett osztályharc. De ugyanakkor, amikor a kiváltságos tár­sadalmi rétegek kíméletlen osztályharcának zászlaját Bethlen magasra emelte és meg­lobogtatta, komor, rideg statisztikai adato­kat bocsátottak közre a budapesti kenyér­gyárak a főváros lakosságának kenyér­fogyasztásáról. Íme, az élet, a valóság hogy teszi nevet­séges ripacskodássá a legfölkészültebb poli­tikai komédiás alakítását is egy olyan pilla­natban, amikor maga sem veszi észre, amikor maga sem számít rá. A kenyérfogyasztás statisztikájának fekete számai meghazudtol­nak még a legnaivabb hallgatóság előtt is minden kieszelt, mesterséges pózt, amellyel a komédiás olcsó hatásra vadászik. A szociáldemokrácia nem találta ki az osz­tályharcot, hanem a kapitalista társadalom­ban a munkás csak állja a rákényszerített osztályharcot és azért vívja, mert van osztály­harc. Az osztályharcot nem a tudományos szocializmus, nem a marxizmus találta ki, hanem csupán megállapította a tényét, a létezését. Az osztályharc két le nem tagad­ható tényen alapul. Az első tény: a dolgozó tömegeket, legyenek azok ipari vagy szel­lemi munkások, avagy nincstelen parasztok, a munkaeszközök, a gyárak, a bányák tulaj­donosai, a földbirtokosok ésa többi, minden­kor a maguk hasznára törekszenek kizsák­mányolni. A második tény: a politikai hata­lom birtokában levő osztály — tehát az ural­kodó osztály —, hogy önző gazdasági érde­keit az államhatalom eszközeivel megvédje, mindenáron azon mesterkedik, hogy a gaz­daságilag kizsákmányolt rétegeket, társa­dalmi osztályokat a polgári szabadságjogok­tól, így a gyülekezési jogtól, a szabad véle­ménynyilvánítás jogától és a választójogtól megfossza. Jól mondotta tehát Bethlen azt is, hogy az általa képviselt és proklamált osztályharc szempontjából a választójog­i hatalmi kérdés, aminek semmi köze nincs az állampolgárok egyenjogúságáról szóló jogászi elméletekhez, se az emberek testvéri­ségéről szóló erkölcsi, se hazafias frázisok­hoz. A politikai osztályharc tényét Bethlen választójogi javaslata és beszédei a jogfosz­tás mellett, eléggé visszatükrözik. És ezzel az ordító ténnyel szemben lehet-e csak egy parányi jóhiszeműséggel is azt állítani, hogy a politikai osztályharcot­­ a munkásosztály kezdeményezi és élezi ki? De lássuk az osztályharc másik formáját is, a gazdasági osztályharcot, amelyet Beth­lenék az ország dolgozó népe ellen ugyan­olyan ridegséggel, durva osztályönzéssel vív­nak, mint politikai osztályharcukat. Erről pedig hadd beszéljenek most a budapesti kenyérgyárak ma nyilvánosságra jutott statisztikai adatai. Ezek a statisztikai adatok egyszerűen arról szólnak, hogy az utóbbi hetekben napról­napra csökken a fővárosban a kenyér­fogyasztás. Különösen a hónap második felében esik nagy irammal lefelé és a kenyér­gyárak átlagosan 25 százalékkal gyártanak kevesebb kenyeret. Mi okozza a kenyérfogyasztás csökkenését­? Egyrészt az, hogy a kizsákmányolt tömegek­nek a munkabérjövedelme nem elég a min­dennapi kenyér megszerzésére, másrészt az élelmiszereknek, különösen a búzának, a lisztnek a drágasága. A búzával, a liszttel pedig — ez nem szorul különösebb bizonyí­tásra — nem a munkásosztály, nem a kötött fizetésű hivatalnokosztály és nem a nincs­telen parasztosztály spekulál, hanem az a kis réteg, amelynek osztályönzését és politikai uralmát Bethlenek minden lehető módon védelmezik. A statisztika azt is megállapítja, hogy a csökkenés a város szélső pontjain kezdő­dik, tehát ott, ahol a munkásság lakik töme­gesen és a gyurű­ a főváros közepe felé egyre szűkül, ahol köztudomás szerint a tehetősebb rétegek laknak. A munkásosz­tálynak egyáltalán nem jut elég kenyér az asztalára — ha még ugyan van asztala —, a fixfizetésű hivatalnokosztály pedig a hó­nap első felében már megeszi azt a részt, amit a kenyérből ehet s a hónap második felében ez a réteg is áttér­t a krumplira, a dolgozó nép egyetlen táplálékhelyettesítő eledelére, amellyel éhező gyomrát naponta megcsalja. Két kiló kenyér ára a búzatermő Magyarországon, a nagybirtok és banko­krácia uralma alatt, amelyet Bethlen egysé­ges pártja képvisel, 16.000 korona. Két kiló kenyérből pedig se egy munkáscsalád, se egy tisztviselőcsalád egy nap nem tud jól­lakni. Vásárol tehát 1 kiló krumplit, ami 12.000 koronába kerül s ezen tengődik. A tömegeknek ezt a nyomorúságát pedig a mindegyre nagyobb profitra éhes tőkés­spekuláció teremtette meg — a gazdasági­ és politikai osztályuralom segítségével. Mindezek tények, Bethlenek uralmának sötét, szomorú tényei, amelyek az osztály­harc valóságát hirdetik, még­pedig rideg, kegyetlen formában. Ezt a társadalmi álla­­potot nem a szociáldemokrácia teremtette meg, az osztályharcot, amelyet Bethlenék állandóan fölidéznek és folytatnak, íme, nem a marxizmus találta ki, hanem csak meg­állapítja, hogy — van. Vagy nincs? Megadja erre a feleletet azt hisszük eléggé, a most folyó választójogi harc és a — krumpli! Apró regény. - irta Pajősffy Marcell. — Részeg volt­. Minden éjszaka részeg volt hiszen. Ez hozzá­tartozott a mesterségéhez. Az urak azt mond­ták: igyék. Koccintottak is vele, hát ivott. Muzsikált is, ivott is, talán cigánykereket is hányt volna, hogy megkapja annak a bankó­nak a másik felét, aminek az egyik fele már a homlokára volt ragasztva. Néha megölelték, olykor táncoltak vele, letegezték és ha vissza merte tegezni a nagyságos urakat, hát pofon­verték. Pontosan az történt vele, mint a nagy művé­szekkel, amit csinál az élet. Mert ezt csinálja a nagy művészekkel is az élet, csakhogy az ő piszkos szenvedéseik nem ilyen nyersek, nem ilyen pőrék. Valahogyan át van írva a sorsuk drasztikus gúnynótája valami finomkodó, formákhoz ragaszkodó hazug zenekarra. Azért életük mégis csak a kettérepesztett bankó másik feléért kénytelen inaszakadtig muzsikálni. Hogy ezt a kettérepesztett bankót dicsőség­nek hívják, mit változtat az a dolgok lényegén? Tu­rnis alkalmazkodni, cigánykodni kell érte. Ábrisnak még jó. Ő nem érzi a megalázko­dás­t. Kölyökkora óta nem ismert jobbat. Kevés kenyér, sok ütleg. Cincogás a szakadt­k­uru, madzaggal eszkábált hegedű­cserépen. Szalonnásnyakú paraszti legények durva tréfái. Borivás napszámba. Később többnapos tivor­nyák, miközben az ember arra gondol, hogy de jó volna elcsenni a dús asztalról némi kon­cot, mert otthon fűtetlen a viskó és az asszony, ez a mindig viselős és elevent szülni még sem tudó, meddőn termékeny, fázékony asszony egy héten, ha egyszer eszik meleget. Hétfőn. A vasárnapi muzsikáskrajcárok szüretje után. De abban sincs öröme, mert az ura holt­részegen hever ilyenkor a kuckóban és álmá­ban az istent átkozza, aki ilyen meddő némber­rel verte meg. Pedig hát ő fölkapott primás volna külön­ben. A városi urak kedvenc cigánya. Keres is, nem mondom. De a Krisztus köpenyegét is el­inná, akkora a szomjúsága — a gyerek után. Hogy minek volna ez a szomorúság osztá­lyosa, azt nem tudja. Csak fáj neki. Mert jussa volna hozzá. Lám, ennek a lötyedthasú szukának a múlt héten is hét kölyke volt. Annyi, hogy a vízbe hajigáltak belőle hatot. Neki meg egyje sincs­. A kireleszumát, hát igazság ez. Hogyne inna hát. Iszik és veri is az asszonyt. Lompos, lusta, gyereke sincs, hát minek etetné, ha meg sem verheti olykor keserűségében? * Ez az egyik baja. A másikért meg verje meg az isten azt a bo­lond grófot, aki a minap a radványi kastély­ban a­ kezébe nyomott egy olasz mesterhegedűt. — No, ezen próbálja, barátom. Hát megpróbálta. Finom nyaka volt ennek a hegedűnek, neme­sen ivett, mint a s uri paripáknak. A teste bor­dázata remekbe volt, faragva s ahogy forgatta, nézegette, a két örök S-alaku rés mögött ava­tag sárga papirt látott beleragasztva. Rozsda­szinüvé sáppadt betűkből ezt sillabizálta ki Ábris: Stradivarius. Füttyentett egyet. Halkan, illedelmesen, mert a nagy uraságok k­árát belepofozott nagy tisztelet elszorította a torkát. (Így ült ez a szordinó a nyakán, mint­ a hangfogó bicska a hegedű lábán. De mégis csak fütty volt ez, a meglepetés füttye. Valami olyan furcsa érzése támadt, mint aminőt a rab gólya érezhet, ha rájön, hogy fogságában kinőtt a lenyírt, bénává nyomorí­tott szárnya és hogy ő­ röpülni tud. Röpült is. Nem is ő muzsikált, hanem ez a csodahegedű. * Azóta ezután e­miatt is ivott. Szégyelte a háromforintos hegedűjét. Hogy hát neki csak ilyen jutott. Egy rongyos cselédleány, kopott és durva, hamis hangú és lármás kenyérkereső társ. Pedig hercegnő dukálna neki. Egy ilye­n Stradivarius. Részeg volt, mondom. Ma különösen fájt neki az iker­ bánata. Szörnyű lyuk volt a lelkében. Nagyon hiány­­zott neki a gyerek és egy igazi hegedű. Hát nagyon sok bort öntött ez este ebbe a lyukba és közben nagyon utálta a duhaj, kortyondi tár­saságot és utá­lta a mesterségét. Minek cigány­­kodjék ezeknek a kurta nótákat obloseji, füle­hasogatón, hamisan gajdoló részeg senki" háziaknak. Nem is fog ma már többet. Bepakkolta a viaszosvászonba. A hóna alá dugta. Fölhajtott a söntésben még egy dupla- 1925 április­­4'. . mm MM a MMmu. (A Népszava londoni tudósítójától.) A világ­háború előtt nagyon népszerű jelszó volt: rossz üzlet a háború. A polgári pacifisták Normann Angell könyve nyomán fölkapták s terjesztet­ték, ezzel akarván elvenni a kedvét a kapita­listáknak a háborútól. Őszintén megvallhatjuk, hogy csak mi, üzleti kérdésekben járatlan emberek, hittük el, hogy a háború igazán rossz üzlet, most, több évvel a háború után, már mi is jobban látunk. Látjuk nevezetesen azt, amit a háború előtt nem láttunk, hogy igaz ugyan, hogy a háború rossz üzlet az emberiségnek, de jó üzlet a kapitalistáknak. Gondolkozásunknak hibája ugyanis, hogy az egyesek gazdagságát s a­z emberiség jólétét azonosítjuk. Ezt a körülményt élénken megvilágítja a következő eset. A nem üzletemberek egész Angliában megdöbbenve fogadták azt a hírt, hogy a Furness, Whity és Társa hajóscég öt 10.000 tonn­ás motorhajót nem Angliában, ha­nem Hamburgban, a „Deutsche Werft" hajó­építő cégnél rendelt meg, mert az öt hajó épí­tési költsége a hamburgi cégnél csak 850.000 font sterlingbe került, míg Angliában a leg­olcsóbb ajánlat szerint is 1.150.000 font ster­lingbe került volna. Ez a különbség olyan nagy, hogy a hajó­építők szövetségének kijelentése szerint még az esetben, hogy ha a munka Angliában sem­mibe sem került volna, akkor sem tudták volna az angol cégek a hajókat azon áron elkészí­teni, amelyen a németek vállalták. Jóllehet ez a helyzet, a konzervatív lapok siettek bele­dobni a közvéleménybe azt az állítást, hogy íme, az ansral hajóvállalatok a magas munka­bérek miatt nem versenyképesek, pedig a hajó­építőipar Anglia büszkesége. Egyszóval, miképen fest ez a kérdés az újsá­gok beállítása szerint? Az angol ipar elvesz­tette elsőbbségét a munkások túlkövetelése folytán, mondják a lapok Az igazság ezzel szemben azonban az, hogy ebben a kérdéses esetben az angol ipar akkor sem képes a hajó­kat a németekkel egyenlő áron szállítani, hogyha a munkát egyáltalában nem kell meg­fizetni, ha tehát az egész munkabért leütjük az árf­ejtési összegből. De ha ezt az egész össze­get leütjük, akkor csak a vállalkozói nyereség. A „Hoffmann meséi"-nek a Barcaroláját mu­zsikálta. Gyöngyözve bugyborékoltak elő a futamok a hegedű húrjai közül a szerelmi sóvárgás buzgó, mély és meleg zengésű ha­ngjai ugy romlottak elő a hegedűből, mint hogyha sötétbarna asszonytestszánti nehéz bársonyt bontanának ki. Azután szárnyra kapott a hang. Ezüstszinü trillák csapongtak az elérhetetlen boldogság felé s az éjféli nászdal egyre vissza­térő harsány és rövid picci­tatói úgy sivítot­tak közbe, mi­nt a kéj és a gyönyörűség fájdal­masan édes apró, elfulladt sikolyai. Végül be­hunyta szemét a dal és bágyadtan omlott végig a szivek vetett ágyán. És ekkor tapsolt az úri nép. Ő a szolgák alázatos vigyorgásával köszönte meg a tapsot, de odabenn a fényes könyökű szmokingon belül s a keshedő hálóingre kap­csolt kaucsuk ingmell mögött gőgösen és mos­datlan szájjal — mert hiszen mást, jobbat nem tudott — szólalt meg a félretaposott sarkú m­űvészlélek: — Ezt­ csináljátok utánam, nyápic, senkiházi népség. Le is köpte őket, ugy­e gondolatban.

Next