Népszava, 1925. augusztus (53. évfolyam, 171–194. sz.)

1925-08-01 / 171. szám

LH!, évfolyam, 171. sz. Budapest, 1925 anpsz!­!s!, süMs Ára: 200H Korona. AZ ELŐFIZETÉS ÁRA. Negyedévre . 120.000 K — külföldre . 240.000 K Egy hóra . . 40.000 K — külföldre . 80.000 K Ausztriában egy hóra ..... 50.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: Via CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József S—29 és József 3—30 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL, MINDEN NAP EGYES SZÁM­ÁRA: Magyarországon 2000, vasár­. .—nap 2500 K, Ausztriában 2000, vasárnap 2500 o. K, r'' 3MMl Jugoszláviában 4 dinár. Franciaországban 1 franc, * , Josehszlovákiában hétközn. 1.50 ck., vasárn. 2 ck. »•*, KIADÓHIVATAL: VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám .... J. 3-31, J. 3-32 és J. 70-29 A gyermek védelmére e hónap végén nemzetközi kon­gresszust tartanak Genfben. A kongresszust négy napra tervezik, tehát elég hosszú időre, hogy szép határozatokat hozhassanak s hogy minden résztvevő állam delegációjának al­kalma legyen hasonlóképen szép beszédek tartására. Amikor egy ilyen nemzetközi összejövetel magas tribünjén a gyermek ügye kerül szóba, annyi eredmény mindenesetre vár­ható tőle, hogy a közömbösség és a hideg tartózkodás figyelmét is ráirányítja a gyer­mek megmentésének nagy problémájára. Mert, sajnos, ott tartunk már (és minden szépen szóló frázis ellenére, különösen Ma­gyarországon tartunk ott­, hogy a zü­llő, az elhagyatott, az éhező és kizsákmányolt gyer­meknek már nem csak a védelméről, hanem a megmentéséről kell beszélnünk. És éppen ezért nálunk nincs szükség nemzetközi kon­greszusok figyelmeztető alkalmaira. Nálunk csak ki kell menni a sivár aszfaltokra és a külvárosok portengerébe, vagy be kell nézni egy futó pillanatra a műhelyekbe és gyá­rak­ra, hogy valamennyiünkben, akik ebben a vor­ozásban is akarunk és merünk látni, megrendüljött­ az érzés: mennyire elhagya­tott, mennyire elhagyatottabb a magyar germek. Nemcsak a város igazolja ezt, de végtelen nyomoru­ságával e mellett demonstrál a falu is. Alig van egy-két törvényünk, amely a gyermeket védi és az is csak úgy, hogy paragrafusai között széles út nyílik a mohóság, a b­úfárság és a fz­i­s zsák­mányolás számára. Az anya- és cse­csemővédelem nagyon gyönge lábon áll ná­lunk. Az elhagyott gyermekről való gondos­kodás hatásait sehol sem látjuk. Sok tekin­tetben még mindig egy-két külföldi állam könyörü­letességét kolduljuk, de alig van szomorúbb sors, amely az állam és a tör­vényhozás közömbössége — vagy egyenesen lelkiismeretlensége — következtében a dol­gozó gyermek osztályrésze lett. A gyárak­ban, a bányákban, a műhelyekben és a me­zőkön egyre több a gyermek, akit nem véd törvény a kizsákmányolás lelketlensége el­len. A gyermekmunkának ilyen szabad ki­használása csak azokban az ázsiai államok­ban lehetséges még, amelyekben csak nem­rég tört be a kapitalista civilizáció, mohón, szomjasan, a civilizációnak minden könyö­rületessége nélkül. A hivatalos statisztika alig mer hozzá­nyúlni ehhez a kérdéshez. Azonban bőséges adatok beszélnek arról, hogy a gyermek­munka fölhasználása és kihasználása egyre nagyobb méreteket ölt. És eleget beszélnek arról is, hogy nincs hivatalos felügyelet, ami megregulázná a kizsákmányolásnak ezt a legmegdöbbentőbb fajtáját. A kormány és a törvényhozás többsége ebben a kérdésben még a mi körülményeink között is szokatlan és megbocsáthatatlan lelkiismeretlenséget nyilatkoztat meg. Kiáltó tanúbizonyságát nyújtotta ennek az elmúlt tavasszal, amikor a nemzetgyűlés bizonyos nemzetközi egyez­ménytervezetek becikkelyezését tárgyalta. Akkor a kormánypárti többség, az illetékes bizottság javaslatára, kimondotta, hogy a washingtoni értekezlet egyezményei közül „Magyarországra nézve el nem­ fogadható­nak nyilvánítja... az ipari munkára bocsát­ható gyermekek legkisebb életkoráról szóló" egyezményt. "Az el nem fogadhatónak nyil­vánított egyezménytervezetek között volt még több szociális jelentőségű is, de ezúttal csak a gyermekmunkára vonatkozó egyez­mény elvetésére akarunk rámutatni, mint a közömbösségnek, a szociális érzéketlenség­nek legveszedelmesebb és a megbélyegzésre legméltóbb bizonyító aktájára. Ezt az egy aktát is teljesen elegendőnek ítéljük annak a bizonyítására, hogy nálunk­ az állam részéről nemcsak a gyermek elhagyatott, de méginkább elhagyatott a gyermekvédelem kérdése. Ha túlnézünk a határokon, mindenütt azt látjuk, hogy a gyermekvédelem ügyét sehol sem bízzák rá a társadalmi jótékonykodás hangulataira, hanem mindenütt az állam és a­ község vet­ték kezükbe az állam és a társadalom jöven­dőjének ezt a nagy problémáját. Nem tagad­juk, bizonyos primitív kezdetei nálunk is megtalálhatók a gyermekvédelemnek, de kétségbevonjuk azt, amit a genfi kongresz­szussal kapcsolatban az egyik népjóléti államtitkár mond, hogy „Magyarország a gyermekvédelem terén sok, kultúrájára büszke, nyugati államot is messze megelő­zött". Az államtitkár úr nagyon helytelenül informálta önmagát. Alighanem a könyörgő, a védelemért sóvárgó és egyre növekvő akták tengeréből merített, amaz aktákéból, amelyek hiába könyörögnek és reménytele­nül sóvárognak. A gyermekvédelem fejlett­ségének ilyen szép és ilyen alaptalan dicsé­retét még itthon sem lehet megkockáztatni, mennyivel inkább nem lehet tehát ilyesmivel a külföld elé állani. Mert ha az államtitkár úr a kongresszuson is azt mondaná el, ami­t egy jelentéktelen publicitású lap hasábjain itthon jól elrejtőzhetik, messze hangzik és élesen hangzik egy öblös akusztikájú nem­zetközi gyülekezetben és az államtitkár úr nem tudhatja, hogy állításaira mivel vála­szolhatnak majd Hollandia, Belgium vagy Svájc, azok az államok, amelyek a magyar gyermekvonatok nagy forgalmából nagyon jól tudják, hogyan néz ki Magyarországon a gyermekvédelem... Mindig rossz politika a takargatás és az eltussolás és hasonlóképen rossz politika az, amely az árva és satnya palántát terebélyes fának látjai — vagy szégyenkezésből, vagy a­ haszontalan dicsekedés kedvéért... Ne szé­gyeljük bevallani a hibákat és a mulasztá­sokat. Ne lássunk többet annál, ami van és ha elismerjük, hogy csináltunk­ már valamit a gyermek megmentésének nagy területén, ismerjük be azt is, hogy közömbösség, érzé­ketlenség és lelkiismeretlenség még min­dig nem akarják megtermékenyíteni e nagy terület sivatagi homokját. Struccpolitikát ne űzzön senki, mert azzal csak árt a gyer­mekvédelem ügyének. Mondja meg min­denki az igazat s mutasson rá a zord és romboló valóságokra: csak ez rázhatja föl az állam­ lelkiismeretét és csak ez mutathat rá a föladatokra, amelyeket az államnak elkerülhetetlenül vállalnia kell. Ami különösen a dolgozó gyermek védel­mét illeti, e tekintetben gyors törvény­alkotásra van szükség. Ebben a vonatkozás­ban a nemzetgyűlés többsége egyszer már beleesett a kizsákmányolás támogatásának bűnébe, gyors és jó munkával kell tehát jóvátennie ezt az eltévelyedését. A gyerme­ket meg kell menteni, mert a jövendőt men­tik meg vele. Meg kell menteni még akkor is, ha nem lesz belőle kormánypárti szavazó. Az osztrák alkotmányrevízió. Viaskodás a kistarcost jogokért. (A Népszava bécsi tudósítójától.) Nyári ka­puzárás előtt az osztrák parlament az alkot­mány revíziójára, illetve kiegészítésére vonat­kozó néhány olyan törvényjavaslatot fogadott el, amelyek közül majdnem egy esztendő óta viaskodtak csöndesen, de hihetetlen szívósság­gal a parlamenti kulisszák mögött a haladás­nak és a reakciónak a hívei. Az állami és a tar­tományi közigazgatás hatásköre és némely pénzügyi igazgatásnak és illetékességnek a kér­dése: ez volt a jelszó, a föderalisztikus vagyis szövetség, vagy centralisztikus alkotmány elő­nyeiről vagy hátrányairól is vitatkoztak, de a lényeg egyszerűbb s mégss sokkal messzebb­menő jelentőségű volt. Röviden, arról volt szó, hogy öt esztendővel, azok után, hogy első kábulatából úgy a­ honi — mint különösen a nemzetközi reakció nemcsak föleszmélt, de már a támadásba is átment —, megmaradhat-e a munkásság azokban a ha­talmi pozíciókban, amelyeket a főváros és az egyes előrehaladottabb tartományok igazgatá­sával ténylegesen meghódított. A munkásság ezeket a pozíciókat a nagy összeomlást követő napokban, az első forradalmi hevület tisztító és kovácsoló tüzében hódította meg. Természe­tes, hogy a reakció ezt a hódítást már az első pillanatban sem nézte jó szemmel, de akkor még csak arra szorítkozhatott, hogy „a maga területén" — az iparilag elmaradt tartomá­nyokban — erős védgátakat építsen a demo­krácia „veszélyes" áradata ellen. Amikor — 1920-ban — a Renner-kormány idején a mun­kásság arra törekedett, hogy a tényleg­­meg­szerzett pozíciókat a modern, demokratikus al­kotmány alaptörvényeivel is körülbástyázza, akkor Seipel prelátus és tábora — a „vörös Bécset átengedve a vörös ördögnek" —, már a szövetséges államalkotmányért, vagyis a még fekete tartományok messzemenő jogaiért har­coltak. Ezért a haladásnak és a reakciónak szembenálló két tábora már akkor sem tudott az alkotmány néhány fontos alapintézkedésé­nek életbeléptetése ügyében megegyezésre jutni. S minthogy az osztály- és társadalmi erők bizonyos egyensúlyállapotban maradtak, az alkotmánynak ezen fontos kérdéseit máig is függőben hagyták. Azóta azonban a reakció már nem akar megelégedni saját megmaradt birtokállományával, hanem — genfi buzdításra — egy- és másnak a visszacsinálásán töri a fe­jét Például: a szükséges megtakarítások jog­címén és ezeknek a jelszavaival olyan pénz­ügyi és ellenőrzési alaptörvényeket szeretett volna a kormány, amelyek Bécs városát meg­fosztották volna adószuverenitá­sától, éppen úgy, mint annak a lehetőségétől, hogy alkal­mazottait és főként modern tanszemélyzetét emberséges megélhetésben részesítse. És ami ma még csak főként Bécsre vonatkozik, mint a szociáldemokraták által kormányzott tarto­mányra, az végeredményben vonatkozhat a többi tartományra is, ahol számolni kell azzal, hogy a munkásosztály befolyása idővel ugyan­csak növekedhet. Az olcsóbb közigazgatás cí­mén a kormány valósággal még a három előtti állapotokra akart visszatérni és a fekete tar­tományi főnökök kezébe akarta átjátszani még azokat a jogokat is, amelyeket már ezelőtt is a tartományi kormányok, illetve ezeknek vá­lasztott tagjai és bizottságai gyakoroltak. Örvendetesen lehet megállapítani, hogy mindezekből a tervezgetésekből nem lett semmi és a reakciónak ez az egész tavaszi gerjedelme hasztalannak bizonyult. A keresztény-szociális kormány, amely né­hány héttel ezelőtt még ahhoz ragaszkodott, hogy Bécs város gazdálkodását is az az állami számvevőszék ellenőrizze, amelynek veleje.

Next