Népszava, 1925. október (53. évfolyam, 220–246. sz.)

1925-10-01 / 220. szám

4 NÉPSZAVA Paniza meegyl I Síolás ÉiBaSí ügye a bécsi esSfüi StHiróság el mi Melpomena Carniciut orgyilkosság és életbiztonság veszélyeztetésével vádolja az Ügyészség. (Bécs, szeptember 16.) Szenzációs bű­nper tárgyalását­­kezdte meg ma a bécsi esküdt­bíróság. A vádlott Melpomena (Mencia) Garniciu, egy­­beteges, fiatal nő, aki ez év má­jus 8-án a Borgszínházban Ibsen „Peer Gynt" című darabjának előadása közben több pisz­tolylövéssel megölte Theodor Panizát, a ma­cedóniai bolgárok egyik vezérét. Az ügyészség vádiratában orgyilkosság és életbiztonság veszedelmez­tetése címén emelt vádat ellene. A vádirat körülmé­nyesen elmondja a vádlott leány múltját. 1918-ig Jugoszláviában élt, betegsége miatt megszakította gimnáziumi tanulmányait és vagyonos szüleinek üzletében dolgozott. 1918 szeptemberében Münchenbe utazott egy csa­láddal, amelynek révén megismerkedett Theodor Panizával, akit a macedóniaiak sza­badsághősként ünnepeltek. Paniza személye tisztelettel töltötte el, később azonban meg­tudta, hogy Panizát a háború alatt a Stam­brdir­sky-kormány jogtalan meggazdagodás miatt perbe fogta és hogy Paniza csak úgy tudott az ellene megindított bűnügyi eljárás­tól megszabadulni, hogy a bolgár kormány szolgálatába lépett. Ezért megvetette Paniza köpenyelforgatását és már akkor foglalkozott a megtorlás gondolatával. Amikor Paniza Stambalijsky bukása után kénytelen volt Jugoszláviába menekülni, győzött benne a részvét és nem végzett vele. Nemsokára azon­ban megtudta — úgymond —, hogy Panizát a szer­b biztonsági osztály pénzeli, azért, hogy a szerb bandákat jobban megszer­vezze arra, hogy a Szerbiához csatolt macedón területen macedón szabadságmozgalmat elfojtsák. Ekkor olthatatlan gyűlölet vett rajta erőt, elhatá­rozta, hogy végez Pauszával, aki akkor már Bécsben tartózkodott. A vád­lot­ azzal, hogy gyógykezelése ezt megkívánja, szüleivel Bécsbe küldette magát. Itt azután megtudva azt, hogy Pausza színházba megy, oda követte és még Szófiában vásárolt­­ pisz­tolyával kétszer lőtt Panizára, majd még öt­ször sütötte rá a fegyvert. Négy golyó halálo­san találta Panizát. A többi golyó súlyosan megsebezte Ekaterina Panizát, valamint Bo­gatinov mezőgazdát, aki Paniza mellett test­őri szerepet játszott. A vádlott a merénylet elkövetése után azt vallotta, hogy csak Pani­zát akarta megölni, másokban nem akart kárt tenni. A vádirat végü­l megállapít­ta, hogy a szakértők véleménye szerint a vádlott nem szenved elmebajban. Kilenc órára tűzték ki a tárgyalást, de Vati órakor még üres volt a bírák és esküdtek szá­mára föntartott hely. A tárgyalás iránt óriási érdeklődés nyilvánult meg. A feltűnően nagy­számban kirendelt rendőrök és detektívek kí­nos figyelemmel vizsgáltak m­­eg minden iga­zolványt, belépőjegyet, sőt még a bekívánko­zott ruháját is, hogy nem rejtegetnek-e fegyvert. Attól tartanak, hogy Theodor Paniza vala­melyik bosszúszomjas honfitársa megtor­lásul esetleg le akarja lőni a vádlottat. A hallgatóságban bolgár diplomaták foglaltak helyet. Háromnegyed 11 óra tájban hordszéken hoz­ták el a börtönkórházból a vádlottat. Hord­széken vitték az esküdtszéki terembe, ahol a vádlottak padját eltávolították és ennek he­lyébe egy karosszéket állítottak. Mencia Carniciu támogatás nélkül foglalta el helyét. Schneweis elnök 11 óra tájban nyitotta meg a tárgyalást. A vádlott bemondta nacionáléját, amely szerint 1899-ben az újszerbiai Grosevo­ban született, román állampolgár. Szavait részben bolgár tolmács fordította le németre. Ezután a tanukat szólították elő, amiközben kiderült, hogy a meggyilkolt Paniza özvegye nem jelent meg. Dr. Schwarcz államügyész bejelentette, hogy Panizáné amiatt a sebesülés miatt, amely a Burgtheaterben történt merényletnél érte, né­hány nappal ezelőtt műtéten ment keresztül, szanatóriumban fekszik, azonban ennek elle­nére holnap reggel megjelenik a bíróság előtt. Bunbarov tanú azt a kérelmet intézte a bíró­sághoz, hogy a bolgár tolmács ellenőrzése vé­gett három bolgár embert állítsanak melléje. Az elnök megmagyarázta a tanúnak, hogy a tanúnak, mint ilyennek nincs joga a kérést előterjeszteni. A vádirat fölolvasása után, még mielőtt az elnök fölszólította volna, fölemelkedett h­elyé­ől a vádlott. Az elnök közölte vele, hogy a törvényszék, tekintettel a betegségére, meg­engedi neki,­­­ogy ülve feleljen a hozzá inté­zendő kérdésekre. A készenlétben levő karos­széket odavitték az elnöki emelvény elé, a vádlott leült rá és a vele volt felügyelőnő a lábát és térdét takaróval betakarta. Az elnök: Bűnösnek érzi magát? A vádlott (föltűnően hangosan): Igen. Az elnök fölszólította a tolmácsot, hogy min­den kérdést, amelyet a vádlotthoz intéznek, fordítson le bolgár nyelvre. A vádlott, amikor úgy kívánja, németül válaszolhat. Azonban mindjárt a tárgyalás elején kiderült, hogy a vádlott, nyilván nagy izgalma miatt, nem tud megbirkózni a német nyelvvel és így mind­untalan rászorult a tolmácsra. rnt G József a Sajtóbíróság helyett a Járásbíróságnál tett sajtó­ügyben panaszt. — Ki okozta Beke Zoltán öngyilkosságát ? Annak a maffiának az ügyével kapcsolat­ban, amelyet Márffy József az Erzsébetvárosi Kör ellen intézett és egyéb bombamerényletek intézője volt a központja, a „Pesti Napló" megírta, hogy Bedő Zoltán, aki öngyilkos lett, azért választotta a halált, mert arra Márffy szorította rá. Márffy József a cikkben foglaltakat olyanoknak találta, ami az ő be­csületének árt és ezért rágalmazás és becsü­letsértés címén pert indított. A többszörös gyilkosságért halálraítélt gonosztevő valóban újszerű módját találta ki annak, hogy mi­képen lehet sajtóközleményért nem a sajtó­bíróság előtt reparációt keresni. A cikk két szerzőjét, Ráskay László és Bodó Béla újság­írókat, valamint a közlemény anyagát szol­gáltató Bendler Ferenc bankhivatalnokot rá­galmazásért jelentette föl, amelyet szerinte úgy követtek el, hogy a „Pesti Napló" szer­kesztőségében egymás közt és mások előtt beszélgettek Márffy üzelmeiről és „írásbeli­leg is" elkövették ezt a rágalmazást, mert a kéziratot, amelyet kiszedés végett leküldtek a nyomdába, a szedők is elolvashatták. Ez a furfang azonban nemcsak Márffy büntetőjogi találékonyságáról tesz tanúságot, hanem cella­beli fifikájáról is. Sikerült módot találnia arra, hogy a gyűjtőfogház unalmas csöndjét fölélénkítse a villamosút és a tárgyalás válto­zatosságával. Néhán­z nappal ezelőtt kísérték át a gyűjtőfogházból a Markó­ utcai fog­házba, hogy részt vehessen a tárgyaláson. És még valamit elért. Nagy föltűnést keltett. A bíróság folyosóin hamar kelt szárnyra a hír, hogy itt van az az ember, akit annyi ártatlan emberélet tudatos, gonosz és gyáva kioltásáért halálra ítéltek. Egész sokaság gyü­lekezett dr. Lajos Ödön járásbíró földszinti tárgyalóhelyisége elé. Az egyik csoportot azonban furcsa csalódás érte. Látták, hogy egy föltűzött szuronya fegyőr kisér egy férfit. Azt hitték, hogy ez a Márffy. Úgy gondolták, hogy a gyilkost nem is kísérhetik másképen. De nem Márffy volt ez, hanem valami poli­tikai bűncselekménnyel vádolt vizsgálati fo­goly. Márffy­t nem ilyen szigorú fed­ezet alatt kísérték, amikor a bíró előtt előállították. Kedélyesen ment mellette két, csupán oldal­fegyverrel ellátott őr és barátságosan beszél­gettek vele, mintha csak úgy véletlenül talál­koztak volna ezzel az úrral. Fél egykor került a sor Márffy József pana­szának tárgyalására. Szóval is elmondotta, amit Ráskay László, Bodó Béla és Kendler Fe­rtile ellen tett írásbeli följelentésében megírt. Ráskay László hírlapíró, az egyik terhelt, előadta, hogy Rendler Ferenc telefonon kérette őt magához és amikor ő odament, Rendler el­mondta neki, hogy hosszabb ideig barátja volt Márffynak, aki őt, Rendlert is bele akarta vonni akcióiba, s­bben az időben Bekő Zoltán is jó­barátja volt Márffynak. Amikor Márffy hatá­rozott formában követelte tőle, Rendlertől, hogy vegyen részt az ébredők akcióiban, eltá­volodott tőlük. Elmondta Rendler, hogy Márffy asztalán vérbírósági aktákat látott, amiből arra következtetett, hogy valóban Márffy hozta Bekét abba a helyzetbe, hogy ön­gyilkosságot kellett elkövetnie. Interjú formá­jában írta meg ezt a cikket, amelyet Rendler appróbált is. Rendler Ferenc banktisztviselő volt a másik terhelt, aki nagyjában megismételte a Ráskay előadását. A cikknek minden sorát tanukkal tudom bizonyítani — mondotta. Márffy József hamis alibitanukkal operál és így ak­ar kibújni a felelősség alól. Márffy dühösen ugrott föl és kérte ennek jegyzőkönyvbefoglalását. Rendler azonban még hangosabban ismételte: — Esküvel is bizonyítom a cikk minden so­rát. Bekő Zoltánt nem sikkasztás kergette a ha­lálba. A IX. kerületi nemzetvédelmi osztályt a belügyminisztériumtól függetlenül szervez­ték meg nagyon különös célokra. Ide belevet­ték Bekőt is és igy ezt a tisztességes, lovagias gondolkozású embert is belekeverték valami disznóságba, valamiféle bombamerényletbe, megbízták valamivel, amit végre kelett volna hajtania és mert nem hajtotta végre a meg­bízatást, öngyilkosnak kellett lennie, öngyil­kossága előtt megelőzően nem beszéltem Bekő­vel. De azt biztosan állítom, hogy Márffy miatt lett öngyilkos, erre két tanúm van, akikkel ezt bizonyítani tudom. A bíró: Mi is tulajdonképen az a vérbíróság? Rendler: A vérbíróság a nemzetvédelmi osz­tály saját tagjai fölött ítélkezett. Aki nem parírozott, azt megf­otozásra, 25 botra, 48 órai elzárásra, sőt halálra is ítél­ték. Így halt meg Kasnyik. Ezért akart ön­gyilkos lenni Kiss Ferenc és ezért lett ön­gyilkos Bekő Zoltán. A szigorú titoktartás kötelezettségét rótták a tagokra, még a szülőkkel szemben is kötelező volt ez a titoktartás és ha ezt valaki megszegte, akkor nemcsak az illetőn, hanem a szülein is bosszút kellett állni. Márffy elégült mosollyal hallgatta Rendler előadását, aki a bíró kérdéseire válaszolva, a következőket mondta még el: — Egy izben váratlanul meglátogattam Beket. Ő akkor még aludt, mert reggel 4 órakor jött haza. Ez az öngyilkosság előtt két-három hét­tel volt. Az­ asztalon egy füzet formájú napló­félét láttam, amelyben dátumról-dátum­ra vol­tak bejegyzés­ek. Az egyik így szólt. ..Miklós, Rupert, Rassay,­­ bombamerénylet. Nem si­került. Részt vettek benne Szász és azután még egy csomó név volt ott. Bodó Béla hírlapíró következett ezután, aki elmondta, hogy a Ráskay Béla cikkével kap­csolatban neki jutott a feladat, hogy Bekő édesanyjával beszéljen. Bekőné — mondotta el az újságíró — könnyek között mondta el fia öngyilkosságának körülményeit. Megmutatta nekem a naplójegyzeteit, a búcsúlevelét és a fényképét. Elmondta, hogy a fia mennyire sze­rette az életet. Ez különben a naplóból is ki­tűnt, amely ezzel a jelmondattal kezdődött: „Pro femina" (a nőért). A napló végén ez a följegyzés állott: „Hazudtam, amikor azt állí­tottam, hogy tőzsdeveszteségei­m voltak. Soha­sem játszottam a tőzsdén." Ez kétszer is alá volt húzva. Elmondta azután a szerencsétlen fiú anyja azt is, hogy félszavakkal sokszor célzott arra, hogy Márffyékkal összeköttetésben áll. Ezzel véget is ért a bizonyítási eljárás, amire Márffy elmondta vádbeszédét. Mindenki mo­solygott azon, hogy Márffy vádolt. Azonkívül, hogy rágalmazással vádolta az újságírókat és az in­formálót, még különvádat is emelt. Azt mondta, hogy Rendlernek, aki ha már 1922-ben ismerte a bűnösöket, neki azokat a hatóság kezére kellett volna juttatnia, minthogy azon­ban ezt nem tette, bűnpártolást követett el. Miutá­n a fogház előlegezte neki a villamos­költségeket, kérte a vádlottaknak a bűnügyi költségekben való elmarasztalását. A bíró röviddel ezután meghozta ítéletét, amellyel mind a három vádlottat fölmentette azzal, hogy Márffy panasza csak a sajtób­íróságé elé tartozhat. Márffy föllebbezett az ítélet ellen. Amikor a tárgyalás után kifelé vezették", Rendler előtt elhaladva, odamormogta neki: — Csirkefogó. Rendler leintette: — Fiatal ember, maga még lógni fog. Közbelépett azonban a fogházőr és keményein kikérte, hogy­­ Márffyt sértegessék. Ezzel aztán Márffyt visszakísérték a fogiházba. 1925 október 1. A koron v­alorizációs javaslat a filsm rafiotizás. A pénzügyi zűrzavar kiküszöbölésére szánt kormányjavaslatok sorában szere­pel az úgy­nevezett valorizációs javaslat is, amelyet a pénzügyminiszter — az eddigi tervek szerint — ugyancsak a nemzetgyűlés első üléseinek egyi­kén fog beterjeszteni. Ismeretes, hogy a szo­ciáldemokrata párt és a komoly polgári ellen­zék részéről állandóan sürgették — a dolgozó kisembereik jogos érdekeinek megóvása szem­pontjából — a valorizáció problémájának leg­alább a németországi mintára történő meg­oldását. Ezekre a kívülről jövő ösztökélésekre a pénzügyminiszter nagy nehezen rászánta ma­gát, hogy rendezi a kérdést és ennek eredmé­nyeképen dolgoztatta ki azt a törvényterveze­tet, amelyben minden van, csak­ éppen valori­záció nincs. Ez a megállapítás nem önkényes belemagyarázás, hiszem maga a kormány ter­vezete mondja ki, hogy általában és elvben nincs és nem is lesz valorizáció, csupán a bíró­ság döntheti el esetenként, hogy az eléje kerülő konkrét ügyben lehet-e a jogosultnak igénye valamelyes, nagyon mérsékelt fokú valorizá­cióra. Ismételten és ismételten rámutattunk a kormányjavaslat abbeli iir­ányaira, hogy nem gondolkodik a munkásbiztosítási járulékok a nyugdíjasok, hadirokkantak, özvegyek és ár­vák járandóságainak valorizálásáról. Úgy lát­szik, a figyelmeztetések pusztába elhangzó kiáltások voltak, mert — amiint most híre jár Bac a pénzügyminisztériumban kieszelt valorizációmentes javaslatot eredeti alakjában kívánja a nemzetgyűlésen benyújtani. Ha a kormány valóban nem gondoskodik a javaslat­tervezet oly irányú módosításáról, hogy az méltányosan valorizálja a kisembereknek a fentiekben fölsorolt követeléseiből, valamint elértéktelenedett hadikölcsök­ökből eredő igé­nyeit, f­el lehet készülve, hogy a demokratikus ellenzéki pártok a végsőkig küzdeni fognak az antiszociális törvényjavaslat ellen.

Next