Népszava, 1926. január (54. évfolyam, 1–25. sz.)
1926-01-01 / 1. szám
1926 Január 1. NÉPSZAVA a magáéra gondolva, fejezte ki azt a kívánságát, hogy vigyék el tőle az orvosságos üvegeik közt heverő tárcáját és adják át utódjának-Semmiféle parlamenti kombinációcskáknak sem szabad továbbra is tartóztatniok a porosz kormányt és a parlamenti csoportokat attól, hogy az általánosan tisztelt és általánosan sajnált Arn Zehnhoff úr jogos kívánságát teljesítsék. Ennek a teljesítése mindenekelőtt azért olyan sürgős, mert a beteg állapota megfelel a porosz igazságszolgáltatás állapotának. Abban a reményben, hogy a miniszteri székben hamarosan erős személyiséget láthatunk, legmelegebb és legőszintébb rokonszenvünk kifejezését küldjük a miniszter ágyához. Itt az új esztendő és az a stáció, amelyet a kalendárium jelez, szolgáljon egyben újabb alkalmul arra, hogy számot vessünk ama kötelezettségeinkkel, amelyeket a munkásszolidaritás hárít a szocializmus minden egyes harcosára és azokkal a küzdelmekkel, amelyek az új esztendőben várnak a robot tömegeire. A munkásszolidaritás legelső követelése, hogy minden munkás tőle telhetően igyekezzék megerősíteni, terjeszteni a dolgozó tömegek lapját, a Népszavát, amelynek minden sora, minden mondata a nincstelen robotosok jobb jövőjét szolgálja és egyetlen mindennapos szószólója a magyar munkásságnak. Ez az a nagy „bűne" a Népszavának, amelyet az üldözések legkülönbözőbb módszereivel büntetnek a hatalmon levők, ez az igazi oka annak, hogy a Népszavát már tizenhárom hónapja nem szabad az utcán árusítani. Erre az üldözőhadjáratra mindazok, akikért a Népszava harcol, csak azzal adhatják meg az önvédelmet szolgáló választ, hogy az új előfizetők és olvasók százaival és százaival szaporítják, növelik meg a Népszava táborát. Ez egyben a legjobb útja annak, hogy a nagyobb falat kenyérért és a magunk, valamint gyermekeink jobb jövőjéért való küzdelmünket, azokat a harcokat, amelyek az új esztendőben várnak reánk, a siker reményében vívhassuk meg. A mi válaszunk. A „Világ" csütörtöki száma, megírván, hogy nem óhajt nekünk felelni, egy hasábon át válaszol. Mi — hogy az egyensúly helyreálljon — ellenkezően cselekszünk. Volna mit és kedvünk is válaszolni. De együttes jövendői harcok szükségessége és lehetősége kedvéért csakugyan nem írjuk meg azt. Száguldó gépkocsik... Gyorsaság nagyszerű csodája, pneumatiktalpú, kecses szörnyeteg, rólad is írhatnék. Vonzó poéma a gép. De az ember, ki agyadnak kerekét tartja kezében, izgalmasabb talány. Inkább róla írok itt néhány sort talán. A soffőrről, róluk, a gépemberekről, vagy, ha úgy tetszik, az ember gépekről. Mindegy. Berreg a gép, s az emberek sohse gondolnak bizony a soffőrre. Pedig nem a gép a csoda, hanem a csoda ők! Ők, akik a halállal futnak versenyt. Fut a gépkocsi és fut a halál is. S ha eléri őket a halál úr: Oda a gép és oda az ember, Megáll a gépnek kereke, s a kéz, megáll a kéz is. Csodálatos kezek! Utcák tömkelegébe biztosan futnak, s csodálkozol, milyen ügyes soffőr! De nem gondolsz arra sohse bizony, hogy bére mennyi, s szokott-e enni. Csak az autó márkáját nézed talán, az embert soha. A dáma se nézi, s az úr, ki benne kényelmesen dől el, az se nézi az embert. A benzin kell! De, hogy az embernek benzinje van-e arra gondolni — nem előkelő. Száguldó gyönyörű masinák, csodásak! Okosak vagytok, csodállak! Megálltok, ha kifogy a benzin s álltok. Az éhes soffőr — nem áll meg. Ez érdekes poéma ugyebár, s érdemes. Gondolkodni ilyesmi is kell. Mert benn a dáma és az ur a sofförnek csak széles hátát, talán még azt se látják. Pedig az arcát kell megnézni a sofförnek, akkor mindent tudunk: életet és halált is. A keze rajt van a keréken s a szeme csupa figyelem. Ijedelem, s más afféle nem teheti kezét a kerékre. Száguld a gép... Gyönyörű! Ez a gép már a jövőbe száguld. Hajrá! Repülj masina! Az utak és a házak mind elmaradnak, csak a gondolat röpül: a gép és az ember. Hiába csönget bentről az úr s a dáma. Nincs megállás, futnak a gépek, a gépkocsik röpülnek. Nincsen megállás, most a soffőr az úr, a gép ura, az utak ura, a biztonság és a gyorsaság ura. És röpül. Csak előre, mindig előre! Futnak a gépkocsik a jövendőbe. Szakasits Árpád. A navigátorok. Az utcákat — minden igaz és minden hazug hirdetés fórumát — hangos plakátok árasztják el. A színes mezőben egy kormánykerék látszik és egy úr keze fogja: vásári fölhívás, higgyen mindenki a kormányos mutatványainak nagyszerűségében. A jeles komédiás, aki Budapestre először mint „Isten hozta, Buster Keaton" szamaragott be, nem ismeri a hajót, amelyre fölszállnia sikerül , amelynek kormányzásához elég vakmerősége van. Komoly, nehéz hadihajóra szállt föl akomédiás, aki pedig üzlethez kereskedelmi hajót akart birtokba venni. Ebből kerekednek a fatális helyzetek, amelyeket végigkacag két világrész népe. Úgy tetszik nekünk, hogy a burleszk-film mozilepedőn és homorú üvegen való visszatükröződése a komoly eseményeknek. Nemcsak Buster Keaton navigátora — hajózója — száll föl a nem neki való hajóra, hanem a hadihajót és a kereskedelmi hajókat mások is össze szokták téveszteni, sokszor szándékossággal, mert hiszen hadihajók ágyúival elvégre jó üzleteket is lehet kötni. A hazafiság maszkírozott páncélos hadihajójára szálltak föl a hágai argonauták is és nemcsak az itthoni, hanem a külföldi országok fináncai sem kutathatták át a hajó belsejét, hogy nem visz-e tiltott vagy dugott árut, mert ezúttal nem kereskedelmi, hanem diplomáciai jachtnak voltak maszkírozva a hajó bordái. Itt válik, minden eddig kiderült súlyos adaton túl, véresen komollyá az a színjáték, amelyet a Hágába küldött argonauták és itthon bezzeg most lapuló hajóstársaik kigondoltak és megrendeztek. Abból a jogos és köteles erkölcsi alapból indulva ki, hogy ennek a lesújtott országnak mindenféle hazugsággal le kell számolni s nem szabad ártalmas áfiumokkal itatni a közvéleményt, mi sorjában ideiktatjuk azokat a tényeket, amelyekből a külföld közvéleménye és a külországok népképviselete, maguk a kormányok a következtetéseket le fogják vonni. És a levont következtetések szerint fogjákMagyarországgal szemben való magatartásukat megszabni. Kétségtelen ugyebár, hogy a hágai frankosbanda kint látható csoportfőnöke, nyugalmazott vezérkari ezredes. Ez magában nem jelent semmit, hiszen sok tisztet nyugdíjaztak, azokközött minden jelentőség nélkül akadhat pénzhamisító is. Ámde gyanússá — mindig a külföld hideg szemével nézve az ügyet —, érthetetlenné teszi az a körülmény, hogy a nyugalmazott vezérkari ezredes nem valami jövedelem nélkül maradt kétségbeesett exisztencia, hanem a budapesti legelőkelőbb társaságokban úgynevezett köztiszteletnek örvendő férfi, aki azokkal a köreikkel tart fönn szoros nexust, amely körök a bennünket olyan szörnyű módon sújtó trianoni szerződést — mondjuk így: — bármi áron, főleg bármilyen rizikóval óhajtják megváltoztatni. Ezek a tények alátámasztják a hágai rendőrségen első ijedtségében valló vezérkari ezredes állítását: hazafias célból történt a frankhamisítás és elhelyezés, ők maguk küldöttei a hazafias cél itthonmaradt intézőinek. Hogy mi értendő e hazafias cél alatt, mik annak eszközei, afelől sem lehet kétség és vita, ha csak valaki erővel hazudni nem akar. Nos, idáig még mindig azt lehet mondani: nem tehetünk róla, vannak kalandor hajlandóságú emberek, akik ki tudván játszani a kormány rendőrközegeiinek éberségét, részben a maguk képzeletben alkotta légiók, részben a saját maguk luxusélete céljaira, ezerfrankosokat hamisítottak, azokat kicsempészték s természetesem rajtavesztettek. De, itt következik most a nagy, a szörnyű megütközés hangja. Az a nyugalmazott vezérkari ezredes nem egyszerűen más pénzhamisító részéről is megszerezhető útlevéllel utazott, nem azoknak rizikójával. A mi sorsunkra nagyon súlyos befolyással bíró francia köztársaságnak kárára kiszállított hamis tíz millió francia frank a magiyar királyság külügyminisztériumának valódi diplomáciai pecsétje alatt szállíttatott ki. Ha egy diplomáciai szolgálatban, rendszerint futárszolgálatra alkalmazott attasét kapnak rajta a hamispénz-szállításon, az is nagyon súlyos eset, még akkor is, ha az illető — a körülmények támogató erejével — lefogásakor azt vallalná, hogy: „pénzre volt szükségem, visszaéltem a bizalommal." Itt megint, a de következik. Mert, de ellenkezően történt! A vallomást tevő azt vallotta be s a vallomást támogató körülmények igazolni látszanak állítását: nem privát gazság, „hazafias bűncselekmény" történt. Mindenütt, ahol a gondolkodásban a józan ész játssza a főszerepet, előáll a kérdés — és külföldön mindenütt fölvetik —, hogyan jutott diplomáciai futár kiküldetéshez a hamis pénzt szállító nyugalmazott vezérkari ezredes? A magyar kormány — amint azt a Népszava legutóbbi száma is közölte —, ezúttal sietett magyarázatot adni: kedves diplomáciai futár áll rendelkezésre, azért kellett az önként jelentkezőt megbízhatónak látszó vezérkari ezredest ilyen szolgálatra fölhasználni. Maga ez a magyarázat a nemzetközi külügyi érintkezésben csupán súlyos önvallomás maradhatna, ha ismét a józan logika rettenetes kérdése nem villámlana elő. A diplomáciai futár csomagjának érintetlensége azon a nemzetközi szokásjogon és bizalmon alapszik: az illető kormány a nemzete nevében jótáll azért, hogy futára bűn Else Sibirsiber. — írta Májer György. — Gesztenyebarna szeretőm, Else Schreiber szép volt és jó volt és sohse tudtam őt semmihez sem hasonlítani, pedig valamihez a megtévesztésig hasonlított. Else Schreiberrel az Elba partján találkoztam először, egy kis fürdőhelyen és az eső már egy hét óta esett... * Vonatunk már Drezda valamelyik külvárosában fütyörészett méla és félhivatalos dalokat, amikor az illatos testű Else bolondul rámomolt,_ mint egy nagy lágy és langyos nyáresti vihar" a végtelen mezőre és mondta ismételve és újra meg újra, okosan, önfeledten, követelőn, puhán, mélyen, fölényesen és könyörögve: „Georg... szeretlek... Georg... nagyon szeretlek!..." * Else Schreiber Göritzhainból jött, egy kis szász faluból és az volt a nevezetessége, hogy illatos volt, mindig illatos, természettel, a sorsa volt ilyen, a teste, a lénye, a vére, a nedves... pedig egyszer az Elba mellett az ágyamban öleltem őt és ideadta magát egészen, nem vigyázott az illemre, de nem tudott másként, illatos maradt... És komolyan, csókoltuk meg az egymás száját, amikor elbúcsúztunk a drezdai pályaudvaron. Villany nem volt a szobámban, kis petróleumlámpa pislákolt az asztalon és a methodisták templomából áthallatszott a pozarnok hangja. A többi fényképek mind a fiókba kerültek, egyedül Else Schreiber állt ott diadalmasan és vakmerőn és követelte belőlem, hogy suttogjam, mondjam, átszellemülten kiáltsam, zengem a pozamnokkal együtt valahová bele a távolba egy ismeretlen, de kíváncsi értelem felé: Else, barna, szőke, bolond, okos, ostoba, hallatlanul nagyszerű Else, Else Schreiber a szeretőm, mostani új, örvendetes társam!... ...Az arca olyan, mint a tó, olyan sima, olyan eltörhetetlen tükör, átháborognak rajta vérhullámos viharok és sima marad mégis és nevet és hív, ringat és hív, rá a testére, az élete legfenekére, a sorsunk olyan, mint veszendő bárka és merünk mégis, bolondság lenne nem merni és nem akarni... Az életed * 3