Népszava, 1926. január (54. évfolyam, 1–25. sz.)

1926-01-01 / 1. szám

1926 Január 1. NÉPSZAVA a magáéra gondolva, fejezte ki azt a kívánsá­gát, hogy vigyék el tőle az orvosságos üvegeik közt heverő tárcáját és adják át utódjának-Semmiféle parlamenti kombinációcskáknak sem szabad továbbra is tartóztatniok a porosz kormányt és a parlamenti csoportokat att­ól, hogy az általánosan tisztelt és általánosan sajnált Arn Zehnhoff úr jogos kívánságát tel­jesítsék. Ennek a teljesítése mindenekelőtt azért olyan sürgős, mert a beteg állapota meg­felel a porosz igazságszolgáltatás állapotának. Abban a reményben, hogy a miniszteri szék­ben hamarosan erős személyiséget láthatunk, legmelegebb és legőszintébb rokonszenvünk ki­fejezését küldjük a miniszter ágyához. Itt az új esztendő és az a stáció, amelyet a kalendárium jelez, szolgáljon egyben újabb alkalmul arra, hogy számot vessünk ama kötelezettségeinkkel, ame­lyeket a munkásszolidaritás hárít a szocializ­mus minden egyes harcosára és azokkal a küz­delmekkel, amelyek az új esztendőben várnak a robot tömegeire. A munkásszolidaritás legelső követelése, hogy minden munkás tőle telhetően igyekez­zék megerősíteni, terjeszteni a dolgozó töme­gek lapját, a Népszavát, amelynek minden sora, minden mondata a nincstelen robotosok jobb jövőjét szolgálja és egyetlen mindennapos szószólója a magyar munkásságnak. Ez az a nagy „bűne" a Népszavának, amelyet az üldözések legkülönbözőbb módszereivel büntetnek a hatalmon levők, ez az igazi oka annak, hogy a Népszavát már tizenhárom hó­napja nem szabad az utcán árusítani. Erre az üldözőhadjáratra mindazok, akikért a Nép­szava harcol, csak azzal adhatják meg az ön­védelmet szolgáló választ, hogy az új előfize­tők és olvasók százaival és százaival szaporít­ják, növelik meg a Népszava táborát. Ez egy­ben a legjobb útja annak, hogy a nagyobb fa­lat kenyérért és a magunk, valamint gyerme­keink jobb jövőjéért való küzdelmünket, azo­kat a harcokat, amelyek az új esztendőben várnak reánk, a siker reményében vívhassuk meg. A mi válaszunk. A „Világ" csütörtöki száma, megírván, hogy nem óhajt nekünk felelni, egy hasábon át vála­szol. Mi — hogy az egyensúly helyreálljon — el­lenkezően cselekszünk. Volna mit és kedvünk is válaszolni. De együttes jövendői harcok szük­ségessége és lehetősége kedvéért csakugyan nem írjuk meg azt. Száguldó gépkocsik... Gyorsaság nagyszerű csodája, pneumatiktalpú, kecses szörnyeteg, rólad is írhatnék. Vonzó poéma a gép. De az ember, ki agyadnak kerekét tartja kezében, izgalmasabb talány. Inkább róla írok itt néhány sort talán. A soff­őrről, róluk, a gépemberekről, vagy, ha úgy tetszik, az ember gépekről. Mindegy. Berreg a gép, s az emberek sohse gondolnak bizony a soffőrre. Pedig nem a gép a csoda, hanem a csoda ők! Ők, akik a halállal futnak versenyt. Fut a gépkocsi és fut a halál is. S ha eléri őket a halál úr: Oda a gép és oda az ember, Megáll a gépnek kereke, s a kéz, megáll a kéz is. Csodálatos kezek! Utcák tömkelegébe biztosan futnak, s csodálkozol, milyen ügyes soffőr! De nem gondolsz arra sohse bizony, hogy bére mennyi, s szokott-e enni. Csak az autó márkáját nézed talán, az embert soha. A dáma se nézi, s az úr, ki benne kényelmesen dől el, az se nézi az embert. A benzin kell! De, hogy az embernek benzinje van-e arra gondolni — nem előkelő. Száguldó gyönyörű masinák, csodásak! Okosak vagytok, csodállak! Megálltok, ha kifogy a benzin s álltok. Az éhes soffőr — nem áll meg. Ez érdekes poéma ugy­e­bár, s érdemes. Gondolkodni ilyesmi is kell. Mert benn a dáma és az ur a sofförnek csak széles hátát, talán még azt se látják. Pedig az arcát kell megnézni a sofförnek, akkor mindent tudunk: életet és halált is. A keze rajt van a keréken s a szeme csupa figyelem. Ijedelem, s más afféle nem teheti kezét a kerékre. Száguld a gép... Gyönyörű! Ez a gép már a jövőbe száguld. Hajrá! Repülj masina! Az utak és a házak mind elmaradnak, csak a gondolat röpül: a gép és az ember. Hiába csönget bentről az úr s a dáma. Nincs megállás, futnak a gépek, a gépkocsik röpülnek. Nincsen megállás, most a­ soffőr az úr, a gép ura, az utak ura, a biztonság és a gyorsaság ura. És röpül. Csak előre, mindig előre! Futnak a gépkocsik a­­ jövendőbe. Szakasits Árpád. A navigátorok. Az utcákat — minden igaz és minden hazug hirdetés fórumát — hangos plakátok árasztják el. A színes mezőben egy kormánykerék lát­szik és egy úr keze fogja: vásári fölhívás, higgyen mindenki a kormányos mutatványai­nak nagyszerűségében. A jeles komédiás, aki Budapestre először mint „Isten hozta, Buster Keaton" szamaragott be, nem ismeri a hajót, amelyre fölszállnia si­kerül , amelynek kormányzásához elég vakme­rősége van. Komoly, nehéz hadihajóra szállt föl a­­komédiás, aki pedig üzlethez kereskedelmi hajót akart birtokba venni. Ebből kerekednek a fatális helyzetek, amelyeket végigkacag két világrész népe. Úgy tetszik nekünk, hogy a burleszk-film­ mozilepedőn és homorú üvegen való visszatük­röződése a komoly eseményeknek. Nemcsak Buster Keaton navigátora — hajózója — száll föl a nem neki való hajóra, hanem a hadihajót és a kereskedelmi hajókat mások is össze szok­ták téveszteni, sokszor szándékossággal, mert hiszen hadihajók ágyúival elvégre jó üzleteket is lehet kötni. A hazafiság maszkírozott páncélos hadihajó­jára szálltak föl a hágai argonauták is és nem­csak az itthoni, hanem a külföldi országok fináncai sem kutathatták át a hajó belsejét, hogy nem visz-e tiltott vagy dugott árut, mert ezúttal nem kereskedelmi, hanem­­ diplomá­ciai jachtnak voltak maszkírozva a hajó bor­dái. Itt válik, minden eddig kiderült súlyos adaton túl, véresen komollyá az a színjáték, amelyet a Hágába küldött argonauták és itt­hon bezzeg most lapuló hajóstársaik kigondol­tak és megrendeztek. Abból a jogos és köteles erkölcsi alapból in­dulva ki, hogy ennek a lesújtott országnak mindenféle hazugsággal le kell számolni s nem szabad ártalmas áfiumokkal itatni a közvéle­ményt, mi sorjában ideiktatjuk azokat a té­nyeket, amelyekből a külföld közvéleménye és a külországok népképviselete, maguk a kor­mányok a következtetéseket le fogják vonni. És a levont következtetések szerint fogják­­Ma­gyarországgal szemben való magatartásukat megszabni. Kétségtelen ugyebár, hogy a­ hágai frankos­banda kint látható csoportfőnöke, nyugalma­zott vezérkari ezredes. Ez magában nem jelent semmit, hiszen so­k tisztet nyugdíjaztak, azok­­között minden jelentőség nélkül akadhat pénz­hamisító is. Ámde gyanússá — mindig a kül­föld hideg szemével nézve az ügyet —, érthe­tetlenné teszi az a körülmény, hogy a nyugal­mazott vezérkari ezredes nem valami jövede­lem nél­kül maradt kétségbeesett exisztencia, hanem a budapesti legelőkelőbb társaságokban úgynevezett köztiszteletnek örvendő férfi, aki azokkal a köreikkel tart fönn szoros nexust, amely körök a bennünket olyan szörnyű mó­don sújtó trianoni szerződést — mondjuk így: — bármi áron, főleg bármilyen rizikóval óhajt­ják megváltoztatni. Ezek a tények alátámaszt­ják a hágai rendőrségen első ijedtségében valló vezérkari ezredes állítását: hazafias cél­ból tört­ént a frankhamisítás és elhelyezés, ők maguk küldöttei a hazafias cél itthonmaradt intézőinek. Hogy mi értendő e hazafias cél alatt, mik annak eszközei, afelől sem lehet kétség és vita, ha csak valaki erővel hazudni nem akar. Nos, idáig még mindig azt lehet mondani: nem­ tehetünk róla, vannak kalandor hajlandó­ságú emberek, akik ki tudván játszani a kor­mány rendőrközegeiinek éberségét, részben a maguk képzeletben alkotta légiók, részben a saját maguk luxusélete céljaira, ezerfrankoso­kat hamisítottak, azokat kicsempészték s ter­mészetesem rajtavesztettek. De, itt következik most a nagy, a szörnyű megütközés hangja. Az a nyugalmazott vezér­kari ezredes nem egyszerűen más pénzhami­sító részéről is megszerezhető útlevéllel uta­zott, nem azoknak rizikójával. A mi sorsunkra nagyon súlyos befolyással bíró francia köztársaságnak kárára kiszállí­tott hamis tíz millió francia frank a magiyar királyság külügyminisztériumának valódi dip­lomáciai pecsétje alatt szállíttatott ki. Ha egy diplomáciai szolgálatban, rendszerint futárszolgálatra alkalmazott attasét kapnak rajta a hamispénz-szállításon, az is nagyon súlyos eset, még akkor is, ha az illető — a körülmények támogató erejével — lefogásakor azt vallalná, hogy: „pénzre volt szükségem, visszaéltem a bizalommal." Itt megint, a de következik. Mert, de ellen­kezően történt! A vallomást tevő azt vallotta be s a vallomást támogató körülmények iga­zolni látszanak állítását: nem privát gazság, „hazafias bűncselekmény" történt. Mindenütt, ahol a gondolkodásban a józan ész játssza a főszerepet, előáll a kérdés — és külföldön mindenütt fölvetik —, hogyan jutott diplomáciai futár kiküldetéshez a hamis pénzt szállító nyugalmazott vezérkari ezredes? A magyar kormány — amint azt a Népszava legutóbbi száma is közölte —, ezúttal sietett magyarázatot adni: kedves diplomáciai futár áll rendelkezésre, azért kellett az önként jelent­kezőt megbízhatónak látszó vezérkari ezredest ilyen szolgálatra fölhasználni. Maga ez a magyarázat a nemzetközi kül­ügyi érintkezésben csupán súlyos önvallomás maradhatna, ha ismét a józan logika rettene­tes kérdése nem villámlana elő. A diplomáciai futár csomagjának érintet­lensége azon a nemzetközi szokásjogon és bizalmon alapszik: az illető kormány a nem­zete nevében jótáll azért, hogy futára bűn­ Else Sibirsiber. — írta Májer György. — Gesztenyebarna szeretőm, Else Schreiber szép volt és jó volt és sohse tudtam őt semmi­hez sem hasonlítani, pedig valamihez a meg­tévesztésig hasonlított. Else Schrei­berrel az Elba partján találkoz­tam először, egy kis fürdőhelyen és az eső már egy hét óta esett... * Vonatunk már Drezda valamelyik külvárosá­ban fütyörészett méla és félhivatalos dalokat, amikor a­z illatos testű Else bolondul rámomolt,_ mint egy nagy lágy és langyos nyáresti vihar" a végtelen mezőre és mondta ismételve és újra meg újra, okosan, önfeledten, követelőn, puhán, mélyen, fölényesen és könyörögve: „Georg... szeretlek... Georg... nagyon szeretlek!..." * Else Schreiber Göritzhainból jött, egy kis szász faluból és az volt a nevezetessége, hogy illatos volt, mindig illatos, természettel, a sorsa volt ilyen, a teste, a lénye, a vére, a nedves... pedig egyszer az Elba mellett az ágyamban öleltem őt és ideadta magát egészen, nem vi­gyázott az illemre, de nem tudott másként, il­latos maradt... És komolyan, csókoltuk meg az egymás szá­ját, amikor elbúcsúztunk a drezdai pálya­udvaron. Villany nem volt a szobámban, kis petró­leumlámpa pislákolt az asztalon és a metho­disták templomából áthallatszott a pozarnok hangja. A többi fényképek mind a fiókba kerültek, egyedül Else Schreiber állt ott diadalmasan és vakmerőn és követelte belőlem, hogy suttog­j­am, mondjam, átszellemülten kiáltsam, zeng­em a pozamnokkal együtt valahová bele a tá­volba egy ismeretlen, de kíváncsi értelem felé: Else, barna, szőke, bolond, okos, ostoba, hal­latlanul nagyszerű Else, Else Schreiber a sze­retőm, mostani új, örvendetes társam!... ...Az arca olyan, mint a tó, olyan sima, olyan eltörhetetlen tükör, átháborognak rajta vérhullámos viharok és sima marad mégis és nevet és hív, ringat és hív, rá a testére, az élete legfenekére, a sorsunk olyan, mint ve­szendő bárka és merünk mégis, bolondság lenne nem merni és nem akarni... Az életed * 3

Next