Népszava, 1926. május (54. évfolyam, 98–120. sz.)
1926-05-30 / 120. szám
evsoaram, 120. sz. agaaa^BmiHr'Bwmgiirw AZ ELŐFIZETÉS ÄRA: Negyedévre . 150.000 K — külföldre . 270.000 K Egy hóra . . 50.000 IC — külföldre .. 90.000 K Ausztriában egy hóra _ „ _ . . 60.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: VIII. CONTI-UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József 3—29 és József 3—30 BullspBst, 1926 május 30. vasárnap Ara korona •" MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT" KÖZPONTI KÖZLÖNYE m MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP EGYES SZÁMÁRA: 2000, ünnepnap 3000, vasárnap 4000 K, Ausztriában 3000, vasárnap 4000 o. K, Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 130 fr., Csehszlovákiában hétközn. 150 ék, vasárn. 2 fk. KIADÓHIVATAL: VHI, CONTI UTCA 4. SZ. Telefonszám J. 3-31, J. 3-32 és J. 70-29 Vázsonyi Vilmos. A badeni szanatórium fehér ágyán pihen a harcok embere, Vázsonyi Vilmos örökre lehunyt szemekkel. A fegyver, amellyel bátran és keményen harcolt egy nemesveretű, ragyogó életen át, zörrenve hullott ki a kezéből, jelezvén, hogy a harcos megharcolt harcai után örökre lehanyatlott, hősi halált halt. Nemcsak fegyverbarátai és pártjának emberei, az egész ország megdöbbenve áll ravatala körül és akik a demokratikus Magyarországért vívják nehéz és áldozatos harcukat, azok lelkük legmélyén érzik a tragikus veszteséget, a pótolhatatlan űrt, amely Vázsonyi halálával támadt a demokrácia harci frontján. Harcos ember volt, mert a harcok emberének kellett lennie évtizedeken át és ha most úgy távozott el az élők világából, hogy nem hagyta maga után a győzelem örökségét, akkor ez nemcsak az ő életének a tragédiája, nemcsak a magyar demokrácia tragikus sorsa, hanem tragédiája az országnak is, amely nem tud megszabadulni a múlttól és nem tud fejlődni a jövő felé. Vázsonyi Vilmos akkor bontotta ki a polgári demokrácia lobogóját, amikor a magyar úri parlamentet még mindig lomhán és súlyosan ülte meg a feudalizmus szürke köde. Egyetlen sugár sem hatolhatott át ezen a ködön és az urak anekdotás kedvvel közjogi problémák játékaival bíbelődtek, noha egyre több gyárkémény emelkedett és a gyárkémények tövében egyre harsogóbban jelentkezett az új idők új szelleme új követelésekkel, amelyeket az ébredő proletariátus dobott az úri parlament tárgyalóasztalára. A feudalizmus még itt volt és már a szocializmus bontogatta szárnyait, de a polgári demokrácia még nem végezte el számadását a feudális grófok osztályuralmával. A polgárság lelkében az osztálytudatnak halovány sugara sem derengett, szervezetlenül engedte magát a nemesség, a papság, a tízezerholdasok osztályérdekeinek szekerébe fogni. Politikai kérszolgája volt a feudális osztályuralomnak és nem érzett semmi kedvet a harcra, amely megszerezte volna számára a hatalmat és amely kiszabadította volna az országot a középkori elmaradottság fojtó levegőjéből. Nem volt kedve a harcra és nem érezte a harc szükségességét, mert gazdaságilag egyelőre minden jól ment, keresni lehetett és a feudális úri szellem jó volt arra, hogy szuronyt szegezzen az ébredő munkásöntudatnak, a jobb bért, emberibb életet követelő bérmunkástömegeknek. Vázsonyi Vilmosé az érdem, hogy megmozdította a lomha magyar polgárságot, hogy megébresztette benne az osztályöntudatot, hogy megmutatta az utat, amelyre azonban, sajnos, a magyar polgárság egész táborával nem tudott és talán nem is akart rálépni, noha nagy és követendő példa volt előtte: Vázsonyi Vilmos. A demokráciáért való heroikus küzdelem minden terhe és minden áldozata a munkásosztályra hárult A magyar munkásosztályra hárult az a történelmi feladat is, hogy a maga forradalmán kívül, a szociális forradalmat megelőzően, véghez vigye a polgári forradalmat hogy hatalomra segítse a polgárságot hogy azután a történelmi és gazdasági fejlődés parancsa szerint szembeforduljon vele végleges leszámolásra. A magyar polgárság a maga fölszabadításának históriai kötelességét elvégezni nem akarta és amikor a világháború befejezése után szinte önmagától megnyílt az út a polgárság előtt, hogy a hatalom polcáról lezuhant feudalizmus helyére üljön, akkor itt állt fejvesztetten, szervezetlenül és erőtlenül, a történelmi pillanatot elszalajtva végzetes oka lett annak, hogy október — március 21-éig siklott. Ilyen előzmények után csodálatosnak éppen nem mondható, hogy a forradalmak összeomlása után a magyar polgárság egy része az ellenforradalom karjaiba vetette magát, másik része pedig, a bankkapitalizmus és a gyáripari kapitalizmus szemérmetlenül az ellenforradalom fegyvereit használta az üldözött munkásosztály ellen. Ebben a sajátosan és tragikusan magyar levegőben, a bizarr ellentmondásoknak ebben a csodálatos s keserű világában harcolta végig életét Vázsonyi Vilmos és a demokráciáért folytatott legszebb harcai mögött a sereg nem az a polgárság volt, amelyért élt és küzdött, proletártömegek adták az erőt a harchoz. És az is Vázsonyi tragikus sorsának jellemzője, hogy ezek a proletártömegek nem egyszer voltak kénytelenek szembefordulni vele. De a harcost mindig megbecsülték benne, mert Vázsonyi harcos szelleme mély és tiszta önzetlenségből fakadt, elvei tisztaságán folt nem esett, élete töretlen is, nem hajlott soha a hatalom urai felé és sirja fölött ragyogó obeliszkként áll majd el nem homályosuló emléknek, fénylő példának puritán szegénysége. Politikai pályája harcban született meg és harcban hanyatlott alá. Életének utolsó esztendői hősi erőfeszítésben teltek el, tündöklő küzdelemben. Két nagy csatát vivott meg életének ezen az utolsó fordulóján. Az egyiket a demokratikus Budapestért, a másikat a pénzhamisításig vetemedett ellenforradalom ellen. Ebben a két hatalmas küzdelemben emberfölötti erővel és nagy képességeinek teljességével harcolt az élen együtt azokkal, akikkel útja nagyon sokszor összeért, a szociáldemokrata tömegekkel. Ez a két nagy harc, de különösen az utóbbi, a frankcsata összetörte fizikumát és a hatalmas lélek elszállott a törékeny testből. A magyar polgárság méltán állhat megdöbbenéssel koporsója körül, mert vezérét vesztette el benne, ha követni nem is tudta vagy nem is akarta. A magyar proletariátus mélységes tisztelettel és a gyásznak őszinte érzésével hajtja meg harci lobogóját a magyar polgári demokrácia hősi halottjának ravatala előtt és az a reménység tölti el, hogy a halott harcos példája nagy tanítás lesz a magyar polgárság számára és ha a sors meg is tagadta Vázsonyitól, hogy megérje harcainak győzelmét és nagy munkájának eredményeit, erőfeszítése nem volt hiábavaló. A történelem megérleli küzdelmeinek gyümölcsét, a történelmi fejlődés és a magyar proletárság akarata, el nem lankadó ereje kiharcolja a demokrácia diadalát, amelyért annyiszor szállott harcba, együtt azzal a férfiúval, akit ennek a nagyszerű küzdelemnek halottjaként gyászol megrendült szívvel Magyarország proletársága. A venerácia a£Monya? — Három cikk.*) — G. — Páris, május. A civilizált világ államaiban a diktatúra és demokrácia mindenféle fokozata és kombinációja megtalálható, kivéve a diktatúra egyik olyan formáját, amely ma már teljesen kiveszett: a dinasztiák fejéhez kapcsolt monarchikus önkényuralmat Amely monarchiában ma diktatúra uralkodik, ott azt nem maga az uralkodó gyakorolja, hanem annak feje fölött valamely föltolakodott diktátor, mint például Olaszországban Mussolini, aki teljesen félretolta a királyt, Spanyolországban Primo de Rivera, akinek kezében játékszer a király s Bulgáriában, ahol ugyanez volt a helyzet. Cankoff és királya között Monarchia ma már csak kétféle van: vagy szigorúan alkotmányos, amikor is az uralkodó a demokratikus parlament mellett játszik üres reprezentáló szerepet, vagy olyan, amelyben az egykori abszolút uralkodók hatalma valamely diktátor kezébesiklott át s az uralkodó emellett játssza jelentéktelen statiszta-szerepét Olyan uralkodó ma már nincsen, aki önmaga gyakorolja a maga korlátlan uralkodói hatalmát — mint például alig néhány év előtt még az orosz cár és a török szultán —s akinek kezében báb és játékszer volt nemcsak a nép, hanem minden minisztere is. Az abszolút monarchiák diktatúrájának helyét, amelyet a föltartóztathatatlan demokratikus előnyomulás buktatott meg, Oroszországban a szovjet, a többi, erre a sorsra jutott államban a fascizmus foglalta el, mégpedig legkirívóbb formájában Olaszországban, amely ennélfogva Mekkája lett valamennyi ország fascistájának. Az eleven élet ilyenformán Európa szűk határai között úgyszólván egymás mellé teregette az államkormányzat szervezeteinek számos fokozatát, kettő kivételével. Hiányzik a két szélsőség: az abszolút monarchia és az abszolút demokrácia. Amaz sok évszázados uralom után tűnt el. Emez sohasem volt uralmon, de soha annyi helyen annyira közel nem volt hozzá, mint ma. Ez a helyzet egy bizonyos fokig egymagában véve is följogosít arra a megállapításra, hogy amaz már nincs, emez még nincsen meg". De ne vágjunk elébe az eredménynek. Vizsgáljuk meg egyszer az Európában egymás mellett kiteregetett különféle összetételű államkormányzati szervezeteket abból a szempontból, hogy melyik az, amelyik a legjobban szolgálja és biztosítja a haladást, vagyis melyik visz legbiztosabban egy magasabbrendű állami és társsadalmi szervezet felé. Ezt vizsgálva, a mai leghaladottabb államszervezeteknél magasabbrendűnek természetesen csak azt tekinthetjük, amely közelebb visz egy magasabb rendű célhoz: az osztályuralom megszüntetéséhez, ami persze nem lehetséges másként, mintaz osztálykülönbségeknek s magának az osztályállamnak teljes megszüntetésével. Mert hiszen minden eddigi állam osztályállam volt s az egyiknek a másik fölött való magasabbrendűségét eddig is azon mértük, hogy benne az osztályuralom formája edyhéibb éshatásfoka kisebb volt-e? Angliát nemcsak azért tekintette mindenki magasabbrendű államnak a cári Oroszországnál, mert gazdaságilag és kulturálisan fejlődöttebb volt, hanem azért is, mert ott az osztályuralom kevésbé volt brutális s inkább volt demokratikus intézményekkel enyhítve, mint emitt, noha persze ez mindenkor szoros kapcsolatban állott éppen magasabb főrendű gazdasági és kulturális fejlődöttségével. Kutatva azt, hogy melyik államszervezet áll legközelebb az ideális célhoz, három főcsoportra oszthatjuk a meglevő számos változatot: ac *) Harmadik közlemény. Az első május 10-án, a ciik május 23-án jelent meg.