Népszava, 1926. június (54. évfolyam, 121–144. sz.)
1926-06-01 / 121. szám
8.IV. évfolyam, 121. sz. Budapest, 1926 Junius 1, kedd Ára 2000 korona AVA AZ ELŐFIZETÉS ÁRAI Negyedévre . 150.000 K — küllőldre . 90.000 £ Egy hóra . . 50.000 K — küllőldre _ 90.000 K Ausztriában egy hóra _ 60.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: VEI, CONTI UTCA 4. SZ. Telefonszám .... József S—29 és József 3—80 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP EGYES SZÁMÁRA: 2000, ünnepnap 3000, vasárnap 4000 K, Ausztriában 3000, vasárnap 4000 o. K, Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 130 fr., Csehszlovákiában hétközn. 150 fk, vásáru. 2 ck. KIADÓHIVATAL: VIII. CONTI UTCA 4. SZ. Telefonszám .... J. 3-31, J. 3-32 és J. 70-19 Az ügy, amelyik mindig talpra ugrik. Mielőtt beszélnénk az „ügy"-ről, amelyik, bár szeretnének pontot tenni utána, önmagától is mindig talpra ugrik, említsük meg itt mindjárt elöljárójában, hogy Ausztriában a mai nappal megszűnt a Népszövetség pénzügyi ellenőrzése. Ausztria, amely letűnt századainak politikájában mindig elkésett egy gondolattal és egy cselekedettel, a monarchia összeomlása után egészen új politikai habitust és egy egészen új lelkiséget választott ki történelmi útjának vezéri lobogójaként és ennek tudható be, hogy újabb történetében már nem gyakorolja a lekésés veszedelmes fényűzését, sőt gondolataival és cselekedeteivel évekkel előzi meg — különösen Magyarországot. Ausztria immár szabad hajósa gazdasági életének. Nincs rajta a népszövetségi ellenőrzés nyűge, megszabadult egy idegen ellenőrzésnek minden lében kanál gáncsoskodásától és kellemetlenségeitől. Ausztria jóval megelőzte Magyarországot ebben a kérdésben is, megelőzte — optimista számítás szerint is — legalább két esztendővel. Amikor erről hírt adunk, még inkább, amikor hírt kell adnunk erről, a magyar argonautak jutnak eszünkbe, akik szintén elindultak Genfbe, hogy elhozzák az ellenőrzés megszüntetésének aranygyapját, miután ezt hat hónappal ezelőtt olyan mélyen megalázó kudarccal egyszer már megkísérelték. Hogy e második kísérletet a siker disze és öröme koronázza-e majd, ebben a tekintetben a magyar közvéleménynek már nincs semmi tépelődnivalója. A kormány már gondoskodott arról, hogy a közvéleményt ne érje meglepetés, ne érje tehát csalódás sem, ha Genfből az ellenőrzés megszüntetése helyett, az ellenőrzés meghosszabbítását fogja hazahozni. Pedig a dolog úgy áll, hogy ha e kérdésben a törvénybe cikkelyezett feltételek döntenének, akkor az ellenőrzésnek már egy esztendővel ezelőtt meg kellett volna szűnnie, de ha már ez elmulasztódott, június végével a törvény egyenes rendelkezésére kellene visszavonni a népszövetségi felügyeletet. Van azonban valami: a kormány iránt való bizalom kérdése, amit már csak a nemzetközi udvariasság miatt sem írhattak törvénybe. A bizalom kérdése döntőbb és élőbb momentum valamennyi föltételnél. Bizalom azonban nincs, rajtunk marad tehát továbbra is a népszövetségi felügyelet béklyója. Egészen bizonyos az, hogy a Népszövetség bizalmatlansága nem az ország, hanem a kormány ellen irányul. Az ország mindent megtett, nagy áldozatokat hozott és nagy szenvedéseket szenvedett végig a költségvetési egyensúly érdekében: az idegen gyámkodást azok miatt kell tovább viselnie, akik rosszul csinálták a dolgukat és se egyenesek, se tiszták nem voltak politikájukban. Aki ezen a soron bővebb részletekre kíváncsi, az olvassa el a francia lapok ama közleményeit, amelyek a frankbotránnyal foglalkoznak, hogy kellőképen beharangozhassák kormányunk genfi tárgyalásait. Ezek a közlemények nem olyanok, amelyek alkalmasak volnának arra, hogy emeljék önérzetünket és érintetlenül hagyják az olyannyira nagyratartott nemzeti büszkeséget. A frankbotrányban erősen kompromittált kormánynyal és annak elnökével együtt az ország is úgy kerül a világ nyilvánossága elé, hogy abban semmi köszönet nem lehet, már csak azért sem, mert hiszen odakint mindenki azt gondolhatja, hogy milyen egy ország lehet az, amelynek ilyen kormánya van. Hiába erőszakolták a frank tárgyalást és hiába dugta a miniszterelnök genfi podgyászába a kész ítéletet, az ügyben nem lehetett kimondani az utolsó szót és nem érhette el az áhított befejezést. A francia kormányt, amint az félhivatalos lapjainak közleményeiből világosan látszik, nem győzte meg a frankítélet bírói indokolása, a franciák továbbra is megállapítják a kormány felelősségét, az ítélettel nem tartják befejezettnek a botrányt, általában olyannak tartják az ügyet, amely önmagától is újra és újra talpra ugrik. Franciaország tehát, amelynek van némi befolyása a Népszövetség döntéseire, úgy állít be a most megkezdődő tanácskozásokra, hogy abból az ország semmi jóra nem számíthat. Hogy miért és mi miatt, azt mindenki jól tudja. Régen túl vagyunk már azon, hogy részletes magyarázatokkal derítsük föl a dolgokat. Most már elegendő annak a megállapítása, hogy íme, a kormány minden bűnének és minden könnyelmű mulasztásának az ország issza meg a levét. Nem lehet józanul gondolkodó ember az országban, aki ne látná, hogy a kormány valóságos szerencsétlensége az országnak, gátja a jónak, kölönce az előbbre jutásnak és sötét politikájával gyilkosa a bizalomnak és hitelnek, amelyre a külföld részéről olyan nagy szükségünk van. Most már hónapok óta külföldi viszonylatokban is ugyanaz történik, ami idebenn játszódik le esztendők óta. Idebenn minisztereknek kell a bíróság elé állniuk, élükön természetesen a miniszterelnökkel, s akiket tanukként idéztek oda, azoknak úgy kell védekezniük, mintha elsőrendű vádlottak volnának. A tárgyalt ügyek minden vonatkozásban kihatnak az ellenforradalom véres és sunyimód gyáva korszakaira. Nincs nagy pör, legyen annak tárgya bombamerénylet, mocskos panama vagy frankbotrány, amelyben kormányelnök és miniszterek a vádak ellen védekező tanuk szerepében ne tördelnék, ne bomlasztanák kifelé és befelé az ország tekintélyét és hírnevét. Most ugyanez ismétlődik meg, mindennél kínosabban és leverőbben: odakünn, a külföld közvéleménye előtt. A frankbotrányban kompromittált kormányférfiakkal egyetemben egy egészen ártatlan országnak hitét, nevét döntik le a vádak porába és ezekben a nagy hazafiakban nincs erő és nincs becsületes önzetlenség, hogy megszabadítsák önmaguktól az országot s hogy a maguk személyében vállalják mulasztásaiknak a következményeit. Úgy védekeznek, hogy magukkal vonszolják az országot is, a becsületes és ártatlan ország az ő pajzsuk, az az ország, amely a maga nagy bizalmatlanságával már eddig is számtalanszor megnyilatkoztatta, hogy semmiben sem vállal velük közösséget. Bármilyen lehangoló is, de teljesen igaz, hogy a frankügy nincs befejezve. Igaz, hogy ez az ügy önmagától is mindig talpra ugrik, mert ami életet és rugalmasságot ad számára, a bűneinek konzekvenciáit le nem vont kormány még mindig hivatalban van és puszta létezésével is áttörhetetlen akadálya annak, hogy ez az ügy végkép kimúljon a világból. A frankügy csak a kormánynyal együtt tűnhet el a föld színéről s akik ebben netán kételkednének, azokat alapos leckében fogja részesíteni az előrelátható genfi rezolució, pénzügyi és gazdasági függetlenségünk újabb béklyóba verése. Lengyelország vajnitása. (II.) A lengyel nemzetgyűlés . Pilsudszki tábornagyot, a győztes forradalom vezérét túlnyomó többséggel a lengyel köztársaság elnökévé választotta. Mindenki, aki Lengyelországnak békés fejlődést és nyugodt jólétet kívánt, örömmel fogadta ezt a hírt. Annál nagyobb volt az általános megdöbbenés, amidőn alig néhány órával a választás hírének megérkezte után újabb hírt hozott a távíró, amely szerint Pilsudszki a megválasztást nem fogadja el. Lapunk belsejében közöljük azt a levelet, amely némi tájékozást nyújthatna a visszautasítás indokaira vonatkozólag, de szilárd meggyőződésünk, hogy ez a levél nem tárja föl teljes egészében a valódi indokokat, mert a visszautasítás lelki motívumait más okokban is kell keresnünk és ezek az egyéb okok automatikus erővel rajzolódnak elénk, ha a lengyel válság eddigi lefolyását egy kissé szemügyre vesszük. A lengyel válság nem a forradalommal kezdődött. A forradalom csak kirobbanása volt azoknak az ellentéteknek amelyek a háború után megnehezítették a nép életét. Ezek az ellentétek még ma sem szűntek meg, a széthúzó érdekek még ma is hatóerő gyanánt működnek és a további események fogják megmutatni, hogy az erők eredője jobb útra fogja-e terelni a lengyel történelem szekerét vagy új katasztrófába dönti-e ezt a viharos multú országot. Lengyelország sorsa nemcsak a lengyel népet érdekli, hanem egész Európát és így bennünket, magyarokat is, mert a mi jövőnk szempontjából sem mellékes, hogy mi történik az Európa keleti részén újjászületett és nagyhatalmi aspirációktól duzzadó fiatal köztársaságban. Világpolitikai szempontból mindenesetre megnyugtató körülmény, hogy a lengyel forradalom nem is egész három hét alatt legális mederbe terelődött. Május 12-én indult Pilsudszki tábornagy sulejoweki birtokáról, hogy két ezred élén bevonuljon Varsóba. Hálás téma lesz egy későbbi kor festője részére annak a jelenetnek a megörökítése, amidőn Wojciechowszki, a hatalmon levő és a forradalmat leszerelni akaró köztársasági elnök és Pilsudszki, a Varsóba induló forradalmár találkoztak egymással a Ponyatovszki-hídon. Ponyatovszkit Napóleon nevezte ki tábornokká, majd tábornaggyá, meg akarva jutalmazni azokat az érdemeket, amelyeket az orosz-francia háborúban szerzett. A lengyel hadvezér az Elster habjai között lelte halálát, amidőn az oroszok elől futó francia hadsereg visszavonulását vezette. Horace Vernet egy híres képe örökíti meg ezt a jelenetet, amidőn Ponyatovszki lova egy lengyel katona holttestén keresztülugorva, belezuhant az Elsterbe. Vájjon gondolt-e Pilsudszki és Wojciechovszki a hídon való találkozáskor erre a képre, vájjon gondoltak-e arra, hogy Lengyelország is örvénylő habok szélén áll, hogy Lengyelország is belezuhanhat abba az áradatba, ahonnan nincs többé menekvés. Nem tudjuk, mire gondolt a két államférfiú, de tény, hogy Wojciechowszkiban nem volt elég erély a reakciós Vitos-kormány elkergetésére, nem akarta teljesíteni Pilsudszkinak egy demokratikus kormány kinevezésére irányuló követelését és Lengyelország egy háromnapos