Népszava, 1926. augusztus (54. évfolyam, 172–196. sz.)

1926-08-01 / 172. szám

MV. évfolyam, 172. «. Budapest, l@2S an­g»$Ztll$ 1, WCSureap Ara 4©§§ Korona AZ ELÖFIZETÉS ÁRAS Negyedévre . 150.000 K — küllőidre . 270.000 K Egy hóra .­­ SO.OOO K — küllőidre . 00.000 K Ausztriában egy hóra ..... 60.000 magyar K MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE SZERKESZTŐS!? (­ Telefonszám­om, CONTI­­ UTCA 4. SZ. József J—30 és József­­—32 MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP ... 1.1 EGYES SZÁM ÁRA: 2000, ünnepnap 3000, vasár­nap 4000 K, Ausztriában 3000, vasárnap 4000 o. K, Jugoszláviában 4 dinár, Franciaországban 130 Jr., 7­­ Csehszlovákiában hétközn. 1*50 ik, vasárn. 2 ik. KIADÓfflVATAU Telefonszám . . . Vm. CONTI-UTCA 4. SZ. : J. 3-30, J. 3-31­ és J. 3-32 itt élned, Halnod kell... A dolgos magyar nép szívesen alávetné magát a költő óhajtásána­k. Szívesen dol­gozna itthon, szívesen élné le életét családja körében, szívesem helyezkednék bele, mint egyenlő rangú, öntudatos egyed a nagy kö­zösségbe, szívesen gyarapítaná termékeny m­unkájának eredményeivel a közvagyont, ha neki is jutna belőle annyi, amennyi mun­kájának becsével és emberi szükségleteivel arányos. Az uta­zni vágyókon, az ismeretlen tájak iránt érdeklődőkön, a tanulni és ta­pasztalni vágyókon kívül a nagy többség felé nem hiába hangoznék a költő marasztaló szava. Hely is volna itt mindenki számára. Az életlehetőségek sem hiányoznak. A ter­mészet és a dolgos kéz és az emberi elme összetett munkája kiad annyit, de még jóval többet is, amennyiből az itt élők emberi éle­tet élhetnének... A költő óhaja mégis — óhaj maradt és óhaj marad továbbra. Minden föltétel önként kínálkozik az emberies lét al­apjául és mégis: menekülnek az emberek! A régi, álszabad­elvű világban sem volt valami fényes és ke­csegtető a magyar munkás léte, — akkor is százezrével menekültek a legmagasabb élelmiszeráraik, a legalacsonyabb munkabé­rek és az örök jogtalanság klasszikus földjé­ről. Mentek mind a négy világtáj felé új ha­zát és új életlehetőségeket keresni akkor is, de amióta a keresztény és nemzeti irány te­lepedett rá az országra, azóta pánikszerűvé vált és megsokszorozódott a menekülés vá­gya. És ma nemcsak az országból, hanem az életből is menekülnek a remény­t veszítették. Aki teheti, apró ingóságainak elkótyavetyé­lésével­ szerzi meg magának az utolsó mene­dék szimbólumát: az útlevelet, a vasút- vagy hajójegyet és megy, amerre lát, amerre tud, ismeretlen tájaik felé, a bizonytalanba, utolsó kísérletet tenni az élet megmentésére és fön­tartására. Igen! Odajutottunk, hogy a dolgozók, akiknek a költő azt dob­ta, hogy itt kell leélniök­ az életüket és itt kell bucsut mondaniok a világnak, utolsó reménységüket a barnafededű útlevélben látják és mennek amerre őket éppen sodorja a sors szeszélye. Pedig más országokban sem vár kényelem és jólét az­­idegen munkásra. Máshol is kikezdte a válság a munkások életszínvonalát, de a menekülők nagy serege és irtózatos erőfeszí­tése a menekülés útján f ordítva bizonyítja, hogy sehol olyan szemérmetlenül, nem tipor­ják el és csak szvámyolják ki a munkást, mint itt. Sokáig, végzetesen sokáig hideg közöny­nyel, sőt bizonyos kárörömmel nézték a kur­zus urai az embersorok ritkulását. Nem tet­tek ellene semmit Nem igyekeztek olyan viszonyokat teremteni, hogy az újra elszán­takat itthon marasztalja. Nem gondoskod­tak arról, hogy a keresztény és magyar mun­káscsaládok százezrei munkához és kenyér­hez jussanak, nem nyugtatták meg a hábo­rúban fölzaklatott lelkeket, nem igyekeztek fölkelteni és megerősíteni a tömeglélekben azt a tudatot, hogy a munkás biztonságban, nyugodt lélekkel, mint egyenrangú polgár élhet itt. Inkább ennek az ellenkezőjét cse­lekedték és ezzel még a legkocsonyásabb lelkekben is fölzaklatták a nyugalmat. És megmozdult a nagy tábor és azóta hullám­zik és viharzik. Akik már el tudtak mene­külni, azok boldogan hívogatják az itthon­maradtakat, akik szabályos úton tudtak el­menni, ezt az utat választották, akik előtt leeresztették a sorompókat, azok dugva csempészték át magukat és vágtak neki a világnak. „A fekete utasok" — így nevezik az útlevél nélkül vándorlókat — egész se­rege szivárog ki a határokon, hogy kövessék azokat, akik náluknál szerencsésebbek vol­tak és útlevéllel, vízummal vonaton vagy hajón indulhattak neki a nagy útnak. A kurzus nagy közönye, s­gy látszik, most megtört. A gazdasági tárcák miniszterei még nem eszméltek ugyan rá a roppant vér­veszteség fenyegető veszedelmére — a nép­jóléti, kereskedelmi és pénzügyminiszterek még nem dugták össze a fejüket, hogy kisüs­sék a védelemnek olyan módszerét, amely ke­nyérrel, munkával, életlehetőséggel tartja itt­hon a menekülőket. A hatalmi tárcák egyik minisztere, a belügyminiszter jött rá arra a gondolatra, hogy mégis csak jó volna vala­hogyan megakadályozni a nagy kiáramlást Megírta a Népszava, hogy a belügyminisz­ter a Franciaországba, Törökországba és Bulgáriába való kivándorlás elé bizonyos adminisztratív akadályokat épített Valóban megható ez a nagy gondoskodás! Meglepő és megható, hogy a kormány, amely előtt a munkásosztály eddig csak a drákói megszorító rendeletek kiadásánál és az adó­szedésnél jött számba, végre rájön arra, hogy a munkásosztály másra is hivatott, nemcsak arra, hogy pattogjon a hátán a kur­zus kancsukája és fizesse a háború és a sza­nálás borsos számláját. De csak föltételes módban lehet meglepődnünk és meghatód­nunk, mert ha közelebbről nézzük ezt az in­tézkedést, úgy nem találunk benne egyebet, mint amit eddig is kaptunk a kurzustól: le­nézést, semmibevevést, határozatot és intéz­kedést rólunk — nélkülünk. Köteles a kormány — minden kormány, politikai pártállásra való tekintet nélkül —­ gondoskodni a magyar nép sorsáról a hatá­ron innen és a határon túl, de nincs joga föl­tartóztatni senkit, aki úgy tudja és úgy látja, hogy külföldön jobban boldogul és megmentheti az életét és a családját. Szo­ciálpolitikának nem szociálpolitika ez az in­tézkedés, mert semmivel sincs megalapozva, mert nem történik sem gazdasági, sem szo­ciálpolitikai gondoskodás azokról, akiket a belügyminiszter rendelkezése megfoszt a me­nekülés lehetőségétől. Amolyan potyázás ez a szociálpolitika terén. Nem kerül semmibe, egyetlen fillért sem kell rá elkölteni, egyet­len intézményt sem kell létesíteni és mozgó­sítani és mégis­ úgy fest a közvélemény előtt, mintha szociálpolitikai gondoskodás volna — bizonyára föl is jegyzi ezt az intézkedést a kurzus a szociálpolitikai főkönyvben. A magyar munkásság azonban nem kér az effajta gondoskodásból. Ha a kormány rá­jött arra, hogy kötelességei vannak a mun­kásvédelem terén és ha azt tapasztalta, hogy a külföldre szakadt magyar munkások rossz helyzetbe kerülnek, ám tegye meg az ilyen megszorító intézkedéseket, de előbb gondos­kodjék arról, hogy az itthonmaradtak mun­kához, kenyérhez, megélhetéshez, joghoz és emberi megbecsüléshez jussanak!... Tudjuk, hogy ez az óhaj is óhaj marad és hogy ilyen természetű védelmi intézkedésre ez a kormány nem gondol. Tudniok kell ezt a magyar munkásoknak is! Azoknak is, akik már elmenekültek, azoknak is, akik mene­külni szeretnének, de most már ezt az utat is elzárta előlük a kurzus. Az egész szenvedő magyar népnek rá kell eszmélnie arra, hogy csak önmagában, a saját erejében bízhat és azzal kell felelnie erre az új intézkedésre, hogy még erőteljesebben, még elszántabban, még nagyobb lelkesedéssel és elkeseredéssel száll harcba azzal az uralommal, amely még akkor is ül és fájó sebeket okoz, amikor simogatásra és segítésre nyújtja ki a kar­ját ... A francia politikai és pénzügyi - Kél­tihh, - Páris, julius. A k­ét évvel ezelőtt, 1924 május 11-én végbe­ment francia választások elsöpörték az addigi parlamenti többséget, a Bloc Nationalt, annak miniszterelnökével, Poincaréval együtt, sőt ma­gatókat sodorták a köztársaság elnöki székéből a Bloc National legjellegzetesebb képviselő­jét, Millarandt is. A jobboldal veresége tökéletes, a baloldali kartel győzelme teljes volt. Mille­rand helyére Doumergue, Poincaré helyére Herriot és Péret, a kamara elnökének helyére Painlevé, a kartel egyik vezető férfia került. Teljesnek és tökéletesnek látszott a rendszer­változás, amelyet új kormány és az új többség néhány erőteljesebb belpolitikai gesz­tusa, főleg pedig külpolitikai magatartása is megerősített. Az Herri­ot-kormány ugyanis haladéktalanul hozzáfogott Pom­oatré S­zerencsétlen Ruhr-poli­tikájának lebontásához, véget vetett a handa­bandázó nacionalista külpolitikának és lerakta az alapjait a németekkel való megértésnek. Emléke­zetesek még az Herriot—MacDonald­féle tárgyalások és a nevezetes genfi egyez­mény, amelyet az angol konzervatívok köz­ben bekövetkezett uralomra jutása eltemetett ugyan, de amely bizonyos fokig még ma is az alapja annak az angol-francia népszövetségi politikának, amely a német köztársaságot igyekszik bevonni ebbe a nemzetközi szerve­­zetbe s amely az alapját alkotta annak a német-francia gazdasági megegyezésnek is, amely Dawes néven­ ismeretes és amely a két hatalmas ország gazdasági viszonylatait tette tűrhetővé. Azokban az időkben úgy, látszott, hogy a baloldali kartel — amelynek szoros válasz­tási eszövetség révén elvtársaink is tagjai vol­tak — a maga győzelmével a francia belpoli­tikának teljesen uj korszakát nyitja meg s hogy a lármás, háborús nacionalizmus lovagjai örök időkre kiküszöbölődnek a francia politika életéből. Nem igy történt A balodali kartel hajója nem sokáig bizonyult eléggé szilárdan megépítettnek ah­hoz, hogy a háború nyomában járó válságviharok egy­máson tornyosuló hullámaival dacolni tud­jon. Herriot rövidesen megbukott s bár csak helycsere következett be közte és Painlevé között, amennyiben ez ült a miniszterelnök és amaz a kamara elnökének székébe és így a kartel uralma érintetlennek látszott, mégis tulaj­donképen akkor indult meg a kartel a lefelé vezető úton. Azóta mind gyo­rsa­bb iram­ban követték egymást a kormányválságok, a Painley é­­s a különféle Briand-kormányok — amely utóbbiak már szemérmes, de mind me­részebb kísérletek voltak a jobboldal felé való eltolódásra — s ezek között utolsó gyanánt a nemrégen megbukott Briand—Caillaux-kor­mány, még egyszer, egyetlen pillanatra, ugy látszott, mintha a baloldali kartel még teljes volna s mintha újból Herriot jutna az ország élére: akkor, amikor Herriot leszállva az elnöki székből, a baloldali kartel elvi állás­pontjának vértezetében szállott síkra a kor­mány-követelte plein pouvoir (teljhatalom) ellen s egyetlen beszéddel buktatta meg a pár­napos Brian de Caillaux-kormányt. De ez már csak látszat volt már valóban csak egyetlen pillanatig tartott, mert pár nappal később ugyanaz a kamara megbuktatta Herriot-t is s rövid néhány nappal később bekövetkezett a „csoda": — a kamara többséget adott az új Poincaré-kormánynak s megválasztotta saját elnökévé a Bloo National egykori házelnökét, Péret-t

Next