Népszava, 1926. október (54. évfolyam, 222–248. sz.)

1926-10-01 / 222. szám

LBtf. Évfolyam, 222. sz. Schapest, 1821 Jesser 1, péntek­ Ara AZ ELŐFIZETÉS ÁRA: Negyedévre . 150.000 K — külföldre . 270.000 K Egy hóra . . 50.000 K — külföldre _ 90.000 K Ausztriában egy hóra - _ - - - 60.000 magyar K SZERKESZTŐSÉG: VIII. CONTI-UTCA L­ÉZ. Telefonszám .... József 3—50 és József 3—82 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁRT KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEG­JELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL MINDEN NAP és trim ára: 2000, ünnepnap 3000, vasárnap 4000 K, Ausztriában 3000, vasárn. 4000 o. K, Jugo­szláviában hétk.3 dinár, vas.4 dinár, Franciaorsz. •30 fr., Csehszlovákiában hétk. 1­50 fk, vas. 2 ok. KIADÓHIVATAL: TOO, CONTI-UTCA 4. SZ Telefonszám .... J. 3-30, J. 3-31 és J. 3-32 A döntő szavazás amely ma, péntek­­délután történik meg és amelyre Budapest lakossága ugyanolyan feszülő izgalommal tekint, mint ahogy az elsőre tekintett, nemcsak polgármestert ad, hanem alapos színvallást is arról, hogy kitől vagy kiktől mit várhat a jövőben ez a város. Olyan fontos dolgok ezek, amelyek meg­érdemlik a várakozást és meg is magyaráz­zák az izgalmas atmoszférát, amely ezt a döntő szavazást is elborítja. Mielőtt azonban elmondanék azt, amit el­mondani szükségesnek tartunk, nem mehe­tünk el szó nélkül ama na­gy örömujjongás mellett, amely az úgynevezett keresztény sajtó bozótosából az első szavazás után föl­kukorékolt. Irtó nagy győzelmet ünnepelt ez a sajtó, ünnepelt csütörtök reggel és ünne­pelt még esti orgánumaiban, édesdeden csámcsogván a borzasztó diadal szeit. Ünne­pelték a „polgári gondolat" győzelmét, annak­ a gondolatnak a diadalát tudniillik, amelyet mindig üldöztek s amelyet mindmostanig csak annyiban voltak hajlandók honorálni, amennyiben tantiémekkel, szállításokkal és hasonló jókkal megrakottan a sógorság­komaság mezében tudott jelentkezni, őszin­tén bevalljuk, sehogy sem tudjuk megérteni, hogy tulajdonképen miért e nagy öröm­ujjongás? A kurzus, amely, tisztelettel le­­­gyen mondva, dögrovásra került, a Sipőcz Jenő százhuszonnégy voksában még egyál­talában nem támadott föl vérrel és egészség­gel harmatosan üde életre. Nem támadott föl, egyáltalában nem... s akik most ak­korákat örömujjonganak, voltaképen a meg­lepődéstől érzik magukat fejbekólintva, a meglepődéstől, hogy nini, hiszen még min­dig nem haltak meg és a temetés, amire el­szontyolodottan és nem minden megadás nélkül számítottak maguk is, nem történt meg —, csak kissé eltolódott. Csak annyi történt, hogy a kötél leszakadt és a földre pottyant delikvens örül a nagy szerencsének, hogy nem lóg a maga megérdemelt helyén. Csak ez történt, semmi más. De ami azt a kötelet illeti, arról semmi­képen sem hallgathatunk el néhány meg­jegyzést. Nem azért, mert mi, akik ebbe az újságba írunk, beidegződtük a demokratikus párt­fegyelmet, a kitűzött célok mellett való fér­fias helytállást s ezért joggal hihettük, hogy az a kötél megmarad olyan erősnek, mint amilyennek a választás előtt láttuk. Sajnos, a kötélnek egy-két rostja hiányzott Hiány­zott, mert lehetetlen meg nem látni azt,­ amit mindenki lát: hogy a közgyűlés demokra­tikus blokjának néhány tagja (ha átmeneti­leg is) hűtlenné lett a zászlóhoz és nem sza­vazott a blok jelöltjére: azt az egyöntetű, szolidáris fölvonulást, amit a blok szociál­demokrata szárnya megnyilatkoztatott, nél­külöznünk kellett a blok másik szárnya ré­széről. A kötél, amelynek nemes­ és nagy célja volt, így meggyöngült, de hisszük, mert hinnünk kell, hogy e meggyöngülés csak átmeneti, múló betegség volt és hisz­szük azt, hogy az erkölcsi kötelmek és a nagy célokért való helytállásnak a férfias­sága vissza fognak térni, érvényesülni fog­nak a döntő szavazás alkalmával. Csak megismételhetjük, hogy nagy célok érdekében folyó a küzdelem. És rá­­kell mu­tatnunk arra is, hogy ezeket a célokat nem egyedül a közgyűlés Demokratikus Blokja tűzte ki, hanem kitűzte az a párt is, amelyet Ripka főpolgármester szervezett maga köré és kitűzte az a másik párt is, amely az első szavazásnál Ripka szavazatait gyarapította. Megmenteni a várost a kurzus uralmától, a Ripka-féle polgári pártnak és a liberális köz­ségi pártnak ez épp úgy a célkitűzése és választási jelszava volt, mint ahogy ezt vallotta céljául a Demokratikus Elok is. Most van tehát az alkalom­­ arra, hogy e nagy és életjelentőségű cél felé ezek a pár­tok egyöntetűen tegyék meg az elhatározó lépést, de most kerekedett ki egy olyan alkalom is, ami meghozta a vagy-vagy döntő pillanatát, meghozta a köztevékenységnek azt a percét, amikor akarva-nem akarva, de színt kell vallani. Az a csoport, amelyik megszerezte a Ripka főpolgármester ötven­hat szavazatát, a mérleg nyelvének szerepét játssza a mai döntő szavazásnál. Az ilyen szerep mindig nagy felelősséggel jár, de a felelősség most a legnagyobb és erkölcsi része is most a legkényesebb és legdöntőbb. Mind a kettőről számot kell adni ezekben a pillanatokban. Most kell megmutatni, hogy rendelkezik-e e két jelentős matériával a mérleg nyelve, amikor a döntő szó a szin­vallást is jelenti. Nagy csodálkozással olvassuk a Ripka­párt elnökének a nyilatkozatából, hogy ez idő szerint ő még mindig nem tudja, milyen álláspontot fog a párt elfoglalni. Ez a hatá­rozatlanság nagyon furcsa és nagyon jel­lemző is, amikor ez a párt a kurzussal szem­ben, ha nem is olyan éles hangsúlyozással, de mindig ugyanazt vallotta, amit vallott a Demokratikus Elok. A kérdést tehát ne úgy tegyük föl, hogy milyen álláspontot foglal majd el ez a párt, mert ez kissé kényelmes­formulázás. Arról van szó, hogy ezt a pártot — nemkülönben a liberálisok kis pártját is — milyen álláspontnak az elfoglalására kötelezi az a nem egy esetben fogadalomig emelkedett ígéret, amelynek alapján a pol­gárságtól a megbízatását kapta. Ha a kér­dést így tesszük föl, akkor a válasz is ter­mészetesen és önmagától értetődően adódik rá: az álláspont csak olyan lehet, amely hozzásegít a kurzus városházi uralmának végleges megdöntéséhez. Hiszen ezek az urak, akik e pillanatban (állítólag!) még mindig nem tudják, milyen álláspontot fog­nak elfoglalni, azt talán csak tudják, hogy a kurzusuralom mit csinált a Városházán és mit nem csinált; talán tudják, hogy üldöz­ték mindazt, ami jó és tehetség, tudják azt is, hogy a kurzus úgynevezett városépítő fogadkozása a meddő és sivár eredmény­telenség uszályát hordozza maga után; tud­ják, hogy Baross-listákat készítettek s mielőtt valakinek munkát vagy bármilyen meg­bízást adtak, először megnézték, mi a val­lása és lenyomozták, hogy mi volt ükapjá­nak­ a felekezeti hovatartozása. Talán tudják azt is, hogy a kurzus jelöltjének polgár­mestersége alatt széthullott a városvezető adminisztráció fegyelme és bármilyen lett légyen is egyénileg ez az újra-polgármester­jelölt, az ő kezei között meglazult, szét­porlott minden és a tanácsban nem egy­öntetű, összefogó munka folyt,­­ha­nem kis­királyok szeszélyeskedése és nem ritkán a város ártalmára való hatalmaskodása. Ha mindezt tudják, aminthogy mindezt tudniok is kell, akkor talán emlékezhetnek arra is: mit ígértek választóiknak?. Talán nem szüksé­ges ideiktatni az ígéretek­, fogadkozások sorát s talán elég az ígéretek tetemrehivásából annyi, hogy az alkotó munkának kezdését, az alkotó munka első tisztviselőjének gondos megválasztását, a város lakosságáért élő adminisztrációt ígérték és ígérték a korrup­ciónak és a­ sógorság-komiaság romboló szel­lemének kiirtását. Ennek az ígéretnek most helyt kell állani, ha van azon az oldalon komolyság, szótartás és erkölcsi felelősség­érzet és ennek az ígéretnek helyt lehet állani úgyis, hogy­ nem kérdezik meg gróf Bethlen Istvánt mint ahogy Ripkai párt­jának elnöke mondja ,hogy­„az adott új helyzetben mi az álláspontja", amit nekik követniök kell A kurzus meg a­ sajtója ujjonghat,­ hiszen ezt nem lehet megakadályozni. Ujjonghat, amennyire belefér, egész a megrepedésig. De a mai döntő szavazásnak mégis meg kell mutatnia, hogy az első szavazás a kurzusi életnek csak afféle illúziója volt, amely után a végleges és alapos kimúlásnak kell be­következnie. Akik nem dolgoztak (és leg­kevésbé a város érdekében), amíg egyedül voltak, annyira­ egyedül, hogy a szellő se zavarta őket, azok ezután sem fognak. S akik a várost odáig­­vitték, ahol már a végleges züllés­ állomása kezdődött, azok semmit sem változtak, azok csak egyre képesek: züllesztő munkájuk befejezésére. A mai döntő szavazásnak le kell vernie a­­párturalom újabb kísérleteit és ki kell löknie végre a nyeregből a tehetetlenség és tehet­ségtelenség gyatra hőseit. Jöjjön végre a munka, az alkotás, a szor­galom, a koncepció —, és állítsák az élre azt a férfiút, Gojdnék múltja a jövőre nézve is az egész város bizalmát hordozza magában* . A (II.) Salzburg városa ma reggel ünnepi díszt öl­t. A föld különböző országaiból idesereglett idegenek tarka csoportjai rójják a salzburgi utcákat és a világ figyelme néhány napra az osztrák Alpoknak e gyönyörű városa felé for­dul. Ma reggel kezdi meg üléseit a Népszövet­ségi Ligák tanácsa és a napirend két legfonto­sabb pontja gyanánt a kisebbségek kérdése és a parlamentarizmus krízise szerepel. A Népszövetségi Ligát nem szabad össze­téveszteni magával a Népszövetséggel. A Nép­szövetség tudvalevően nem az, aminek a neve szerint Lennie kellene, nem a népek szövetsége, a népszövetségi közgyűlés tagjait nem a külön­böző országok népei választják, sőt­­­em is a parlamentek, hanem a különböző kormányok azok, amelyek a genfi együttes tagjait delegál­ják. A Népszövetség tehát nem a népek, hanem a kormányok szövetsége — ha ugyan a genfi társaságot egyáltalán szabad szövetségnek ne­­vezni. Ezen a hiányon akart valamiképen segíteni a Népszövetségi Liga, amely arra vállalkozott, hogy a Népszövetség hatáskörébe tartozó ösz­szes kérdésekben a különböző országok közvé­leményét juttassa kifejezésre. E cél szolgála­tában alakultak m­eg a különböző országok népszövetségi ligái, amelyek azután egy világ­szövetségbe tömörültek. Ez a világszövetség évről-évre kongresszust ta­rt, mindig más és más városban, lehetőleg­ mindig más és más országban, a világszövetség tanácsot is vá­laszt, akarcskác a genfi Népszövetség, a tanács is összefér időről-időre, hogy f­oglalkoz-

Next