Népszava, 1927. augusztus (55. évfolyam, 173–196. sz.)
1927-08-02 / 173. szám
SLW* árfolyaai, 173. szám. Budapest, 1@2? sssgyszüis 2, tceiä Am SöSár AZ ELŐFIZETÉS ÁEA*. Negyedévre 10 P 50 f. — külföldre 19 P 50 t Egy hóra - 3 P 50 t — külföldre 6 P 50 U Ausztriában egy hóra. 4P50L SZERKESZTŐSÉG: Telefonszám vm. coNn-UTCA i sz. József 303-30 és J. 303-31 MAGYARORSZÁGI SZOCIÁLDEMOKRATA PÁR KÖZPONTI KÖZLÖNYE MEGJELENIK HÉTFŐ KIVÉTELÉVEL. MIVOE-V NAP Egyes szám ára 14, finneppap SO, vasárnapi Slimér. Ausztriában vasárnap 31 graseher. Jugoszláviában hétk. 3 dinár, vas. 1 dinár, Facciani sz. 130 fr., Csehszlovákiában hétk. 150 csc, vas. 2 eis. KIADÓHIVATAL: Telefonszám _ _ . Vm. COOTI UTCA 4. SZ. 3. 303-30, J. 303-31, J. 303-32 Játék negyedfélezer munkás kenyerével. A drágaság új rohama, amely tarthatatlanná tette a dolgozó osztályok helyzetét és amely ellen hiába vívja a kormány tesséklássék szélmalom-harcát, természetszerűen hozta, magával a munkabérmozgalmakat. Több szakma spontán elhatározással igyekezett a drágaság okozta rendkívüli nehézségeket méltányos béremelés elérésével leküzdeni, más szakmák érdekképviseleteik útján fordultak ehhez az egyetlen megoldáshoz. A munkáltatók érdekképviseletei minden alkalommal a rideg elutasítás álláspontjára helyezkedtek és kezdetben megtagadtak minden béremelést, noha előttük épp olyan világos volt a helyzet, mint a munkások előtt. Néhány szakmában mégis sikerült meggyőzni a munkáltatókat és elérni bizonyos méltányos béremelést, ami, ha nincs is arányban a rohanó drágasággal, mégis valamennyire könnyű a munkások helyzetén. Beszámoltunk a Népszava hasábjain arról, hogy a budapesti asztalosiparban létrejött a megegyezés, egyes vidéki városokban ugyanebben a szakmában hasonlóképen meg tudtak békésen egymással egyezni a munkások és munkáltatók. Más szakmák is békésen bonyolítottak le bérmozgalmakat, amelyeket az életösztön és az önföntartás parancsoló szüksége idézett föl. Megindult a bérmozgalom, illetve a béremelés iránt való törekvés a magyar ipar legnagyobb és legteljesítőképesebb területén, a vasiparban is. Tudni kell, hogy a vasipari munkáltatók ugyanúgy kihasználták a szanálás okozta átmeneti krízist, mint a többi ipari érdekeltségek. Az inflációs konjunktúra hanyatlása után avasipari munkáltatók is megrohamozták a munkabéreket, amelyek pedig akkor sem fedezték a megélhetést. Rajokban bocsátották el a munkásokat, valósággaltervszerűen alkották meg az ipari tartaléksereget, hogy a munkanélküliség réme alatt nyögő munkások önként is álljanak be a bérleterők közé. A vasiparban a defláció beköszöntése után, a szanálás egész eddigi korszaka, alatt bérlenyomó törekvések voltak észlelhetők s a munkások érdekképviseletének nagyon kemény munkájába és rengeteg anyagi áldozatába került hogy a vasiparban a nagyobbfokú bérrombolásokat meg tudta akadályozni. És most, amidőn a konjunktúra emelkedőben van és amidőn a ható okok egész tömege következtében, elsősorban a kormány helytelen gazdasági, pénzügyi és adópolitikája miatt, a drágulás és drágítás veszedelme újra föllángol: a vasiparban foglalkoztatott munkások éppen az előbb említett okok következtében egyenesen rákényszerültek arra, hogy az árak és bérek között mutatkozó és egyre emelkedő különbségre fedezetet keressenek. Természetes, hogy a munkás nem fordulhat máshoz igényeinek és szükségleteinek kielégítése iránt, mint a munkáltatóhoz, amelynek a teljes munkaerejét rendelkezésére bocsátja. A munkásnak nincs tőkéje, nincs tartaléka, nincs járadéka, nincsen tehát más fedezete az élet föntartására, mint munkaereje, ezt az egyetlen értékét tehát úgy kell értékesítenie, hogy abból az élet szükségleteit előteremthesse. Nem nehéz ezt megérteni. Olyan, mint a kétszer kettő. És mégsem értik meg. Mert nem akarják megérteni. Mert megszokták azt a kényelmes állapotot, hogy ellenállás és ellentmondás nélkül, tetszés szerint zsákmányolhatják ki a munkaerőt, amit lehetővé tett eddig a kapitalizmus, a rossz konjunktúra, másrészt a kormány, munkásellenes politikája, amellyel védtelenné tette a munkásosztályt a kapitalizmussal szemben. Megszokták a munkáltatók a háborús horribilis profitokat is. Úgy hozzászoktak a profit terén a nagy dimenziókhoz, hogy most már nem akaródzik nekik erről lemondani és ha más uton nem tudják azt biztosítani: régi jó szokás szerint ott van a munkás, ott van a hivatalnok, ott van a munkabér és fizetés, amelyet büntetlenül lehet rombolni és csonkítani, amelynek így megtakarított fölöslegéből előállnak az óriási hasznok, a nagy rejtett tartalékok, az agyonadminisztrált üzemek adminisztratív kiadásai és az improduktív igazgatósági tantiemek és jutalékok. A magyar kapitalizmus gazdálkodásának és munkabérpolitikájának legfőbb jellemvonása mindig az volt, hogy éppen a produktív munka értékének megállapításánál volt a legszűkkeblűbb, így történik most is. A vasipari munkáltatók érdekképviseletének teljhatalmú vezetője diktátori gőggel egyszerűen leinti a bérmozgalmakat, letiltja a méltányos megállapodásokat és minden, ok és szükség nélkül olyan konfliktusokat idéz elő, amelyeknek a következményei egyelőre kiszámíthatatlanok. Az ország egyik legnagyobb és legjövedelmezőbb ipari vállalata, az újpesti Egyesült Izzógyár munkásai is megtették azt, amit a viszonyok rájuk diktáltak: munkabéremelésért fordultak a munkáltatóhoz. A felelet, erre a természetes ,és magától értetődő föllépésre az volt, hogy a gyár kizárta negyedfélezer munkásai s ezzel kenyörtelenné tett mintegy 10.000 lelket. A munkások követelései ebben az esetben sem lépték túl a méltányosság kereteit, a gyárvezetőség azonban, minden valószínűség szerint az érdekképviselet parancsára, nem, volt hajlandó a mérsékelt béremelést megadni, inkább beszüntette az üzemet és halottá tette azt az üzemet, amely az elmúlt esztendők alatt olyan horribilis hasznot hajtott, hogy most kifizetődik a cégnek néhhány napi vagy, néhányheti szünetelés, amit azért rendeltek el, hogy a munkásokat kiéheztessék és feltétlen megadásra kényszerítsék. Ez a gyár és ez a termelési ág a legjövedelmezőbbek egyike. Egyúttal kezdeményezője és fentartója az üzemág kartelírozásának. Az izzólámpakartel nagyon jól érti a termelés egyeduralmának bőséges kihasználását, munkásainak megélhetéséről azonban nem hajlandó gondoskodni, sőt amidőn a munkások erre kényszerű mozgalmakkal figyelmeztetik, akkor a legvégső eszközhöz, a kizáráshoz folyamodik és szemrebbenés nélkül vet oda tízezer lelket a bizonytalanságnak. A kormánytól persze hiába várnak a munkások jóakaratú közbelépést. Mi még nem érkeztünk el odáig, hogy pártatlan bérhivatalok vagy egyeztető bíróságok vizsgálják meg az ügyet. A munkaügyi és népjóléti minisztérium sincs berendezkedve a bérkonfliktusok kielégítő megoldására, marad tehát itt is, az egyetlen védelem a munkásosztály számára: a munkásszolidaritás, amely, hisszük, ebben az esetben is meg fogja tanítani a munkáltatókat arra, hogy a munkásérdekekkel ma már nem lehet ilyen irányt-veti módon bánni, és lelketlenül ezernyi munkáscsaládokat kenyérteleniségbe taszítani. Ez az ügy csak látszóan a vasmunkások ügye. Ez az ügy az ország ügye, az egész munkásság ügye, amely feszült figyelemmel kíséri a kapitalizmus legújabb erőszakának fejleményeit. főváros a lakás- és KéM t®vá&í»á az adómentes lakeísépít&ezés ftcdnás¡Mejénefc eg&éví m@@fi®sszís&tMtiSseZt. A főváros lakásügyi bizottsága hétfőn délután Buzáth János alpolgármester elnökletével ülést tartott. 3 mátólított £tx&£/épsztié«ílyt?enzi€ícf tzfwsietett amellyel szemben tudvalevően a szociáldemokrata községi frakció és a Népszava is állást foglalt már, dr.Schüfer Dezső főjegyző ismertette. Amint már jeleztük, a lakásügyi bizottság nem foglalkozott érdemben a tervezettel, hanem azt egy ad hoc bizottság elé utalta. Ez a bizottság a lakásügyi bizottság albizottságából alakul, részt vesz abban 44 taggal a főváros szociálpolitikai bizottsága és jogügyi bizottsága és az illetékes minisztériumok képviselői is részt vesznek a tárgyalásokban. Az erre vonatkozó javaslatot Bródy Ernő és dr. Bánóczi László elvtárs felszólalása után a bizottság elfogadta. Bánóczi elvtárs hangsúlyozta, hogy maga az ügyosztály nem azonosítja magát a bemutatott tervezettel. • A következőkben ugyancsak Schüler főjegyző bemutatta az ügyosztály előterjesztését az ta&dsf&Ssza&tztSuds tdis'gyágian. A főváros lakásügyi viszonyait részletes statisztika kapcsán ismertette, megállapítván, hogy az állapotok sötéteknek mondhatók. Ennek ellenére a javaslat meglehetősen enyhe formában leéri a kormányt a lakásfalszóba álló kormányrendelet kitolására. Megjegyzi a javaslat azt is, hogy amennyiben a kormány a határidőkitoláshoz nem járulna hozzá, úgy kérje a főváros legalább is a lakbérek további megkötöttségét. Bródy Ernő elfogadta a javaslatot, hangsúlyozva a lakásfelszabadítás eleve várható súlyos következményeit. Dr. Bánóczi László elvtárs kifejtette, hogy az ügyosztály előterjesztése és a bemutatott, statisztika csak a lakásokban mutatkozó abszolút hiányt tünteti föl, tehát nem tárja föl a helyzetet a maga teljes sivárságában, mert a relat-v lakáshiányról nem beszél. A most folyó építkezések enyhítik ugyan a közepes lakásokban mutatkozó hiányt, azonban változatlanul fönnmaradnak a hiányok az egészen kislakások dolgában. Javasolta az ügyosztály előterjesztésének olyatén módosítását,hogy a kormány a lakbérek fölemelését semmi körülmények között ne engedje meg. Harrer Ferenc arról beszélt, hogy a keresetek alacsonyságra a lakáskrízis egyik legsúlyosabb oka. Ezzel kapcsolatban Sterbinszky Lipót elvtárs kifejtette, hogy az építőipari tevékenység révén a legtöbb munkás- és alkalmazott kategória kereseti forrása, gondoskodni kell arról, hogy az építőipari tevékenység ne csak, hogy meg ne álljon, de fokoztassék. A kereseti viszonyok további válsága fokozná a lakásválságot is. Evégből javasolta Sterbinszky elvtárs, járjon el a tanács a kormánynál az augusztus 31-én lejárt építőipari adómentesség határidejének legalább 1930-ig történő meghosszabbítása érdekében. Andréka Károly csatlakozott Szerbinszkraiv-