Népszava, 1928. január (56. évfolyam, 1–25. sz.)

1928-01-01 / 1. szám

2 m­pMf &tmm N­M a PSuk­ásb­iztosító ellen. A Munkásbiztosító Intézet fölálításáról ren­delkező 1927. évi XXI. törvénycikk tudvalevően kimondja a Munkásbiztosító Pénztár fölszámo­lását. A törvény rendelkezése értelmében a pénztár tisztviselőinek szolgálati viszonya megszűnik, akár véglegesített, akár ideiglene­sített állást töltöttek be. A Munkásbiztosító Intézethez csupán új­­kinevezés alapján kerül­nek át a pénztár tisztviselői közül azok, aki­ket a miniszter átvett Minthogy azonban a törvény 222. szakasza értelmében a Munká­sbiztosí­tó Intézet jog­utódja a Munkásbiztosító Pénztárnak, amely magánintézmény volt, az előbb említett ren­delkezések alapján elbocsátott tisztviselők egyike, az ügyészi osztály volt vezető­ titkára pert indított a Munkásbiztosító Intézet ellen. A központi járásbírósághoz benyújtott kereset azt vitatja, hogy a Munkásbiztosító Pénztár­nak tisztviselőivel kötött szolgálati szerződé­sei kötelezik a Munkásbiztosító Intézetet is, mert magánjogi szerződésből folyó jogaitól még törvényes rendelkezéssel sem fosztható meg senki. A kereset fölemlíti azt is, hogy a pénztár nyugdíjszabályzata szerint el nem bocsátható és nem nyugdíjazható az a tiszt­viselő, aki fegyelmi vétséget nem­ követett el, föltéve, hogy még nem­­érte el a 65 éves kor­határt. Az elbocsátott ügyész-titkár ezen az alapon kártérítést követel, mégpedig egyelőre január hónapra eső fizetésének és egyéb já­randóságainak megítélését kéri. A benyújtott pört próbapörnek tekintik az el­bocsátott tisztviselők, akiknek a­ száma körül­belül 250. Ha a per eredménnyel jár, a kár­térítőpörök egész lavinája indul meg a Mun­kásbiztosító Intézet ellen. A párt továb­bra is ellenzi az igazágige­len­­ttés beszerződ­éses k­iönsörtösét. A francia szocialista párt most lezajlott rend­kívüli kongresszusa — amint arról részletesen beszámoltunk — a külpolitikai kérdések tár­gyalásánál alaposan megvitatta a békeszerző­dések ügyét s olyan határozatot hozott, amely minden sérelem orvoslásának lehetővé tételét sürgeti. A békeszerződések ügyével most a párt hivatalos lapja, a Populaire is foglalkozik­ és a cikk irányáról és tartalmáról az alábbi táv­irat tájékoztat bennünket: (Páris, december 31.) A Populairében Zy­tomski hosszú cikkben foglalkozik a béke­ Béresek. — Irta "Nagy Lajos. — Tanya. Kétszáz hold föld egy tagban. A for­mája négyszög, majdnem szabályos négyzet­alak. Egyik határvonal az országút, másik két határvonal árok, a parton végig akácfák­kal, a harmadik határ egyszerű kocsiút. A tanya közepén emelkedik a cselédház, enyhén, sőt finoman: lakóház. Vele szemben, persze jó­val magasabb, az istálló, van azután kamra, m­arhaszín, ólak, krumplisverem szalmatető­vel. Mindez messziről, a szomszéd község egy dombjáról nézve: festői csoportozat. A cseléd­ház fala vertföld,, teteje nád, az istálló fala vályog, szembenéznek egymással, de békítően terül el köztük a trágyadomb, amelynek tete­jén napközben kakas verdesi a szárnyát, szélén tyúkok kaparásznak obskurus utakat meg­futott esetleges árpaszemek után. Novemberi idő, sű­rt, sárgás köd borítja a vi­déket, a nap későn kel. A lakóház közepén konyha, ebből jobbra-balra egy-egy béres­család lakik. Az öregebbik béres felesége föl­kel, meggyújtja a petróleumlámpát, a béres is fölcikelődik, felöltözik, most már hűl az idő, hetek óta fölhúzta már a nadrágját, csizmát is húz, mándlit ölt föl, kimegy a házból, bele­mered a ködbe, már az istállóig sem lát el. Már a másik béres­ család ablakán is sárga világos­ság ver ki, nem kell hát bezörgetni, kelnek pontosan, a megszokott időre, mintha ébresztő­órájuk lenne, amit pedig még soha nem is láttak. A® öregebbik béres ötvenegynéhány eszten­dős ember, a bajusza már ősz, az arca szabá­lyos, tiszta magyar típus, mert hiszen fel­vidéki tót eredetű, a két szemhéja véresen ki­fordult, arcvonásai mozdulatlanok, félévenként egyszer ha nevet, akkor is hangtalanul, csak úgy mosolyogva, esetleg valami kis szeszes­ital következtében. A másik béres is előbúvi­k, jó reggelt mond, fekete nyakra való­ szakálla van, aprók, gúnyo­sak a szemei. Mind a ketten belenéznek a ködlbe, mintha a tekintetük sugarától az már ritkulna is, mintha a keleti égen, messze túl az istállón, az izzó vörös gömb már sejtetné magát. A fátyol foszlik, mögüle lassan kiemel­kedik az istálló tömbje, feketül korhadt nád­MmmmmmmummammmmmmmMammmmm teteje. Omlatag szürkeség, ezt átüti a mögötte libegő sötét massza, ezen is túl pedig, messze, valami egy központból áramló vörös szivár­gás — mindez az árnyalat változásaival gyö­nyörű színjáték, szinte ujjongó érzést vethetne föl, kapcsolatban holmi gondolatokkal a „ter­mészet ébredéséiről, munka kezdetéről", ,,ég áldásáról". Mire ezután a béresek elővezetik a cammogó ökröket, megitatják őket a kútnál, befogják az ekékbe — mindketten négy-négy nagyszarvú, fehér ökröt —, már csak enyhén gőzölög a föld, a lenge ködgomolyok utolsó maradványokként szökve szállnak el, a messze vörös gömb már sárgán izzik, emelkedik, kisebbedik, de fénye már vaku­ , a szürke ég kékké acélozódik körülötte, ameddig a szem ellát, mindenfelé feketén és szürkén bontakoz­nak ki a földtáblák s ide merednek a távol­ból a magyar akácok — mindezt csak véletlen pillantásokkal ha értékelik a béresek, mert hát minek is, hiszen mindez régi, régi isme­rős komédiája színeknek és vonalaknak, vagy talán nem is ismerős, hiszen igazában talán észre sem vették még soha, legföljebb annyira, hogy: most ősz van, máskor fehér hó borítja a földet, az a tél, azután minden zöldbe virul, az a tavasz, a sárga pedig a nyár. Költeményt ők soha­ nem olvastak, Petőfitől sem, mástól sem; képet, tájképet még soha nem láttak, olyanok ők, mint a szinvakok, olyanok ők a sasszemükkel, mint zenéhez a borfülűek, bi­zony, ha valami városi, furcsa ember mellettük fölsóhajtva kitörne és holmi szörnyű üvöltés bódulna ki belőle, hát azt hinnék, hogy tisz­tára bolond az az úr. Rámozdulnak az ökrökre, azok lassan meg­indulnak, nemsokára elérik az egyik fekete tábla szélét, belevágják az ekét a szürke ugarba s döntik egymásután a kifordult sáros földet a fekete táblához. Messzebb a már bevetett táblát tüllszerűen borítja a buzaszálacskák zöld hamva. De mindez semmi, csak éppen hogy már hideg van, sáros a föld, a csizma bokáig ragad bele s az ember uj teherként cipeli a ragadó sarat, este, ha hazamegy, topog a ház ajtaja előtt, megrugdalja a földet, veri a lába­fejét az eperfához, az asszonyok mégis zsörtö­lődnek, hogy nem jó, mind beviszi a sarat a házba, pedig amúgyis annyi a piszok odabenn, hogy megesz mindent Amire vége a szántásnak, megindul a hava­zás, amire elolvad a fehér bunda, akkorára el­oszlanak a mindennapi ködök, sárgán neki­vidámodik a mindennapi nap a keleti égen, itt­ott, mindenhol új zöldfoltok ütköznek ki, a rét virágozni kezd, a szellő illatot hoz a családház elé s ha reggel kibújnak az odúból a béresek, tüsszentenek a fű­szagra... Tavaszi szántás után meg vetés, fűkaszálás, kapálás, munka, robotmunka reggeltől estig, június felé már a szorgalmas munka gyümölcse hullámzik körös­körül és érik, amerre a szem ellát. Az akácfák virágoznak, az országút szalagja fehér, a gabonatáblák szinte dagadnak. No, és most csakugyan elvetődik a tanyára a városi ember. A tanya gazdájával jön, kocsin a faluból, ahol a gazda lakik, ahol boltja és malma is van. A gazda mutogat a városi embernek és magyaráz, mindenhová betekinte­nek; a városi ember bőre fehér, arca beretvált, a szeme ragyog, szüntelenül nevet, úgy örül, mint valami gyerek. Amikor már mindent megnézett, megtapin­tott, megszagolt, amikor már a cselédház felé is elindult, de az ajtaja előtt hirtelen meg­torpant s oda már nem kukkantott be, — meg­áll, körülnéz újra, gyönyörrel legelteti szemét az egész tájon, mélyen lélegzik, azután beszél és csudabolondokat mond, hogy­ milyen „föl­séges" ez a friss levegő, a városban bizony nincs ilyen, hogy milyen „elragadó" ez a táj, az ember szíve „repes" örömében és hogy mi­lyen boldogok lehetnek, akik itt lakhatnak az egész esztendőn keresztül. A tanya gazdája mosolyogva piszkálja kisded angol bajuszát. Ott áll mögöttük a két béres, ha kérdeznek tőlük valamit, röviden, tompán felelnek, ugy, mint akiket vallatnak; a beszédükre különben nem­ figyelnének, csak éppen a furcsaságok ütik meg a fejüket e ugy a szemük szögletéből kémlelés alá veszik a városi embert, hogy ugyan micsoda különös szerzet is azt Amikor azután odébb állnak, gazda és a vá­rosi ember, elgördül a kocsijuk, az öregebbik béres odaballag a cselédez elé, megáll, szét­néz a tájon, néz, bámul és semmit nem lát, semmi örömöt nem érez, mert sehol a tarka tengerben egy darabka föld, sehol egy búza­szál, egy fa, egy árokpart, sehol egy darab ég, ami az övé, mert az övé csak a görnyesztő ro­bot, legföljebb, ha bemegy a cselédházba, az övé néhány dohos, rozoga holmi, a kedvetlen asszony és a gyerek. NI­F SZAVA szerződés revíziójának kérdésével a szocialis­ták most lezajlott országos kongresszusával kapcsolatban. A kongresszus kétségtelen ered­ménye — mondja a cikkíró —, hogy a prog­ramelőkészítő bizottság most már­ komoly tanul­mány tárgyává fogja tenni az 1910. évi állító­lagos békeszerződések revíziójának kérdését. Jól tudjuk, hogy veszedelmes volna magára a békére, ha valamennyi vitás területi és poli­tikai kér­d­­éést egyszerre akarnák megoldani, de a francia szocialista pártnak legalább is köte­lessége a nemzeti keretek között tiltakozni olyan külpolitika folytatása ellen, amely a szerződések revízióját egyre nehezebbé tenné. Ez a legfontosabb pont. Senki sem tagadhatja, hogy az 1919 óta Franciaország és a k­isántánt­államok, valamint Lengyelország között kötött szerződések­ célja területi és politikai állapotuk abszolút érinthetetlenségének biztosítása volt, ami annyit jelent, hogy a népszövetségi egyez­ségokmány 19. pontjában jelzett békés revízió­lehetőségek útja e szerződésekkel már eleve el van vágva az egyezményt aláíró államok ré­széről. Ne feledjük el, hogy 1919-ben a szocia­lista párt megtagadta a versaillesi szerződés­hez való hozzájárulást. Az 1919-iki berni kon­gresszus, valamint a bécsi, hamburgi és mar­seillei kongresszusok szintén elítélték a mű­ködésben levő imperializmust és föntartották az előbbeni állapotot. Fontos dolog a párt kül­politikáját a jelenben is ezekhez az elvekhez alkalmazni, amely elvek összefüggő és logikus folytonosságot alkotnak. Karlanvissi főkapitány és Szusztér föalaptííiny­helyettes frissaia a rendő­rségifil. A távozó főkapitányt és főkapitány helyet­test a tisztikar és a rendőrségi intézmények nevében Andréka Károly és Nagy Károly fő­kapitányhelyettesek búcsúztatták szombaton délelőtt. A hivatalos beszédek elhangzása után a rendőri tudósítók küldöttsége jelent meg Marinovicza Jenő főkapitánynál. Nagy Gyula hírlapíró, a Rendőri Tudósítók Szindi­kátusának elnöke beszédében rámutatott arra, hogy az utóbbi évek milyen nehéz helyzetet teremtettek a rendőrség és a sajtó együtt­működése terén és kérte a főkapitányt, hogy a jövőre való tekintettel szögezze le álláspont­ját és tapasztalatait a sajtóval szemben. Marinovich Jenő ugy a magát""mint" Szevzlér Hugó nevében a többi között a következőkkel válaszolt: " Mi. ""ré­sfi rendőrtisztviselők, abból az iskolából valók vagyunk, akik át vagyunk hatva a sajtó jelentőségétől. Bűnügyi szol­gálatot sajtó nélkül el sem tudok képzelni. Az ilyen nyomozásnál néhány távíró­ és 1928 január . telefonvonal áll a rendőrség rendelkezésére. A legnagyob erőlködés mellett is mit jelent ez a sajtó nyilvánosságához képest. A ma­gyar sajtó olyan óriási, fejlett szervezet, hogy nyilvánossága messze túlhaladja mind­azokat az intézkedéseket, amelyeket mi te­hetünk. A sajtó nyilvánossága a legjobb detektív. Remélem, nem lesz semmi akadá­lya annak, hogy a rendőrség és a sajtó kö­zött fönnálló visszásság kiküszöböltessék. Jó rendőrség csak­ a sajtó támogatásával képzelhető el. Hatévi főkapitányságom után hálával búcsúzom a sajtótól, amelyben az egész idő alatt nem olvastam tendenciózus, fegyelmet aláásó közleményeket. A tárgyila­gos kritikát pedig fölhasználtam a testület érdekében. A rendőrség és a sajtó barátságos együtt­működésének fontosságát alig lehetne tömöreb­ben jellemezni, mint azt a távozó főkapitány tette. Sajnos, ezek a megállapítások csak el­méleti igazságok maradtak, mert a főkapitány nyilatkozata és a vezetése alatt állott rendőr­ség magatartása között óriási szakadék tá­tong. „A jövőre való tekintettel" szeretnék hinni, hogy az új főkapitány abban a szellem­ben lát majd hozzá a rendőrség és a sajtó ki­élezett viszonyának rendezéséhez, amilyenben hivatali elődjének búcsúbeszéde született. Akarjuk hinni, hogy dr. Pászkán Ferenc rendőrkapitány, a főkapitányság sajtóirodájá­nak új vezetője, a már eddig is megnyilvánult készségével ezirányú képességeit annak a köz­érdekű célnak szolgálatába állítja, amely bé­kés és megértő együttműködést akar teremteni a rendőri riporterek és a rendőrség­ között. A litván fascizmus még mindig gyilkolni akar. Kovnóból jelentik, hogy a kovnói litván hadbíróság Poplauska szociáldemokrata kép­viselőt, aki Vilnában tartózkodik, in contu­maciam halálra ítélte. Poplauska egyik kez­deményezője volt a diktatúra megbuktatására törekvő taurogyeni felkelésnek és Pleskaitisz­szal egyetemben a litván emigránsmozgalom vezérei közé tartozik. A Népszava kiadóhivatala fokozottabb mértékben kívánja­­. olvasói érdekeit kielégíteni, ezért kéri, hogy Ha valaki előfizetni akar, Ha valakinek címváltozása van, Ha nem­ kapja a lapot, Ha korábban akarja a lapot, Ha a kézbesítés körül panasza van, forduljon azonnal a Népszava kiadóhivatalához (Budapest, VIII. Conti­ntea 4. szám.)

Next