Népszava, 1929. március (57. évfolyam, 50–73. sz.)
1929-03-19 / 64. szám
1929 március 10. NÉPZAVA 1848 őrültükéi. fa munkásság márciusi ünnepsége. Rendőrkard a márciusi eszmék ellen. 1848 örökösei ismét fölvonultak Petőfi Sándor szobra elé, hogy hitet valljanak Március örökké ifjú, sohasem hervadó eszméi mellett. Fölvonultak a külvárosok sápadt lakói, hogy arcukra a reménység rózsáit fesse a hitvallás magasságos ünnepe. Fölvonultak a munkában rokkant öregek, a pártmozgalom veteránjai, hogy fölidézzék elmúlt márciusok lelkesítő emlékét. Fölvonultak a munkásanyák, is, hogy gyermekeik parányi arcocskáját először fordítsák Március gondolata felé. És fölvonult a munkás fiatalság, amelynek gondolkozását tegnap még az iskola prése szorította, prédikációk ráspolva igyekezett simára csiszolni. De megküzdöttek a tegnappal és Március ünnepén odasereglettek Petőfi szobra és a Világszabadság eszméje köré, hogy tanúságot tegyenek róla: 1848 törvényes örököseinek harcos táborát örökkön újabb és újabb zászlóaljak frissítik. 1848 márciusában az egyetemek fiatalsága lengette a zászlót, 1929 márciusában a munkásifjúság markolta meg a zászló nyelét — nemcsak visszaemlékezésül a 48-as forradalom napjaira, hanem dacos, magabízó figyelmeztetéssel a jövendő felé. A ragyogó tavaszi napsütésben áradt, özönlött a Petőfi-térre a nép tengere. Az Erzsébethíd lejárója mozgó fekete pántlika, amely ontja a tengerbe az újabb patakokat. Amikor az ünnepség már végefelé járt, még mindig eresztette az ujjongó, lelkes tömegbe az újabb százakat, akik legalább néhány percig együtt akartak ujjongani, együtt akartak lelkesedni a hullámzó emberáradattal. Hullámzott, ringott az embertenger, amint a fölszabadult gondolatok ritmusa rászállott és fölkavarta. Volt valami föltámadásszerű ebben a mozgalmasságban: az ellenforradalom kietlen fagya hiába markolja már a sziveket, az elvakult múlt hiába, csörgeti már a bilincseket, a lelkeket megcsapta a tavasz lehellete s az öreg Gellérthegy hóköpönyege alól is mosolyogva, biztatóan nézte a régi Március örököseit. A tömeg feje fölött piros léggömböt lóbált a szél: emelkedett, alászállott, vergődött, amint börtönzeinórja engedte, amint a csípős szél kényszerítette. A tavaszi ég alatt, a napsugarak baráti özönében akaratosan viaskodott a csöppnyi piros léghajó — kis piros folt a végtelenség tövében. S amikor az ünnepség véget ért, hirtelen fölívelt a magasba, föl a szabad levegőóceánba ,s folrtul veszi nap fére, diadalmasan, győzedelmesen. Az embertengeri Március népi, sugárzó ,arccal, határtalan hittel, a diadal és a győzelem mosolyával nézett utána, amíg csak el nem tűnt a házrengeteg fölött... Peyer elvtárs beszél. Az új márciusi tizenkét pent. A nagygyűlést a pártvezetőség nevében Pajor "Rudolf elvtárs, párttitkár nyitotta meg. Akárcsak 48-ban — mondotta. —, ma is dermesztő légkörben él Magyarország dolgozó népe. Szegénység, szolgaság, elnyomatás nehezedik megkínzott életünkre. A győzelmes ellenforradalom törvénybe iktatja a márciusi eszméket, de gúzsba köti a sajtószabadságot! Ünnepli Petőfit, de megcenzúrázza költeményeit,! Demokráciáról szaval, de nyílt szavazással választat! A proletariátus szívében azonban olthatatlan lánggal él a szabadságvágy, a törhetetlen akaraterő, a harci készség — minden eltipró szándéka ellen. A mai találkozónk Petőfi szobra előtt — seregszemle. Ezután Pajor Oszkár elvtárs, színművész elszavalta Petőfi „Egy gondolat bánt engemet" című elragadó költeményét. Peyer elvtárs ünnepi beszéle. A hatalmas tömeg lelkes tapsvihara közepette Peyer Károly elvtárs, országgyűlési képviselő lépett most a szónoki emelvényre és mondott nagyhatású ünnepi beszédet március 15, valamint Petőfi Sándor és Kossuth Lajos eszméinek jelentőségéről. Nyolcvanegy évvel ezelőtt — mondotta — szabadságért lelkesülő tömeg hullámzott Pest utcáin. Szabadságért rajongó ifjak letépték a nyomdagépekről a cenzúra bélyegét, kinyomatták a magyar sajtó első, szabad termékét, Petőfi Sándor „Talpra magyar!" című költeményét. A szabadságmozgalom egyik lelkes vezére Petőfi Sándor volt, aki előbb tollával állott az ügy szolgálatában, később kardot kötött és ott esett el a harcmezőn, a szabadság védelmében. Az osztrák kamarilla és a magyar reakció nem nézték tétlenül a magyar népnek szabadság iránti rajongását. A reakció sötét lovagjai féltek a nép szabadságától, főleg a jobbágyok fölszabadulásától. Miután egyedül képtelenek voltak a gyöngén fölfegyverzett honvédséggel elbánni, segítségül hívták a cári kozákokat, és azok támogatásával leverték a forradalmat, megszüntették a fiatal magyar köztársaságot és beiktatták Magyarországot az osztrák örökös tartományok közé. Gyászos idők következtek, amelyekben nem egy „történelmi" név viselője vált árulójává hazájának. A cseh beamterek mellett ott találjuk azokat, akik haszonlesésből, vagy a szabadság iránt való gyűlöletből állottak be az elnyomók közé. Akasztófa, börtön voltak a megfélemlítés eszközei és a tizenhárom aradi vértanú és soksokszáz ismeretlen haláláért és a börtönben szenvedők ezreinek kínjaiért nemcsak a Habsburgok felelősek, hanem a tanácsadók is, akik bosszúállásra uszítottak. Ezek azt hitték, hogy akasztófával, börtönnel ki lehet irtani a szabadság iránt való szeretetet. Nem tudták, hogy az eszmék halhatatlanok. Az osztrák Schwarzenberg, az orosz Paskievics mellett ott volt a magyar gróf Zichy Ferenc is. Amíg az orosz hajlandó volt a magyarokkal legyőzött katonákként bánni, addig a Schwarzen bergek, a Zichyek, a Haynauk bosszúért lihegtek, bitófát, börtönt kívántak a rebellis magyaroknak. De nekik nem volt elég a bosszú, amit, a vezetőkön és a forradalom résztvevőin töltöttek ki, bosszút akartak állni az országon is. A magyar reakciós főurak 1819-ben javaslatot terjesztettek a Habsburgkamarilla elé, hogy Magyarországot föl kell darabolni, mert így könnyebben lehet leigázni. Már 1849-ben meg akarták csinálni Trianont. A sötét évek során ki mert volna beszélni is márciusi ifjak 12 pontjáról? Ki merte volna elszavalni Petőfi „Talpra magyar"-ját! Ki merte volna követni Kossuth bölcs mondását: Annak az országnak, amelyben nem lehet az összes nézeteket szabadon vallani, rossz a kormányzata és rosszak az intézményei. Csönd honolt az országban. Az emberek suttogva beszéltek, mint a temetőben, csak a szívekben égett tovább a szabadság mécsese. És a nép várt, hogy leszámoljon elnyomóival. 1887-ben „kiegyeztek", de a népet ismét kihagyták az alkotmány sáncaiból. A nép hiába dörömbölt évtizedeken keresztül. Hiába követelte az általános, egyenlő, titkos választójogot, föntartották az egyoldalú osztályuralmat. A népre csak akkor volt szükségük, amikor ki kellett mennie a frontra, hogy vérét rontsa azért a hazáért, amely nem adta meg a lehetőséget, hogy az ügyek intézésébe beleszóljon. A háborút követő összeomlás ismét alkalmat adott arra, hogy a 48 utáni időkhöz hasonló bosszú megismétlődjék. Mindent lemásoltak, amit 48 után alkalmaztak a Purifikationskommissióktól egészen az internálótáborig mindent megtaláltunk. Hetven év után épp úgy megállították az embereket, hogy igazolják magukat, nem gyanúsak-e, mint ahogyan 49-ben a cseh beamterek előtt kellett igazolniuk magukat a magyaroknak. A márciusi 12 pont ma is itt lebeg előttünk és az első pont, a sajtószabadság talán sohase volt olyan időszerű, mint éppen ma, amikor a közeljövőben megérhetjük, hogy a szabadságjogoknak azt a kis mértékét is elvonják, ami még megvolt. (Lelkes fölkiáltások: „Éljen a Népszava!") Mily jó, hogy Petőfi márnem él, mert ha ma élne, akkor őrá is alkalmaznák az új sajtótörvény rendelkezéseit Petőfi- ma aligha, tudna irtni, mert honnan szedné össze azt a sok tízezer pengő kauciót, ami szükséges ahhoz, hogy valaki írhasson® Azúj törvény szerint nem ész kell majd az újságíráshoz, hanem a pénz. Petőfi ha ma élne, nagyon nehezen találna kiadót, mert ugyan melyik kiadó merne vállalkozni Petőfi műveinek kiadására, amikor tudja, hogy a jövőben a szerzővel együtt a kiadót is leültetik a vádlottak padjára. Heckenast a, 48-as időkben talán ki merte nyomatni a, ,,Talpra magyar"-t, de ma, 1929-ben aligha akadna új Heckenast, aki ki merné nyomatni. A sajtótörvényben kaptunk külön Népszava-szakaszt. Petőfi, ha te élnél, bizonyosan kapnál Petőfi-szakaszt. Gondoskodnának róla, hogy ne írhass olyan lázító költeményt, mint aminő az „Apostol". Már 80 évvel ezelőtt is nagy szálka volt a sajtó a szemükben és még a Windischgratz-féle bevonulás előtt a magyar konzervatívok vezéreit gróf Dessewffy Emil, gróf Andrássy György, gróf Apponyi György és gróf Majláth János az osztrák udvarnak emlékiratot adtak át, amelynek egyik fő követelése a sajtó megrendszabályozása volt. Követelték, hogy minden újságíró személye után tegyenek le 2000 forint kauciót s vegyenek tőlük ígéretet arra, hogy nem támadják majd a kormányt. Követelték, hogy az ellenzéki lapok szerkesztőit csukassák A dalárda énekel. IT