Népszava, 1929. szeptember (57. évfolyam, 197–221. sz.)

1929-09-01 / 197. szám

2 az időre, amidőn nem a nyíltszavazásos ter­ror parlamentje, hanem igazi népképviselet ü­l együtt. Csak egyet említünk a sok közül: a hitbizományok kérdését, amit szintén a sürgősen megvalósítandó reformok közé so­rol az igazságügyminiszter. Vájjon ki hiszi, hogy a Bethlen-kormány és a mögötte ülő többség nyugvópontra tudja juttatni ezt a fontos gazdasági és szociális problémát? Már maga a szó: reform — bizalmatlanságot kelt. Nem reform kell ide, el kell törölni a hitbizományok és kötött birtokok rendsze­rét. Erre pedig csak olyan kormány vállal­kozhatik, amely az általános, egyenlő, titkos választójog alapján, tiszta választások útján valóban választott és nem kinevezett parla­mentre támaszkodik. Ugyanez áll a magán­jogi kódexre is. Az új igazságügyi program pozitív része nem is igen érdemel több figyelmet. Nincse­nek benne sorsdöntő problémák. Nem sugár­zik ki belőle az a remény, hogy­ igazságügyi téren hamarosan meglesz minden, amire olyan nagyon nagy szüksége volna a meg­tépett ország sokat szenvedett népének. Ami nincsen benne az expozéban , arról aztán sokat lehet és kell majd beszélni. Még t­sak utalást sem találunk az esküdtszéki bíráskodás visszaállítására. Pedig ez már megszerzett és meggyökeresedett jog és ma talán az egyetlen megnyugtató biztosítéka volna a pártatlan igazságszolgáltatás­nak. Ezt tovább halasztani minden szem­pontból bűnös könnyelműség. Egyetlen szót sem ejtett az igazságügyminiszter a háborús kivételes hatalom megszüntetéséről, ami pedig szintén egyik fő akadálya a rendezett állapotok eljövetelének. Azt fogják erre mondani, ez politika, ezt majd a benyújtandó törvényjavaslatok letárgyalása után... Igen ám, de mikor? És milyenek lesznek ezek a törvényjavaslatok? Mert ez dönti el a kér­dést. És ha igazságügyi kinyilatkoztatást kapunk, amely reformokat ígér, az esküdt­szék visszaállítása a legelső helyre tar­tozik. Nem hallottunk semmit a „hatályos" törvény kiselejtezéséről sem. Hát ezt az el­avult ellenforradalmi alkotást, ami intéz­ményesíti az ellenforradalmat , meddig akarják föntartani? És az ellenforradalmi igazságok igazságügyi jóvátétele, a gyorsí­tott eljárás áldozatainak rehabilitációja mi­kor kerül sorra? Utolsónak hagytuk, de legelső és legfonto­sabb igazságügyi problémának tartjuk a teljes politikai amnesztiát és az emigráció likvidálását. Tíz év után, Európa mai poli­tikai viszonyai mellett, ha igazságügyi kér. Dög az árokban. Virágos árokoldalon kinyúlt a kandúr karcsú, tarka teste... Még tegnap a kalandokat kereste, ma már csak síri nyugalom, soha mozgó, doromboló, arany, miből sarat csinált a másnak szánt golyó... Tegnap még játszva, hízelegve simult a kézhez, hogyha simogatta, tegnap még párna, nem föld volt alatta, tegnap m­ég vágyott jóra, hegyre — ma megvet minden jót, hegyet, zsákmányra éhes, píros ajkán ülnek a zöld legyek... Heky Gábor. NÉPSZAVA 1929 szeptember 3. désekről hivatalos helyről szó esik, ezek a kérdések sem szorulhatnak háttérbe . Az igazságügyminiszter fél munkát vég­zett. Majd igyekszünk ezt a hiányt pótolni és a valóban sürgős igazságügyi problémát kelt napirenden tartani! Kényszer helyett minden részletre kiterjedő megegyezés legyen a béke­­ rendszere. MacDonald nyilatkozata Anglia népszövetségi politikájáról. (London, augusztus 31.) Ramsay MacDonald miniszterelnök ma legidősebb leánya Ishbell, lord Cecil, továbbá az angol népszövetségi delegáció több tagja kíséretében Parisba utazott, ahonnan tovább folytatja útját Genfbe. Párisban valószínűen meglátogatja a nagybeteg Poincarét. A Reuter-iroda képviselőjének adott nyilat­kozatában a miniszterelnök annak a reményé­nek adott kifejezést, hogy a hágai eredmények Európa javára fognak válni. A béke alapját jelentő tárgyalásoknak é­s egyezségeknek a tárgyilagos igazság és a méltányosság jegyében kell állniok. Ezentúl — így folytatta a miniszterelnök — nem arra törekszünk a nemzetközi megbeszélé­sekben, hogy egymásra kényszerültünk vala­mit, hanem tárgyalni fogunk mindaddig, amíg az összes részletkérdésekben kielégítő meg­oldást nem sikerül találnunk. Ezt nevezem én a béke rendszerének. Ezt követték Hágában és most Genfbe fogunk elutazni. (Páris, augusztus 31.) MacDonald angol mi­niszterelnök ma délután 5 óra 40 perckor Párisba érkezett. MacDonaldot Briand este 6 órakor fogadta a Quai d'Or­sayn. A két mi­niszterelnök közötti beszélgetés 2/17-ig tartott, utána fogadás volt, aminek végeztével Ramsay MacDonald elhagyta a Quai d'Orsayt és Poincarét kereste föl lakásán. (Páris, augusztus 31.) Az angol népszövetségi bizottság köréből származó kijelentés szerint Henderson valószínűen a jövő hét folyamán hozza szőnyegre Genfben a palesztinai kérdést. Ugyancsak a jövő héten mondja el MacDonald nagy beszédét, amely az angol körök véleménye szerint a Népszövetség kimagasló eseménye lesz. Mac­Donald az új angol kormánynak a Népszövet­séggel szemben tanusita­idó politikájáról fog szólani. Rámutat majd az angol kormány el­határozására, hogy ".....'.... szakítani kíván Anglia eddigi tartózkodó politikájával a Népszövetséggel szemben és különböző területeken bizonyságát fogja szolgáltatni annak, hogy intenzíven kíván közreműködni a Népszövetség munkájában. A Népszövetségi Tanács szombati ülése. (Genf, augusztus 31.) A népszövetségi tanács mai ülésén Dalton alállamtitkár a gazdasági bizottság tevékenységéről szóló jelentés tár­gyalásakor röviden bejelentette az angol dele­gációnak azt a nagy figyelemben részesült szándékát, hogy a küszöbön álló népszövetségi közgyűlés elé a szénkérdésben határozati javaslatot ter­jeszt. A szénkérdés ugyanis több mint érett a nem­zetközi szabályozásra. Az angol kormány — tette hozzá — a gazdasági bizottság munkála­tai hatályos folytatásának igen nagy jelentő­séget tulajdonít. A gazdasági bizottság tevékenységéről szóló jelentésből, amelyet gróf Bernstorff német tanácstag ismertetett, különösen két pont eme­lendő ki. Elsősorban az, hogy a jelentés értel­mében a szénbányászat, a bányamunkásság és az úgynevezett szénfogyasztó államok képvise­lői együttes megbeszélést tartanak, holott ed­dig a gazdasági bizottságnak a szénankéttel foglalkozó küldöttsége külön-külön tárgyalt velük. Ez az első közös megbeszélés szeptem­ber 30-án Genfben kezdődik. Az alkoholcsempészet kérdése, általában a nemzetközi árucsempészet kérdése is érdekes pontja volt a gazdasági bizottság tevékenységéről szóló jelentésnek. Ehhez a kérdéshez a finn Prokope hosszabb fejtegetésben szólott hozzá és hangsúlyozta, hogy elsősorban szükség van arra, hogy nem­zetközileg egységesen állapítsák meg, meddig terjed a tengeren az egyes államok szuvereni­tása, azután pedig határozottabban meg kel­lene kezdeni a küzdelmet a csempészet és a csempészhajók ellen. Scialoja olasz tanácstag ezután indítványt tett arra, hogy az Amerikai Egyesült Államok csatlakozásának megkönnyítésére annak ide­jén külön jogi bizottságban kidolgozott jegyző­könyvet minél gyorsabban fogadják el és lép­tessék életbe. Az indítványt vita nélkül elfogadták. A magán- és állami fegyverkezési ipar­ágak­ ellenőrzéséről szóló , egyezménnyel foglalkozó jelentés fölött hosszabb vita indult meg. Franciaország és Olaszország képviselői­ kijelentették, hogy a fegyverkezés ellenőrzéséről szóló egyezmény csupán következménye lehet az általános le­szerelési egyezménynek. Bernstorff gróf ezzel szemben hangoztatta a különbizottságnak azt a jelentésben magában is kifejezésre juttatott fölfogását, hogy a fegy­verkezés ellenőrzéséről szóló egyezmény a fegyverkereskedelmi egyezménnyel szoros összefüggésben áll s ennek általános ratifiká­lása szükséges. Az általános leszerelési egyez­mény ezzel szemben a tárgyalás alatt levő kérdéssel csupán nagyon laza összefüggés­ben áll. f­i A garabonciás. — Irta Ascher László. — Meggyötörték a kis falut lenn a völgyben az utolsó hetek. Vad, szürke, dühödt felhők sereg­lettek a hegyek felől, összeölelkeztek és zápo­rok, jégesők vágtattak végig a mezőkön, a vil­lámok csapkodása boglyákat gyújtott föl, szál­fákat hasított ketté, a patakok megáradva és harsogva rohantak lefelé, elmosták a partju­kat, elsodorták a pallókat, a fahidakat, az alsó végen házak dőltek össze. És már így tart mióta! A kalászba ért búza elfeküdt, az árpa ott rothadt lábon, a krunxpliföldeket fölverte a víz. Az almafák és a barackfák ágai töre­dezve, tépetten lógtak. Szünetlenül gyűltek a felhők a Pokolhegy csúcsa mögül, júliusban is keserves, hideg szelek nyargalásztak, mi lesz ebből? A fiatal kukorica megverten lapult, Bolda Gáspár híres dinnyeföldjét föláztatta, el­hordta a rengeteg zivatar. Mindenfelé ny erecs­kék, bő patakok vájtak medret maguknak. A vágásokból fatörzseket hurcolt le a víz magá­val, öles bükkfákat. Túlságosan sok volt már ez. Minden munka elakadt, csak szitkozódni, káromkodni lehetett, aki szénát akart gyűjteni, behordani, vagy aratott volna, napjában két­szer is menekülhetett haza. Ha meg odakint várta a végét, úgy járt, mint Gyalu Gergely — mellette csapott le az istennyila, tán két lépés­nyire, és csak belenémult az ijedtségbe. Nem lehetett ez az idő istenes dolog. A falu utcája egy sár, mind csak azt lesik, hogy mikor verik félre a­ harangot, hogy árvíz jön, vagy ég a falu. Az ázott kis házak szorongva összebúj­tak, mintha a templom is elbillent volna. Ott ült a lelkeken, a szürkén villogó véres szemek­ben: nem lehet ez az idő istenes dolog. Amikor végigfutott a hite a falun, h­ogy jön a garabonciás, nem kérdezett senki semmit. Csak összeverődtek a falu szélén. Kísérteties délidőn újra vihar kerekedett. Ólomszínű volt az éer, de a felhőknek gonosz, fehér taraja vi­lágított. Jön a garabonciás, Szügy Feri látta, a kondás. A garabonciás az irtásban lépegetett, kergette a felhőket, hosszú, görcsös botjával kormányozta őket. És már jön is, jön lefelé az úton. Komoran, szótlanul álltak, a feketeruhás, sápadt asszonyok is hallgattak, hajladoztak a régen pihenő kaszák, meg-meglendült egy kapa. Az útfordulót lesték, ahol három öreg topolya meredezett. Lehajtott fejjel jött már. Akárcsak egy tót legény. Kerülgeti a tócsákat, hol jobbra for­dul, hol balra. Gyűrött, rongyos kalapját a sze­mébe húzza, hogy ne lehessen megismerni. De a kondás már kiáltja is: a garabonciás! Lát­szik a nagy botja, ahogy hadonászik vele. Még­egyszer összenéztek mind, agyukra hull a pró­bás napok ezer keserve, szemükbe vágódik az elpusztult földek képe köröskörül: a halott ter­més, a pocsékra ázott szénaboglyák, az elhul­lott, éretlenül levert gyümölcs a sárban, az elrongált utak, az egész eltaposott élet. És az ügyetlen lépésű, nyarga tót legény ott van előttük. Hátán egy ládában mérgeszöld­színü üveglapok csillannak. Először fölvisítanak az asszonyok. Súlyos, kövér csöppekben éppen elindul a zápor. Az asszonyok hangja, mint a vércsevijjogás, gyil­kosan lecsap­ a garabonciás! Felhördül az egész falu népe, meglódul a tömeg. Csak egy szempillantás, az első égzengés hangja vissza sem fordult a völgyben. Üvegcserepek csöröm­pölnek, a kavargó, ordító gomolyagból kisza­kad egy sikoly. Táncoló kaszák közé bezuhan egy megveszekedett cséphadaró. A fájdalmas üvöltés hirtelen félbeszakad, a Kétházi Imre kapája vörös csillogással, nedves, vörös fény­­vel emelkedik a levegőbe. A tántorgó, bőszült csizmák végigtaposnak a garabonciás testén, azután a kőhídig hurcolják, jó lesz temetőnek a Kőbánya-patak. Zsinóregyenes szálakban csapkod az eső, ke­ményen. Az égiháborún át oly messze van a falu. Elindulnak. Elől a férfiak, hajadonfőtt. Az asszonyok kezdtek rá: „Tarts meg engemet, Úristen." Nagy, zsoltáros zengésekben, áhítat­tal, lassan mennek, nem törődnek a fel­fröccsenő sárral a dúsan omló áradat vinné, kergetné őket, de csak vontatva lépnek a temp­lomos ütemre, nehezen, kínlódva, hazaf­elé. ".Tarts meg engemet, Úristen." Egy fűzfaágon, amely leér a patak szintiig, mint a játszó gyermek keze, nyűtt tót­ka,ap himbálódzik fönnakadva.

Next