Népszava, 1930. május (58. évfolyam, 98–122. sz.)

1930-05-01 / 98. szám

cialista mozgalom és csak az vihet el igazán a szocializmushoz, amelynek tagjai­ ilyenek. Huszonötesztendős napilapunk, negyven­esztendős Május Elsejénk se felejtesse el velünk, hogy sem Népszavánk, sem májusi ünnepünk nem alkotnak öncélt. Mind a kettő eszköz. Eszköze a további küzdelemnek, a to­vábbi haladásnak és azután — a végső győ­zelemnek. Ezért nem töltjük tétlen ünnepléssel napi­lapunk huszonötesztendős jubileumát és má­jus elsején ezért nem áldozunk a puszta semmittevés oltárán. Ma is úgy akarjuk megszentelni e dátumokat, mint egykor a kezdeten, ugyanúgy akarunk viselkedni a Népszavával szemben, miként azok viselked­tek, akik a semmiből megteremtették. S noha ez a lap már jubilál, noha negyedszá­zados pályafutás áll már mögötte, noha tö­mérdek derék harcot állt és vívott odaadó elvtársaink segedelmével, mindannyiunknak ugyanolyan lelkesedéssel, ugyanolyan meleg­séggel kell melléje állanunk, mintha nekünk kellene megteremtenünk. Mert a Népszavára még nagy föladatok várnak, nagyobbak, mint aminőket eddig teljesített. E föladatai éppen olyan nagyok, mint aminek az egész szocialista mozgaloméi.­­ Először is meg kell teremtenünk minden küzdelmünk alapját: a demokráciát. Ki kell vívnunk a szabadságjogokat, az egyesülés, a gyülekezés jogára, a sajtószabadságra elen­gedhetetlen szüksége van minden szocializ­mus felé való haladásnak, de szüksége van reá a polgári haladásnak is, amely ezek nél­kül az elemi alapjogok nélkül még jobban elsenyved, mint a szocializmusért folyó küz­delem. A demokráciára irányuló küzdelemnek el­engedhetetlen szüksége van az általános, egyenlő, titkos választójogra, mint minden igazán polgáriasult állam legfőbb alap­kövére. Már ezek is óriási feladatok, pedig ezek is csak eszközei a további harcnak, amelynek a vámhatárok lebontásáért, a leszerelésért és a világbékéért kell folynia kell"-győznie," ha nem akarjuk, hogy újabb világháború döntse legsötétebb anarchiába az egész em­beriséget. S mindezek mellett reánk vár a hatalmas szociálpolitikai alkotások egész sorának meg­teremtése: nyolcórai munkaidő, munkahiány esetére szóló segélyezés, bőséges munkaalka­lom megszerzése, megvalósítása annak, hogy mindenkinek jussa legyen munkához és ke­nyérhez. Égig fölnyuló feladatok ezek s mindezek együttvéve is csak egyet jelentenek: útlera­kást az új társadalmi rend megközelítése és elérése érdekében, az osztálykülönbségek ki­küszöbölésére, a Szocializmus csodás épü­letének megépítésére. Íme, ezek a magasztos, gigászi föladatok várnak még reánk, ezeket kell megteremte­nünk a jövőben, a jövőért. E föladatokat csakis a szociáldemokrata pártnak munká­sokból, fölvilágosodott polgárokból, robotoló földmívesekből és a minden szépért és ne­mesért lelkesedők növekvő táborából álló hadserege teljesítheti. Hogy teljesíthesse: tö­mörülnie kell. Hogy tömörülhessen, meg kell teremtenie ennek agitációs és szervezeti elő­feltételeit. A szociáldemokrata párt mozgalma apró­lékos, kicsiny munkából és nagyarányú tömegmozgalmakból tevődik egybe. A nagy tömegmozgalmak évről-évre visz­szatérő hatalmas seregszemléje: Május El­seje. Ha mostoha körülmények között küzdve, súlyos elnyomatásban élve, ezt a seregszemlét nem is tarthatjuk meg emberi méltóságban, szabadon kifejtve pompás erőin­ket, mert ellenfeleink reszketve gondolnak arra, hogy megmutatkozhassunk, bármiként ünnepeljünk is, gondoljunk arra, hogy ezen a napon egyek vagyunk, egy gondolatban, egy akaratban. Az aprólékos, kicsiny munkának legfonto­sabbja pedig volt és marad mindenkor: küz­delmünk a Népszaváért, amely immár huszonötesztendős,­ amely az alapja minden további harcnak és amely éppen ezért még mindig nem elég hatalmas, nem olyan, ami­nőnek lennie kellene. Ennek a kicsiny, apró­lékos munkának is­­ tömegmozgalommá, kell nőnie annak a révén, hogy a tömeg egyen­ként vett tagjainak kell­ benne megmozdul­niok. Itt is mindannyiunknak eggyé kell lennünk: egy gondolatban és egy akaratban. Huszonötéves Népszava — Május Elsejé­nek negyvenedik ünnepe, fontos emlékeztető dátumai ezek egész hadjáratunknak. Jusson ez ünnepi napokkal szegélyezett hadjára­tunkról eszünkbe, hogy harcos párt vagyunk, küzdelem a lényegünk s győzelem a felada­­ tunk. i • m­ik­rail:­g^&pai um in Egeres. Megy a mező, mint a víz. Cincog a fűszál is. Egér lett a buza is, Egér a bogár is. Egymás vállán kis kezük, Táncra kerekednek, Fölrúgják az életünk Arany porfellegnek. Nyüzsög, izog, föltolul, Ráncolódó bunda. Akasztotta fene úr Ide a nyakunkba. Szegény paraszt reményit Megeszi a kórság, Tántorodó kéményét Megüti a grófság, József Attila. Országúton. — Irta Nechanszky Lajos. — Künn csatangoltam akkoriban az ország­úton. Valahol Lüneburg­ tájékán. Egy ormót­lan, végtelen hosszu-hosszu országúton. Balra mérhetetlen, hideg, őszi ugarak barnállottak, jobbra meg iszonyú, félelmetes, sötét, hajla­dozó-rengedező erdőségek. Tizenkilencéves suhanc voltam én akkor, s nagyon belém ijesztett a germán mocsarak és erdőségek végtelen egymásbaölelkezése, vég­telen nyomorúságom és egyedülvalóságom, mert egyedül jártam utam. Egyesegyedül. S nem volt velem semmi, csak ócska, nyűtt batyum, meg a hegedűm. És nagy éhségem és rongyaim. És tétovaléptü, apró-féle kis éle­tem A fák tetején — ó, micsoda rút, borzalmas, kopogó, üres, fenyegető fák voltak azok! — fekete varjak károgtak. S lomha, szürkés-lilás­fehéren ködfátyolok himbálóztak, lengedeztek köröskörül. Hűvösen és suhogva, bujkálva és ijesztő csöndességgel. S én csak mentem — mentem — mentem... S most a messzeségből, ködből sötét alakok, imbolygó fekete árnyak bontakoztak elém. Nagy csapatban, ide-oda ődöngve az úton. Egy percre megmerevedtem — de azután csak tovább lépegettem­ feléjük. Hegedűm és kis batyum nagyon erősen magamhoz szorítottam és féltem-féltem. Ó, akkoriban sok-sok csúfat és gonoszat beszéltek mindenfelé az ilyen kó­bor emberekről, csavargó bandákról! Azután csak elértek hozzám. Kóbor fickók ők is, akárcsak én. Tán tizenöten lehettek. Mezítláb, rongyosan, bottal, husánggal, éhes szemmel és didergő, görnyedt testtel. Olyik félmeztelen volt és húsát, bőrét csapkodta tenyerével, hogy ne fázzék. Kettő közülük nagy teknő krumplit cipelt. Hogy hol szerez­ték — nem tudtam. De nem is mertem volna megkérdezni. S most megálltak mindannyian. Mindenki rám nézett és végigmustrált talptól­fejig. És forgatni kezdték a batyum kezükben és kibontották a hegedűm tokját. És vigyorog­tak és röhögtek és kuncogtak és csettintgettek a nyelvükkel. És megpengették a négy viny­nyogó húrt. Valami siró vacogás rémüldözött bennem: Ó, mi lesz, ha ezek a fickók elveszik a hege­dűm?! Jóságos jó Istenem! De valami hirte­len támadt ötlet meglódította a két karom s kicsavartam a hegedűm­ és a vonóm a kezük­ből. S hegedülni kezdtem — — — Ugy bizony! Ott álltam azon a vad, hideg, rút, sötét országúton, körülvéve azokkal a zül­lött, toprongyos, mezítlábas, idegen árnyakkal, emberekkel s éhesen és elgyötörten, kínosan és fájdalmas testtel hegedülni kezdtem ne­kik .Mintha csak azt mondtam volna nekik: Ne bántsatok, ti .jó, gonosz emberek! Látjátok, én most nektek hegedülök. Most a ti barátotok, testvéretek vagyok. És hegedültem egyre egyre , a fickók eleinte merev szemmel, később kíváncsian, azután vigyorgó arccal bámultak rám. Nézték vékonyka, remegő ujjaimat, lötyögő, szakadt rongyaimat, s szétgyúrt ba­kancsomat. Roggyant alakomat és dermedt, félő szememet. Soka-soká elbámulgattak, elnézegettek. S lassacskán kört alkottak mellettem s át­fogták egymás vállát, rongyos, fázó karjukkal és igy összekarolva, összefogózva nézegettek, hallgattak tovább. S amikor elhallgattam egy pillanatra, csak rámzúgott a hangjuk, mint egy furcsa kórus: Noch einmal! Noch ein­mal! És ismét hegedültem nekik. Valahogy oda­testvéresült a szemem az ő szemükbe, szomorú arcom az ő szomorú arcukba s valami ismeret­len emberséges örömféle érzés járt át meg át engem. Már nem féltem ugy tőlük Előkotortam szívemből a vidámabb muzsiká­kat és ahogy végighullámzott a zene a négy húron, csak azon vettem észre magam, hogy egyetlen lüktető ritmus, egyetlen hullámzó öröm lett körülöttem a sok nyomorúságos fickó. Bizony. Táncra perdültem én magam is. Már ahogy elnyűtt testemtől tellett.­­ A muzsikám meleg pajtásokká, érző szivekké, éneklő, vidám cimborákká gyúrta ezeket a vad zsiványokat, akik lassan párokra oszlottak és úgy hajladoztak, lengedeztek körülem, mint valami lakodalomban. És énekeltek, daloltak, ordítva, harsogva, bömbölve, kurjongva, nagy-nagy vigyorgással és örömmel, akárcsak holmi gyerekek. Holmi apró gondtalan lurkók. S a két fickó, az a két hórihorgas germán fickó a teknő krumplival ugrált balra-jobbra a zene bolondos hangjai­ban, kavarogva, vihogva, ki-kilökve egy-egy csomó krumplt az útra széles jókedvében Akkor azután abbahagytam a muzsikálást. Belefáradtam, hogy csak ugy csurgott rólam a verejték. S most lassan összebogozgatták a batyumat s a hátamra erősítették. Én is vissza­raktam hegedűmet és vonómat a tokba. Menni készültem. De nem engedtek ám ily egyszerűen. Nem bizony. A rongyos kezek belekotortak a rongyos zse­bekbe és cókmókokba, s innen is, onnan is elő­került valami. Kenyérdarab, fél hurka, csoko­ládémaradék, egy elég jó nyakkendő, egy sza­kadt sál, s pár rézpénz is. S egy tarisznyaféle. Telve finom, barna sült­krumplival. És végül meleg, testvéri kézfogások így volt ez. Ott az országúton. Abban a rút és mégis drága őszben. Valahogy még fájt is, hogy ott kellett hagy­nom őket. Fátít. Soká-soká néztem utánuk, még azután is, hogy elnyelte őket a köd MKFS£AVA íjan május 1. & kfishivaiatotösn ünnep, tnéej sem S2«aí3£id nyjüwájtoaan iinnepeSni. (Bukarest, április 30.) A min­isztertanács el­határozta, hogy május elsejét a közhivatalok­ban hivatalos ünnepnapnak kell tekinteti­. (Bukarest, április 50.) A­ kormány május 1-re mindennemű nyilvános ülést betiltott és a szo­ciáldemokrata párt által Románia minden vá­rosába összehívott gyűlések megtartását csu­pán zárt helyiségekben engedélyezte. és Délafrikeában. Beomlott a Sal. — Liszatent a för­vonópép. (Schleiz, április 30.) Az Ottersdorf kavics­bányában tegnap délután Knooh Walter föld­munkást és Richter ércmunkást egy beomló kavic­s­al betemette. Richternek csak a holttes­tét húzták ki a törmelék alól. Knooh alsótestén szenvedett súlyos sérüléseket, úgy, hogy kór­házba kellett szállítani. (London, április 30.) A délafriikai Bulawayo­ban az úgynevezett Antilop-bányában egy akna­fölvonógép­­500 láb mélységbe zuhant. A felvonógép 10 benszü­lött munkást halálra zúzott. A baleset úgy történt, hogy egy lezuhanó vas­rúd agyonütötte a fölvonó kezelőjét, aki erre elengedte a fölvonógép kötelét.

Next